II. FEJEZET • Magister kaminarius
II. FEJEZET • Magister kaminarius
Zord, nedves, érdes idő volt.
Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.
A szép, szobadíszül is szolgáló majolika kályhák még azon időkben nem divatoztak Magyarországon: a kastélyokban kandallók voltak, a közrendnek házaiban banyakemencék vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandallót beállítani. Ahelyett a háttérben volt alkalmazva egy hordozható rézkatlan, törők mintára, melyet megtöltöttek bükkfaparázzsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, aki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüstmedencét, mely szintén parázzsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, anélkül is elég meleg támadt.
Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával előhúzatta a szék alul a parázsosmedencét, s rárakta a lábait. – Aztán következett volna – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.
Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, ahová neki mint várnagynak mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.
Aki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az. Levél a pestises tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb gyűlésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.
A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan kínálta fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.
Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet, s felolvasni a rendek előtt a tartalmát. János herceg udvari káplánja tudatá ékes stílusban, hogy Mátyás király fia az alulírt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az Urban.
Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokbul álló társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.
– Requiescat in pace… – dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utánafohászkodták.
Soha jobbkor nem halhatott volna meg.
Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet achívumba tegyék-e.
– Isten őrizz! – monda a püspök.
– El kell égetni! – kiálták a főurak.
Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a veszedelmes papirostul, s odasietett, amit legközelebb látott, a trón alatt levő parázsos medencéhez.
Jó szerencse, hogy a macsói bán elkapta a gallérjánál fogva.
– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték. Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, ahol az lobot vetett.
Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:
– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János herceg katonái, akik a szekereket felkísérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek, s aztán Isten hírével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba magaviseletéért, mellyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén.
Az utóbbi parancsot Szente uram akképpen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához, s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, de nem kenyéren és vízen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és főtt musttal.
– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sírás-rívás, búslakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.
– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy ki lesz az, aki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.
– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, akit elfogadhatsz; mert ez a szepesi gróf: Zápolya János.
– Ah! Az a fiatal főúr.
– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is éppen olyan válogatós a szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, amit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, aki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jóindulatú, nem részeges, nem menyecskés – és amellett se írni, se olvasni nem tud.
– No, ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.
– Magam is mindjárt rád gondoltam.
– S aztán mi volna ez a szolgálat?
– Ennek a címe „Magister kaminarius”.
– Mi az ég csodája az?
– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több. „Magister kaminarius!” – Zápolya Jánosnál!
– Ez az én jövendő uram király akar lenni – monda a vitéz.
A várnagy bámulva nézett rá.
– Hát te hol veszed ezt?
– A lengyel beszélte a király előtt – az, akit kidobtak.
– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No, hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kisfiát karjánál fogva a levegőbe: „Héj, csak te ekkora volnál most: akkor téged tennélek meg királynak”. – János „ekkora” már, s nem felejtette el, amit az apja mondott.
– Szolgálatába állok.
– Úgy én megírom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, ami rád néz, nem végzik lóháton.
– Majd búcsút veszek a „Ráró”-tul.
– Aztán a kardodat is le kell tenned.
– Már attul nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél ki nagy veszedelembül. Ha megszorítottak, azt mondtam: „Nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!” Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert sohasem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.
Azzal leoldotta az övérül a kardját, s megcsókolta a pengéjét, aztán átadta a várnagynak.
– Ne búsulj, fiacskám – biztatá a várnagy –, majd kapsz ehelyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.
Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.
Szente uram aztán utasítást adott neki.
– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, aki Zápolya Jánosnak a totumfacja, s vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.
– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképpen azért nem akarok az ő kíséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én, mi az a kocsival döcögés. Egy nap egyik toronytul a másikig. Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepesváraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.
Szente uram helyeselte György szándékát, s azonnal pennát faragott; megírta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta Györgynek, öt dénár útiköltséggel meg egy somfa suhogóval együtt, s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetésidő, útra bocsátá őt, Istennek hírével.
Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfa botjával a cifra várkaput.
– Ki fogsz te még egyszer nyílni énelőttem!
Lóháton jött fel Budavárába, s gyalog jött ki belőle.
Igaza volt; így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döcögtette volna magát, ahol még az a mulatsága is meglett volna, hogy ahol dűlős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros úton.
Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, aki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét, és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, amilyen megilleti a magister kaminariust.
Igen szép jelmez volt, sötétveres dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalevelekkel, búzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású, hosszú szárú sárga csizmával. György csinos fickó volt benne. – No, most még hegyébe jön ez a „melledző”.
A melledző parasztviselet. Az úri rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrbül; csak elől fedi a termetet, hátulja nincs.
– Mire való lehet ez? – kérdezé György a sáfártól.
– Hát hogy a tűz ki ne likassza a szép ruhát.
– Tűz? – Ebből azt ítélte György, hogy őrá valami olyan feladat vár, ahol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjúbőr melledző a muskétagolyót bajosan fogja fenntartani.
Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához csatolta. Az övnek volt egy nyújtványa, ami egy lyukas tokban végződött. Ilyen van a bőröveken, amelybe az egyenes kardot vagy a vadászkést szokták dugni.
– Hát a fegyver, amit beledugjak, hol légyen?
– A fegyver? – mondá a sáfár. – A biz itt van. Itt a baltád.
– Balta? Hát minek nekem ez a balta?
– Hát, amikor szükséges, a fát felaprózni vele.
– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?
– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? „Magister kaminarius.”
– No, igen; magister kaminarius. Hát mit jelent az?
– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befűteni, s a tüzet folyvást elevenen fenntartani. „Kandallómester” vagy.
György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.
– Vezessen kegyelmed a főispán elé!
Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a szája is tátva maradt ijedtében.
– Meg ne egyél, vitéz katona! Úgyis odavezetlek.
S átvitte Györgyöt a várkastélyba, s vezette, amíg sok szobán és folyosón keresztül eljutottak a címerterembe. Annak a nagy vörösmárvány kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.
– Ez lesz az egyik kandallód – mutatá a sáfár Györgynek.
A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.
– Pokválem, janitor – üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót –, odabenn van a serenissime?
– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam prüszkölni.
– Mondtad rá, hogy „prosit”? No, hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van az új magister kaminarius.
A janitor bement meg kijött, s mutatá a könyökével Györgynek, hogy bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy „zbógom”, s azzal visszatért.
György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába. Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfa táblákkal borítva; hosszú, gót idomú ablak színes üvegkarikáin keresztül szűrődött be a világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázstüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas páncélos vitéz arcképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek festményekkel, a kandalló párkányán arany- és ezüstbillikomok és vedrek. Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.
Zápolya János ott állt a kandalló előtt; violaszín bársonyzubbony volt rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a színes ablak derengése világította meg alakját. Szép, szabályos, nemes vonású arca volt, alig pelyhedző bajusszal büszkén felvetett ajka felett, annál sűrűbb szemöldei s szokatlanul magas homloka, mely a szemöldökcsontnál erősen kidudorodott. Haját elöl üstökbe csavarintva, hátul rövidre nyírva viselte.
Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.
– Te vagy Utyessenovics Martinuzzi György? – kérdezé az előtte álló ifjútól.
– Nemes Utyessenovics Martinuzzi György – ismétlé kiegészítve az ifjú.
– Igen. Nemes. Úgy kívántam. Akit a budai várnagy mint magister kaminariust rekommendált be hozzám.
– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem tudtam, hogy mi az. De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam volna, ha kocsisi vagy lovászi lett volna is.
Nincs is semmi panaszom az alacsony sors ellen, amibe beálltam, csupán attól vagyok idegen, hogy az én oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, akinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok fegyvere, a pakulároké; én azt az övemben nem hordozom.
Zápolya meglepetve nézett az ifjú arcába, s aztán a vállára ütött.
– Ember vagy, fiú! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.
Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost, elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt odanyújtá Györgynek.
Györgynek az arca lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve tokjába illeszté.
– Te katona voltál? – kérdezé Zápolya.
– Igenis, kegyelmes úr, János herceg huszárezredénél. Vele jártam a bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a zsákmány javábul a király és királyné számára. Azok között volt huszonnégy levágott deli harcosfej. Én azokat kitűzettem, tudatlan ésszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a palotábul.
Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.
– Azt elképzelem – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél vissza a te régi uradhoz, János herceghez?
Az ifjú felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:
– Azért, mert… – akkor a görcs az állkapcájába állt; a két szeme megtelt könnyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem bírta visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – János herceg meghalt!
Zápolya arcán e szóra összevillámlott az a kettős világítás: a tűz és a napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.
– János herceg meghalt!
Egy nagy, hatalmas vetélytárs múlt el a világból. A legjogosabb trónkövetelő, mert Hunyadi Mátyásnak fia és amellett a mostani bábkirálynak leghívebb támasza!
– Pestisben halt meg – mondá György.
Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában, míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán odaállt György elé.
– Nagy hírt hoztál, vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni nálam. De még inkább azokért a könnyekért, amik urad miatt fakadtak előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, amit kastélyomban elvállaltál. A magister kaminarius énnálam nem cseléd; hanem belső bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell kandallóinkban. Aki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám, ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a húgom termeibe; az egész ház rá van bízva, lát mindent, ami történik, tud mindent, hogy kik járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy mindezek felett írni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben azt, amit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kaminariusnak.
– Híven fogom azt teljesíteni – mondá György, bal kezével a dákos markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt; kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.
Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.
– Nemesemberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. – Fiatal vagyok arra. – Te meg éppen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.
Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya János. Jobban, mint ha arannyal vásárolta volna meg. Az egyik ifjú bele volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort, nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett ifjú talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, aki a királynak azt meri izenni: „Add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra ülni!” és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával, s azt mondja neki: „Te nemesember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek.”
De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte álló ifjúban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szívet. Az a könny, mely Corvin János halálhírének elmondásakor György szemeit elhomályosítá, beszélt erről a szívről.
Még többet is tett vele Zápolya.
– Szeretnék felőled még többet is megtudni – mondá Györgynek –, mint amennyit a budai várnagy leveléből megérték. Ülj le ide e székre.
– Hadd álljak, kegyelmes uram.
– Fogadd el a kínálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a bíboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.
S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a kerevetre dűlt le.
– A te atyád, Utyessenovics Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve, sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hívatod magadat?
– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovics Gergely horvátországi főispán, amit úgy hínak, hogy „comes”; s ezt grófnak is mondják, ahogy kegyelmességedet is „szepesi grófnak” híják inkább, mint főispánnak. Vára igenis van az Unna partján éppen a törökjárás útjában. De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalóc seregek falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait elrabolták, szántóföldjei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon soha. Csak a harcos dandára maradt meg az apámnak. Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó kalandokra, s ami martalékot így ejthettek, abbul éltek. A bátyáim az apám első feleségétül születtek. Hajlott korában másodszor is megházasodott az öreg, elvett egy velencei származású olasz leányt, a Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros hölgynek ismertem már; meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolc esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, amiért engem a világra hozott; mert neki gyermeke sohasem volt. Onnan gondolom, hogy amióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a kastélyból, féltem is tőle, s bosszantottam, ahol tehettem. Egész gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem, úgy éltem, mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A másét sem kíméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az apám nevén híjanak, aminek szégyenére váltam, s az anyám neve maradt rajtam: „Martinuzzi”.
– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?
– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az egész vármegyében; az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, amiben fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim. Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, aki idősebb volt is, s egy fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt – itt, a homlokomban, nem tudom, mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre. Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édestestvére. Nagy kamasz voltam már, amikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. – Gyalog mentünk odáig, kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a szép, tornyos városba, éppen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt magával a templomba. Ott az oltár közelében, ahol a vasrács van, letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő asszonyoktul azért a fennhangon való kérdezősködésért, amit az anyámhoz intéztem: „Mért csinálják ezt? Mért amazt?” Tetszett a ceremónia. Végre az anyám azt súgta fülembe, hogy no, mármost fogjam be a számat, mert aki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat: „Jó napot, keresztapám!” – A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé. Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat fúrni kettőnknek a sokaság között, amiért nagyon megszidtak. A templombul aztán egyenesen mentünk az anyámmal a püspöki palotába. A cifra portás, amint az anyám nevét meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márványlépcsőkön, azután egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellett várakoznunk, mert a keresztapám éppen ebédelt. Egy nagy gömbölyű asztalnál ült – egyedül. Szép piros orcájú, domború termetű úr volt, violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes étek, aminőket én sohasem láttam. Csak a szaga csiklándozta az orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett hozzá, s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot parancsolt, s elébb kihúzva a zsebéből a violaszín selyemkesztyűt, azt felhúzta a kezére. A kesztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy nyújtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.
– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?
– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést – egyedül, ivott közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle színű borokat. Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, amire nyers hangon adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt, de nagyon el voltam keseredve amiatt, hogy legalább egy lúdcombot nem ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani – horvátul: „No, hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?” Én erre a magam buta eszével azt felelém, hogy „Láttam bizony, hogy kegyelmed, keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül iszik”.
– Hüh! – szisszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. – Hisz ez őrült mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületű volt, s nem tűrte szent dolgokban a tréfát.)
– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abbul annyit, hogy három ebédre elég volt.
– De hát nem voltál te azelőtt soha templomban?
– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rác kápolna volt csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha vetődött hozzánk egy kápsáló barát valahonnan, aki a tornácban misét mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. Én is meggyóntam neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, amit az ángyomtul kapott.
– No, terád, nemes vitéz, ugyan sok igazítás elfér.
– Tudom én azt magam is, csak azt tudnám, hol igazítanak meg?
– Hát nagybátyád, a püspök, nem tette meg?
– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán elbujdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam, napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, amit az erdő adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett a kurta kígyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kígyót elvertem husánggal; hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra bukkantam a bozótban. Sohasem láttam még olyat. Szarva van, mint a bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag nyaka egészen benőve sörénnyel, a két lapockája között egy nagy púp.
– Az egy bölény volt!
– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. Amint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor elkezdte a vastag fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit, s bömbölt iszonyú módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson, hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, sohase ettem borjúhúst életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a famíliájának vétettem volna; de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt. Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is, ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre figyelt, s amint meghallotta, hogy én kezdek cihelődni a fáról, egyszerre odarohant, s újra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak elvertem a fárul szedett bükkmakkal, de a szomjúság majd megölt; a faleveleket rágtam. Egyszer csak estefelé puskadurranás hangzott az erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt nekivágtatott a legsűrűbb bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve lemásztam a fárul, s futottam abban az irányban, ahonnan a puskalövést hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani a fák között. Arrafelé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami harminc ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.
– Bizonyosan orvvadászok voltak.
– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, akiknek a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a „cserveni dolmán” cimborái. Mindjárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. Amint engem észrevettek, egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhanc jön eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán a harámbasájuk megszánt: „Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a fickónak?” Azzal odaállított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyűlt forró zsírt; attul az porhanyóbb lesz. Azalatt kikérdezett, ki vagyok, honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről tövire. A zsiványoknak nagyon megnyertem a tetszését. „Hisz ez nekünk való fickó!” Amint aztán a bölénnyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami elásott kincsre bukkantam volna. A harámbasa odajött hozzám, s vállamra ütött, pajtásnak nevezett, s aztán maga vágott le a pecsenye megsült részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, amit én nagy mohón befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, ami savanyú is volt, édes is volt. S úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt mondá a harámbasa: „Jól van, fickó, holnap szabadon elmehetsz innen, elvezettetlek egész odáig, ahol meglátod Lepoglava várát.”
– Az volt Corvin János herceg lakhelye.
– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, akivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény megkergetett; akkor bizonyosan a herceg eleibe fognak vezetni, s az engem ezért jól meg fog jutalmazni.
– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász tud egyet elejteni.
– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herceget és vadászkíséretét elkalauzolni arra a helyre, ahol a bölénnyel találkoztam, még azon éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy elálmosodtam, hogy eldűltem a földön, s elaludtam a tűz mellett. Egyszer azonban egy haramia jól oldalba rúgott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e igazán. Én fölébredtem a rúgásra, de mégis úgy tettem, mintha alunnám. Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a cimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herceg a vadászkíséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre körülfogják, foglyul ejtik, s akkor aztán rémséges nagy váltságdíjat fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak belőle, s aztán felvesznek a cimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz ezek vitéz cimborák; hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.
– Hát aztán megtetted, amit a haramiák rád bíztak?
– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá, s amint ott egy hajdúval találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a tenyerén nem vitt a herceg elé. Annak is elmondtam, amit láttam és tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. Aki nem látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herceg nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának, hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágrulszakadt is voltam! – Ez a jósága úgy meglágyította a szívemet. Valami nagy keserűség fogta el a torkomat; sírva fakadtam. A herceg azt kérdezte, miért sírok. „Azért, mert olyan cudar gonosztevő vagyok. Én téged most kelepcébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdíjt fizettessenek érted.”
– No, az becsület volt tőled.
– Meg is lett a jutalma. János herceg megdicsért, s aztán leküldött a csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkísérettel elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat muskétás lett két oldalra elbújtatva, akik a rablókat körülfogják, amíg azok a herceget akarják kézre keríteni. Egész csata lett abból; én magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört a kelepcéből, és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak; valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán pártul fogott a herceg, s rövid időn felvitt magával Buda várába; egy időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herceg megint vissza akart térni Horvátországba, engem odahívatott magához, s azt mondá: „Te, édes szolgám, nem jössz velem Lepoglavára, mert ha ott a rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én vajdahunyadi váramba, s ott vársz, amíg ismét érted nem küldök. Nem fogok rólad elfelejtkezni. Ott felejtettek biz engemet öt esztendeig.
– No, ott ugyan nem sok hasznos dolgot tanulhattál.
– De igenis tanultam; lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg magyarul, lengyelül, oláhul beszélni.
– Az is szép tudomány.
– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajdahunyadi várőrséghez, hogy gyors iramodásban siessen a Vaskapuhoz, a herceg hadaihoz csatlakozni. Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát. Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között, s magamviseletével kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnaggyá is megtesz vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a hercegem, hogy énrám bízta a király és a királyné számára kiválogatott hadizsákmány felszállítását Buda várába. – Hej, micsoda csába reménységek között mentem oda! Azt hittem, piros csizmát adnak; – aztán azt kaptam, hogy kilöktek a várbul, s még a lovam is elvették.
Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész gyermekes panaszhangon mondá:
– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak olyan gyönge szíve van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint más asszony!
Zápolyának tetszett ez a kifakadás.
– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a szűröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső János herceg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.
– Derék fiú vagy, György.
– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy másik jó urat. Olyan híven fogom szolgálni kegyelmességedet, mint ahogy szolgáltam a régit, s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.
– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben; én nem szeretem a meleget. Hanem a címeres teremben már korán reggel tüzet kell szítanod mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig akad vendég úr, aki a dőzsölő asztalnál ül, s azoknak eddig az volt a szokásuk, hogy kockát vetettek egymás között, ki tegyen ismét fahasábokat a tűzre; mert a pórt nem tűrik a teremben, itt pedig nemesember, aki szolgálatot tegyen, nem akad. Azután a hercegnő, az anyám szobájában kell befűtened a kandallót; de mielőtt belépsz, háromszor kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, amíg egy sípszó nem felel belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, aki felnyitja előtted az ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se , jó reggelt”, se „dicsértessék”-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a tüzet, s aztán csendesen eltávoznod.
– Azért vannak ezek a sarok nélküli saruk.
– Gyere utánam.
Zápolya nehány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy címerteremig.
Hosszú, komor, sötét terem volt az, ódon freskó-festményű falakkal és márványoszlopokkal, melyeknek közeit családi címerek, fegyverekből összerakott trófeumok díszíték. Magas, nehéz pohárszékek két oldalon, ezüst- és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két páncélos vasember a két ajtó mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, amikben egész máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfa asztal mellett ült „már” valami tíz vendég úr; vagy talán „még”. Lehet ám, hogy a tegnapi vacsorátul feledkeztek ottan.
Mikor Zápolya belépett a terembe, hangos üdvözlettel fogadták:
– Adjon Isten, ami nincsen!
Ez az igazi magyar üdvözlet.
A válasz pedig az rá, hogy „Vegye el, ami van!”
Hát ezúttal mind a két kívánság beütött.
– Atyafiak! – mondá Zápolya. – Itt a rég keresett magister kaminarius. De nagy hírt hozok; meghalt János herceg.
Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével ütötték az asztalt: „De már erre nagyot iszunk!”
De egy közülök mégis elszégyellte magát a jövevény előtt, s magyarázatát adta az örömnek.
– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.
De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhiggye. Valamennyi arcon olvasta az igazságot, írásból nem tudott, de a szemekbül tudott olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott Isten, ami nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy elvette, ami legjobban útban volt, az igazi, törvényes és méltó trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János fejedelmet, Zápolya versenytársát.
György hozzálátott gépies egykedvűséggel a hivatalos feladatához; rakta az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi beszélgetést, aminek új elevenséget adott a most hallott nevezetes halálhír.
Volt egy közöttük, aki csitítá a többit: „Halkabban, urak! Zsindely van a háztetőn.” Ez Györgyre célzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott valamit az uraknak, amiből néhány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herceg zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): őróla beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva, s hangosabban folytatták a beszélgetést.
– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele – mondá Zápolya az uraknak, s aztán Györgyhöz fordult, s megszólítá a címén: – Magister kaminarius! Jöjj velem: majd bevezetlek a hercegnőnél.
Györgynek egészen melege lett attól a szótul. A hercegnőnél! Hát színről színre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét; a hajdan hírhedett szépséget. Tán még most is az?
Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a hercegnő volt értve; hanem csak annak az udvari frajja, aki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A leányasszony hamis szemű, szőke fehérszemély volt, gödrös, piros orcával, fitos orrocskával, aki előtt nem nagy respektusa lehetett Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta el az útját, s azt kérdezé tőle: „Mi lesz, úrfi?”
– No, Biri, hát be sem eresztesz? Fölkelt már az anyám?
– A hercegnő még nem kelt föl. Ott kinn tágasabb.
Szemtelen perszóna! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én urammal! Miért nem üti pofon?
De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: „No, hát majd későbben jövök”, s hátralépett. Aztán előretolta Györgyöt a leányasszony elé.
– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister kaminarius. Budáról jött.
A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit, s pajkos vidámsággal monda:
– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyre legény! Hát kend lesz a kandallómester? No, ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok kölcsön.
No, ez már éppen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál megköveznék azt a leányt, aki így beszélne a legényhez.
Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az egyik kezével kitolta a két ajtó közül, Györgyöt pedig bevonta az ajtón a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulccsal.
S akkor is egész fennhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt, tulajdonképpen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.
– Hát hogy hívják kendet, galambom?
– Martinuzzi Utyessenovics…
– Jaj, ne azt a hosszút mondja, hanem a rövidet.
– György.
– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyurica, Gyuszika! Melyiket szereti kend legjobban?
– Én csak azt szeretem, hogy „György”.
– Jaj, akkor énnekem mindig „Gyöngyöm”-re fog menni a szám.
– Hát hol van az a kandalló? – Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy véget fog vetni a fecsegésnek.
– Az itt van a hercegnő szobájában; odamegyünk.
– Hát nekem szabad oda belépnem – „ilyenkor”?
– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, amikor csak a kandallót meg akarja rakni.
– És a grófnak nem szabad az anyja szobájába lépni?
– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom bizodalmasan; tartsa ide a fülét. A hercegasszonynak az arca most is olyan gyönge és friss, mint húszesztendős korában volt; s ezt azzal szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az arcára, amit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, amíg csak föl nem kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.
Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű összeesküvésnek. – Megtudni, hogy a hercegnő nyers rostélyos szeleteket borongat a szép arcára! – Hisz aki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!
– No, hát csak jöjjön kend utánam szaporán.
A fraj felnyitá az ajtót György előtt.
Rettegett! Ha meg találja látni a hercegnőt, azzal a különös ábrázattal!
Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belül került. Nem láthatott ő abbul a szobábul semmit. Az ajtótul kezdve egész a kandallóig egy pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belül volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.
A fraj magyarázta neki a dolgot.
– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet idehozták; mi mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze micsoda dologhoz szokott?
– Kardforgatáshoz.
– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán éppen lovas katona? Jaj, ne mondja! Mert mindjárt én is meggyulladok, mint az a gyertyánfa! Olyan ember, aki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.
A hálószobából sípolás hangzott. Ez a frajnak szólt.
– Megyek már. A „sárkány” sípol. Aztán tudja kend, mikor ebédre csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend le a refektóriumba; mikor másodikat csengetnek, az uraknak szól, arra se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a hercegasszony meg a kisasszony ebédel, a maradék mihozzánk kerül ki, frajokhoz. Kendet is bevesszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy Laci király sem él jobban.
Ismét sípoltak a hálószobában.
– Megyek, no! – Hisz a gróffal kellett a dolgot végeznem. No!
György egészen furcsának találta az állapotját.
Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, ami a tarisznya fenekén ott maradt szárazon; de az is jobb ízű volt, mint ez, amire most utalva van: lakomamaradék hercegnői asztalról, megosztva az udvari frajokkal, s akként megszolgálva.
– No, hát ez is katonasors.
A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé dirigálni. Györgyöt nem éppen a hercegi konyhamaradék csalogatta oda, mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül beszéltek előtte olyan dolgokrul, amikről ő többet tudott, mint azok; hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, aki födeles hintójával nem jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a leánykérés kimenetele; de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak tanácsában.
– Jaj, lelkem katonám! – sápítozott Biri leányasszony. – Bizony Isten elveszti az ember a lelkét ezzel a mi hercegasszonyunkkal. Mennyi kínom volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, ahogy tették. Ha annyi arany volna a tarsolyomban, ahány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle, ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, ami a kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s amint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett. „Tomiczky jött?” Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a nevem, hogy „ostoba szajkó!”, mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky szállt ki az ekhó alul, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a Tomiczky?
– Most jövök Törökországbul.
– No, hát én megmondom, hogy kicsoda. Ez a mi urunknak a követje, aki kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.
– Hát van a királynak már olyan nagy eladó leánya?
– Óh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apácák nevelik. Az csak arra való, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.
– Most már értem.
– Jaj, lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az úrfi király lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan csapatostul a vidéki urak, hogy amint a várva várt nagy örömhírrel visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek, s ezer lovassal indulnak meg Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is lakodalmat tartunk! Kend énvelem, én meg kenddel. Ugyebár, kincsem katonám?
– Jó lesz biz az. Majd ha az urunk a királyleányt hazahozza.
– Csapjon fel rá!
– Felcsaphatok.
– Eb, aki megbánja.
Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky küldetése megzápult.
Ezért aztán jól megtraktálta Biri leányasszony.
Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga. Folyvást jött az úri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában tüzet kellett szítani.
Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok cifra ruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdú, kocsis, vadász, az előszobákban az apródok, íródeákok, s aki ilyen alkalommal el nem marad: a sok kápsáló barát.
György szóba sem állt velük. Dolga után látott.
Mikor a hercegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.
– No, lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint a héja, amit a konyhábul felkaphatunk; mert ma a hercegasszony, a kisasszonnyal meg az apácával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta, egész éjjel spékelte a vadat, törte a mandulát, szegfűszeget. Ilyenkor, ami az úri asztalról lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.
– Hát aztán minek az örömére lesz az a nagy dínomdánom?
– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai nem bírják felvontatni a tetőre; innen kellett bivalyokat küldeni eléje, akik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra szóló nagy dáridó.
György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik; de nem közölte a tudományát a leányasszonnyal. Midőn újból visszatért a hercegnő termébe, a kandallóhoz, Biri leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a hercegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a nagy asztalhoz ültetni, az odabenn a szobájában egyedül étkezik; a hercegnő csak az apáca kíséretében száll le a férfivendégek közé, akik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az ebédmaradékát szépen megoszthatják.
György olyasvalamit érzett, mintha ő most mindezen egybegyűlt zászlósurak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve lebegne. Ő már látta előre, ami következni fog; a leforrázott reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely egyszerre fogcsikorgatásra válik, s olyan kivételes szellemnek érezte magát, aki mindezt előre tudja – és senkivel nem közli.
Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, amit tud, ha hozzájuthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapicányon tartani. Szegény embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.
A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a legpompásabb díszruháját; maga Zápolya is újdonat bíbor mentében jött fel a terembe, midőn anyját, Hedvig hercegnőt, karján bevezeté.
Hedvig hercegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség volt. Arcbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete, gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán üdvriadót harsogtattak, s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket Zápolya egyenkint megnevezett.
György ott állt a kandalló előtt, és hallotta a főurak neveit.
– Hát Tomiczky nem érkezett még meg? – kérdezé a hercegnő.
A fia felelt rá.
– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egypár óráig.
A hercegnő bosszúsan veté fel az ajkát.
– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak. Tomiczky helyét fenntartjuk. Itt balrul mellettem. Amikor jön, itt lesz. Kezdjük az ebédet nála nélkül.
Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé ülteté a Clarissa apácát, akinek kíséretében jött.
Az urak nem is kínáltatták magukat.
Jó jelnek vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. Ha valami rossz hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná. S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd (minden étekfogás háromféle ételt jelent), amidőn nagy kardcsörtetve megérkezett a várva várt násznagy.
Általános „hozta Isten!” kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az asztalfőhöz sietett, ahol a hercegnő ült.
Zápolya megelőzően lépett eléje, kezét nyújtva neki.
– Nos? Széna vagy szalma? Mi történt, Tomiczky?
A lengyel összeüté a sarkantyúit a hercegnő előtt, kezet csókolt neki, meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az üdvözletet: „Benedicat Deus!”
– Halljuk a szép szót, Tomiczky! – kiabáltak a vendég urak. – Mi hír Budán?
– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak – mondá a visszatért násznagy. – A grófnak hozom a kosarat.
Erre a szóra a hercegnő nagyot sikoltott, és görcsöket kapott, a feje hátrahanyatlott a zselyeszék támlányára, a kezét a szívére szorítá, s hangos zokogás fogta el.
Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen. A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.
A kísérőnő szintén nem segíthetett a hercegnőn, mert az is görcsöket kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad elájult nőhöz nyúlni.
– György! – kiálta Zápolya a magister kaminariusra. – Szaladj a hercegnő frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.
György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, akinek egyszerre örömöt is, meg keserűséget is okozott a gonosz hírrel. A leányasszony szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle esszenciákat kell hirtelen készletben tartani.
György vissza sem ment addig a címeres terembe, amíg a szolgálók a hercegnőt és az apácát ki nem vitték onnan, borzadt ettül a látástul, s azoktól a síró hangoktul. Csak idő haladtával került ismét belül, hogy kötelességét végezze a kandallóknál.
Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek, s folytatták a poharazást. Az összevissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az úri társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.
– De hát ki volt az, aki megütött? – kérdezék egyszerre többen is; de különösen Zápolya sürgölte, aki szemközt ült Tomiczkyval.
Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből, s még nagyobbakat ivott utána, tele szájjal dörmögve:
– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé, belekaptam a szakállába, s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik, s szét nem választ bennünket.
– De szépen fejbe üthetett, mert most is ott a homlokodon a véres foltja.
– Kettéhasítottam volna bizonnyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám, s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.
– Hát azok kik voltak? Főurak, vagy praelatusok?
– Mit tudom én? A ti püspökeitek éppen olyan mentében járnak, mint a főurak; pilist nem borotválnak a fejűkön, hosszú hajat viselnek, nagy szakállt, bajuszt; kard van az oldalukon. Keresztes aranyláncot pedig a főispánok is hordanak.
Zápolya bosszúsan ugrott fel az asztal mellől.
– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották ilyen galádul az én násznagy követemet!
Erre a szóra György odalépett Zápolyához, s halk hangon mondá neki:
– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a lengyel urat. Az volt Georgius Szathmáry, episcopus Quinque-ecclesiensis.
Az urak mind rábámultak: „Nézd, nézd, a kandallófűtő beleszólal a főurak társalgásába!” És mond olyan szót, amit érdemes meghallani.
– Honnan tudod te ezt? – kérdezé Zápolya.
– Ott voltam akkor én is.
Tomiczky az asztalra csapta a kést, villát.
– Szent Prokópra! Ez a fickó csakugyan ott lábatlankodott előttem akkor, csakhogy más gúnyában.
– Tehát pap volt, aki főbe ütött – monda Zápolya Tomiczkynak. – Bizonyítja az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrűnek a pecséthelye – tökéletesen. A Locus Sigilli!
Aztán Györgyhöz fordult.
– Honnan tudod te a püspöknek a nevét és címét?
– Ott vártam az előpitvarban, amint az urak egymás után megérkezének; az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.
– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, aki közbelépett, megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.
– Annak a neve Emericus Perényi, regni palatinus.
– Szófia beszéd! – kiálta erre közbe két-három úri vendég. – Ez a fickó részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.
– Ennek az embernek igaza van – mondá Zápolya. – Geréb Péter meghalt, s az országgyűlés Perényi Imrét választotta meg. Iszonyú lárma támadt erre.
– Hiszen mi ott sem voltunk ezen az országgyűlésen.
– Hívtak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovicsnak igaza van.
Ki az az Utyessenovics? Hát van a szolgáknak vezetéknevük? Zápolya tovább kérdezősködött.
– Hát annak a neve nem jut eszedbe, aki a királyné mellett állt, s annak a fülébe suttogott, amíg Tomiczky úr hozzá beszélt?
– Az volt: Thomasius Bakácsius, archiepiscopus Strigoniensis.
És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, akik a dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a latin címeikkel.
– Hát tudsz te diákul? – kérdezé Zápolya.
– Egy szót sem tudok; csak amit az ajtónállótul hallottam, azt tartottam meg.
S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, akik a lengyel urat titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos híveire ismert bennük.
– Bámulatos emlékezőtehetség! – monda Zápolya.
– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében – szörnyűködék Tomiczky. – Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra megtanulta valamennyit.
– Ez táltos! – Ördöngös! – kiabáltak a vendég urak.
– De a legnevezetesebb az – monda Zápolya –, hogy ami neveket az én hívem, Utyessenovics György elszámlált: azokbul aki ellenségűnk, az mind egytől egyig érsek, püspök, prépost.
Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről. Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a fülébe ordítani; aki távolabb esett, az hangosabban kiabált; egymásra árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök rezidenciáit, s kiforgatni őket a várkastélyaikból; a másik az úton hazatérett akarta őket fogságra ejteni. „Le kell foglalni a dézsmájukat!” volt a leghangosabb indítvány. „Áttérünk mind lutheránussá!” harsogá a fiatalabb nemzedék. „Árulás van Budán!” dörgött közbe egy nekipirult arcú dalia: „eladják az országot a németnek!” Akadt egy bátor vitéz, aki felugrott a székre, onnan kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel indulni azonnal Budára, majd az ilyen násznép előtt Lengyel László engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz hazafi csitította volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyién túlment:
– Össze kell hívni az országgyűlést s törvényt hozni a király és királyné által tervezett országeladás ellen!
Nem volt elég az urak lármája: a tornácokból uraik hangját hallva, mind betódultak az íródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát szaporítani.
Csak egy ember ült nyugodtan az asztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve: lakozott. Az embernek a szája kétféle célra van rendeltetve: az egyik a beszéd, a másik az evés, s azt mondja az Írás, hogy „Nem attól kárhozik el az embernek fia, ami a száján bemegy, hanem ami a száján kijön”. Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba húzogatta maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a kancsókkal is.
György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett, mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy olyan jól emlékezett a püspökök neveire és címeikre. Nézte, hogy hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, amit ő beledobott.
Azonban a legnagyobb lárma is el szokott múlni magától: a harag megemészti magamagát. Utoljára csillapítatlanul is elhallgattak az urak, s mindenki Tomiczkyra nézett, aki nagy nyugodtan törögette a diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett, mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.
– No hát, Tomiczky! Mi a te tanácsod? – szólítá fel Zápolya.
– Elmondanám, ha szóhoz juthatnék.
– Beszélj! Elhallgatunk.
– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki a teremből. Ez nem országgyűlés. Ennyi fűlnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.
Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az ajtón. György is menni készült velük; de Zápolya visszaparancsolá:
– Te itt maradsz, rád szükség lehet.
Igaz: fát kellett rakni a kandallókba.
– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy elölülőt, aki a tanácskozás rendjét vezesse – mondá a lengyel.
– Zápolya! Zápolya! – kiáltozták az urak.
– Én szépen megköszönöm – mondta az ifjú szepesi gróf. – De én itt vádló vagyok, peres fél; bíró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.
Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből, s elfoglalta a karszéket, amelyet Hedvig hercegnő üresen hagyott.
– Hát mindenekelőtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne beszéljünk. Sőt, ha énnekem megengeditek, majd sorba veszem mindazokat a tanácsokat, amelyeket elmondtatok, név szerint megilletve azoknak támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.
Ez nagyon helyes metódus. Az elölülő fogalmazza a szónokok véleményeit.
Tomiczky lengyeles akcentussal beszélt magyarul; de ahhoz szokva vannak a görbe felföldön.
– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth Ferenc uram.
(György figyelt; most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé leendő főurakat.)
– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit. Jól van. – Megbocsátanak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohanását. Ezt maguk is visszaszívják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát a püspökök javadalmait lefoglalni jó lesz. De nem arra a célra, hogy azt az urak egymás kőzött felosszák; hanem hogy azt a gregárius papság meg a szerzetesrendek megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat meg a barátokat a püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagéma.
Általános helyeslés fogadta az indítványt.
– Azokat az aszkétai életet folytató barátokat pedig, akik a világi vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényűzésének megutáltatásával kell ezek ellen fordítani. A mezítlábas barát a legfélelmesebb ellenfele a bíboros főpapnak.
(Ez a mondás nagyon megragadt György lelkében.)
Tomiczky folytatá a rekapitulációt.
– Amit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez olyan fegyver, ami, bizony mondom, majd magátul is kiguvad a hüvelyéből; de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje ellenűnk fordul.
– Azt én sem helyeslem – szólt közbe Zápolya. – Én a vallásra nem alkuszom.
– Amit Athinay Deák Simon cimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel „cum gentibus” Budára leányt kérni; azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János grófnak ennél a szónál nagyot szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jóakaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott, az ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt, még akkor is, ha ez a „fajankó” ülne benne.
Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra mutatott.
Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dőltek karszékeikben, s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen furcsaságon.
György látta a hahotázó arcokat, s valamennyinek az a képe égette bele magát a lelkébe.
Valami démoni akaraterő a jövendők fényét gyújtá fel előtte. Hátha egyszer ti, hahotázó büszke nagyurak: Drugeth Ferenc, Tornallyay Jakab, Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két Ártándy és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat várva és rettegve!
A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápadt az arca? Vagy tűzlángba borul? Ki törődik vele?
Tomiczky folytatá.
– Az országgyűlés egybehívása volna a legjobb tanács. De ez csak a király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek van a gyönge lelkű királyra föltétlen befolyása, és aki amellett nekünk is őszinte hívünk.
– De hát lehet ilyen ember a világon? – szólt közbe Zápolya.
– Valósággal van. De hogy ki? Azt nem tudom. Mikor a trónterembül kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornácán megálltam, bevárva, amíg a csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornác fölött van egy kiálló donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papírgyöngy esett a lábamhoz. Felnéztem a donjonra; annak az ablakai mind le voltak zárva redőnnyel. Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a cédulát ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba, s csak a hintómba ülve bontottam ki; – nevezetes titok volt közölve benne. Íme, itt van a cédula nálam. „Ulászló király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian unokájának, Ferdinánd hercegnek.”
Erre a szóra a harag és elszörnyedés zivatara tört ki újból.
– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! – kiálta Báthory István.
– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, ahol ki lett mondva, hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország! – felelt meg rá Kun Gothárd.
– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is magyar vér buzog. Leányágon a Habsburg Árpád-ivadék – mondá Zápolya. – S ha Anna királyleányt Ferdinánd herceg kapja meg, bizony elkapta vele a magyar koronát is.
– Ezért kellene az országgyűlést újból összehívni a Rákoson – szólt Tomiczky –, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő eljegyzésére. Az, aki a királynak azt a titkát bírja, okvetlenül legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy azt a titkot közölte velem, az csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya híve. – De hát ki lehet az?
A cédulát kézrül kézre adták; latinul volt írva. Egy sem ismert rá az urak közül az írásra.
– No, de hiszen itt van ez a hórihorgas! – szólt Tomiczky. – Aki mindenre emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? Milyen alak volt, aki azután, hogy engem elbúcsúztattak, odasettenkedett a donjonba? Neked azt látnod kellett.
Erre Martinuzzi György azt felelé:
– Fajankó csak kandallót tud fűteni.
S azzal megfordult a sarkán, s ment hasábokat rakni a tűzre.
Zápolyának tetszett ez a letromfolás.
– Nemes legény ám a fiú, akit nem lehet per tu szólongatni.
– A „fajankót” nem vette be a nyaka – toldá a magyarázatot Athinai. – Kutya is haragszik az orráért.
György aztán el is hagyta a termet, s többet nem tért vissza.
Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt a kandallóval foglalkozva.
Megszólítá.
– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónterembül a donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?
– Láttam.
– Milyen alak volt?
– Alacsony, szikár termet, sovány sápadt arc, simára borotválva, mélyen bennülő szemekkel, sűrű szemöldökkel; fekete selyemtalárt viselt, veres öv volt a derekán.
– Pap volt?
– Igenis. A király gyóntató papja, Hammel Mihály.
Zápolya felugrott a fekhelyéről, ahol már nekivetkőzve végignyújtózott, s újra elkezdett öltözködni.
– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki, mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gúnyszóért?
– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom, mi a harag! Én még akkor sem vagyok haragos, mikor karddal verekedem.
– Hát akkor mért tagadtad el, hogy tudod ezt?
– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott énnekem ugyan vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, ami az én uramnak a titka, ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?
– Helyes eszed van, György – monda Zápolya, elbámulva szolgájának rendkívüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. – Tehát ne közöljük ezt senkivel.
György ellenben másnap mindent megtudott, amit az urak egymás közt határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésűket ki szokták trombitálni.
Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászló-párti főpapoknak lefoglalják a dézsmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehívandó országgyűlésre mentül több Zápolya-párti nemest toborzanak; s az Ulászló-pártiakat (az asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra bírják.
