A kis szürke ember (Egy invalidus irkafirkáiból)

Teljes szövegű keresés

A kis szürke ember (Egy invalidus irkafirkáiból)
Szegény öregapó! mintha most is látnám…
Mikor decemberben hideg, fagyos éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban; egyik arcán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.
A fiatal sereg nagyrészének alig volt ruhája, s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, amennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelöl, télben, hóban, zivataros éjszakában?
Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: „előre, előre!”
S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben hóban, zivataros éjszakában?
Szegény öregapó! mintha most is látnám…
Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú, sziklai útban feldűlt egy szekere, s a túlnan maradt ágyúk mind ottvesztek miatta.
Elöl ellenség, hátul ellenség, s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.
Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elöl, hol hátul, ahol megtámadtaték.
Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s aközben vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.
Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.
Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.
Kijött az hozzánk a piacra, felállítá seregét, végignézte és kérdezé:
– Akarnak-e önök velem tovább harcolni, vagy leteszik a fegyvert? Jőnek-e, merre vezetni fogom?
S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelöl? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, aki a fegyvert letegye!…
– Menjen ön vissza – szólt ekkor a követnek a kis szürke ember –, és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…
Ekkor reánkgyújtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokrócokkal terítteté le lőporos szekereit, s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve, „előre, előre!” hangzék kiáltása, s ki ne követte volna őt, midőn legelöl látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában?
Egy hídhoz jutottunk.
Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! – monda és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.
– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! – szólt csapatjait elrendezve a hídon, s amint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá: úgysem sok hasznát vettem az ujjamnak.
Másfél napig harcolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiúknak, de el nem futott egy is, s akinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve, és aztán nem jajgatott.
Egy hónap múlva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost, s amidőn bevette, első dolga volt – amnesztiát adni.
– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.
S ki ne nyújtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyújtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?
De mégsem volt igaza a kis szürke férfinak.
Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.
Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.
Aminél fogva is a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnesztiáért.
A kis szürke ember, amint a pirongatóriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minél elébb pénzt, mert a katonák rongyosok.
Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet, s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak.
Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabíró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.
Ebből képzelhetni, hogy milyen nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendjel elnyerése.
Egy vén, ősz huszárezredes – a hadügyminiszter segéde – lőn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.
A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.
A szászok éppen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, amire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.
Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.
Úgy lőn, aznap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.
Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.
Amint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, meghajlott annak csonka kezéhez, s ősz, aggott katona létére megcsókolá azt a csatákban barnult kezet.
A kis szürke ember könnyezve szorítá keblére a vén, ősz katonát, s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intéze hozzá – valóságos német nyelven.
A jó öreg huszár egy debreceni születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült, s utoljára is úgy mondta el, hogy aki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.
A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelen megteltek könnyekkel. Az ő könnyei a tábornokban is felkölték a rokon érzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégezé, megrázta forróan annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:
– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok, s egy szót sem érthettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, amit beszélt.
Ez ideig egy sem volt, ki ne könnyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoviálisabb kacagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikciót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.
A vén huszár tehát leírta papirosra elmondott szavait, s úgy mutatá be a tábornoknak.
Végigolvasá az, s elégülten bicegett hozzá kis szürke fejével, de amint azon helyre ért, hogy a vén huszár a philhungarok légióit kezdi dicsérgetni, letette az írást:
– Ezt ki kell törülni – monda –, csak a magyar és a székely a katona!
Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.
Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.
S azután örömmel hagyta magának feltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremónia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett.
– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…
– Most az egyszer semmit.
– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.
Rájuk költötte volna mind a két Indiát! úgy szerette őket! Szegény öregapó! Mintha most is látnám…

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages