A vőlegény mellett
A vőlegény mellett
E naptól fogva Szeréna kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha kettévágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abbahagyott konyhát, éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző szívességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha olyan emberekkel találkoznak össze, akiket megbecsülni okuk van; de akikkel mégis nem kíváncsiak minden este egy kemencét körülülni.
A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek, megjegyezvén, hogy úgyis előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni, hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi vőlegény egy grófi kisasszonyt éppen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.
– Oda nem megyek – monda a grófné –, Kolozsvárra semmi esetre sem. Ismerem az ottani köröket, egy újdonsült mágnást ott nagyon rosszul fogadnának: annak Adorjánra nézve rossz vége lenne. Különösen atyámnál éppen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professzorok, művészek szoktak ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a „vett gróf” számára a „Katzentischre” teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, amivel ott találkoznom kellene.
„No, ez már okos beszéd – gondolá magában a tiszttartóné –, Adorjánt félti, jól teszi. Átlátta, hogy mulya fickó, de szereti.
Így is jól van. Az is isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.”
– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.
– Bizony nagyon jó lesz; legalább annál még a múlt évekről megmaradt „stafirung” is azon módon megvan.
Szeréna összeráncolá szép szemöldeit, ami neki oly jól illett; hanem a tiszttartóné jámbor teli arca meggyőzheté felőle, hogy semmi malícia sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.
– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss megtiszteltetést kaptak Bécsből.
– Minthogy közelebb vannak oda.
– Aztán végtére is, minden grófi cím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon keresnék titulásaik kútforrását őseik biográfiájában, még elhallgatásra méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján „hű szolgálatai”.
(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön ez többet Somlyóházára.)
– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?
– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.
– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni a készületek végett.
Szeréna nevetve mondá
– De hisz énmiattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.
– Tudom, hogy a grófnénál minden percben készen van a „fogj be, indulj”, de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra távozom.
Szeréna úgy tett, mint aki csodálkozik.
– Ah, hiszen én azt nem kívánom kegyedtől, hogy miattam törje magát olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni, kegyed abba belebetegednék.
– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe hozna azáltal édesatyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül, az én kíséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az úton, akkor akár mindjárt én is világgá menjek.
– Mi bajom történhetnék? Utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz szobaleányom meg pisztolyaim.
– No, azok talán megőrzik a betegségtől meg a zsiványoktól; – de a világ nyelvétől?
– Ah! – szólt Szeréna gúnyosan nevetve. – Az engem nem sebesít.
A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem illik egy fiatal leány liliom arcához, s még egyszer kérte, hogy gondolja meg, mit tesz…
– Ne szóljunk erről többet! Tudhatják, hogy mentül jobban biztatnak valamire, annál kevésbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül fogok utazni.
Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranccal van dolga: bár az isten soha ide ne hozta volna, s ha már idehozta, segítené mentül előbb valami biztos helyre, ahol más dolga lenne a rávigyázás.
Szeréna pedig még abban az órában leült levelet írni. Írt kettőt. Úgy összepecsételte mind a kettőt spanyolviasszal, hogy abba ugyan bele nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.
Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak; mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.
Azontúl mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Désre, megtudni, ha visszaértek-e a vevények.
Először Fehér Gyuláé érkezett meg, s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.
Amint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy holnapután utazhassék. A tiszttartó család irányában oly visszatartó volt már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kísérteni meg elhatározása iránt.
Egészen félrevonulva rendezé Szeréna útikészületeit, saját szobalyánya segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, aminek az nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.
A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Szeréna a tiszttartóékhoz, szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.
Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.
Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, amidőn arra kérte, hogy jó testvérét, Cecilt üdvözölje.
Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karperecet menyasszonyi ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnéi csóknak búcsú fejében, amivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonnyá készülő Szeréna irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak ajándékozni.
Végül arra kért mindenkit Szeréna, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő igen korán hajnalban fog elindulni, amikor még mindenki alszik a háznál.
A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is őelőtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és végződik a nap; az ébren alszik, s éjfélben is sorra látogatja az aklokat. Nincs annak semmi korán.
Szeréna azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha akkor, amidőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat alusszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak, könnyű az utazás.
A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a hintó; Szeréna felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, anélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el magát.
A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éjiőrrel, ki találomra éppen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy álmosan a haladó hintó után, hanem aztán azok is abbahagyták, s nemsokára kint robogott a hintó a nyílt országúton.
Amint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utcák fasorai közül, Szeréna kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról kocogó ekhós szekeret vett észre, mely utánuk jött.
Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában maga jószántából?
Félóra múlva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt futhatott a négylovas hintóval.
Ezentúl kezdett az ekhós szekér Szeréna figyelmének tárgya lenni, minden tíz percben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót, s azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta elkerülni.
Egyszer azt parancsolá Szeréna a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre, de félóra múlva ismét nyomába volt, nem bírták elhagyni.
Majd meg azt parancsolá Szeréna, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő is megállt; a kocsis leszállt, s annyi rendbe hozni valót talált lovai szerszámán, hogy kifogyasztá Szeréna türelmét. Ha pedig ő továbbhajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.
– Micsoda ember lehet az, aki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni bennünket, sem elmaradni tőlünk? – kérdé végre a grófné kocsisától.
– Valami jámbor kupec lehet – felelt az –, aki örül, hogy ily későn éjszaka valakit lát maga előtt.
Ezt a magyarázatot Szeréna maga is a legvalószínűbbnek tartotta, s azzal fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.
Abban az ekhós szekérben pedig, amely makacsul követte a hintót, senki sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az óperenciákig is.
Mikorra az utazókocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; amíg a lovakat nehány percre pihentetni megállíták a hegytetőn, Szeréna is kiszállt a hintóból.
Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehetett látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lila színben borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriások lépcsői, következtek egymásra; a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös tűzszeme világított nagy messziről idáig; a túlsó láthatáron pedig már rózsaszínt kezdett játszani az ég, s a székely havasok aranyos párkányai fölött ragyogott a hajnalcsillag.
A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen vándor darucsapat vonul végig, tán éppen a kelő napot üdvözölni, melynek tűzképe, mint egy támadó aranyhegy, kezd már emelkedni a havasok mögül előreküldött csillaghírnöke után.
Szeréna olyan sokáig nézte a darucsapat röpülését, szinte észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik ötlovas hintó jön fel szemközt, s csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn a három első paripa csengettyűi a közelben kezdtek csilingelni.
A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.
– Hó! Megállj! – kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz hintóját elérte. – Ezek Borcz úr lovai.
– Igenis, a gróf úré! – felelt a cseléd.
– A gróf úr bizonyosan alszik?
– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.
– Majd felköltöm.
Szeréna azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy amint Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között, egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.
Igen mulatságos volt azt látni, amint az álmából ekképpen felriasztott úrfi egyszerre életre tért, s az első pillanatban azt sem tudta: égben van-e vagy a víz alatt, először is a tárcájához kapott, azután a hintó túlsó felén kiugrani készült, a puskájához nyúlni nem jutott eszébe.
– Hahaha! – kacagott egészséges kedvvel Szeréna, az üres pisztolyt nekiszegezve: – „La bourse ou le coeur!” – pénzedet vagy a szívedet.
A második percben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából, s készen volt a parolával.
– Mind a kettő nagysádé régen.
Azzal volt kézcsókolás, többet Szeréna nem engedett meg.
– Igen szép öntül, hogy szót fogadt, és elém jött.
– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.
– Helyesli, amit írtam?
– Tökéletesen.
– Készen van a diszpenzációval?
– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?
– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanúról is?
– Násznagyom, gróf X., mint nagysád parancsolta, Szatmáron vár reánk.
– Minek választott ön oly előkelő násznagyot. Az enyim Fehér Gyula lesz.
Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen tárgyakon tovább gondolkodni.
– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szatmárra?
– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt volna, Nagybányán megpihenhetnénk.
– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? – szól Szeréna azzal a mélyen néző mosollyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a boldogság miatt.
Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját volt felnyitandó, s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a szép arcú szfinxet, akinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.
Szeréna ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy amíg a veszélyes lejtő végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is kitörhetnék.
Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát legalább hogy vele egy kocsin utaznék, s hozzá közel maradhasson, a kocsiülést foglalja el.
Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.
Az ekhós szekér megint állt ezalatt nehány száz lépésnyi távolban, s tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokatmondó jelenetet.
Tehát így vagyunk.
Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak egy tapodttal is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék. Halálveszedelem ellen megőrzi mármost a vőlegénye, tőle magától pedig őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.
Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet egészen hasonlít ahhoz, ami Mózes I. könyve XXIV. részének 63. és következő verseiben olyan szépen meg van írva; tudniillik ahogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot, az ő vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyja sátorába, „és szereté vala őtet”.
A kis öregúr nagyon patriarkális, egyszerű érzelmekkel bírt még, s megnyugodott a sors intézkedéseiben.
De jaj annak, akit a természettudományok más szkepszisra tanítottak!
Akik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a mennyországig, csak a földi gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azon túl az ég csillagos és fekete.
Akik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az istenek arany hajója, hanem a földi párának sztratokumulusz alakban csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési teóriák szerint a látkör alul felemelt optikai csalképe.
Akik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, amit rég fel kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.
Akik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen, mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kínos alakulása, s boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs cenzúra és lapbélyeg, hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell menni, ahol másodszor is aratnak.
És akik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak egymással, véletlenül egymást meglepve. A pirulás, a hevülés, a szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elföjtott sóhaj, a szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldog sugárú mosoly, az enyelgő tréfa, a delejes egyakarat, a kimagyarázhatlan összeérzés! Akik tudják, hogy mi az a szerelem!
Akik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet, optikai csalódás!
Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult szekerével; azt határozván magában, hogy amiket tapasztalt, elébb elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak Kolozsvárott.
Szeréna a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen megparancsolta, hogy menjen át saját hintójára. A vőlegény szót fogadott.
Délre erőltetett hajtással Nagybányára értek, ott egy rövid falatozás után, mely csak annyi ideig tartott, ameddig az új fogatokat felszerszámozták, ismét továbbhajtattak.
A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófné szerelme türelmetlen. Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy percig sem várakoztatá őket, mikor már készen voltak.
Jó későn volt mégis, mire Szatmárra bejutottak. A két hintó egymás után hajtatott be a fogadó udvarára, ahol semmi más kocsi nem volt.
Szeréna nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden, mintha legkisebb úti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél hamarább.
– Három szobát, amik egymásba nyílnak – parancsolá a grófné az eléje siető vendéglősnek.
Ah, ez pompásan megy – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyíló szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.
Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek volt külön kijárása is. A középső egy nagy kétablakos, teremszerű; mellette kétfelől egy-egy kisebb.
– Ez itt jobb felől az ön szobája, a balfelőlit a szobaleány foglalja el, a középső az enyim – szólt Szeréna Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen szeretetreméltónak találta. – Most, kérem, egy kis időre távozzék szobájába, míg átöltözöm. A túlsó ajtón kijárhat.
Adorján igen természetesnek találta ezt a kívánságot, sőt még abban is, hogy Szeréna bezárta utána a benyíló ajtót, több ingert talált, mint visszautasítást.
Amint egyedül maradt szobájában, két feladatot tűzött ki magának; egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat levon a tournure-ből, márpedig a legközelebbi percben minden férfiú előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar lenni vőlegénye szemeiben.
Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn egy szép és szeretetreméltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.
Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb is a kulcslyuk.
Az áruló nyíláson át éppen ráláthatott az asztalra, melynél Szeréna úti neszesszerjéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. – Írószereket vett elő, s leült az asztalhoz – írni.
Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.
Adorján is előkeresé tehát az útitáskájából mindenféle segédeszközeit a férfiszépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant, a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat mind hadirendbe állítá asztalán; munkájához fogott.
Nemigen használt ilyesmit, míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta természeti vad szépségével hódítani a női szíveket; hanem mikor az ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el kvalifikálni magát.
Amint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott, éppen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania; letette borotváját, s újra a kulcslyukhoz ment. Szeréna akkor éppen – levelet pecsételt.
Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől. Adorján visszatért mosdani.
Most Szeréna csengetett: a szobaleány bejött. Szeréna halkan beszélt vele.
Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a szobába.
Adorján isrnét a kulcslyuknál volt, Szeréna inte a szobaleánynak, hogy távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.
Tehát végre! De mikor kezd az átöltözéshez?
Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár azalatt kétszer is odalopózott a „trou Judas”-hoz, ahogy a vendéglői keresztajtók kulcslyukait híják, az nem mutatott neki egyebet egy néma hölgyalaknál, ki szép fejét szomorúan tenyerébe hajtva az asztalra könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.
Ugyan mire várhat oly sokáig?
Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette, új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s megnézhette haját a kézi- és faltükör összeműködő segélyével, ha jól áll-e hátul; Szeréna még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy magát előtte érdekesebbé tegye.
Végre férfiléptek hangzottak a folyosón végig; valaki kocogtatott az ajtón, Szeréna felkelt, kinyitotta előtte; Adorján a kulcslyuknál volt már, és látta belépni a szobába – Fehér Gyulát.
Szeréna, amint meglátta a belépőt, azzal a villanyozott kedéllyel sietett eléje, amivel régen és őszintén óhajtott ismerősöket szokás fogadni.
– Hozta isten! Köszönöm önnek, hogy egy bohókás nő szavára kegyed nem restellt idefáradni.
Gyula engedé kezét a grófné két kicsi kezébe szoríttatni.
– Kötelességemnek tartottam Szatmáron lenni, miután a grófnő azt írta, hogy igen komoly ügyben kívánja szolgálatomat.
– Nem „szolgálatot” írtam: „szamaritánus segély” áll levelemben. Jól emlékezem a kifejezésre. Önnek egy elveszett gyermeket kell apjához visszavezetni.
Gyula mosolygott a kifejezésre, azt hitte, szívéig lát ennek a nőnek.
– Ez az elveszett gyermek?…
– Ön tudja jól, hogy én magam vagyok.
– S mi célra kívánja nagysád közbenjárásomat?
– Mint sejtheti: ki akarok atyámmal és anyámmal békülni.
– Engedjen meg a grófné egy magamforma iparvállalkozóhoz illő gyakorlati kérdést: mi célja van e kibékülésnek? A grófot kell-e rábírni, hogy adja megegyezését nagysád házasságához, vagy pedig a grófnét, hogy nagysád atyai birtokrészét szolgáltassa ki?
– Egyikről sincs szó. Én egyelőre nem megyek férjhez.
– Nem megy férjhez? Hisz az egész környék beszél róla.
– Hadd beszéljenek, majd belefáradnak. Én hazavágyom. Atyám, anyám után vágyom.
– Különös!
– Különös, ugye? Hogy egy némber, ki eddig még rabszolgáiban is válogatott, most egyszerre maga keresse a helyet, ahol nincs más föltétel, mint kényre-kedvre megadni magát. Pedig úgy van. Én engedelmes leánya akarok lenni szülőimnek, töredelmesen port hintve fejemre, s elismerve, hogy mindaz, amit eddig önfejem szerint tettem, hiba és tévedés volt, s ígérve, hogy ezután föltétlenül alávetem magamat azok akaratának, kik bölcsebbek, mint én, s kik még mindig szeretnek engemet úgy, mint én őket.
– Tisztelt grófné! Én nem tudom magamat egyhirtelen feltalálni. A grófné arról beszél, hogy nem fog nőül menni, hogy szülőihez akar visszatérni, én pedig éppen csak ma hallottam az alispántól, hogy Adorjánnak diszpenzácionális levelet adott, s Adorján rögtön elutazott Somlyóházára. Felbomlott-e e viszony? Mi oka lehetett? Alapos volt e szakítás? Azt énnekem sejtenem se lehet. Látja a grófné, hogy miután tőlem egy igen komoly ügyben kíván beavatkozást, én valóban egészen beavatva akarok lenni.
– Az meg fog történni. Nekem van nehány órai időm itt tölteni való; ön szíves lesz azalatt velem maradni, s ez időt feláldozza nekem.
– A legnagyobb élvezettel.
– Foglaljon hát helyt mellettem!
Szeréna maga mellett mutatott helyet Gyulának a pamlagon.
– Ön most azt gondolja magában: no, iszen, akadtam én most egy valóságos futóbolondra; ez itt egy szeszélyes kalandornő, akinek legkisebbik hiúsága az, hogy vőlegényeit az oltár küszöbénél hagyhassa el. Megérdemlem, hogy azt gondolja felőlem. Ez büntetés nekem azért, hogy kivétel akartam lenni a világ tisztes rendéből, mely azt írja elénk, hogy a nőnek ne legyen akarata. Pedig lássa ön, nincsen igaza; én nagyon, nagyon szerettem ezt az embert.
Szeréna mély csüggedéssel hajtá le szép, fürtárnyalta fejét, arcán egy pillanatra a legvalódibb fájdalom árnyéka borult el; de csak egy pillanatra; a másik percben már ismét erős volt, mint egy férfi; nem! erősebb: – mint egy asszony.
– Azt hittem, hogy ez emberben találtam föl az ideált, akit keresek. Ön emlékszik az ünnepélyes percre, midőn a sz…i fördőben jótékony műversenyt adtunk, ő oly nagylelkű, oly áldozatkész arccal lépett elém, hogy el kelle hinnem, miként szívében a legnemesebb gyöngyök hevernek elrejtve, csak a búvár hiányzik, ki azokat felhozni leszálljon. Ön, ki e jótékony gyűjtemény eredetét ismeré, nagyon jókat nevethetett rajtam akkor; nem, nem, meg ne sértsem ön jó szívét: ön titokban bizonyosan nagyon szánt engem; de hallgatott, azt gondolva, hogy ez életben a legtöbb boldogság alapja csalódás. – Különben is nem az ön feladata volt engemet megóvni balsorsomtól; voltak rokonaim, atyám, anyám; hallhattam az ő ellenségeitől elég rosszat múltja felől; intve, figyelmeztetve voltam; miért lépett volna ön kettőnk közé, midőn látta, hogy én őt mindenki ellen védem, hogy szeretem?… Valóban szerettem ezt az embert. Azt hittem, ideálomat lelém fel benne. Azt, kinek megfordított képe mindazok, kik magukat kívül festik, belül bemocskolják, kik a derék ember hírét szeretik magukra ölteni, de a kivarrott ruhán belül önző, gyáva, szívtelen köznapi lelkek. Ő pedig mindazoknak ellentéte. Rossznak akar látszani, hogy hozzájuk ne hasonlítson; de lelke mélyében siratja azt, hogy nem talál olyan egy pár szemet a világon, akiért érdemes volna valódi lényét felleplezni: egy férfi, kiből a polgári küzdelem hazafit, a harc hőst varázsolna elő; míg e rothadt tespedő időszak nem tud neki más szerepet adni, mint egy korhely verekedőét. – Nagyon szép öntől, hogy még nem kacagta el magát fennhangon.
Gyula pedig nagyon jól látta Szeréna szemeiben azt az elfojtott villámot, amiből a könny támad.
– Majd évek múlva, mikor a tegnapi „én” már saját magam előtt is idegen személy lesz, sokat fogunk nevetni. Hogyan hitette el egy elkényeztetett nő magával, hogy már ő ezentúl egészen megfordít két életrendszert egyszerre, egy férfiét és saját magáét. Hogy törte meg kedélyét a polgári élet parancsoló körülményeihez; hogy járt gazdaság, gazdálkodás után; havakat töltött apja tiszttartóságánál, hogy ellesse attól az előtte mindeddig ismeretlennek maradt misztériumokat, amiket a köznemes oly nagyra becsül feleségénél; hogy iparkodott elszakítani múltjának minden fonalát, s új jövőt szőni-fonni azok nélkül; hogy vetette meg ismerői jó tanácsát, hogy viselte szívén atyja gúnymosolyát és anyja hidegségét. Ah, uram: ez borzasztó nevetséges fog lenni évek múlva; de még most összeroskaszt. Azon ember, kinek kedveért én az őseimtől rám maradt szeplőtelen címer koronájából ágakat akartam letördelni, hogy az övével egyenlővé tegyem: az ugyanez alatt szerzett egypár szarvval többet a magáéhoz – pénzen, hogy az legyen egyenlő az enyimmel!
Szeréna úgy szégyenlette ezt, hogy két kezével eltakarta égő arcát.
– Óh, mennyire meg voltam alázva, mennyire megbűnhődtem! Éreztem, hogy el kell tépnem e szövevényt, amibe szívem úgy belebonyolódott, bárha utána szakad is az. Gyógyíthatlan marad a seb; de mégis leért a fájó részig. Belehalok; de nem élek e polypusszal keblemen.
A grófnő arcán a legszilajabb fájdalom kitörése volt látható, amidőn egyszerre felkacagott, felállt helyéről, s az őt követő Gyulának naivul karjába öltve kezét, közönyös hangon mondá:
– Ne ijedjen meg, kedves barátom, már ki vagyok gyógyulva. Amint az imént beszéltem, csak eleven képzelődés volt, nem éreztem belőle semmit.
Azzal elkezde Gyulával karöltve alá s fel sétálni a teremben, így folytatva a beszélgetést.
– Ha csak ennyit tudok: ez megöl; de miután most már mindent tudok: ő van meghalva – rám nézve. Úgy szólhatok felőle, mint egy teljesen idegen emberről; úgy mondhatom el mindazt, mint egy adomát, melyet valamelyik napilapban olvastam. Gróf Borcz Adorján úrőméltósága nemcsak köznapi lélek, hanem valóságos válogatott semmirekellő. Évek előtt szerelmi viszonyt kötött egy szép, s úgy hiszem, szeretetreméltó hölggyel, ön is láthatta azt; egy este találkoztunk vele Somlyófalván. A két apa, két kupec, e szerelmi viszonyra üzletet épített, mint ahogy szokás a börzén játszani fejedelmek jó barátságára vagy haragjára. A leány apjáról megsejték amott, hogy gazdagsága látszat, s iparkodtak a szerződést megsemmisíteni. Másfél százezer forint volt a bánatpénz, melyet azon félnek kellett fizetni, amelyik a házasságtól visszalép. Én tudtam azt, midőn az ifjú Borcz legelőször nyilatkozott előttem, s megemlítém neki: ő becsületére fogadta előttem, hogy semmi köze az egész üzéri kérdéshez, ezt végezze a két kupec egymással, ahogy tudja; ő határozottan visszalépett, és soha a felbontott viszonyra gondolni nem fog. Én hittem neki, miért ne hittem volna? Egy férfi elvesztett kártyán százezreket, miért ne tehetné ugyanaz, hogy szíve hölgyeért is elveszítsen annyit, amennyit a „coeur dame”-nak áldozott. – Azt hittem, könnyelmű, ki megveti a pénzt, s nem gondol anyagi veszteségre, mikor szívétől kér tanácsot. Ön tudja, mi történt tovább?
– Csak átalánosan. A szerződést a másik fél szegte meg.
– De hogyan? Ezek az emberek, hogy élére vert pénzüket megmentsék, elébb egy szegény védtelen, gyanútlan nő szívét törék össze, hogy ne álljon útjukba. Folyvást tetteték, mintha állnának a házassági szerződés mellett, készületeket tettek a menyegzőhöz; eközben alacsony cselszövényt fontak, hogy a menyasszonyt megejtsék, elcsábítva azt egy léha kalandornak, kit násznagyi címmel csaltak a lépre; s míg az öreg Borcz piszkos kerítővé aljasítá magát, az ifjú más szerepet játszott a komédiában, egy undorító, becstelen szerepet; a korhely jegyesét, kinek feladata menyasszonyát kétségbe ejteni, magát megutáltani vele: és játszotta azt a szerepet teljes öntudattal, súgó után, mint valami falusi komédiás! Ugyebár mulatságos történet ez? – kérdezé Szeréna, szándékosan megállva a benyíló ajtó előtt.
Azután némán sétált egyszer végig, összekulcsolt kezeit ölébe eresztve.
– A színdarab teljesen sikerült: egész az utolsó jelenetéig. A menyegzőre kitűzött napon megjelent az ifjú Borcz a menyasszonyi háznál, magát ittasnak színlelte, elébb a városban mindennemű botrányból készítve el híre fekhelyét, s a báró azon éjjel megszökött a menyasszonnyal. Az egyik kupec erre kridát mondott, szintén megszökött, a másik diadalmasan hazajött, pénzét megmenté, s fiát megváltá a házasságtól ingyen, mint ahogy szokás a katonaságból kiszabadulni tettetett nyomorékság mellett. És én ez idő alatt folyvást jegyben jártam vele, és álmodtam őt magamban egy félistennek!
Hát Adorján hogy érezte magát e beszéd alatt, melynek minden szavát hallania kellett?
Mint érzi magát a verembe esett vad?
Szobájából nem volt külön kijárás, nem menekülhetett bűnhődése elől. Végig kellett hallgatnia a rettentő megalázás minden szavát, tűrni a korbácsolás minden sújtását; nézni magát az eléje tartott tükörben, mely lelkét egész benső valójában mutatá föl, és mellé csendesen lenni, lélegzetet elfojtani, egy helyben állni; nehogy a túlsó szobában azt kérdezze valaki, ki jár ott, s megtudja, hogy éppen az, akiről beszélnek.
Egyszer a düh és szégyen annyira vitte, hogy az ajtóhoz lépett, az villant át agyán, hogy felszakítja a zárt, kitör, és azt fogja mondani azon férfinak, ki mindazt hallotta felőle: uram, ön olyan dolgokat tudott meg, amiktől vagy önnek, vagy nekem meg kell halni. Asszonyom, nyújtsa zsebkendőjét, s nézze, hogy fog itt most két férfi, zsebkendő szegletét fogva, egymásra lőni. De éppen akkor egy gúnykacaj hangzott Szeréna ajkáról, s e kacaj elveré minden bátorságát: reszketett, mint a bűntudatos gyermek, s ahelyett, hogy az ajtót felszakította volna, odalapult hozzá, hogy jobban hallhasson.
És azután mentül többet hallott, annál jobban elhagyta minden bátorsága; minden íze reszketett bele, minden izmát elhagyta az erő; nem volt férfi többé; utoljára leroskadt térdére, az áruló kulcslyukon át csak térden állva lehete nézni. És aztán térden állva nézte kulcslyukon át menyasszonya kerubarcát, amint oly megvetéssel beszélt vőlegényéről.
Ilyen kíváncsisággal nézte egykor Damiens, mikor a bakó nyílt sebeibe égő olajat töltögetett.
Végre kitombolta magát a harag. Szeréna lankadtan roskadt le egy székre.
– Ön láthatja – szólt oly csendesen, mintha már azt nem kívánná, hogy mások is hallják –, nekem szükségem van egy helyre, hová szégyenpírtól égő arcomat elrejthessem. Ez anyám keble.
– Ebben igaza van, grófné; hanem előttem még mindig rejtély marad egy kérdés. Önt Somlyóházán éri a kiábrándulás; szülői Kolozsvárott laknak, Kolozsvár Somlyóházához keletnek fekszik, s én mégis Szatmáron találom önt, nyugatra a somlyóházi kastélytól.
– Ön előtt ez talány. De meg fogja érteni, ha emlékezetébe hozom, hogy mielőtt Somlyóházáról szülőim lakába érnék, által kell menni a Szamoson; s midőn a hídon keresztülmegyek, és arra gondolok, hogy most anyám megvető arca elé kell állnom: – attul tartok, hogy nagyon csábítónak találnám a víz fenekét. Meg kell előzni valakinek jöttömet, valakinek, aki elmondja felőlem: az elveszett leány visszakerül, bolond volt, de nem bukott; valakinek, akiről tudjam azt, hogy amidőn engemet szülőim előtt ment, akkor magában, önmeggyőződése előtt is kimentett, és akiről szülőim tudják, hogy igazat mond. Rokonaim között senki sincs ilyen. Távol és közel ismerőim közül egyedül ön az.
– Azt az egyet leszámítva, hogy önt lelkemben minden rágalmon felülemelve látom, a többire nézve nagyon túlbecsül engem a grófné.
– Egy hajszállal sem. Sokszor hallottam önt családunknál emlegetni, mindig a legnagyobb szeretettel, önt nálunk mindenki szereti; érti ön: – mindenki.
Gyula nagyot sóhajtott, és nem felelt; hanem lesütötte a szemeit, és kerülni látszott Szeréna tekintetét.
Szeréna egy darabig vizsga figyelemmel nézett az ifjú arcára, mintha olvasni akarná annak vonásaiból, hogy miről gondolkozik most.
És amint kitalálni vélte, lassankint mélyen elpirult szép alabástromsima arca, mindig jobban égett; egyszer aztán elkezdett kacagni.
– Ah, ha! Ön most azt gondolja magában: imhol van egy az újtestamentomi hét bolond szűzek közül, aki a második vőlegényét hagyta el a faképnél, s most keres magának egy harmadikat, akivel a két elsőért revánst vegyen! Nem, kedves barátom; nem úgy értettem azt. Én szeretem önt mint testvért – mint reménybeli testvéremet, szülőim szeretik önt mint gyermeküket, és azután van még valaki házunknál, aki önt másként szereti, mint én.
Most aztán Gyulán volt a sor benső hőségtől elpirulni.
– Óh, grófné, ez öntül szomorú tréfa.
– Se nem szomorú, se nem tréfa. A csillagokba van ez már írva, jó barátom, ön nagyon sok szomorúságot okoz avval, hogy házunk táját kerüli, s okozza azt a legjobb, a legangyalibb szívnek. Miért szakította ön félbe látogatásait?
– Grófné, én nem tudok ön előtt titkolózni. Érzem, hogy minden vonásom elárul; megadom magamat. Megvallom, hogy nagyon szeretek: megvallom, hogy nagyon boldogtalan vagyok.
– S miért nem siet akkor oda, ahol önt viszontszeretik?
– Őszinte fogok lenni. Világi állásunk annyira van egymástól, mint ég és föld. Én ipar embere vagyok, ki az élettel küzd, ki sárral és földdel vesződik, hogy a szerencsét kényszerítse visszaadni azt, amit elvett: ő pedig túlvilági lény, kinek az élet prózájáról semmi sejtelme sincs. Igaz, hogy a szív nem kérdezi, hogy kit szeressen, de néha itt benn még van valami más is a szíven kívül, amit úgy hínak, hogy „jellem”. Ez megkérdi azt: mit akarsz? Olyan körbe akarsz-e fölemelkedni, ahol idegen vagy, ahol más szokások, más életmód, más szenvedélyek uralkodnak, vagy azt akarod, hogy valaki, akit szeretsz, hagyja el eddigi életét, s kezdjen a kedvedért mást; alázatosat, mint a tied? Mert, grófné, az én életem alázatos élet. Nem vagyok az a büszke megyei szónok, a pártvezér, akik őseim voltak; iparűző vagyok, dolgozom, kereskedem. Mármost mit enged meg inkább a sors: azt-e, hogy egy iparűző legyen a felesége kedveért mágnás, vagy azt, hogy egy grófné legyen a férje kedveért kereskedőné? Nem örökké ismétlődik-e itt a regebeli halász szerelme a hableányhoz? Akár ő szállt ehhez a vízbe alá, akár ez követte őt a partra: az egyiknek halála volt.
– E kérdésre Cecil fog felelni, és én tudom, hogy mit fog felelni.
– Ön tudja?
– Biztosan tudom. Sokszor beszéltünk mi erről. Cecil lelke egészen tárva áll előttem. Óh, mi erről nagyon sokat szóltunk egymással. Emlékezem rá, mikor egyszer nagy társaság volt nálunk, csupa nők, valami vén fadesse a rangok elsőbbségéről kezdett értekezést. A vita úgy támadt, hogy valaki nem tudta elhatározni, hogy a „márkinő” alatta vagy fölötte áll-e a grófnőnek. Volt, aki azt állította, hogy több, mint „bárónő”, de kevesebb, mint „grófnő”, míg más véleményárnyalat azt állítá, hogy sőt egyenlő rangban áll a „hercegnővel”. Midőn végre szavazattöbbséggel abban megállapodának, hogy a „hercegnő” cím csakugyan a legeslegmagasabb, ami rangban elérhető, akkor Cecil közbeszólt: Én még ismerek annál is magasabb rangút, annak a címe „boldog nő”. Mindenki nevetett az ötleten, s magában mindenki igazat adott neki. Ön talán nem?
– Óh, grófné!
– Ne mondja: óh, grófné! Mondja: óh, testvér! Lássa, ez olyan ritka eset, talán nem is fog többet megtörténni az életben, hogy férfit kérjenek így, mint én kérem most önt: „Jer, ne maradj távol, ott szeretnek, viszonozd!” Ez ugyan elég rendkívüli eset, de ön megérdemli azt, hogy így történjék.
Gyula pirulva kelt fel.
– Jól van. Én hiszek és megyek.
– És „ott maradok”.
– Az nem tőlem függ.
– Az bizonyos. Önnek legelső szava az leend szülőimhez: „Én e családnak tagja akarok lenni”. Higgye el, hogy tárt karok fogadandják. És amikor ez így történt, akkor azt fogja ön mondani: Van ennek a mi családunknak még egy tagja; egy elveszett gyermek. Ez a szegény leány kinn áll kaputok előtt a bűnbánó szőrkötéllel a nyakán. Ez a leány most már nekem „húgom”, szabad érte szót emelnem; szabad kérnem, hogy megnyíljék előtte a szülői ház, a szülői kebel; alázatosan tér meg, bánva, amit tett, bánva, amit álmodott. Ön ezt fogja mondani, ugye ezt? Édes – édes – bátyám!
S itt önfeledten borult Gyula vállára Szeréna, és zokogva fűzte körüle karjait, és megcsókolta az ifjú arcát, azután maga is összerezzent, s mély hangon suttogá:
– Ön tudni fogja, hogy e csókkal bátyámmá van eljegyezve.
– Még ez órában indulok Kolozsvárra.
– Nagyon kérem; tudja, hogy a rágalomnak szárnya van. Félóra múlva én is indulok utána. Minden állomásnál újra találkozni fogunk.
– Az isten áldja meg önt!
– Mondja inkább: az isten bocsásson meg!
Gyula vette kalapját, és indult.
Szeréna az ajtóig kísérte; Gyula már kilépett, Szeréna visszatartá:
– Egyszer sem mondja ön: „rossz húgom”?
Gyula érzékenyen ragadá meg a szép hölgy kezét.
– Isten veled, édes, édes jó húgom!
Szeréna várt, míg az ajtók bezárultak Gyula után; azután visszatért szobájába, s a pamlag végében leomolva, összetett kezeire fektetett homlokkal sokáig, sokáig imádkozott.
Sokat kellett imádkoznia, hogy azt az átkot mind ellensúlyozza, amit odaát a másik szobában egy feldühített fenevad ellene a poklokra küldött.
Adorján most már sebesen kezdett fel s alá járkálni szobájában, mint egy valóságos kalitkába jutott hiéna.
Ily szándékos meggyaláztatástól minden csepp vérnek méreggé kelle válni.
Ez irtózatos némber nem találta elégnek, amit más nő tett volna, hogy midőn kedvesét megvetni tanulta, azt levélben tudassa vele: vakmerően magához hívá, bezárta egy szobába, s ott hányta szemére egy harmadik füle hallatára alávalóságait.
E jelenetnek szomorúan kell végződni.
Aki hiénát produkál a közönségnek: legyen rá készen, hogy annak egyszer eszébe juthat a szégyenítő korbácsütésre fékezője torkának rohanni s a bámulók szeme láttára összemarcangolni azt.
Egy gyönge asszony! Ilyet merni egy férfi ellen! Akinek csak az öt ujját kell összeszorítani, hogy belőle a lelket kioltsa. Arra iszonyú esküt tett magában, hogy ezt a nőt meg fogja ölni. Nem fog többet kacagni azon, amik ez órában történtek. Először őt, azután saját magát.
Felöltözött; kétcsövű pisztolyát felső kabátja zsebébe tevé, gyertyáját odabenn eloltá, s megfogta a közajtó kilincsét, hogy azt sarkából kiemelje. Ez nem lesz nehéz munka. Ha zaj lesz belőle, legyen zaj. Két lövéssel úgyis vége lesz mindennek: az emberek aztán találgassák, hogy miért történt ez.
Egy percre megállt, mert Szeréna hangját hallotta. A grófnő szobalyányát költé fel, hogy készüljön a továbbutazásra, fogassa be a lovakat.
A szobalyány ásítozva ment ki, mint akinek kedve ellen esett legjobb álmát félbeszakítani.
És azzal Szeréna egyedül maradt a szobában.
Most Adorjánnak egy új gondolat fordult meg agyában. Minek volna a zajütés, minek volna az öngyilkosság? Alkalom van a bosszú büntetlen kitöltésére: az ajtót sarkából hirtelen kiemelni; azzal a nőre rohanni, száját egy selyemkendővel betömni, s ott tartani, míg meg nem fullad; – és azután rázárni az ajtót és menekülni a világba.
Amint e gondolat felforralta agyát, hirtelen azt hallá, hogy Szeréna felől a kulcs elfordul a zárban, s önkényt feltárul előtte az ajtó: a hölgy ott áll vele szemközt egyedül.
A fenevad visszavonult e tekintet elől. Arca sápadt volt, és haja szétzilálva; fogai egymáshoz verődtek; tagjait zsibbasztó félelem állta el; nem bírta kiállni ezeket a szemeket.
– Nos, uram – szólt Szeréna nyugodt, csendes hangon. – Nem utazunk-e tovább? Én készen vagyok.
Adorján ajkain valami fehér tajtékszerű hab mutatkozott, szeme fehére csupa vér volt; a selyemkendőt, melyet kezében tartott, görcsösen gyűrte össze.
Háromszor is meg akart szólalni, de mellét úgy összeszorítá valami, s amint hangjához jutott, egészen be volt rekedve. – Azok után, amiket a grófné az imént – itt e szobában beszélt – lehet-e arra gondolni?
– Ön tehát hallgatózott? – csattant fel Szeréna büszkén. – Még azt is? – Fi donc!
Azzal végignézte kevélyen, méltóságosan, megölő szemekkel a férfit, ki e kevély tekintet előtt semmivé lenni érzé magát; – visszatámolygott sötét szobájába, s ahol nem érte a gyertyavilág, végigveté magát a pamlagon, s mint a vert hiéna, a kezében tartott selyemkendőbe harapott; azt rágta összevissza.
És azután hallá, mint hagyja el a szobát Szeréna, mint megy végig a hosszú sötét folyosón, a vendéglőben mindenki alszik; és akkor azt képzelé magában, hogy ő most lábhegyen utána siet: a hosszú, hangtalan sötét folyosón utoléri, ott nem láthatja büszke szemeinek villogását; ott megragadja hosszú selyemhaja tekercseinél fogva, ott lábai alá gázolja, szép termetének istennői kecsét sarkával tiporva össze; ott megfüröszti meleg vérében kezeit, s hosszú hajánál fogva végigvonszolja maga után a hideg kőpadlaton, míg egy élő ideg mozdul benne.
És mindez csak hagymáz-képzelet volt: ott feküdt ő zsibbadtan, tehetetlenül a sötét szobában, s nem bántott senkit, csak a fogai közé akadt selyemkendőt.
Azután még sokáig figyelt, nem hallhatja-e még egyszer hangját annak a bűbájos nőnek, akit már magáénak hitt, akivel pompázhatni képzelt, akinek szépségétől megittasult.
Mire való lett volna neki ezt a hangot még egyszer hallani? Mért várta azt olyan nagyon? – Sohasem hallotta többet.
Csak azt hallá, hogy egy idő múlva ajtók nyíltak, lovak dobogtak, hintó gördült, kapu záródott, s azután ismét csendes lett minden. Éjszaka volt még.
Ekkor aztán fölkelt; elgondolta magában, hogy a kerek földön nincs ilyen szomorú ember, mint ő; s azzal selyemkendőből kötelet csavart, hurkot csinált rá, keresett egy nagy szeget a falon, ami egy embert meg fog bírni; a selyemkendő egyik végét hozzákötötte, azután kezével belekapaszkodva megpróbálta, elég erősen tart-e, azután meggondolta magát: ez rút halál, s csendesen lebontotta ismét a kendőt a szegről.
Az ember nemesember, és pisztolyai vannak. És ez sokkal szebb halál. Egy kettős csövű fegyver, egyszerre mind a két ravaszát elrántva, bizonyosan öl. Csupán az a kérdés: a szívbe-e vagy a homlokba? A szívbe lőni érdekesebb; az arc épen marad; de nem eléggé bizonyos. Ha a kéz rosszul irányoz, nem lesz rögtöni halál; sokáig lehet vele kínlódni; a golyó a bordákban megakadhat és félremegy. A főbelövés biztosabb, csakhogy ez elékteleníti az arcot; könnyen széthordja a koponyát, s az rút látvány lesz.
És azután sokáig elnézegetett a pisztoly kettős üregébe, e két fekete barlangba, amikben a halál madarai laknak, felhúzta a sárkányokat, a cső végét a szájába fogta, és elgondolta, hogy milyen különös az, most csak egy nyomás a hüvelykujjal, és nincs többé körülötte világ, és azután megint kivette a szájából a pisztoly végét, leeresztette a sárkányait, s visszatette a tokjába.
Nem volt ennek bátorsága se magát, se mást megölni soha.
