IV. FEJEZET • Fráter György
IV. FEJEZET • Fráter György
Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktul a Dunáig a fráter és a novícius, segítve tolni a szekeret hegynek fölfelé, visszatartani völgy felé, sohasem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek, s lakomáztak a vadkörtefa alatt a hullott gyümölcsből.
A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyílt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a refektóriumból lett pálinkafőző.
II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felső-magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hírhedett volt a zárda a tagjainak rendkívül szigorú életmódjáról, egyházi fegyelméről. A pálosok asztalára soha hús és halféle étel nem került, még a gabonaneműekből is azt válogatták, amelybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készítettek; de azt soha nem ízlelték, mert abban is lehet élő állat.
Idegen embernek a kolostor küszöbét nem volt szabad átlépni. Egyszer Hunyadi Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.
Fráter Antonius éppen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az új neofitával.
A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy „Deo gratias.” Éppen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.
A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital vízzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.
Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen, és a fehér barátoknak, kik előtte végiglépdeltek, kezet csókoljon.
A szamarat átvette tőle egy idősebb novícius, az vezette az akolba. Ő még arra sem volt érdemesítve.
Tízen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, tizenkettedik a perjel, tizenharmadik a főapátúr. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.
A vecsernye végezte után ismét ugyanazon rendben hagyták el a kápolnát.
Akkor odajött hozzá fráter Antonius, s azt mondá neki, hogy álljon fel, és kövesse.
Odavezette a főapát elé, ki maga egy falócán ült, mellette a többi barátok álltak.
– „Ecce homo novus” – monda a barát. (Ím, az új ember.)
– Szólj, ki vagy? – kérdé a főapát Györgytül.
– Bűnős ember.
– Hogy jutottál a fehér csuhához?
– Viselője meghalt pestisben, s én felvettem utána ez öltönyt.
A barátok elszörnyedtek e szóra.
– Ki mondta ezt neked? – kérdé szigorú arccal a főapát.
György lesüté a szemeit, s összeszorítá az ajkait.
– Mondj igazat – biztatá fráter Antonius.
– Fráter Antonius mondta.
– Úgy van – erősíté meg a pártfogó barát. – Elődöd, aki e szerzetesruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb bélpokol lepte meg: a test kívánsága. És valóban meghalt ő a világnak, amidőn ez öltönyt levetve megszökött, a világ hiábavalóságait keresve, és lelkét kárhozatnak adta. Amit mondék, a Szentírás értelmében volt mondva.
– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét veszi fel magára? – kérdé a főapát.
– Valóban hitte. És nem vonakodott tőle.
– Akkor méltó, hogy fölvétessék a mi szerzetünkbe.
György ott térdepelt a főapát előtt.
Ezzel a főapát, felemelve a bűnbocsánat-osztó fekete pálcát, odasújtott vele Györgynek a fejére.
– „Eris servus servorum.” (Szolgák szolgája fogsz lenni.)
Ezzel fel volt avatva novíciusnak.
De még egy próbát kellett kiállnia.
Fáradságos útnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a kolostorba, ahol éppen teljes böjtnek a napja volt.
S őneki a legelső kötelessége az volt, hogy novícius társának segítsen a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscholaris könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő bizony nagyot húzott belőle, s Györgyöt is biztatta: „Hisz nem tudja meg senki, hogy átléptük a tilalmat.”
– Elég, ha én magam tudom.
S elutasítá magátul a csábítást. Lefeküdt étlen-szomjan.
Hideg, szűk odú volt a hálóhely, amely a neofitának volt rendelve. Egy szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne; egy vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz is hozzá volt már szokva. Az ifjú erőtől duzzadó test, amint fekmentes állapotba került, rögtőn átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, akinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani: „Álompecsenye kell már neked!” s aludni küldik.
De mégsem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjúnak álmodja magát, a másik ifjú fővel férfikorba csapong át. – Györgynek kínzó látásai voltak. Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündérkirálynak, lidércfejedelemnek, démonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, aki egymástul elválasztotta. Őrjöngött miatta. Fegyver után kapkodott. Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle. Nem egy tűkör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s akármelyik után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi melegsugárzó tündér maga.
A pokol édes álombul egyszerre felriasztá egy magasbul jövő hang: a kolostor-csengettyű szava szólt.
Felnyitá a szemét. Cellája ajtaján Antonius arca tekint be; mécses volt a kezében.
– Surge puer (Kelj fel, fiú) – dörmögé. – Gyújtsd meg a mécsedet, s jöjj fel a kápolnába.
Györgynek a lelkét még mindig elbűvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg gyújtá meg a mécsesét, s követte fráter Antoniust. A kolostor hosszú folyosóján mind megnyíltak a cellák ajtajai, s előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, méccsel a kezükben, s mindannyian a kápolna szentélye felé tartának.
Ott az előcsarnokban mind összegyűltek, s várták, míg a gvardián megérkezett. Az felnyitá a kápolnaajtót.
– Lépj be! – mondá Antonius Györgynek. – Ma te vagy az első.
Első! Egész lelkének ez volt a vágya. Valaha elsőnek lenni.
Megtudta aztán nemsokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli vigíliáján elsőnek lenni?
A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két novícius kétoldalt az oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma:
„Miserere mei Domine”. György még nem tudott énekelni; nem vehetett részt a kórusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a fülében, amit a tündérek énekelnek földieket idvezítő égi szerelemről, földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő most miről ábrándozik!
Amint az ének elhallgatott, Antonius odalépett hozzá, s azt mondá neki:
– Vesd le a csuhádat egész a kordáig.
György engedelmeskedett, s lemezteleníté a felsőtestét egész a derékszorító kötélig.
– Borulj le az oltár zsámolyára.
Szót fogadott.
Akkor odainté Antonius a mások novíciust, s kezébe adott egy korbácsot.
– Feri! (Üssed!)
Az első ütésnél felszisszent György. Az jutott eszébe, hogy ez igazságtalanság! Nem ő torkoskodott, a böjtöt megtörve, a tejből, hanem a pajtása, mégis az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltűntek előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, amit egész úton igyekezett vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntúli gyönyörűség volt. A rossz álom el volt űzve.
– Surge! (kelj fel) – monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.
György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellációt.
Hanem aztán, amint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön elfoglalja helyét a másik novícius, aki már felszólítást sem vár, csak veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács elé.
Ennek fráter Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket. Kiállta jajszó nélkül.
– Na, ez is megérdemelte – gondolá magában György –, mert titokban meglopta a tejet, megszegte a jejuniumot.
Csak azután lett nagy a bámulása, amint fráter Antonius maga is odatartá a vállait a korbácsütésnek, végigborulva az oltár lépcsőjén. Őt viszont egy legközelebb álló szerzetestársa részesíté e fenyítésben.
Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi bűne lehet, amiért így kell vezekelnie?
És aztán kővetkezett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a gvárdián ostorozta meg.
Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A gvárdián is tizenkét ütést kapott.
Györgynek egyre növekedett a bámulata, amidőn azt látta, hogy maga a perjel is leveti kereszttel díszített köntösét, s alázatosan hajtja le fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, aki erőteljes, nehéz csapásokkal sújtott le az előtte fekvő testvérre.
Mikor a perjel is fölállt, és felölté a csuháját: a főapátúr így szólt az egybegyűltekhez:
– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk ekként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.
És akkor maga a főapátúr szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét, s a korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.
A perjel magasra emelte az ostort, s megcsóválva azt a levegőben, teljes erejével sújtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán átadta az ostort a gvárdiánnak. A második csapást annak kellett a főnök testére mérni. És aztán sorba a többi tíznek. És megkívántatott, hogy az ostor fütyüljön a levegőben, és csattanjon, ahová leüt.
Utoljára maradt a két novícius.
Azoknak is meg kellett ütni a korbáccsal a főnököt.
György elszédült ettől a látványtul: a szentképek, a faragott apostolszobrok táncot jártak körülötte. Mikor a novícius-társ kezébe adta a korbácsot, hogy ő is sújtson oda arra az ostorcsapásoktul vérző testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt eszméletlenül.
Másnap megkezdte az oktatást fráter Antonius Györggyel. Azzal a csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy „égett a nyaka” (ahogy a magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. Amihez rendes embernek hónapok kellenek, az őneki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és szintaxist, ami mellett más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt csutkástul megette, s Szent Ágostont tanulmányozá.
De nemcsak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit; hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, őnáluk nem kerestek menedéket előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek. Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük, kápsálásbul tartották fenn a kolostorukat és szigorú életrend tartásával. – Egy év alatt mindez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó ötlete, ami a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. – Eddig is készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagyon olcsón adogatták el a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a sajtkészítésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva szent emblémákkal, aztán felfüstölte, ami által a sajt évelő lett, megfestette zöld és piros színre, s aztán ekként bocsátotta áruba. A sajtáruló kordék azáltal megszűntek koldustalyigák lenni. Úr és paraszt kapva kapott az új alakú, rendkívüli ízű, soha el nem romló „ostyepkákon”. – A vándorbarátok aztán a szentelt sajtokat becserélték sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva a főurak és papok konyháin értékesítették: a zugligeti kolostor ládájába halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, amellyel később annyi csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek.
A főapát igaz lelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy amint a novícius az exament letette a teológiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes tagnak. A sáfár helye éppen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt. A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de aki a számokhoz éppen semmit sem értett: az algebrával örökös ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter Innocentius: aki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi szavazat – egy ellenében – Györgyre esett.
És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő pedig a könyvtári másolóét.
A sáfári hivatal uraság, a leíróé pedig nyomorúság.
Meg lett neki adva, amit kívánt; György lett felküldve Buda várába a Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép írása volt, értett a talik-betűk rajzolásához is, sőt az iniciálék festését is nagy ügyességgel gyakorolta.
