A szerencsétlen szélkakas (Fresco)
A szerencsétlen szélkakas (Fresco)
Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.
Egy esetet tudunk, mely mind a két speciesére a sors szeszélyének élő példát fog előnkbe mutatni.
Elmondjuk, amint hallottuk, egy szót sem téve hozzá.
…Úgy körülbelül 1848 december derekán már meglehetősen kívánta minden ember a háborút, s különösen itt Pesten nagyon divaton kívüli tárgy volt a békesség.
A Nagypipában szörnyen lármáztak a vendégek a kancsó sör mellett. Jártak a hadizenetek, készült az európai háború. Csupán egy asztalnál ült két férfiú hallgatva, kikre nagyon ráillett az, amit a német mond:
„Der eine schweigt, der andere hört zu.”
Mert az egyik csakugyan a legnagyobb figyelemmel látszott azon gondolkozni, hogy miért hallgat a másik, s eközben vizsgáló szemeit le nem vette róla.
E figyelmetes férfi senki sem volt egyéb, mint az emberséges János mester, kiről, ha megmondjuk, hogy már Metternich idejében is drabantkáplár és viceporkoláb volt nemes Pest városánál, s mindamellett Metternich megbukásával hivatalából ki nem esett, mint ez a megbukott minisztériumok adhaerentiáival rendesen meg szokott történni, mindjárt egyelőre gyaníthatóvá tesszük, miként az, kit a szerencse választottainak prototípusául kiszemeltünk, bizonyára ő lesz.
Valamint ha megmondjuk, hogy azon férfi, kire ő oly gyanús szemeket veteget, egy tegnap érkezett bécsi szegkovácslegény, abból is előre sejtheti mindenki, hogy ezt a szerencsének nagyon kell üldözni, nemcsak azért, hogy János mester gyanús szemeket veteget rá, de legkivált azért, hogy Magyarországra jött szegkovács létére, ahol azt a furfangos művészetet minden falu végén en gros űzik az oláhcigányok.
János mester ugyan nem olvasta Lavatert, hanem azért régi tapintatnál fogva rögtön lenézte az embere arcáról, hogy ennek bizonyosan valami contrarevolutionalis merényletben kell törni a fejét.
Közelebb rukkolt hozzá.
– Honnan jött az úr? – kérdé furfangos ábrázattal az idegentől.
– Hjaj… Bécsből – sóhajtá amaz, kancsója fenekére tekintve.
– Mi újság ottan?
– Hjaj… Semmi jó.
– Hogyhogy? Semmi jó? Hát mi bajuk van?
– Hjaj… Nagyon félnek a háborútól.
– Félnek? Ez szemtelenség! Hogy mernek félni?
– Hjaj… Uram, harminc mérföldről én sem félek attól, de már egyszer a pincéből hallgattam, mint ágyúztak az utcán, s nem találtam benne semmi szépet.
János mester mindig több okot talált a gyanúra.
Egyet gondolt, leitatja az embert, még így tán valami veszélyes komplottnak jöhet nyomára.
Mi kell egy szegkovács gyomrának, hogy részeg legyen? A második kancsó serre már hátravitte a feje, s alig bírta mozgatni a nyelvét.
– Most rajta! – gondolá János mester. – „Éljen a szabadság!” – kiálta felemelve poharát s várva, hogy a szegkovács koccantsa össze a magáét vele.
Az nem soká váratott magára, s amennyire tántorgó nyelve engedé, utánakiáltá az éljent.
– No, most már kend igyék valakiért – biztatá ravaszul kiszemelt áldozatát a viceporkoláb.
– Tudja Isten, én csak magamért szoktam inni.
– Ne elméckedjék kend! Hanem igyék azért, akit legnagyobb embernek tart a világon!
– Az egész világon? – kérdé a szegkovács, elgondolkodva, hogy az egész világ ugyan derekasan nagy, de abból ő szép keveset ismer.
– Igen, az egész világon! Az egész kerek földön – bizonyítá János mester.
A szegkovács gondolkozott, az orrát vakarta, a fülét vakarta, az egész fejét megvakarta, s utoljára is az sült ki belőle, hogy „éljen Slimák mester!”
A viceporkoláb elborzadt e nyilatkozaton. Világos volt előtte, hogy az a Slimák mester bizonyosan valami puskaporos összeesküvés fővezére. S ezzel – se tette, se vette – galléron fogá a jámbor szegkovácsot, s brevi manu beescortírozta a városházához.
Ott valami szobába bevezette, s egy kövér veres úr előtt talpra állítá az ártatlant.
– Ez az ember gyanús – monda ott annak a kövér vörös úrnak. – Először is elég vakmerő félni a háborútól, másodszor elég szemtelen hét órától fogva fél tízig egy helyben ülni, anélkül, hogy egy szót szólna, s végtére elég istentelen nyilvánságosan tust inni bizonyos Slimák mester egészségére, aki szinte valami gyanús ember lehet.
– Ki az a Slimák mester? – kérdé szigorúan az a kövér vörös úr.
– Senki sem az, uram – felelt a remegő szegkovács –, csak az én volt gazdám, egy emberséges szegkovács, akinél négy esztendeig szolgáltam, most is ott volnék nála, ha a felesége meg nem vert volna.
– Az nem lehet – felel a kövér veres úr. – Olyan személyekért nem szokás nyilvánságosan poharat emelni.
– De hát én nem tudom, hogy mi itt a szokás.
– Ha inni akart ön, miért nem ivott így: éljen az alkotmányos szabadság! éljen a felső-dunai és az alsó-dunai hadsereg, éljen a sajtószabadság által garantírozott nyilvánosság? s több efféle.
– Hjaj uram, egy hónapig sem tudom én azt mind megtanulni.
– De háromig, úgy hiszem, hogy meg fogja tanulhatni. János mester, vegye oltalma alá ez embert.
Az emberséges János mester tehát fogta az elítélt delikvenst gallérjánál, uti supra, s vitte az illető hűs helyre, aholott is annak elegendő üres ideje lőn gondolkozni arról, hogy miért jutott oda.
*
A három hónap elmúlt, március közepe levén.
Az emberséges János mester pontosan kiereszté a büntetését kiállott szegkovácsot, ki hogy bebizonyítsa, mennyire megjavultak érzelmei a fegyelem által, és hogy János mester előtt is jobb véleménybe állítsa magát, ünnepélyes, mégpedig igen nehezére eső ünnepélyes hangon ekképen fejezé ki magát:
– Éljen a szabadság, éljenek a magyar katonák!
János mester elszörnyedve esett a falnak e szavakra. A falnak elsőbb, de azután a szegkovács többször tisztelt gallérjának, s mielőtt az magához jöhetett volna ijedtéből, már ismét a szűk szobában volt vele.
A kövér vörös úr helyett most egy sovány fekete úr volt ott, ki, amint megérté a delikvens kihágását, szóhoz sem hagyta őt jőni, hanem leszidta tetőtül talpig, s tudtára adta, hogy ha azt akarja, hogy ezentúl rosszabbul ne legyen dolga, jövő alkalommal ezt kiáltsa: „Éljen a császári hadsereg! éljen az engedményezett alkotmány! Éljen az egy és erős Ausztria!”
Ezúttal egy háromhónapi börtönnel megmenekülhet a gonoszabb következményektől.
A szegkovács tehát, mielőtt hármat lépett volna börtöne ajtajától, ismét visszavitetett, és ült újra tisztességes három hónapokat.
*
A három hónap megint elmúlt. Vala ekkor június nem tudom hányadika.
Az emberséges János mester kiereszté a maga rabját. A nyavalyás még a tömlöcajtóban elkezdé deklamálni a kiengesztelésül betanult igéket:
– Éljen herceg Windisch-Graetz! Éljen a dicső Ausztria!
János mester csak azt nézte, hogy miféle fegyver nemével fogja el a megjavíthatatlan embert.
– Hát nem volt elég, hogy kétszer bezártak? még most sem tudod, hogy mit kell mondani? gyere csak odább!
S vitte harmadszor is a szűk szobába.
A fekete sovány úr helyett most ismét a kövér vörös úr vette őt kérdőre.
– Megátalkodott ember! – förmedt az reá, megértve vétke nagyszerűségét. – Tudod-e, hogy azért, amit szádon kieresztél, ha most elég kegyelmes nem volnék, saját felelősségemre újabb három hónapokra bezáratni, hanem a vésztörvényszéknek átadnálak: négyfelé vágatnál!!!!
Az ember kénytelen volt megörülni az újabb háromhónapi börtönnek, annyira megijedt.
– De hát mégis, mit kellett volna mondanom?
– Azt kellett volna mondanod, hogy „éljen a respublika, éljen a demokrácia, éljen a revolúció!”
Az ember még egyszer elmondatta magának a vivátokat, s ígérte, hogy meg fogja tanulni, s hagyta magát egész rezignációval újra betétetni a sötétség országába.
*
A bekövetkezett három hónap alatt sok minden megváltozott, csak János mester sorsa nem, őt hivatalából semmi balsors ki nem bírta ütni, mint annyi számtalan mást, ő most is viceporkoláb volt, mint hajdan. A szerencse őt tenyerén hordozá. Szeptember volt az idő.
A szegkovács ideje letelt. János mester előszólítá őt a börtönből.
Már messziről látszott a fogoly arcán, hogy most valami nagyon okosat akar mondani, megfogta János mester kezét s elérzékenyültében könnyeket sírva, így kezdé hozzá mondását:
– Mondja meg, János mester, annak az úrnak odabenn, hogy csókolom a kezeit alázatossággal, s kívánom neki tiszta szívemből, hogy „éljen a ribillió!”
Mint a veszett farkas a bárányt, úgy kapta át derékon e szóra János mester a szegkovácsot, s nagy ideig tartott, míg annyira magához tudott jönni, hogy mikor a szűk szobába letette, szavakba bírja önteni indulatjának mivoltát.
A szobában a veres kövér úr helyett ismét a sovány fekete úr volt.
János mester elmondá a vádat, s igen nagy volt a megbotránykozása, mikor a sovány úr ahelyett, hogy mint rendén lett volna, kerékbe töresse a vakmerőt, csupán újabb három hónapra parancsolá azt vissza börtönébe.
*
November harmadikán az apróbb politikai vétségekért elítéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.
Mikor János mester kinyitotta neki az ajtót, az ember zsebkendőjével bekötötte a száját, úgy defilírozott el előtte, s csak pantomimikájával adta tudtára az emberséges viceporkolábnak, hogy ezentúl a deviseket magának fogja tartani.
No de vigasztalásra szolgáljon az, hogy nem ő az egyedül a világon, ki rossz időben kiáltotta el magát.
