Hogy támad az ismeretség?
Hogy támad az ismeretség?
A törökök szánalomra méltó embernek tartanak mindenkit, aki utazik.
Az utazás apró kényelmetlenségei közé tartozik az is, mikor az ember nem ismeri az útitársát; az egyik meghúzza magát az egyik szegletbe, a másik a másikba; egyik sem tudja, hogy mit szóljon a másikhoz; vajon nem bántja-e meg azáltal, ha megszólítja; és micsoda nyelven beszéljen vele, vajon nyájas emberrel van-e dolga vagy gorombával, s órákig elkémlelheti egymás arcát, töprenkedve amannak kiléte felől, amit persze az arcvonásokból nagyon nehezen lehet kitudni.
Hát még mikor magunkforma jámbor embernek azt mondja a kalauz: „Csak tessék beülni a hintóba, nincs odabenn senki más, mint a gróf úr maga”.
Fehér Gyulának Füzesgyarmatról Kolozsvárra kellett utaznia valami ügyesbajos dolgában, amikor a kalauz ezzel a biztató szóval segítette fel a Biazini-gyorskocsi lépcsőin.
A jámbor ifjú nagy vigyázatossággal lépett be a hintóba, nehogy akaratlanul megtudja, hogy méltóságos útitársának vannak-e tyúkszemei, és érzékenyek-e; azután szépen félrehúzta magát a másik szegletbe, s gondja volt rá, hogy a köpönyege amazéhoz ne érjen: az övé egy kicsinyt sáros volt; nagy sártengeren utazott Gyarmatig.
Útitársa, akiről a kalauz annyit mondott neki, hogy gróf, szürke farkasprémes köpenyébe burkolva ült a hintó egyik szegletében, kék szemüvegét az érkező felé fordítva.
– Ugyancsak megnéz – gondolá magában Gyula, s tanakodott rajta, hogy nem kellene-e megszólítani.
A kocsi megindult; a hintó hányódott-vetődött a kíméletlen úton, a gróf úr szemüvegei egyre zsenírozták a fiatal útitársat.
Már az éppen kezdett valami tárgyra akadni, ami felett beszédet lehetne kötni a folyvást ránéző útitárssal: az út egyik felén tudniillik igen jó, a másikon igen rossz vetések látszottak, érdekes lehetett megvitatni, honnan eredhet e különbség ugyanazon földben; midőn bizonyos horkolási hangok egészen más gondolatra téríték; a gróf úr bizony egyre alszik, s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy útitársát folyvást nézze; ezt csak a szemüvegek tették.
E felfedezés után Gyula is hanyatt tette magát a párnák közé, s versenyt aludt útitársával.
Igen jó meleg, álomra hívogató idő volt; nemcsak a két utazó aludt odabenn, a hintóban, hanem aludt odakünn a bakon a kocsis és kalauz is.
Egyszer azután azt álmodta Gyula, hogy az ismeretlen gróf azzal a kék szemüveggel a nyakába borul, s azzal mind a ketten leesnek egy torony tetejéből: ő alul marad, a gróf felül.
Amint erre felébredt, hát a gróf csakugyan felül volt, ő pedig alul; a kocsi ablaka az ég felé; belefordultak az árokba. Már akkor lehetetlen volt egymást meg nem szólítaniok.
– Úgy látszik, hogy feldűltünk – szólt a gróf.
– S én úgy érzem, hogy árokba dűltünk, mert nagyon jön alám a víz.
– Akkor csak iparkodjunk ki innen.
A gróf azzal kiütötte a kocsi ablakát, s kimászott rajta, útközben engedelmet kért Gyulától, hogy mind a két lábával rátaposott, de nem lehetett másképp. Azután Gyula is kimenekült, s körülnéztek.
A jámbor lovak, miután belefordíták a kocsit az árokba, megálltak, és azt nagyon okosan tették, mert különben a kalauzt, aki ájultan esett fejtetőre közéjük, könnyen összetaposhatták volna; a kocsis az árokba esve jajveszékelt, hogy neki eltörött a lába.
– Nem történt önnek semmi baja? – kérdé a gróf fiatal útitársát.
– Semmi sem.
– Én is épkézláb maradtam. Nézzük hát, ezeknek mi bajuk! A kalauzt kihúzták a lovak alul, meglocsolták a fejét vízzel; ami nem használt neki semmit.
– Eret kellene rajta vágni – mondá Gyula, felgyűrve a kalauz karjáról az inget.
– Kegyed orvos, vagy sebész?
– Nem vagyok az; de értek hozzá, tanultam.
– S mivel vágna eret, van eszköze hozzá?
– Igenis; most vettem egy érvágót birkák számára. Jó lesz az ennek is.
A gróf a helyzet fatalitásában is igen humorisztikusnak találta azt az ötletet; úgy kell a kalauznak, minek aludt el! És szerencsésen sikerült a műtét, a birkaérvágó megtette a magáét, a kalauz magához tért és feltápászkodott.
– Mármost lássuk a kocsist!
Ez azalatt folyvást ordított, hogy eltörte a lábát, vegyék ki az árokból! A gróf mondta neki, hogy csak várjon ott békével, még az az iszap jót tesz a lábának.
Mikor aztán a kalauzzal készen voltak, akkor kihúzták a sárból, s lefektették az út közepére.
Sajátságos jelenet volt, hogy ez a két férfi milyen nyugalmas flegmával végezte az ambulance kötelességeit, ahelyett, hogy szitkozódott és jajveszékelt volna.
– Melyik lábát törte kend? – kérdé Gyula az ordító atyafitól.
– Ezt a jobbikat, tekintetes uram – nyögé az keservesen. – Itt a bokámban tört ketté.
Gyula végigtapogatá műértő ujjakkal a fájdalmas lábat, melyről tollkéssel fejtette le a csizmát.
– Nincs ez eltörve, atyafi, hanem csak ki van ficamodva. Kérem, méltóságos úr, legyen olyan jó, fogja meg ennek a legénynek a vállát, míg helyreigazítom a csontjait. Ennek a tarsus csontjai közől ugrott ki az astragalus, s félrecsúszott az os navicularétól, s emiatt a ligamentum talianticum félrecsavarodott; egyéb baj nincs.
(Mégis valami doktor lesz – gondolá magában a gróf).
Most egyszerre egyet rántott Gyula a fájós lábon, egyik hüvelykével megnyomta a csontját, a kocsis nagyot ordított, a másik lábával felrúgva a levegőbe.
– No, mármost állj fel!
Az ember talpra tudott állni.
– Semmi bajod sem lesz, csak maradj veszteg; ülj oda a partra, míg a kocsit felállítjuk; hol az emelőgép?
A gróf és Gyula kifogták a lovakat a feldűlt hintóból, azután nekifeszítették az emelőcsavart, talpra állították a bárkát, a beteg kalauzt és kocsist beültették a hintóba, maguk befogták megint a lovakat, s kiültek a kocsisülésre.
– Én alkalmasint jobban értek a lóhajtáshoz, mint ön-szólt a gróf, kezébe véve a gyeplűt.
– Átengedem. Ámbár én is megszoktam, hogy a lovaimat magam hajtsam, de azok igen jámbor párák, s csak kettős fogat; ez pedig ötös, amit még nem próbáltam.
(Talán mégis gazdatiszt lesz – jegyzé magában a gróf.)
– Én már nem először járok így – szólt a gróf –, hogy ebben az útban felfordítanak, de mégsem tudom magamat rávenni, hogy mikor csak egyedül kell Pestre mennem, a saját lovaimat használjam, mikor az igen haszontalan kiadás, s négy ló közől legalábbis elront egyet.
(Hm, furcsa gróf lehet az – gondolá magában Gyula –, aki azt nézi, hogy mi a haszontalan kiadás, s a lovakat sajnálja.)
A gróf igen ügyesen kocsizott; néhány óra múlva Nagyváradra értek: ott a grófot saját hintója várta; ő arra ült, és másfelé ment, a gyorskocsi lovat, kocsist és kalauzt váltott, Gyula nem tudta meg, hogy ki volt hát az, akivel utazott.
Gyula néhány hét múlva a sz…i fördőre utazott. Tett magának annyi időt és pénzt félre, hogy egészsége kedveért néhány hetet ott tölthessen. Bizony csak az egészsége kedveért tette, s okos ember, aki dolga után él, jól tudja azt, hogy az egészség kapitális, azt tehát épségben kell tartani.
Árpás falu mintegy óra járásnyira fekszik ettől a fördőhelytől; mikor e falu alá ért, az éppen lángba volt borulva, egész utcasor égett; ordítás, kiabálás hangzott minden oldalról.
Gyula rögtön leszállt kocsijáról, s a veszély színhelyére sietett, ha lehet valamiben segíteni.
Mikor a templom elé ért, ott látta a legnagyobb embercsoportot, mely a szent épület megmentésén fáradozott; a téren állt egy nagy fecskendő, melynek rúdjait két oldalról hajtották szakadatlanul, a fecskendő tetején állt egy nyári blúzba öltözött férfi, ki a csövet irányozta. Ez arc, e kék szemüveg ismeretes volt már Gyula előtt. Az ő grófi útitársa.
A fecskendőnek azonban valami hibája lehetett, mert bár elég magasra lőtte a vízsugárt, de nem folytonosan, hanem szüntelen megszakadozva, ami az egész oltási műtételt meghiúsítá.
– Mi az átok baja lehet ennek a fecskendőnek? – kiálta a gróf, hevült arcáról le sem törülve az izzadságot, mely azon végigfolyt.
– Mindjárt segítek rajta, gróf úr – szólt Gyula odasietve –, nem nagy baj az.
– Ah, ön az! Tegye, az isten áldja meg, hisz ön mindenhez ért.
Azzal nem is üdvözölték egymást (jó napot csak nem kívánhattak egymásnak egy égő falu piacán), hanem kisrófolták a gép egyik oldalát, Gyula elkérte a gróf egyik szarvasbőr kesztyűjét, azt széthasította, egyik darabját rákötötte a vízgép zárcsappantyújára, s azontúl folytonosan és szakadatlanul lövellt a vízsugár a tömlőből, magasabban is hordott, mint azelőtt. Estefelé sikerült a tüzet elfojtani. A gróf és Gyula egyformán lucskosan, kormosan, fáradtan találkoztak össze az utolsó üszöktanyánál.
– Nagyon köszönöm önnek a segítségét – szólt a gróf megszorítva az ifjú kezét. Megszoríthatta, az éppen olyan szenes volt, mint az övé. – Hogy jött ön ide?
– Én a sz…i fürdőbe indultam.
– Én pedig onnan jövök. Amint megláttam az égést, a fecskendő elé fogattam, s siettem ide. Ön szíves lesz engem kocsiján most visszavinni, mert a lovaimnak még itt kell maradniok vizet hordani.
– Igen szívesen.
– Én pedig igen szívesen látom önt házamnál Sz…on, úgyis nehezen kapna ott most szállást, mert minden el van foglalva.
– Igen lekötelez, gróf úr.
A két férfi a bíró házánál lemosta magáról a kormot, ruhát váltott.
– A fürdői vendégek könnyen osztentációnak vennék, ha ilyen szenesen, égetten hajtatnánk be Sz…ra – mondá Gyula, s véleménye nagyon tetszett a grófnak, ő maga is úgy találta.
A bíró nagyon köszönte az uraknak a segítséget, csak azon sajnálkozott, hogy az iskola és a paplak is leégett.
A gróf egy percre félreinté a bírót, mikor menni akart, s titokban átadott neki száz pengőt, hogy a kárvallottak között ossza ki. Azért tette titokban, hogy útitársát ne hozza kényszerűségbe.
– Köszönöm, kegyelmes uram. Rögtön ki fogom mind a kétszázat osztani; az a másik kegyelmes úr is olyan jó volt.
A gróf ebből megtudta, hogy ismeretlen ismerőse éppen azon a gondolaton volt, amin ő, sőt még a tárcájából is éppen annyit vett ki; mintha összebeszéltek volna. – Ez mégsem masiniszta.
Amíg a gróf és Gyula a sz…i fürdő felé haladtak, valami tíz kocsival és hintóval találkoztak szemben, melyek mind meg voltak rakva urakkal, gavallérokkal; némelyiken hatan is ültek, s szörnyű sietséggel iparkodtak az égés felé sietni; – a gróf nagyon kérte Gyulát, hogy ne feleljen nekik semmit, akármit kérdeznek.
– Ezek léhűtő renommisták, akik addig ki nem mozdultak a helyükből, amíg baj volt, most aztán, hogy látják, milyen szépen elmúlt a vész, nyargalva sietnek oda, s iszonyatosan fognak lármázni, lábalattoskodni, s egy óra múlva szörnyű kormosan és lucskosan térnek vissza a fördőbe; mint akik egy Etnát oltottak el. Majd holnap hallgassa ön el, milyen deklamáció lesz a sétányon a hölgyek előtt, ki-ki hány eleven gyereket hozott ki az égő üszkök közől, hogy mászott fel a lángoló toronyba, s milyen utcasorokat mentett meg bátor lélekjelenléte által.
Gyula minden szemközt jövőt nevét megkérdezé a gróftól, s feljegyezte tárcájába.
– Mit akar ön ezzel?
– Egy kis veszedelmen töröm a fejemet. Holnap sorba járom ezeket a derék urakat, akik ilyen nagy részvétet mutatnak ma szerencsétlen embertársaik iránt, s segélyt gyűjtök nálok a leégettek számára.
A gróf nevetett az ötletnek.
– Nem rossz. Tréfának igen jó lenne; ha mulatságos ábrázatokat akar ön gyűjteni karikatúraalbum számára, akkor ez célra vezet; hanem ha pénzt akar gyűjteni az égettek számára, akkor kevésbé. Egyet talán megfog ön, a többi szétszalad, vagy alkuba bocsátkozik, s filléreket ír alá. Ah, jótékony célra nem ilyen ijesztgetéssel szokták az embereket összegyűjteni. Annál nekem sokkal jobb eszmém van. Adunk műversenyt az égettek javára.
– Ez praktikus gondolat.
– Hallatlanul magas árakat szabunk; mentül nagyobb lesz a belépti díj, annál jobban fogják magukat törni az emberek, hogy helyet kapjanak, mert itt mindenkinek az uraságát kell bebizonyítani. Ezen az úton kemény összeget be lehet hajtani, amit különben semmi ékesen szólás ki nem bírna csalogatni az emberek zsebeiből.
– Az igaz. De hol vesszük a versenyhez való művészeket?
– Ah, az a legkevesebb. Kitelik az belőlünk. Tud ön énekelni vagy szavalni?
– Egyiket sem próbáltam még; de úgy hiszem, hogy ha akarom, hát tudok.
– No, ez mindjárt egy. Nekem van egy leányom, aki csinosan énekel; meg egy mostohaleányom, aki a zongorát veri; az emberek kíváncsiak lesznek megtudni, hogyan énekel és zongorázik egy grófkisasszony, s aztán akárhogy énekeltek és zongoráztak, annyi bizonyos, hogy megszólják őket, hanem ez már egy kis áldozat.
– Nem fognak tőle irtózni a grófnők?
– Óh, nem. Az egyik megteszi jószívűségből, a másik megteszi hiúságból. Ismerem őket. Aztán nekem mind a kettő szót fogad.
A gróf olyan elégülten mondta ki azt az utóbbi szót, nehezen is mondta ki, mert egy kis dicsekedés volt benne. – Egy gróf, akinek a gyermekei szót fogadnak!
Mind a két férfi olyan idején levő dolognak kezdte már találni, hogy a másiktól megkérdezze: „Miután ilyen összeköttetésbe léptünk, talán jó volna, ha egymástól megkérdeznők kölcsönösen, hogy melyikünket kinek hínak”, azonban csak mindenik azt gondolta ismét, hogy majd talál holnap a fürdőn olyan emberre, akitől megkérdezhesse, hogy „Ki az az én jó barátom, akivel olyan régi jó ismeretségben vagyok, de nem tudom a nevét?” S mentül tovább halogatták ezt a kérdést, mentül bizalmasabb beszélgetésbe kezdtek merülni, annál képtelenebbnek, ügyetlenebbnek tűnt fel azzal szakítani meg a társalgást, hogy de én még most sem tudom ám, hogy ön kicsoda.
Azt kitanulhatták kölcsönösen, hogy egymás társaságába beillenek. Gyula észrevehette a grófon, hogy az okos, szabadelvű, előítélet nélküli ember; aki szeret ugyan nemesember lenni, de másnak is megengedi, hogy az legyen, s azért, hogy ő maga büszke, nem kíván mástól alázatosságot; megkívánja ugyan, hogy őt mindenki úgy respektálja, mint grófot, hanem azután ő is úgy bánik minden emberrel, mintha azok mind grófok volnának. Viszont ő is láthatott annyit Gyuláról, hogy ez nem iparlovag; más egyéb zsánert pedig nincs oka az embernek kerülni, s megbánni, ha elhirtelenkedett szóval vendégül találta meghívni házához.
Gyula úgy gondolá, hogy majd a gróf házánál bemutatja magát, hogy kicsoda.
Nemsokára elérték a fürdőt. A gróf megmagyarázta, hogy merre hajtsanak; a sétány végében egy kis csinos nyári lak állt, az a gróf tulajdon háza volt, mert, mint mondá, itt szokta a nyarat mindig tölteni, nem megy külföldre; hanem inkább más ismerőseit is biztatja, hogy emeljék a hazai mulatóhelyek hitelét. Ha már egyebet nem tesznek, legalább tudjanak mulatni patriotizmusból.
Gyula kocsija behajtatott a csinos kis udvarra, melynek közepét egy teljes nyílásban levő tulipánfa foglalta el. Gyula megdicsérte a tulipiferát, a gróf megjegyezte rá, hogy ő azt saját maga nevelte – magról. (A gróf régi kertész lehet.)
A gróf elébb szobájába akarta vezetni vendégét, hogy az hadd piperézze fel magát, midőn az asszonyoknak be akarja mutatni – tudjuk, hogy a férfiak milyen hiúk –; azonban a véletlen meghiúsítá ezt az illemszabályi jó szándékot, mert alig léptek a tornácba, a terem ajtaja eléjük nyílt, s a két grófleány, kiket a kocsizörgés figyelmessé tett, a gróf elé jött sietve.
Abban a percben a gróf három különböző módon meglepetett arcot látott maga előtt; két leányáét és Gyuláét, kik az első tekintetre bámulva néztek össze; míg végre a nagyobbik grófhölgy kedélyesen nyújtá egyik kezét Gyula elé, másikat atyjának, s mind a kettőt szívesen megszorítva, leplezetlen örömmel mondá:
– Hozta isten! Ez már meglepetés. Hol találtál erre a mi fiunkra, apám?
– Erre a mi fiunkra? – kérdé elbámulva a gróf.
– No, igen, Fehér Gyulára, akit annyiszor emlegettünk.
A két férfi most egymás felé fordult: most mind a kettő megtudta, hogy ki a másik: Gyula Somlyóházi grófot mint hírhedett derék hazafit becsülte rég; talán valami egyéb is sokszor juttatá e nevet eszébe.
– Valóban sokszor beszéltünk önről – szólt a gróf. Többet nem mondott, de ez soknak is elég volt. – Mármost jöjjön, hadd mutassam be nőmnek! Jól van ön így is; hiszen úgyis itthon van nálunk.
Itthon van nálunk; mit jelent ez a szó?
A gróf neje nem volt a szobában, azt mondák, hogy a kertbe ment le hortenziáit átültetni, miket sohasem bíz a kertészre; mindig saját kezeivel ápolja. Kedvenc virágai.
– Akkor menjünk utána – szólt a gróf, s karon fogva Gyulát, levezeté a kertbe; ott mutatá be a grófnénak, kinek az még kezet sem csókolhatott, mert a delnő kesztyűi egészen feketék volnak a hortenziaföldtül. A grófné azonban igen nyájasan fogadta vendégét, még azt is megengedte neki, hogy kedvenc virágai átültetésében segítségére legyen, ami hallatlan kegy volt a delnőtől azon ifjú irányában, aki akkor cseppent az égből közéjük.
Az egész család olyan gyöngéden fogadta őt, mint valami régi kedves ismerőst; Szeréna annyi szépet tudott neki mondani legelső találkozásuk órájáról, s hallgatag testvére olyan szépen tudott pirulni hozzá.
Valami gyöngébb fejű ember, mint Gyula, ebben az első órában agyon-szerelmes lett volna az egész grófi családba, elkezdve a derék családfőn, annak legifjabb virágáig; hanem Gyula elég szerencsétlen volt, vagy mondjuk inkább szerencsésnek, elébbjárni az eszével, mint szívével.
Akármilyen szépen mosolyog az ég a földre, azért az egyik mégis ég, a másik föld, s mekkora űr van a kettő között, azt még eddig a csillagászok nem bírták számokkal kifejezni.
