A rózsaligeti birkás
A rózsaligeti birkás
Nem tudom, micsoda szentimentális kisasszony adhatta ennek a pusztának a Rózsaliget nevet; vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni, vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb, mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a tízezeren felül menő birka, ami naponkint a határt járja.
Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla, egy zöldülő vetésszalag nem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű fakózöld színét, mely sem ősszel, sem tavasszal meg nem tud változni.
Ezerével járó gyapjúhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép természet szakállát, egy-egy nádból font cserény szakítja félbe néhol az unalmas egyalakúságot, s egypár görbenyakú gémeskút, hosszú váluival, ahol a birkákat estenkint itatják.
Valami homokbuckás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya, lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s míg a domb alját kivájva, abban éppen elegendő agyagot lelt, amennyiből valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal másfelől igen célszerű sáncot képezett két oldalról a télvihar ellen.
Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami tökéletesre ebben az árnyékvilágban?
Ott egy csoportban mintegy nyolc hosszú, alacsony épület látszik, élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészi tervvel; valamennyi oly egyformán rongyos, rozzant nádtetejével, cirmos vályogfalával, mely fél ölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik a béreslak és a birkaakol.
Udvarnak híre sincs; széna-, szalmakazal minden ház előtt; a fagyba száradt birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban; jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, amíg valakire akad, akitől megkérdezze, hogy hol van a gazda.
Úgy látszik azonban, hogy aki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszú ház elé, s annak az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.
A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy dzsindzsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái meglátszanak, amint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott libériás inas mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve egymáshoz, üget a harmadik vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a házigazdát vendégek érkeztéről értesítse.
Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most éppen nagy munkával van elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közelget. A tömérdek sajtot szekerekre kell pakolni, amit télen által készíttetett a bális. Sok száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most mustrálni; amelyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, amelyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a billogozásnál minden birkának egyet kell tekerinteni a fülén, hogy ne fogjon rajta a métely; aztán a billog nyelén keresztül kell ugratni, hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad fennhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak ki-ki magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált; a gazda adja rá, hogy igaz-e, bicsakkal metszve egyenest és görbét a rovásfára.
Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órában, hogy a béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját nevének előbetűit minden újonnan született alattvalójára, azután megint előrántotta a dolmány zsebéből a rovásfát –, a csizmaszár mellől a bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orcáját ködmene ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.
Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől valami idegennek; éppen olyan tört bőrdolmányt viselt fekete birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta, mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontos talpú saruja faggyúval bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva- és bogácsmaradékkal; arcával is elmehetne olvasva a béresnép közt; semmi úri szín sincsen rajta, durcás, duzzogó, mint a bántott cseléd, bajusza kurtára nyírva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja borzasabb minden szénaboglyánál.
Éppen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva, hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy olyan szép, ne sajnáljon rávesztegetni egy 32-edrész krajcár ára oltott meszet a bélyegzés végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá gyógyíthatatlanul rekedt hangon:
– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a kisassszonya.
A birkás odafordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:
– Micsoda?
– Tekintetes Torhányi András úr! – iparkodék a rekedt némber jobban kiáltani.
Borcz Mihály uram arisztokratikus gőggel monda rá:
– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak. Micsoda –i? Az a –i csak nemesembernek szabad. Majd bizony! Egy kereskedő, egy kupec, aztán még Torhányi!
S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának szemöldököt, amint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törölni.
S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.
– Igen bizony, egy kupec. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt Torhányi akar lenni; mintha azt az ipszilont olyan könnyen adnák, mintha azt csak szeméten találnák, hogy akinek megtetszik, vegye fel! Ismerem én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak – se tette, se vette nemesember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan könnyen menne.
Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne! Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt negyven évvel közönséges parasztfiú volt, birkákat őrizett; mennyi küzdelmébe, mennyi pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté: s más csak úgy ingyen fejében akar hozzájutni?
Hátrább, uram! Azért, hogy hintóban járunk!
Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s amilyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy rézkrajcárért harminckét esztendőre, olyan valószínű és lehetséges, hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró címert is megszerezheti utódai számára, miután pénze van elég, nem nagy mesterség levén egy kis milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint csak 800 bankó forint árendát fizet utána.
A vendégeknek azalatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.
A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozófélben; a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami levegő ne találjon menni; ócska, megfeketült székek, almáriomok támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan nyoszolya nyújtózkodott nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak között egy alacsony bőrpamlag ijeszgette a ráülni akarót nyíladozó fesléseivel, miken keresztüldugta magát az avult tehénszőr, az ágy és pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almáriom és még egynéhány polc a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemence szurdékában világosan érett a korpaciberének készített kotyvalék; minélfogva olyan orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött szobában, hogy attól rögtön megnémult, aki a szabad levegőről belelépett.
A gazdasszonynak ugyan volt annyi jóakarata, hogy az úri vendégeket átvezesse onnan a benyílóba; de amely egész télen nem levén fűtve, olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a mulatságot.
Ott már mégis csinosabb bútorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befűtenek; míg édesatyja elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szíves ajánlatát, hogy majd kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; amit meg is cselekedett a jó lélek, hozván be egy vaslapockán parazsat, és behintve azt köményrnaggal: amitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kúrálják; s míg a birkás váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, aszerint, amint az egyik vagy a másik maleficiumot tűrhetlenebbnek találta.
Azonban lassankint bemelegedett a benyílószoba, s Amália kezdte lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szívesen segített neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát, felhúzogatta karmantyúit, hogy a gyémántos karperecek kitűnhessenek alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint – tán mint egy apa szeretett lyánkáját? Nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó rabnőjét.
– Miért nem tetted fel a gyémántos brosst a melledre? – évődék vele. – Mikor én mondtam.
– Nem szokás azt útra feltenni – felelt Amália kedvetlenül.
– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás. Ha én azt mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?
(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)
Amália kisasszony durcásan monda rá:
– Minek tettem volna fel, hiszen… – itt elhagyta a szót, és vállat vonított.
Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonítással mondani.
– Hiszen úgysincs itthon Adorján most, ugye? Nem az a kérdés a dologban. Hanem azt kell tenned, amit én mondok, mert neked nincs eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod. Adorján egy nagy gazember, akire nekem semmi gondom; bár neked se volna; hanem az apja, ez a nagy fejű szamár…
Éppen nyitotta az ajtót.
– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, ahogy legutoljára megígértem. Talán munkájában zavarjuk most is?
– Munkámban, igenis, munkámban – felelt a birkás szemeivel Amáliát mustrálgatva, mialatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához, hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyújtaná. – Nálam mindig szorgos a munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, aki télen lógatja a lábát. Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok, az ember falun nem járhat olyan cifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyúlni; a sárból élünk, az adja a kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.
– Nocsak, szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz úr – szólt bele hízelkedve a vendég úr.
Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy ő szegény ember, hogy siessenek azt megcáfolni. Nem is mentegette magát a magasztalás ellen.
– Már hiszen, amink van, az megvan – szólt, parasztbüszkeséggel felfújva magát.
– Legalább tízezer birka.
– Az idén már tizenkettő.
– Egyharmada pedig spanyol.
– Sőt kétharmada spanyol. Igazi merino.
– Milyen roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.
– Hát még ha a vetésem látnák!
– Már az is van? Csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha amije zár alatt van!
– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha, mert azt nem kell teleltetni, mégis jól szaporít.
– Néha duplát is vet, ugyebár, tekintetes Borcz úr?
– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.
– Mi tagadás benne – szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint aki valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.
– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfa hajója a Bánátba.
– Az idén már hét – jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiú.
– Biz a gyapjút sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.
Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev kravátlijában; minden ujja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak azalatt.
– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor, áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának híre legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk; igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak papirosokkal űzhető.
– Papiros, papiros – mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadásképp.
– Értek státuspapírosokat – sietett a kételkedőt hamar felrázni tévelygése álmaiból Torhányi úr.
– Vagy úgy? Meg tetszik venni a feketebankót fele áron, s el tetszik adni egész áron odafenn.
– Óh, nem, nem. Vannak státuspapirosok, amik nem bankók, amik nem bírnak határozott árfolyammal, például bankrészvények, métallique-ok, miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud. Mikor leszáll a papiros értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét múlva megint felmegy: akkor eladja, s nyert rajta egypár százezer forintot.
Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.
– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a papiros?
– ’Sz éppen az a fortély titka – szólt ravasz képpel Torhányi úr. – Erre való itten az ész – és azzal homlokára kopogtatott négy ujja hegyével, hogy minden gyűrűje csengett bele.
A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyíratni, s egész télen-nyáron koplalni, kucorogni, hogy ami egy ajtón bejött, a másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respektálni, dacára annak, hogy az az ipszilon nem bír legális egzisztenciával a neve farkán.
– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz úr – szólt, karon fogva érdemes barátját Torhányi úr –, menjünk talán át a másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.
A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző lésték is. De Torhányi úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lutri bonus odor. Szépen helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.
Az első pozíciókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt, és ma szokatlanul engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni, hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már Torhányi úr fenn ült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy dér-dúrral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána fél mérföldig az ultimátummal.
Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.
Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra való talentumát és erélyét.
Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől válogatva tárcájában Borcz úr szemeinek kápráztatására, s azután elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-odapillantva szelíden tekintetes Borcz uramra.
– Ezekkel hát rendbe jöttünk, mégpedig ugyancsak könnyűszerrel; óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, amiért idejöttünk, ily barátságos igazsággal egyezzünk meg.
És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg nem csókolta.
Borcz úr hátrahúzódott, apró, ráncos szempilláival sűrűn pislogatva.
– Nos, nos, mi lehet az? Mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)
Torhányi úr szerényen mosolygott.
– A tekintetes úr kívánatára elhoztam Amália leányomat. – Úgy? Igenis. Láttam, láttam.
– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.
– Láttam, láttam.
– Ő maga is nagyon kívánkozott ide.
– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, amiért olyan nagyon kívánkozzék ide.
Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.
– Ha nincs is valami – de van valaki.
– Nem értem, nem értem.
– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik egymást.
– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem tudni.)
– Még a nagyváradi kaszinóbál óta, midőn egymással először találkoztak.
– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; óh, Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.
– Óh, Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon miatt. Mi az nekem; egypárszázezer forinttal több vagy kevesebb. Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám boldogokká tenni őket.
– Óh, kérem alássan – pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt meg, hogy a pénzt kevesellték –, nem egypár százezer forintról van nálam szó; engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás! Egymillió forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.
– Pengőben tetszett érteni?
– Mit, pengőben! Én nem beszélek soha konvenciós pénzben, két fél, meg egy egész; az ördög értse! Én csak okos pénzben beszélek, amit megért minden ember; én bankóban szólok.
– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész lábasmarhákban van; egy rossz esztendő, isten mentsen meg tőle, s a kapitális a bőrével fizet.
– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsüllyedhet a hajója, odafagyhat, tönkremehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.
– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a kreditemet; kereskedő, kinek egy milliója van, annak mindig van annyi kreditje is, s ha minden vagyonát elveszté is, a kredit megér egy milliót.
Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a kredit, olyasvalami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, aminek csak azt kellett mondani, terülj meg, abrosz. Kínjában rovásokat húzott krétás ujjával az ábrázatján végig.
Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:
– Nekem meg van árendám.
– Haha! Mi az az árenda? Utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. Amikor letelik az ideje, kiteszik innen.
– De hátha nem teszik ki – szólt tűzbe jött arccal Borcz uram, s még egy X-et pingált krétával a képére. – Hátha már annyiban is vagyunk, hogy megveszem az egész pusztát, mert a Ludvéghy bárónak most éppen pénzre van szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz Rózsaligeten?
– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?
– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni, mert az titok.
– Azt is tudom, hogy Somlyóházi gróf mostohaleányát, Kalondai Szeréna comtesse-t akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse otthagyta a bárót az oltár előtt.
Borcz uram egészen le volt sújtva, s most már az orrát is bekente krétával.
– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemesember marad; az úr pedig csak burger, és a kisasszonya csak burgerkisasszony.
Már erre Torhányi is tűzbe jött.
– Mit? Burger? Hát az úr mi volt? Parasztlegény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!
– Az úr pedig egy komisz kupec!
Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni; hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót, akkor elhallgatott mind a kettő, s úgy látszott a képükön, hogy mennyire örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, milyen csúnyául összeszidták ők egymást. Azzal Borcz uram duzzogva húzta magát a bőrpamlag egyik szögletébe, és csinált mármost a másik kezével fekete rovásokat a képére, mert az meg pipahamuba volt mártva.
– De hát mire való ez a beszéd? – kezdé Torhányi úr alantabb hangon a szót. – Hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze, megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni? Beszéljünk egymással okosan, világosan!
Azzal most ő kapta kezébe a krétát, s mutatta, hogy kész aritmetikai kalkulusokba is elegyedni a fölvett téma felett.
– No, hát beszéljünk okosan, én nem bánom.
– Tehát: legyen az úrfiának a nemesi levele húszezer forint. Többet, ugye, nem ér?
– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)
– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú smukkot. S azzal kvittek vagyunk. – Azzal leírta szépen az asztalra krétával a húszezer forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá; mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.
– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?
– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?
– No, igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! Vagy azt akarja, hogy a felesége tartsa? Szép kis nemesember!
– No, azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember; nekem van pénzem, nem piszkoskodom; adja ide azt a krétát; adok – adok, adok neki…
Ezalatt hol leírt, hol letörölt valami számot az asztalon, amit a másik markával azalatt eltakarva tartott.
– Adok neki kerek számban százezer rénes forintokat.
Annyi volt odaírva az asztalra.
Torhányi úr gúnykacagva ugrott fel az asztal mellől.
– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Egy millionér! Egyetlenegy fiú! Nemesember; még földesúr! ’Sz micsoda? Egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!
– Hát, hát mi baj? – hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. – Hát mi nincs jól?
Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét, s hetykén válaszolt rá:
– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a leányommal, de a legeslegkisebb összeg, amit reá szántam, sem tesz nálam kevesebbet kétszázezer pengő forintnál.
– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt írásban! – kiálta, hirtelen kapva a szón Borcz uram.
– Ihol van, ni – szólt Torhányi, krétával odakanyarítva az asztalra egy sor óriási nullát.
– Nem! Nem az asztalra, nem krétával! Hanem papirosra, papirosra! Tintával, pecsét alatt, tanúbizonyságok előtt.
– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.
– No, hát hogyan egyezzünk meg?
– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság őrajta múlnék el.
– Hogyan van ez, hogyan van ez? Ezt nem értem.
– Hát csak úgy van, hogyha én példának okáért megbánnám, hogy a leányomat az úrfiának ígértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az úrnak kifizetni.
– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?
– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem ugyanannyit váltóban.
– Micsoda? Ugyanannyit? Azt én nem mondtam – kiálta felugorva Borcz uram –, én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit ígértem.
– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni! Ha megegyezünk, jó; ha nem egyezünk, alásszolgája! Nem beszélünk róla többet.
Borcz uram elébb egy ideig szoktatta a száját ahhoz, amit ki akart mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.
– No, hát ördög odavigye! Legyen, nem bánom, száz–he–ha–negyvenötezer forint!
– Csináljon már belőle kerek summát!
– No, hát száznegyven.
– Ahaha! Ne lefelé licitáljunk!
– No, hát százötven.
– Üsse patvar!
Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét, s mind a két úr igen elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.
Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megírni a kölcsönös szerződést, elolvastatni két írástudó tanúval, előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát eltenni jó biztos helyre.
Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott: százötvenezerért nyert ötszázezret; öletett is ennek az örömére annyi bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben megterítette a rozzant tölgyfa asztalt egy meglehetős sárga, rozsdafoltos abrosszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.
Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát, Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint Adorjánnál rendesebb, szolidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni, míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelíd és ártatlan. Amália úgy tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csiszár meg egy kalmár alkujába, akik közől az egyik a bokros lovát, a másik színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?
Őrá nem is apelláltak. Ez az öregek dolga, akik tisztában vannak egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar Adorjánhoz menni. Akkor Torhányi uram fizethet.
Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik.
Talán Amália is tudta? Majd rájövünk még a válaszra.
Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek, s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kísérve ezer meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.
Borcz uram meg volt elégedve e napjával; ahogy eltávoztak, ismét elővette ládájából a nehéz szerződést, s újra elolvasta. Minden rendén vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bújni senkinek.
– Ez ugyan jól meg van csinálva – gondolá magában. Adorján úgyis azzal fenyegetölőzött, hogyha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, amit ő szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s amilyen bolond, még meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200 000 forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt nemesasszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle. Adorján is gonosz fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket megőrzeni, hogy a vetésre ne eresszék a birkát, így pedig szépen betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.
Borcz uram öröme efelett annyira ment, hogy nagylelkűségében kilenc érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba, vágja le, s főzze meg tokánynak.
S mintha csak az óhajtását hallaná, jön éppen az udvarra a szán, mely Adorjánt ezelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Éppen hamvazószerda volt. Letelt a szép fogadás.
A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig rázni, míg fölébredt mély narkotikus álmából.
– Ifjú uram, itthon vagyunk.
Adorján halavány arca kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy renyhén félretekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajon leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.
– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél? – szólt kényeztető hangon az odasiető birkás. – Ej, de soká odavoltál!
Ugyancsak féltettelek már; fázol, ugye? Jere, szállj le! Be van már fűtve a szobád. Hej, ha tudnád, hogy ki volt benne!
Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből; még csak egy jó estét sem mondott neki; cammogva, a lábait maga után húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.
– Nézd, nézd, a karmantyúját is itt felejtette – szólt az öreg, nyájasan emelve fel a prémes izét. – Ha tudnád, hogy kié volt ez! No, találd ki!
– Nem bánom én, akárkié volt – felelt Adorján kedvetlenül.
– Ejnye, no, de kedvetlen vagy. Éhes vagy-e? Van nagy vacsoránk; pulyka, bárány, barátfüle, amit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.
– Adjanak egy korsó vizet!
Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.
Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifjú, s kezdett apjával beszédbe állni.
– Hát ma vendégség volt nálunk?
– Olyan vendégeink voltak! – szólt hamiskásan az öregúr. – Találd ki, hogy kik voltak itt!
– Nem töröm rajta a fejem.
– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.
Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel fog ugrani, s a nyakába borul.
Nagy volt tehát a meglepetése, midőn ahelyett Adorján nagyot ásított, s azt mondta rá:
– Ugyan ugye?
– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már nem csudálom, hogy úgy belebolondultál.
Adorján elkezdett valami nótát fútyülni.
– No, ne fütyülj, ide hallgass! Hát annyit mondhatok, hogy megegyeztünk az öreggel.
– Jól van.
– Mégpedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.
– A birkákért?
– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, teneked, mihelyt megesküdtetek egymással.
– Hisz én nem kértem a leányát.
– Nem kérted?
– Nem kértem, s nem is akarom elvenni.
– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva, Adorján? Hát nem százszor mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk akarata ellenére is?
– Az akkor volt; most már nem szeretem.
– Nem szereted? Ezer milliom láncos ménkű! Mióta nem szereted? Nem azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele találkozzál? S most azt mondod, hogy nem szereted.
Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vonított.
– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond! – kezdé az öreg siralmas hangon, kérlelőre fogva a beszédet. – Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam százezer és ötvenezer forintot, amit elvesztek, ha te lépsz vissza.
– Hát én arról nem tehetek.
– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem veszed a leányt.
– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel, s azt mondanák, hogy bakala.
– De az isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni!
– Úgy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, anélkül, hogy elébb engem kérdezett volna meg. – Azzal felállt Adorján, és menni készült saját szobája felé.
– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted; persze, hogy szereted. El is fogod venni.
– Nem fogom elvenni, nem is szeretem – mert mást szeretek.
Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót, s öltözetestül belevágta magát az ágyba, ahol rögtön, ahogy a fejét letette, elaludt.
– Hújh! Ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a semmirekellőt! – ordíta odabenn a birkás; megkapta a vasvillát a szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott szájal aludt akkor, fejét hátraszegve, s mentül jobban fenyegette, hogy megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhászkutyát, felrúgott egy savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat:
– Az én százötvenezer forintom!
A juhász éppen ott nyúzta a toklyót a színajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni, verni:
– Százötvenezer forintom!
– Uram, nem láttam én soha százötvenet sem egy rakáson.
– Jaj nekem, jaj nekem! Kidobtam százötvenezer forintot az ablakon!
Bizony, édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon. Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a somlyóházi ezüstlakadalmon, amíg más azt hitte, hogy ő csak az öreg aszonyságokat mulattatja, s alighanem azért sieteti elébb Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta, hogy mit cselekszik.
