Nomen et omen
Nomen et omen
1848 januárban esze ágában sem volt senkinek, hogy még az idén háborút is lásson.
Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával egy-egy nemes atyafinak belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a zsurnalisztikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés felett pro et contra.
Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váci magnetikus álomjáró hölgyről, aki sok mindenféle csudákat jövendölt előre, amik közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.
Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog süllyedni. Szegény város, jól járt volna, ha egy kis süllyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól. A bekövetkezett fátum még a jóslatot is fölültetézte ínséges következményekkel.
Megjövendölte azt is, hogy a kolera meg fogja látogatni az országot, s azok lesznek a legszerencsésebbek, akiket az elvisz.
Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet Vácon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira telebeszélték a füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni, es elvezetteté magát hozzá.
Halvány lámpa mellett feküdt az idegkór, egy igen fiatal szűz, arca fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány. Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel egészen, s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.
Orvosa éppen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a mágneskúrát a szenvedő leánynak, s már hatodik hete volt, hogy a mágnesálom tartott rajta.
Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek legkisebb tudata nélkül.
Az orvos odalépett hozzá. Amint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe ért, a sympathetikus összehatás felnyitá annak szemeit. Merően nézett orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.
Amint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos holdkóros mosoly vonult végig annak fehér arcán s reszketése megszűnt.
Azután a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a leány arcát, homlokát, karjait, keblét végighúzogatni, lassan, simán először, azután sebesebben, megszaggatva, s eközben szemeit feszülten tartá a leány arcára szegezve.
A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta, le-lecsukódva s újra kerekre felnyílva. A szemcsillag szokatlanul kitágult.
Lassanként egész arca csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könnyezett, ajkai meg-megnyíltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arcán, feje hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.
Az orvos ekkor Perczel Mórt is odalépteté a mágneses gőzkörbe.
A leány arca e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.
– Ki e férfi? – kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.
A leány vártatva, tétovázva felelt.
– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.
Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában mindenesetre.
– Nem az országgyűlésen – felelte a leány a ki nem mondott gondolatra. – A csatamezőn.
– S milyen sors vár reá ott? – kérdezé az orvos.
– Őrizkedjék tulajdon nevétől…
*
Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott, hadjelentéseket írt, seregeket fogott el, és a legvitézebb vezérek egyikének tartatott, anélkül, hogy a váci leány valaha eszébe jutott volna.
December 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.
E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.
Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.
Serege szétveretett, ágyúit elvették, pozícióját elfoglalák. Bajnokai színét-javát, a szép Zrínyi-zászlóaljat leölték vagy elfogák. Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike a tréfálni mindig kész táblabíráknak nem kis kárörömmel monda neki:
– Öcsém, Mór, a druszád nemigen jól talált fogadni.
– Valóban – monda a tábornok, anélkül, hogy a tréfáért megharagudnék–, most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váci somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgey oka, hogy a csatát elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban. No de lesz még a németnek is neve napja!
E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó elment Debrecenbe, s Perczelre volt bízva, hogy őket eszkortírozza odáig.
Ezt meg is cselekvé, s miután Karcagról írt nekik egypár levelet, amit nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett, és várta, hogy melegebb legyen.
Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, ahol legközelebb találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az vísszahúzódik Ceglédre.
Perczel utána.
A császári seregek éppen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel még látta az utósó dragonyost eltűnni az ákászfák között, s sarkantyúba kapta lovát, és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.
Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, cívilkaputban, s minden bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét, s megszólítja franciául:
– Arra ne menjen ön!
A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.
– De miért ne mennék?
– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.
– Azt szeretném csak látni!
– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.
– Miről gondolja ön azt?
– Az a pozíció természetéből következik.
– Ejh, kinek volna mindenre gondja! – kiálta a tábornok, lerázva a nyakáról az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előrenyargalt.
– Utánam!
Már alig voltak mintegy ezer lépésnyire a csalitos szőlőktől, midőn az útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni a rohanó ágyúk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította az árokba, s most azután ordított a kára fölött.
– Micsoda falu ez, földi? – kérdé a kárvallottat a tábornok csupa merő kíváncsiságból.
– Percel! – felé az fejét vakarva.
– Az én vagyok – monda a tábornok. – De ezt a falut akarom tudni, hogy hívják.
– Bizony Percelnek hívják azt, nagyságos uram, világ kezdetétől fogva.
A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula szavai.
Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az kísérete közé vegyülve.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett batteriák vannak?
– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret felfedezheti.
– Tehát e szerint ez a pozíció elfoglalhatatlan?
– Éppen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.
– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek, s gyalogságunk már ki van fárasztva.
– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből fölverem.
– Tegye ön – monda a tábornok, s várta, hogy mit fog a kis ősz ember kezdeni.
Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe, s maga a legpontosabb vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.
A gondolat olyan természetes volt, mint Kolumbusz tojása, s mégsem jött rá azelőtt senki.
Néhány perc múlva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért gyalogság sortüzelése, s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.
Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.
Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz ómene, megnyerte a csatát.
Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis ősz férfi a tábornokhoz, arca csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét és bátorságát.
– Önnek én nagy köszönettel tartozom – szólt Perczel az ősz idegenhez, nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga felett. – Szabad tudnom, hogy kicsoda ön?
– Én – felele hidegen az ősz ember –, én Dembinszki Henrik vagyok.
Perczel szerény elismeréssel nyújtá át neki a tábornoki pálcát:
– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény ön seregében.
