Székely asszony
Székely asszony
Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök.
Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetlen csatát az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték.
Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva – nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.
Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja… ez volt mostan Gábor Áron… emez volt az ellenségé… s ez rá az ég mennydörgése…
S mikor már nem hallott semmi, fenndobogó szívvel várták, melyik győzött, melyik vesztett.
Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elvesztett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjön belőle.
A kápolna küszöbében, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül. Vénember már, nyolcvanéves, szemei világtalanok, két naptalan hold az égen, régóta már csak a lelkével lát.
Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának! Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja magában: miért nem lehetek én ottan!
Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék az öregembernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a másik sánta, a többi elment a harcba.
A nyomorék olvas az Izrael harcairól, nagy nehéz csatáiról az Isten választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett, védve, viaskodva harmincezer férfi vesztette el éltét.
– Miért nem lehetek én ottan? – nyöszörög felsóhajtva a nyomorék és tovább olvas:
„És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.”
„Elszaladott pedig egy ember a harcból és ruháját megszaggatá és port hinte fejére.”
„És íme, Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala.”
„Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy jajkiáltással.”
„Micsoda kiáltás az? – kérdé Éli, hallván a kiáltást.”
„Vala pedig Éli kilencvennyolc esztendős, és az ő szemei meghomályosodtak.”
A nyomorék nem bírta olvasni tovább, föl talált tekinteni az ősz emberre; és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könnyel.
– Miért nem olvasod tovább? – kérdé az aggastyán.
– Sötét van, nem látom az írást.
– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arcomon. Miért nem olvasod tovább?
A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könnyeket, és olvasott:
„Monda az ember Élinek: a harcból jövök, a harcból szaladtam el.”
„Megfutamodék az Izrael, a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is elnyerték.”
A nyomorék nem bírta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt, s fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arcát kezeibe.
Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behunyt szemmel folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:
„És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a kapufélen és meghala.”
A temető árka mellett egy ákásznak támaszkodva egy magas némber áll.
Harminchat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is szépek.
Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalon a fergeteg villog. A székely asszony arcát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmúló kék-zöld világot.
S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál sápasztóbb a nő arcán.
Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből volna faragva.
Ez Judit, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem virágzó alakoknak, kik arcuk kifejezését, nagy fekete szemeik ragyogványát, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.
Karcsú, büszke termete körül szép fiatal tizenhat éves leányka fűzi karjait, odasimulva hozzá, mint hízelgő folyondár a sugár jegenyéhez.
E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyermek, sima szőke hajjal. Arca oly fehér, hogy szinte világít az éjben, s alakja oly lenge, hogy tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.
Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az alaktalan távol ködeiben.
– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? – kérdi Judit a leánytól, kezével a távolba mutatva.
Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa. Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem csillagsugára nem bír magának utat törni odáig a homályban, hová a fekete szem tűzsugára elhat.
Pillanatok múlva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arcán szerelmes hajnalpír ömlik el, az anyán haragos lángvörösség.
– Ez ő, kedvesem – rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha csitítani akarná a kis nyugtalant.
– Nincs fegyvere! – kiált eliszonyodva Judit, s elfordítja arcát és szemeit kezével eltakarja.
Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az anya fia gyalázatát.
Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.
Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s végerőködéssel látszott sietni a város felé.
Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába. Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa. Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.
A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.
– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény elítélő hangon Judit.
A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét otthagyta ellensége szívében bennetörve, de nem volt ereje szólni, a hang megfagyott ajkán.
– Szólj, elveszett-e a csata?
A fiú némán inte és fejét lehajtá.
– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el? – A fiú hallgatott.
– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj vagy halj, de elfelejts bennünket!
A fiú esdő tekintettel nézett szét a nők arcain. Sehol részvét, sehol egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.
Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judit ruhái közt és el akarta titkolni, hogy zokog.
Az ifjú még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul, kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó léptekkel nekiindult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza, elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt.
Sohasem tudta meg senki.
Jöttek aztán a vesztett csatából még többen a székely ifjak közül. El-kiűzték őket a székely nők egytül egyig.
– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.
Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.
Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.
Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Egetverő sírás.
Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mely sírás az.
– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak. Gábor Áron is elesett, ágyúi is ottvesztek mind. A vezér is sebben elhullt.
Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre:
– Én Uram, én Istenem! – kiálta, s megszűnt világtalan lenni, a mennyei örök napfény megnyílt lelke előtt. Meghalt.
A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt városukba, Sepsiszentgyörgybe.
Mankójával ment közöttük elmélázva a nyomorék s keserűen mondogatta magában:
– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?
*
Nem volt már férfi Sepsiszentgyörgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolcvanéves világtalan agg volt.
Csak nők és gyermekek maradtak még a városban. Özvegy nők és árva gyermekek.
A nyolcvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten látja, nem azt a halottat siratják.
Lábtól a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arcát tenyerébe rejté. Oly rosszul esik neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt, őt nem tartja senki annak.
Az asszonyok a koporsó körül állnak, tele van az udvar is, mindenki elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfit a koporsóban. Akit a legvénebbek sem ismertek fiatalnak. Aki meghalt szívszakadásban.
Rokona volt igen sok, tisztelői mind, akik ismerték, unokái és unokafiai száma egész népet tett már, és mindazok, kikkel életében jót tett, kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiú közül csak az egy nyomorék van jelen, és azt senki sem tartja férfinak.
Mindenkinek szerette volt, mindenkinek halottja most, mindenkinek van benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Juditnak, a büszkelelkű nőnek, és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.
Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányóhegy oldalából nem fakad patak. Szemeikből könnyek helyett tán inkább szikrák hullanának.
Judit félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.
Összefont karokkal megáll előtte és beszél:
– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy könnyet nem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál, hallottalak ágyadban-forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkodtál?…
A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.
– Dávid! ha te ép, erős férfi voltál, ha teneked e mankók helyett kardhoz, szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid! lesütnéd-e fejedet némán, mint most?
A nyomorék felemelte lángoló arcát az asszony tekintetéhez s nagy fekete szemei oly bátran, oly hősien világoltak elé, mintha az erős lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.
– És te sohasem leszesz boldog – folytatá az asszony. – Terád semmi öröm nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?… De szólj, ha megjelenne a halál előtted legdicsőbb arcával, ragyogóbban, mint a csatamezőn, s azt mondaná: „vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit kezedbe, ím, én kezedbe adom a világból mindazt, amit szerettél, csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, amiért visszagondolj a másvilágról a földre…”
– Nem értelek.
– Nem akarsz talán… Csak mégis szép az élet, ugye? Még a rongyok között, a gyalázat szennyében, a nyomorék testben is szép az élet… Még a mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak..
– Ó, ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett halálért! – szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.
– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az elemek maguk is csatáznak, magasan a harckiáltás közepében ott állanál, vérontó angyalául a halálnak, érchangon hirdetve halálos ellenállást mindennek, aki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, aki segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s magaddal vinnéd azt hősien meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.
– Ó, tehetném bár! – sóhajta fel a nyomorék. – De mi az én hangom? Mik az én karjaim. Szavam nem hallatszik a harcban. Kezem a győzelmet el nem veszi senkitől.
– Figyelj reám. A győztesek ma vagy holnap városunkba jőnek. De nem leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha Sepsiszentgyörgy férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyönge, bár a szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A cél úgysem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot meghúzod, mi akkor a halottat elvisszük temetni. Sírjánál bevárjuk a nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk. Minden házat külön fogunk védni. A kétségbeesés megtanít bennünket harcolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércszavait, s új erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem vesz. Akkor találsz ottan egy fülkében előre elkészített szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod a várost tőle, s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal a magas mennyországba.
A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezeiből mankóit s odarogyott a nő lábaihoz, és annak térdeit átölelte, és rebegett valami érthetetlen szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni készül a halál képe felé.
– Lesz-e bátorságod?
– Ó, örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: „szolgáidnak testek, akik megölettek, adattak a hollóknak!” – Ordíts kapu! kiálts város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…
És a nyomorék alakja, mintegy szent convulsióban elkezde erőszakosan reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha buzgó megdicsőülésben ihletetten imádkoznék.
– Jer velem – szólt az asszony felemelve őt a földről. Dávid felvette mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett máris szárnyakat viselne.
Hogy átmentek a halottastermen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak hideg arcát, hideg kezeit s magasztos túlvilági arccal rebegé:
– Látjuk egymást nemsokára.
Judit meghagyta a nőknek, hogy ottmaradjanak, míg visszajő; maga elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.
Judit megcsókolta a szegény béna homlokát s azzal otthagyta őt a toronyban.
Dávid kiült a toronyablakba, ahonnan messzire el lehete látni, s mikor meglátta Juditot, onnan fölülről utána kiáltott.
A nő föltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.
– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.
S levetette a kulcsot a toronyablakból.
És azután a távolba nézett.
*
Judit a halottasházhoz visszatért.
Ott gyűltek össze Sepsiszentgyörgy asszonyai magukat kisírni. Pedig sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.
Judit megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete, átható szemei, hideg, erőteljes arca mutatá, hogy mikor a fiág kihalt, neki kell a fennmaradottak vezérének lenni.
Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.
S azután szólt hozzájuk, erős, csengő, reszketéstelen hangon.
– Testvéreim! Sepsiszentgyörgy özvegyei, árvái, halljátok szómat! Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a nálunknál jobbakat, túl mindent, akit szerettünk. Városunkban nincsen egy ház, mely valakire ne várna, valakire, aki vissza nem jő. Akármeddig éljünk, számunkra több öröm nem terem többé. Megagghatunk, megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék. Azok helyett, akiket szerettünk, el fognak jőni azok, kik őket megölték. Látni fogjuk őket utcáinkon diadalmas zenével végigvonulni, látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat, s arcaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaád, amit az élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De ismerlek benneteket. Ott kell lennetek, ahol én leszek, tennetek azt, amint én, halottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni, mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit torlaszozza el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben. Az első harangszóra mind ide fogtok jőni. A halottat kivisszük a város kapujába, ott az utca végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra sietve gyűljetek ide.
Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, ami mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kisgyermekek sírtak-ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért.
*
Predialó felől a hegyút kanyarulatán a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsiszentgyörgyre vezető úton közelegve.
A harang megkondult.
Egyetlen harangja volt ez Sepsiszentgyörgynek, a többit mind ágyúnak önték.
Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jőnek.
– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.
– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengettyűt… Kinek a halálára?… Az egész városnak.
Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, másik a városból.
Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.
Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jőnek, hathat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.
Amazok riadó harczenével közelítnek, bús méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal. Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.
Az előtt fognak találkozni mind a ketten
Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arcvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta szülőföldét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is kizaklatták, – egy része odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán túli földön, – a Kaukázus vad bércei mögött, – az elvált testvérek sohasem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, mindenik nagyot változott, – s mikor ezredév múlva a világszellem szeszélye ismét összehozza őket, mind ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja, miért.
A csapat vezére egy szép ifjú herceg a Kaukázus vidékéről, napbarnította szép ovál arcához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.
De ez öltözet is, melyet visel, oly különös hatású, az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb másszínű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthonmaradt rokonok, boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még őspusztáikban, ősbérceik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha!
Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor hazamennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyleni, s egy-egy könny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nemrég oly hősien védtek, és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is!…
A csapat a város kapujához ér – a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztül az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.
Mivel lehetne jobban bezárni egy várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, éppen a bejövők útjában?
A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményének, az élet semmi voltát; a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belül a városból a gazdátlan egyedül maradt házőrző ebek sejtő vonítása hallik.
A lovagcsapat vezetője leszáll harcménjéről, társai is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát, s a sír oldalára állva, áhítattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy ez ellenség?
A vezető végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sír túlsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép, Judit az, bátor, hideg tekintetével s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.
– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ím e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, aki Sepsiszentgyörgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolcvankilenc évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kínlódott, mint más ember, a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták acélai, mint megölték a többit mind. Sepsiszentgyörgy hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, éppen a bejárás elé, hogy aki be akar jőni, elborzadva visszatérjen. Lassanként begyöpösödik majd az út, s az utasok nem fognak idetalálni többé, a város mellett körös-körül megnő az erdő és a fű. Mi pedig egyenként elhalunk, és nem akarjuk, hogy valaki bennünket megsirasson. Éltünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, aki azt átlépi, éltében és halála után. Amen!
A cserkesz engesztelő arccal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdája hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt s megtagadva intett.
– Hiába hozod a békét. Amíg itt egy élő lehelet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utcán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.
A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok, elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.
Kötelességgyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesíteni, és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.
– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! – kiálta reá az asszony. – Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak, úgy jöhetsz be városunkba.
– Szíveinken, holttesteinken keresztül! – kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok, s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.
És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlók ez asszonyéhoz, és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete – a szépséges cirkasz nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félrefordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könyűt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utánasiettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszaérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.
Küldtek azután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodta lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.
Fáradságos harca lett ott, a harc dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Újra kezdeni a harcot minden utcán, ablakokból, házhéjáról kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.
És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony – mint egy tömör óriás, aki maga nem mozdulhat – fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szűnt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnalfölül:
„Szolgáidnak testek,
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak.”
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak.”
Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítónak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repülnek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanócok egy perc alatt felgyújtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végigfújja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzani látszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan démonok vinnék eget ostromló csatába. Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.
De legmagasabban minden lángok között lobog fennyen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya, és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most hirtelen egyet fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, aztán a harang elnémul, talán éppen az esett le.
A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.
Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harckiáltás hallatszik még: a vihar üvöltése és a lángok ropogása. Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harcos férfiaknak, s mentül többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vítatott csillagos hazába.
Miért nem vagyunk mi is ottan!
