LVIII. FEJEZET • Ulomán basa
LVIII. FEJEZET • Ulomán basa
Úgy történt, ahogy Nádasdy előre látta. Szolimán szultán egész kedélyes humorral fogta fel a helyzetet. Elhitt Fráter Györgynek mindent. A barát az ő híve; annak tehát békét hágy. Ő lássa, mit fundál Erdélyben. Az áruló Petrovich, aki átadta a bánságot Ferdinándnak, azt kell megbüntetni. Szegény Petrovich nem hitte volna, hogy ennyit fogják emlegetni a nevét.
Kászon basa kudarcát is megbocsátá a szultán – a győzteseknek. Ha Török János százhetvenhárom vitéze elkergeté a beglerbég huszonötezer harcosát, az Török Jánosnak dicsőségére válik. (Atyja fia!) Ezért a beglerbéget illeti meg a büntetés. Azt lenyakaztatá a szultán, s helyébe budai basának Alit küldé – az eunuchot. Ez legalább egy dologban nem volt férfi; de a többiben ugyancsak az volt.
Az új beglerbéget pedig, Szokolovics Mehemet basát (egy rác pap renegát fiát) beküldé a Bánságba, nyolcvanezer főnyi haddal, ötven ágyúval a tartományt behódítani.
A rác eredetű nagyvezér mindenütt nemzetbeli őrséget talált a várakban, s azok egymás után nyiták meg előtte a várkapukat egy barátságos felhívásra. Báthory Endre, Ferdinánd vezére, akinek a Bánságot védelmezni kellett volna, látva a hússzoros ellenséges hadat, egyszerre olyan köszvényt kapott a lábaiba, hogy nem tudott lóra ülni; amiből azonban olyan jól kigyógyította a török vezér, hogy a Marosig tudott szaladni; ott találkozott Ferdinánd másik vezérével, Sforza Pallavicinival. Akkor volt együtt a kettőjüknek hatezer fegyveresük. Ugyanannyi lehetett Castaldónak is, Nádasdy huszárjait is odaszámítva.
Szokolovics már október elején Lippáig hatolt anélkül, hogy egy puskát kisütöttek volna ellene. Itt is tárt karokkal fogadta a lakosság, s kényszeríte a magyar őrséget a várból kivonulni. A beglerbég Lippán ötezer szpáhit és kétszáz janicsárt hagyott Ulomán basa vezénylete alatt, akinek első dolga volt a belső várban kutat ásatni. Ezt ma is „basa kútjának” nevezik.
Fráter György eddig meg sem mozdult.
Hatvanezer harcosa volt sátor alatt a kenyérmezei síkon. Azokat jó fegyelemben tartá, s bőven élelmezte. Castaldónak adott harmincezer forintot a katonái zsoldjára.
Ezalatt folyvást jöttek-mentek nála a török csauszok, arab nyelven írott levelekkel, ami nagy szemet szúrt Castaldónál.
E táborozás alatt történt az, hogy Fráter György belső íródeákja, Pesti Gáspár, éjnek idején megszökött az urától, felkereste Castaldo sátorát, s sűrű könnyhullatások között mondá el neki, hogy őrizze a fejét a baráttól, mert ez a pokollal cimboráló ember csak azon törekszik, hogy Castaldo seregét a törökök kezére játssza; elmondta a spanyolnak mindazon levelek tartalmát, melyeket a barát az ő tollába diktált a török szultánhoz és vezérekhez.
Ezt a felfedezést közölte Castaldo a királlyal, aki országnagyjainak tanácsára azt az utasítást küldé a vezérének, hogy inkább előzze meg ő a barátot, s tegye el láb alól.
Ezalatt Szokolovics Mehemet basa Temesvár alá vonult derékseregével, s hozzáfogott annak az ostromához.
Itt azután derék harc fejlődött a várvédők és ostromlók között. Losonczy István naponkint kitört az ellenségre, s meghiúsítá a támadásait.
– No, most, uraim, itt az ideje az indulásnak – monda Fráter György. – Most már harcolnak a magyarok.
És sikerült neki egy követet bejuttatni Temesvárba Losonczyhoz, azzal az izenettel, hogy tartsa erősen magát, jön a felmentő sereg.
Azonban egyúttal a beglerbéghez is sietett egy követe Fráter Györgynek, olyanforma izenettel, hogy most már vége a csúfságnak, jön a komoly dolog; jó lesz hazavakarodni.
Szokolovics Mehemet ezt nem is mondatta magának kétszer, hanem amint Fráter György és Castaldo hadai a Maros völgyén előtörtek, rögtön felszedette a sátorait, s abbahagyva az ostromot, visszavonult Becse váráig.
Fráter György tehát ismét elérte a célját vérontó ütközet nélkül. Temesvárt felszabadítá egy levél írásával.
A kettős játékot még mindig folytathatá. Nem vette észre, hogy minő halálos mérgekkel játszik.
Most végre eljött az idő, hogy el kellett vetnie valamelyik álarcát, s az igazi képével jelenni meg a világ előtt. A vezérek haditanácsa elhatározá, hogy miután Szokolovics Mehemet nagyvezér Temesvár alól elfutott, s még tovább is futni készül, Lippa várát fogják ostrom alá venni és visszafoglalni.
Itt azután meg kellett vallani Fráter Györgynek, hogy ki hűségét tartja: Szolimánét-e vagy Ferdinándét?
Castaldo elkezdte a város falait lövetni, s háromnapi ágyúzás után hatalmas rést töretett az alsó klastrom alatti bástyán.
A vezérek elhatározták, hogy Szent Imre napján, délután két órakor rohamra viszik a csapatjaikat.
Egy fiatal spanyol vitéz, dicsvágyó kedvében, nem várhatá meg a rendelt órát, hanem sokkal elébb nekiindula hetedmagával a törésnek, s azon beugorva, vakmerő harcot kezdett a törökkel. Azokat ott ugyan darabokra vágták; de a nagy sivalkodásra felzendült a tábor, urak és legénység az ebéd mellől felugrálának, s lovaikra kapva, vágtattak a vívott falakhoz. A gyalogság lajtorjákat támasztott a bástyák oldalához, azokon nyomult fölfelé.
– No, vitéz ellenséges hazámfia – monda ekkor Fráter György Nádasdy Tamásnak. – Lássuk, hogy melyikünk tűzi ki hamarább a falpárkányra a maga zászlóját!
Azzal mind a ketten leugrának a lovaikról, kezükbe ragadták a saját nemzetségük címeres zászlóit, s úgy vezették a csapatjaikat a vívott bástyák felé.
Csodaharcot látott a világ e helyütt. A két öregember oly hős módon harcolt, oly halálmegvető bátorsággal vitte fokrul fokra elő a zászlóját, s védte azt kardjával egész tömeg janicsár ellen! Talán az egyiknek az adott meseerőt a karjába, hogy e napon hitte megalapítani nagyra hivatott családja dicsőségét; a másiknak meg az, hogy itt vélte becsülettel bevégezhetni a terhes életet. De sem golyó, sem kard nem fogta egyiket sem. Zászlóikat odatűzheték egymás mellé a megvívott falra. Az ostromló sereg minden oldalon a városba hatolt. Ulomán basa népének egy részével a belső várba menekült; a kinnrekedt szpáhik a Maros felé nyíló kapun kitörének, de ott éppen szembe találkoztak vitéz Török Jánossal, ki most már ezredet vezényelt. A szpáhikkal dühös harcot kezdett; ő maga azoknak a főemberét hegyes tőrével leszúrá, s a nagy viadalban maga is hét sebet kapott; de a szpáhikat mind a Marosba szoríták, s aki a túlpartra átvergődött, azt a spanyolok ölték meg. A lippai diadalnap háromezerötszáz halott és fogoly török árával lett megfizetve.
– Ezt hogy hazudod el a török szultánnak, meg hogy magad vitted elöl a hágcsón a zászlódat? – mondá Nádasdy az ostrombul visszatérő Fráter Györgynek, kivel Castaldo sátorában a győzelmes ostrom után összetalálkozék. Fráter Györgynek az arca fekete volt a lőporfüsttül és foltos a vértül, de ragyogó az erős indulattól. Ez volt hát az igazi arca?
Castaldo azt mondá neki:
– Menjen csak kegyelmed, mossa le az ábrázatját szaporán a dicsőség kormátul: mert olyan izenetem van kegyelmedhez, amelynél az arca teljes ragyogását óhajtanám látni.
Mikor aztán Fráter György ismét odakerült Castaldo sátorához, harcban összetépett ruháit felváltva, és arcát tisztára mosva: ott találta az előtt összegyűlve mind a vezéreket, kapitányokat és tábori káplányokat és pópákat, azok mögött a tamburokat és trombitásokat, mintha nagy tábori misére készülnének.
És akkor előhozatá a sátorból Castaldo a nagy vastokokba zárt függőpecsétes írásokat. Az egyik volt Ferdinánd király dekrétuma, melyben Martinuzzi Utyessenovics Györgyöt, legjobb hívét kinevezi esztergomi prímásnak. A másik pedig III. Pál pápa brevéje volt, melyben a püspököt, a kereszténység védelmében tett nagy és hősi szolgálataiért a kardináli bíborral ruházza fel.
Az okiratok felolvasása után dob- és trombitaszó hangzott fel háromszor, mit a hadirendben felállított ezredek vivátkiáltása követett; közbedörögtek az elfoglalt bástyákon az ágyúk, hirdetve urbi et orbi a nagy örömhírt.
S e nagy dicsőség, felmagasztalás közepette a barátnak az arcán egy vonás derülése, egy színváltozás árnyalata sem mutatá az örömöt. Hideg maradt, mozdulatlan, mint egy szoborkép.
Ez a mozdulatlan arc volt a halála.
Ulomán basa ezerötszáz törökkel a belső várba vette magát.
Miután kútja volt, vízben szükséget nem szenvedett, eleségül ott volt a sok paripa. A fellegvár bástyái erősek voltak, dacoltak az ostrommal.
Castaldo felszólítá a basát kapitulációra.
Ulomán azt felelte rá, hogy csak tisztességes elvonulás mellett, fegyverrel a kézben, lobogó zászlókkal adja át a várat.
November vége felé járt az idő. Esős, ködös, csatakos napok.
Az erdélyi hadsereg hazakívánkozott. Székelyek, szászok, oláhok mind nem voltak rendes zsoldba vett katonák, hanem felkelő seregek, akik egy hadjáratra vállalkoztak, de téli táborozás elől ugyan hazatértek.
Fráter György azt ajánlá a társvezéreknek, hogy el kell fogadni Ulomán basa ajánlatát. Hadd menjen Allah hírével a maga hazájába. Elég nagy diadal lesz, ha Ferdinánd seregei egy ötezer töröktül védett erős várat ostrommal elfoglaltak. Az első töröktül visszafoglalt vár e hosszú hadjáratban.
Még talán valami más is járhatott a barát eszében.
Ulomán basa nevezetes alakja volt a történelemnek.
Találkoztunk vele a fekete herceggel megvívott harcoknál, amikben annyi diadalt aratott. Azóta is híres harcai voltak a Zrínyiekkel. De legtöbbet nyomott mellette az eredete.
Ahogy a francia kútforrásunk értesít: Ulomán basa a perzsa Szófi húgának a férje volt, aki a sógora iránti haragból átszökött annak ellenségéhez, Szolimánhoz. (Uloman le persan.) Asszony volt a kérdésben. Szolimán udvaránál nagy kedvezésben részesültek a renegátok. De semmi keresztény pribék nem állt előtte olyan nagy becsben, mint a perzsa hittagadó, aki elhagyja a síita vallást, s áttér a szunnita hitre. Ezért állt nagy értékben Ulomán Szolimán előtt. S ezt Fráter György jól tudta.
Azt képzelte, hogy ha ő Ulomán basát ép bőrrel hazamenekülni segíti, az hálábul ismét kiegyenlíti az ő tartozását a török szultánnál.
Fráter György addig ijesztgette Castaldót a beglerbég és budai Ali basa közeledésével, saját serege szétbomlásával, míg az beleegyezett a török basa által felajánlott kapitulációba. Elmehet Ulomán egész seregével, fegyverestül, poggyászostul: csak az ágyúit hagyja hátra.
Fráter György még egy szekérsor élelemről is gondoskodott a török had számára, s kíséretül odaadta melléjük Cserepovics rác kapitányt a szerezsánjaival. Azok éjjel, fáklya- és lámpafény mellett vágtak neki az útnak.
Eddig ez mind jó lett volna. Azonban a magyar táborban akadt két kapitány, aki összebeszélt, hogy az elvonuló török sereget útközben megtámadja, levágja és prédát tesz benne. Alávaló terv volt: nem méltó se magyarhoz, se keresztényhez. Kapitulált ellenséget a váron kívül megrohanni, leöldösni.
De meglakoltak érte a kapitányok. Az egyik volt Horváth Ferenc, a másik Balassa Menyhért (Tinódinál Balási), ugyanaz a rabló várúr, aki Izabella dolgában fellázadt, s aztán nagy sietve Ferdinándhoz visszapártolt. A megtámadott Ulomán bég harcosai fegyverre kaptak, s a martalócokat szégyennel visszaverték, Balassa Menyhértnek a combját keresztüllőtték. Azok nagy gyalázkodással visszakullogtak a magyar táborba.
S ezt mind Fráter György rovására írták. Ő segített Ulomán basának megmenekülni: őmiatta fáj Balassa Menyhért átlőtt lábszára! Eközben Szokolovics Mehemednek egy levelét elfogták, mely Fráter Györgyhöz volt intézve. Ebben ez volt írva:
„A szultán, mihelyt az uraságod által küldött adót kezéhez vette, rámparancsolt, hogy Erdélyt háborítatlan hagyjam. Ezért hagytam fel Temesvár vívásával. Uraságod pedig, farizeusok és haramiák társaságában, szablyákkal, rudakkal és fáklyákkal Lippa ostromába fogott. Emiatt Ali budai basa seregével ide jött hozzám. De én őt a szultán parancsa mellett visszaküldöttem, mert, mint Cicero mondja, adott szavunkat az ellenség irányában is illik megtartanunk. Uraságod másképp cselekszik, mint levelében beszél. Jó lesz a dolog végét meggondolni, s a császár hatalmára gondolni!”
Ezzel még gyanúsabbá lett Fráter György Ferdinánd vezérei előtt. Bőszült volt ellene az egész magyar-német had. De kivált az olaszok.
Sforza Pallavicini így ír e napokban Ferdinándnak:
„Nincs olyan ész, mely ennek az embernek a természetét fel tudná fogni. Ugyanabban a pillanatban sír és nevet. Egyszer ígér, másszor tagad. Úgy beszél, mint egy szent, s úgy cselekszik, mint egy ördög. – Ez az ember inkább török, mint keresztény, inkább Lucifer, mint János. Fogásai és ármányai a beglerbéggel különfélék. Követei, levelei szünet szüntelen mennek a törökhöz, s onnan vissza hozzá a csauszok. Azt mondja, mindez jó célra történik. Mikor a szavaiért legjobban felindulok ellene, a tetteit helyeselnem kell. Kitalálja a gondolataimat. Kérem az Istent, világosítson fel, mit tegyek ezzel az emberrel.”
Martinuzzi a lippai napok után minden dolgát megírta Ferdinánd királynak és Károly császárnak: világosan, őszintén. Elküldte nekik a beglerbég leveleit is. Mind a két uralkodó meggyőződött ez irataiból, hogy Fráter György helyesen cselekszik. Válaszoltak is rá. Ferdinánd a vajda kitűnő ügyességét és hűségét magasztalá, Károly császár azt írá néki: „Bátorságod és lelki nagyságod által egymagad állasz ez idő szerint az egyház férfiai között, aki karral és tanáccsal oltalmazod a hitetlenek dühe ellen a kereszténységet.”
Fráter György ezeket a leveket már nem olvasá.
