A maga szolgája
A maga szolgája
Minden ember ismeri azt a kellemes érzést vagy tapasztalásból, vagy vágyai után, amit ez a gondolat gerjeszt: „Én magam ura vagyok!” Magam ura vagyok, azt teszem, amit akarok, nem parancsol senki.
Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variánsa, mikor az ember a „maga szolgájává” tette magát, mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a nyakára, aki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden percét igénybe veszi, és akinek fél nem mondhat, akitől meg nem szökhetik, aki ellen fel nem lázadhat, mert hisz az saját maga.
Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy Lipót báró, akit Szeréna grófnő a lakodalom napján elhagyott, s akinek a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.
Lipót báró azon örökké ifjú férfiak közé tartozik, akikről azt a dicséretet mondja a világ, hogy jól konzerválták magukat; de nagy munkájába is került! Neki minden hajaszála nagyobb gondban részesül, mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéshez nagyobb előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.
Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain hygiénique-be, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatúvá teszi, ezalatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perccel többet vagy kevesebbet mulasson a fördőben.
Két perccel a fördő után egy üvegcsében felkevert syrop d’erysimum itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes ércét; arra hat szem cachout kell lassankint megrágni, mely a szájat megmenti a szivar szagától, s a lélegzetet illatossá teszi.
Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillote-ba levén tekergetve, minthogy a vassal bodorítás igen koptatja a hajzatot.
A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, amitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porcelánibrik Gold Cream felirattal, mely az arc tüzét borotválkozás után elcsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan „collyre au pierre divin!” felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való, s a cerat au beurre de cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép fehér színét biztosítja a rózsaszínű quinquina, amit eau de Botot-val kell kiöblíteni. A hajakat elébb magnetikus fésűvel kell lesimítani, azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkére hajolni, bedörzsölgetni egyenkint keserűmandula korommal, akkor azután az egészet bekenni a hírhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból a tegnapi tojáshabot, amivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a hajzatot középen kétfelé választani úgy, hogy egy hajszál hiba ne támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis kopaszságot gondosan elmaszkírozni sat. sat.
Éppen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.
Ekkor az a rettenetes zsarnok gazdája, aki ennyire kifárasztotta, megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével tölteni perceit, az a páte digestive, mit a chocolade colonial előtt magához kell venni, az a cukorra cseppentett ámbraszesz, az a pici pohár vin amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati szer, miket a szegény rabszolgának angáriában kell bevenni.
Azután felöltözködik: munkába kerül, míg saját megelégedését megnyerheti a nyakravaló-megkötéssel; ebből a tudományból egyszer leckét is vett a szegény rabszolga valami zseniális kalandortól, aki ötven aranyért huszonnégyféle nyakkendőcsokor-kötésre tanította őt meg.
Végre két óra felé tetétül talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik szemöldökének dolgot ád a félszemüveget fogni, két kezének a gyeplűt tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porcikájának reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak csak fél négyre szakad vége, amikor a szegény mancipiumnak ismét szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée antecibum- és pátes digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hotelbe, ott törni rajta a fejét, mi volna ízletes és egészségére váló ennek a finnyás uraságnak, aki úgy megszolgáltatja magát. Ebéd után forszírozott commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a színházba, soirée-kra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, amit osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni, zseniálisnak látszani, hallatlan platitude-öket graciőz gesztikulációkkal előadni, szűk topánkában órákig táncolni, befűzött derékkal fiatalembert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután éjféltájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja, szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves, ködös időkben arcát friss marhahús szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vízben felolvasztott syrop de lactucariumot, amitől csendes álma fog lenni, s csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.
Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró Ludvéghy Lipót úr, amidőn saját magának szolgálatába állott, s talány marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlenegy emberrel úgy elfoglalni magát, hogy csupáncsak annak éljen, és senkivel mással ne törődjék. És méghozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról napra csupán önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.
Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiút, aki a világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és egész családja olyan ellenségének tud tartani, akinek a nevére felforr a vérük, s még azt is meggyűlölik, aki kimondta azt előttük?
Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik, akik szándékos malíciával törnek felebarátaik ellen; akik felteszik magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, akik törik rajta a fejüket, hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; óh, azok a lanyha, energiátlan jellemek, akik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; akiknek egyedüli világnézetük az önzés, akikre nézve nem létezik sem jó barát, sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.
Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, akit Commodusnak hittak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a commodus emberrel még jó ismeretségben sem.
Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romantikus családi gyűlöletet őseiről irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója, Szeréna testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment utazni, ott hirtelen meghűtötte magát, és meghalt. Mikor aztán Lipót báró diadala tökéletes volt, akkor elkezdte unni a mulatságot; elmaradozott a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból egészen kiverte őt a fejéből.
Az elhagyott lányka azután csak búsult, csak epedt; egyik tavaszról a másikra mind halaványabb lett: utoljára őérte is eljött az a tavaszi szellő, aki el szokta hordani magával a földről elkívánkozó lelkeket, s szép csendesen meghalt.
Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki, legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy „parbleu”, mégis van abban valami, ha az ember huszonnégyféle csokrot tud kötni a nyakravalóján.
Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki amiatti bánatában.
Azután is csak úgy soignírozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit, gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és tyúkszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.
Somlyóházi gróf azonban éppen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni mármost, hogy e családban milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve; nem is mondták azt ki soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya, Szeréna, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz nőül fog menni.
A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf Bertalanné igen jó, tiszta lelkű, derék asszonyság volt; akinél Szeréna bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, ami kivált az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfadolog; azért Szerénát sohasem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán hosszabb ideig is tartott.
Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Szerénát; annak mindig mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket, s aztán senki sem bír vele.
Pedig ellenkezőleg állt a dolog: éppen ő kényeztette el a gyermeket; úgy, hogy az tízéves korában már oly önfejű, szeszélyes és makacs volt, hogy kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Szeréna sírva fakadt, a jó asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a háztól, mehet aztán a világba, a tízéves gyermek azt felelte rá: hogy el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, amibe egypár fehérneműt meg egy darab kalácsot kötött bele, s nekiindult a világnak; gróf Bertalanné utánaküldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy; s az a hídon túl érte utol, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték tőle, hogy hová akart menni, azt felelte, hogy Törökországba hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki!
Mikor fitestvére meghalt, akkor édesanyja magához akarta venni Szerénát, s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kívánság; hanem két hónap múlva megint visszahozta őt Erdélyből.
– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül neked jó, ezzel ugyan megverte az isten azt a szerencsétlen halandót, aki valaha feleségül fogja venni. Mármost csak neveld tovább! Óhajtom, hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, akire valami nagyon haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.
Szerénának tetszett anyjától ez a humorisztikus ötlet. Talán éppen ez adta neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; amit oly ügyesen tudott összehúzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig, míg a vad fogva nem volt.
Szerénát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt azt látta, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostohaapját, kit a bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, akik az eleven szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; – Somlyóházi kifejezésekint csupán az, hogy törkölypálinka helyett konyakot isznak-, s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami kapitális ostobaságróli adomát köröztettek, ha egy nevezetes bétise gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta. Megvetették.
Olyan éles ész, mint Szerénáé, mindezeken túljárt.
És íme egy napon Szeréna azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.
Az öregasszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart, előhordta Szerénának, hogy mennyire neheztel ez emberre édesanyja, mennyire megveti derék mostohaapja, hogy az milyen szabadelvűtlen ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! Hogy festi magát, hogy kancsérolja kopott idegeit; milyen parányi ésszel jár-kel a világban; csúfolják, kinevetik úton-útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet, ha az megtörténik, még őrá is meg fognak haragudni, és ő maga is haragudni fog Szerénára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy, Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja, hogy ahol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza, és kerüljön más utcára. Ámde Szeréna oly bűvös-bájos-édesen tudott könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról pontra Ludvéghy hibáit; ami gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, ami bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá helyesnek a női beavatkozást, ahhoz csak a férfiak értenek, és végre úgy elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy utoljára a szegény nagynéni maga volt az, aki elhatározta magát arra a nehéz feladatra, hogy Szeréna szülőinek írjon; felvilágosítva őket afelől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Szerénának Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni, amit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd megházasodik, derék, szeretetre méltó ember lesz stb. – Sokat mernék rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a képtelenségeket, amiket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és meghatóan adta elé azokat Szeréna, s ha néha támadtak is kételyei azoknak logikai valódiságuk felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé.
Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé; otthagyta őt az oltárnál.
Bohó leány!
Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos bosszúállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit, ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még őneki is udvarolni, legérzékenyebb oldalán sújtson vissza: az egoizmus fájós részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csúfságot kövessen el vele, aminőt a világ soha el nem felejt neki, és amellett nem gondolt rá, hogy ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen kalandorköpönyeget ölt magára; hogy felbosszantja jó nagynénjét, akit háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni jelleme felől.
Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön postaszekérre ült, s sietett haza Kolozsvárra.
A menyegzője rémhírére felriadt szülők pedig éppen akkor útban voltak Pozsony felé, s míg Szeréna Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt.
Rettenetes eset volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon; a grófné azt mondá, hogy megöli azt a leányt, amint rá fog találni, a jó Bertalan grófné pedig ágynak feküdt, és meg akart egy huszonnégy óra alatt halni.
Hanem azután csak elmúlt az egy huszonnégy óra; azalatt stafétával érkezett egy levél Szerénától, melyben mind szüléitől, mind nagynénjétől oly megható gyöngédséggel kért bocsánatot, oly eleven színekkel rajzolja a megtörtént bosszú utáni epedését, oly töredelmes bánattal sajnálja a zavart, mit a családban ezáltal előidézett, s végül oly gyermeteg engedelmességgel fogadja, hogy ezentúl mindenben szüléi akaratának fogja magát alárendelni, s mindaddig, míg vele nem rendelkeznek, a Somlyóházi kastélyt el nem fogja hagyni, hogy utoljára is Bertalannénak lehetetlen volt fel nem kelni az ágyból s el nem halasztani halála óráját, mire azután Somlyóházi grófné is felhagyott gyermekgyilkolási szándékaival, s végre a gróf is talált ideillő okos gondolatot, hogy tudniillik Szerénának nagyon jó lesz egy ideig Erdélyben maradnia, szülői felügyelete alatt, mert hisz ő szíve szerint igen derék, nemes lelkű leány, csakhogy egy kis hóbortja van néha, amiről majd elszokik az anyai felügyelet alatt.
Egyébiránt azzal, ami Ludvéghy bárón történt, mindenki igen nagyon meg volt elégedve; bizonyosan Somlyóháziék is, ha nem beszéltek is róla.
A szegény rabszolga nem is szolgált többet régi gazdájánál ott Pozsonyban egy óráig sem tovább, hanem ő is futott onnan. Akik ráértek felőle gondolkozni, azt állíták, hogy falusi jószágára menekült; ott szándékozik magát ápolgatni, amíg ezt a kudarcát kissé elfelejtik.
