VI. FEJEZET • A mi Urunk
VI. FEJEZET • A mi Urunk
Éppen a flagelláció napja volt, amidőn Fráter György ezt a nagyérdekű okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá – Isten és emberek előtt; az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. – El kellett azt dugnia a csuhája rejtekében, nehogy a szigorú paenitentia rendjét egy örömhírrel megzavarja.
A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel, melyeknek a franciáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt. „Galérie” volt a neve a derékon körülfutó tüszőnek, iratok számára. „Abîme” a hón alatti zseb húsnemű adományok gyűjtésére. „Arménienne” a pogácsáknak. „Précieuse” az olló és borotva megőrzésére. „Nécessaire” a gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. „Propette” a zsebkendőnek, a könyökön „Devôte” a kereszt, olvasó, agnus Dei számára. „Discète” a csuklyában a kiosztandó szentképecskéknek. Ha pénzt kapott a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a „Libertine”-be csúsztatta, mely a facipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.
Fráter György még az arcvonásain sem árulta el az örömöt, mely a testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli korbács-szertartásnak.
Csak másnap, a rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól megerősített adománylevelet, átnyújtva azt a főapátnak.
– Gloria in excelso! – rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdepelő frátert, és fölemelé őt magához, és ismét megcsókolá az arcát. Azzal Te Deum laudamusra hívatta össze a testvéreket, s maga tartott prédikációt e textus fölött: „az elsők lesznek az utolsók, s az utolsók lesznek az elsők”, amelynek értelmét mindenki szívébe vette. Nyomban összeült a konvent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos szavazás útján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül, mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy kitüntetéssel.
Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya hercegnő kandallófűtője, tudatlan, bárdolatlan katona; és egyszerre apátúr! A király kedveltje! Csudák történnek a földön!
Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet csókoltak neki, és üdvözölték: „Salve sacerdos!”
– „Salve Abbas!” – végzé a főapát.
– Meghajlok a ti akaratotok előtt – monda György. – Én megnyerém szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok az apátság címét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a templomos rend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor viseljem e fényes címet, addig pedig hadd legyek, aki valék eddig. Fráter György.
S azzal leszállt az emelvényről, melyre a praeconisatio alatt felállíták, és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a főapáthoz fordult:
– Engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem helyére, a királyi bibliotékába, és folytassam a munkámat.
Mindenkinek megvette a szívét a lemondása által.
Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba, s most már a lemásolások célja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve, tanulmányozhatá a Corvin-kódexeket. Kitelt az időből.
A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ezalatt haladt, ahogy akart, hol csiga módon előre, hol rák módra hátrafelé. A templomosokkal senki sem akart kikötni. Nádornak, országbírónak, prímásnak mind másra volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.
A király sem jött el többet a Corvin könyvtárba, hogy folyamodhatott volna a kegyelméhez (amivel úgysem sokat nyert lészen). Ulászlót megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a gyermekeivel együtt: elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni, hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig futott.
Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomrul nyomra a leánykérésével, s minthogy lovasdandárt hordott magával: a király éppen úgy rettegett tőle, mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt neje arcképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot: rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély vajdájává. Magasra emelték, ahonnan nem lehetett neki oly könnyen leszállni, mint az ország főkapitányságából.
Eközben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy az egyik nevezetes jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel király, Zsigmond jött el érte, s fényes menyegzőjét ülte meg vele Krakkóban. („Szép királyné leszek!”)
Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért; de az imádsága elfúlt a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja.
Vannak könnyhullatások, amelyek egyenlő értelműek a bűnnel.
Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át látta, nem beszélt vele. Ekkor hízelegte ki Tomiczky Ulászlótul beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.
A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mindezt megtudta régi jóakarója, a várnagy által.
A „dominicana laetare” napján Fráter György a Corvin könyvtár ablakából nézte azokat a jelképes játékokat, amelyeket ezen a böjtutó vasárnapján szokott mívelni a köznép a budai utcákon és piacokon. Egy fertelmes, állatbul és ördögbül összetákolt és tarka színekkel befestett hétfejű alakot húzgáltak végig kétkerekű laptikán, melyet az ájtatos nép kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak és a többi apróbb ördögöknek a képe, akiket a régi pogány magyarok hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröc, Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szent György térre jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták, s ekként azt hitték, hogy mármost mindettől a gonosztól megszabadulának – erre az esztendőre.
Ezt a vasárnapot pedig a római katolikusok az „arany rózsa vasárnapjának” nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt arany rózsát a keresztény fejedelmek vagy királyi asszonyok legkitűnőbbjének ajándékba küldeni a maga nunciusa által. Ezen szentelt arany rózsa készül aranyból, pézsmából és balzsamból, s jelezi képleg a „Mi Urunkat, Jézust”; aki a Sáronnak rózsája.
Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé meg.
Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? – Új pápa volt, az küldte neki: X. Leó, kit még egy hónappal elébb Medici Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde, II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.
Volt nagy processzió az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és zászlósurak részéről, ahogy illett.
Bakács Tamás, esztergomi prímás fundálta azt ki a maga nagyravágyó eszével. Mivelhogy római pápává nem bírta megválasztatni magát, ámbátor erősen meglakta a szent várost, s sok magyar pénzt elprédált benne, hát azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak a vezérévé emeli fel magát.
Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső zűrzavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette, országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a perzsa sahhal is háborúba keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős. Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mívelt a harctéren Hunyadi János mellett.
Csak egy Hunyadi Jánost kellett még találni.
Húsvét vasárnapján ismét a Corvina könyvtár ablakából nézte Fráter György a nagy ünnepséget.
A pápai követ, bíboros talárban, arany feszületet vitetve maga előtt jött fel a Szent György térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében Szathmáry György püspök fogadta a bíboros papot, kivel együtt aztán a várlak templomába vonulva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, akik a pogány török elleni háborúban részt vesznek, s anatémával sújtja azokat a nemeseket, akik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.
Már erre a király annyit sem mondott, hogy „dobzse”. Ő éppen akkor kötött háromévi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal, hogy a király mit kötöget.
Húsvét vasárnapja után következett a „fehér hét”, melynek minden napját meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig fehér ruhában jártak.
E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szúró, vágó fegyverekkel lettek ellátva.
Ezek ugyan nemigen voltak fehérbe öltözve, ellenben ami szurtos szűr, szőrös guba, zsíros ködmen, daróckankó van az országban, az mind megjelent velük együtt.
A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott Agnus Deit osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót ábrázolja, s csodatevő erővel bír, ahogy azt V. Orbán pápa versekbe foglalá, midőn az Agnus Deit a görög császárnak megküldé:
„Balsamus et munda cera, cum chrysmatis unda:
Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum.
Peccatum frangit, ut Christi Sanguis et angit.
Praegnans servatur, simul et partus Liberatur.
Dona defert dignis: virtutem destruit ignis,
Portatus munde de fluctibus eripit undae. „
Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum.
Peccatum frangit, ut Christi Sanguis et angit.
Praegnans servatur, simul et partus Liberatur.
Dona defert dignis: virtutem destruit ignis,
Portatus munde de fluctibus eripit undae. „
(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készült a bárány, mely nagy ajándékot teneked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a szülést könnyíti, a méltóaknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a vízbe esettet kiszabadítja.)
Fráter György két nap alatt harmincezernyi hadat számlált meg, mely egymást felváltá a várpiacon.
A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos mezején.
A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyadi János hiányzott még hozzá, aki azt diadalra vezesse.
Bakács érsek azt is megtalálta.
Volt a nándorféhérvári őrségnél egy székely származású lovas altiszt: Dózsa György. (Ez is György!) – Ez egy portyázó török csapatnak az agáját párharcban a nyílt csatatéren levágta. (Éppen, mint Martinuzzi György!)
Ezért a hősi tettéért felhívták őt Budavárába. Egyszerre ünnepelt hős lett belőle.
(Pedig ez nem is hozott szekérszámra kincseket és levágott delifejeket magával.)
A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, amiket trombitaszó mellett hirdetett ki a herold a piacon.
Dózsa Györgynek a király nemesi címert adományozott, amire oda volt festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, aranyláncot és arany sarkantyút!
Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: „Coki paraszt!”
Hevesen vert a szíve a fehér csuha alatt.
Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel Dózsa Györgyöt a Szent György téren a keresztes hadsereg fővezérévé.
Fráter György ott nézte végig az ablakból az egész ünnepélyes pompát.
Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyúdörgés hirdeté a világnak, hogy hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári kapu felé tolakodott; csak úgy bírt a királyi várig elhatolni, hogy elkerült a föld alatti, később úgynevezett jezsuita lépcsőre, s onnan bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a Corvin könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az írásfaló barátot. Az ajtó fölé volt felírva arany betűkkel: Procul este profani; a piac felőli ablakok pedig le voltak zárva vastáblákkal, amelyeknek a közepén csak egy lóhere alakú rés volt hagyva a kitekintésre.
Fráter György mindeneknél elébb, ahogy szoká, az ajtót maga után bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló imádságot, melynek címe „a szent kenet vitele” annak az emlékére, hogy a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat vivének a szent sírhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott remek Jézus-alaknak a lábát, s azzal indult a pulpitusa felé, melyen kiterjesztett könyve feküdt.
Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betűket, hogy azok táncolni kezdtek a szeme előtt, s mindenféle rendetlenségeket követtek el, sőt amit elolvasott, azt rögtön elfelejté.
Nem hagyta békében olvasni a nagy harangzúgás a tornyokban, a nagy éneklés, virginálás a piacon.
Felállt a könyv mellől, s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyrul elérte a vastáblán levő nézőlyukat, s azon keresztül letekinte a piacra.
Elkábította a látvány pompája.
A tért négyszögben vette körül a királyi dárdások vértes sorfala, melyen túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.
Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A szökőkút márványmedencéje pedig jegenyeágakkal körültűzködve.
A kút előtt volt felállítva a bíborral bevont emelvény, mennyezetéről földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok címereivel, melyet a tollas sisakú kürtösök és sípfúvók foglaltak el. A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.
Újabb tizenkét ágyúlövés után megindult a Zsigmond templomából a menet: elöl lovas trombitásokkal, akiknek nyomában páncélos alabárdosok jöttek, azok után száz ministránsfiú, veres kantusokban, fehér inggel a kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér ruhába öltözött szűz; majdan következtek a céhek zászlóikkal és a tanácsurak nagy ezüstfejű pálcáikkal, számos zarándokok; a menet közepén a prímás, Bakács Tamás, négy főúr által emelt baldachin alatt, kezében a szentségtartóval; utána a pápai követ, akit kétkerekű aranyos laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S őutánuk jövének az egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.
Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az ünnepély hőse: Dózsa György.
Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva skófiummal; fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást, bal oldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapicányon vezette két csatlós.
Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbízott dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arcvonása. Semmi öröm, a diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka, szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.
A prímás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György odakerült.
Már a lováról való leszállása sem volt valami díszes. Úgy szökött le róla, ahogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.
Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vasfeszület, a másik kezében egy hatalmas furkósbot volt, fennhangon meg is dorgálta. Ez volt a „Nagybotú Lőrinc”, a ceglédi plébános.
Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi emelvény felé járul, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé.
Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban fegyvertársa, Lőrinc pap, visszarántá a palástjánál fogva, s eszére adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni veszteg, hogy mi történik vele.
Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zsellyéből, s a díszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hívét, Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak teljhatalommal ellátott fővezérévé.
Az ágyúk dörgése visszhangzott a budai hegyekről.
…Fráter György onnan a vastáblás ablakból minden szót meghallott.
Teljhatalmú fővezére az egész keresztes tábornak.
Tegnap még egy fakó altiszt, és ma már fővezér!
Valami incselkedő gonosz szellem (tán maga a Belzebub) odasúgdosott a fülébe: „Lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene állnod! Ez a dicsőség teneked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?”
A prímás után következett a pápai nuncius. Az is felállt a helyéről, s kezébe fogva a nagy fehér selyemzászlót, középen veres kereszttel, átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrinc pap magyarázta a népnek a bíboros pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány hitetlenek ellen győzelemre.
Midőn e szent jelvényt átnyújtá a vitéznek a bíboros pap, Dózsa György fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott éppen e ceremónia alatt térden kellett volna maradnia, ahogy körülötte az egész népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is fél térdüket meggörbíték.
Lőrinc pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart meghajlani a térde. Bakács érsek arca haragpírtól lángolt már.
A finom arcú olasz főpap ajkain mosoly vonult el. Őt nem hozta zavarba a nyers, barbár erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Aztán odainte magához az emelvény mellett álló szüzek közül egyet, s megbízta vele, hogy tűzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.
Ezért aztán mégiscsak le kellett újból térdepelni Dózsa Györgynek.
Az a jelenet mindenkinek a szívét meghatotta: amidőn az a szőke hajú, szép szűz a durva hadfinak a mellére feltűzködte a bíboros paptul kivágott vörös keresztet. Az egész nép térdre borult, mellét verte és imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt Dózsa György homlokára tette.
Fráter Györgynek elvette az eszét ez a látvány.
A sátán ott állt a háta mögött, suttogva: „Ez mind a tied volt! A zászló, a kereszt és a szép leány koszorúja.”
Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni akart: elfutott az ablaktól, odaborult a feszület elé, elkezdte az Úr imáját. De csak odáig tudta mondani: „legyen meg a te akaratod”. Az már nem jött ki az ajkán. A sátán teletölté szívét keserűséggel, úgy, hogy túlömlött rajta.
Fellázadt az Isten ellen, és pörbe szállt vele!
– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? Aki látod a jövendőt, mért takartad azt el énelőlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget, s másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra, miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák szolgája legyek, s viseljem az elfeledtetés daróccsuháját. Nem tudok hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy elkárhozottnak az ordítása tör azon keresztül.
S amint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az inclangoriumok csengésének, a harangok zúgásának összezajdult hangja áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott le a márvány padlatra Fráter György.
Mikor Fráter György nehéz aléltábul felocsúdott, már akkor a vas ablaktáblák lóherenyílásain a leáldozó nap vérveres sugárpászmái világították be a sötétes könyvtárt.
Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai híres napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban lézeng egy fehér barát, aki nem jön elő a nagy petekre; ugyan mi baj érte?
Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak; a kulcsár már régen készen volt. A Corvina könyvtár kulcsát felakasztotta Fráter György a fogasra, s kiment az utcára.
Minden utca és piac terítve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a húsvéti piros tojásokat minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.
A várpalota ajtajátul kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas csoportokra talált, amiktől alig bírt megszabadulni. Lefülelték, noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek, s akörül nagy volt a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, ahol a mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok Szent Lőrinc-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjánosbogarak világítottak az erdei ösvényen.
A főapát mindjárt meglátta Fráter György arcán a lelki változást.
– Pater peccavi! – lihegé György, arcra vetve magát a főnöke előtt. (Atyám, vétkeztem.)
És aztán elmondta előtte az egész látványt, amit átszenvedett. Egész odáig, ahol a feszület elé leborulva, szájába szakadt az Úr imája.
– Nem tudom ezt a szót kimondani: „Legyen meg a Te akaratod!” Miért a „Te” akaratod? Miért nem az „én” akaratom? Holott te oltottad az emberi szívbe a „szabad akaratot”! Én akartam naggyá, kitűnővé, nemzet vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá – kétannyi, százannyi, mint annak a másnak! – És engem elzártál előle; odaadtad az érdemetlenebbnek. Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom „Isten!”, a második szó pörpatvar az Isten ellen.
…Dominica in albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát mégis vigíliára harangoztatott, s összegyűjté a kápolnában a testvéreket.
Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a sátán gonosz játékot űz a halandókkal: íme, a szerzet legkedvesebb tagját megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel, és megtagadja az Úr imáját.
Mindenki elszörnyedt.
A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére felhozni.
Egyhangúlag arra ítélték, hogy a kolostor tömlöcébe bezárassék, s ott legyen tartva nagy böjtölés és vezeklés kőzött, amíg az ördög ki nem száll a szívéből.
Fráter György bezáratott a kolostor tömlöcébe, ahol semmi világosság nem volt: csak egy csekély nyíláson át hatolt bele a külső fény egy alacsony ablakon át, mely vasráccsal volt elzárva.
Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyújtának meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka hasonlatos lőn a nappalhoz; és Fráter György mindebből semmit sem lát vala; hanem beszélget a kígyókkal és patkányokkal, akik mély odújában lakótársai valának.
E mély, föld alatti odúban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, amelyek egymástól alig különböznének; azt az alacsony ablakot, mely a boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely világosságot alig ereszt által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét, akinek az a szokása, hogy éjjel éppen olyan szorgalmasan énekel, mint nappal, s amit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete. Ez is csak Györgynek a lelkét háborítá.
„Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom, az Urnak dicséretére? Volt teneked valaha ígérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt kuruttyolj?”
Álmodott-e, vagy ébren volt, azt sem tudta.
A „kereszt feltálalásának” napján megjelent az ajtaja előtt a főapát, felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret, vizet be szokták a rabnak nyújtani.
– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? – kérdezé a főnök.
– Nem tanultam – felelé a vezeklő. – Folyvást álmokat látok, amelyek közém és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György. Hívásomra fegyverbe állt az egész nemzet. Előrehaladok a szentelt zászlóval. Nyomomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlósurak, zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemisza előttem hajtogatják zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hírére a hitetlenek tábora futva fut a vívott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a csata győzelemre forduljon. – Ez az álmom. – Mikor aztán fölébredek, a varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.
A főapát azt mondá neki: „Az ég adjon neked megjavulást!”, s elhallgatá előtte, hogy Dózsa György nem a hitetlenek ellen indítá meg a táborát, hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta; öl, dúl, pusztít három világsark irányában. A negyediken ma verték széjjel egy seregét Bornemisza nemesekbül és polgárokbul alakult hadai a Rákoson.
Hagyta őt álmodni tovább.
Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a főapát – amely napot a keresztények azzal ünnepelték meg, hogy térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek –, s ismét megkérdezé:
– Tudsz-e már az Úrhoz imádkozni, Fráter György?
– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, amint Belgrádnál a Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel, a próféta zöld selyemzászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak. Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztények tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsáncában lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl volt.
Csak egy patkány, mely megharapott. – Én nem Dózsa György vagyok, hanem Fráter György! – Fráter György nem tud imádkozni.
És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György éppen e héten vívta meg a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönrekverte, Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba húzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.
– Isten adjon neked jobb szellemet.
Ismét magára hagyta a vezeklőt.
A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel volt képes. Eleven képzelődése folyton víziókkal, hallucinációkkal kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított rab népek, bolgárok, görögök, rácok, minden új diadal után seregestül jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani; mert ő volt annak a fővezére, nem Dózsa György. Mindezeket az álmait elmondá rendén a látogatására jövő főapátnak, aki nem akarta még e hábort lelkéből elűzni.
Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét odújába a volt novíciustársát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen vigasztalására.
A novícius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak, hogy a nagy processzióban, mely Buda várát körülkerüli, az erőt vesztett ördögöket mímeljék. A trónuson emelt monstrancia után járul Orsolya a szűz társnéival, Szent György a sárkánnyal, óriás Kristóf a gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és kehellyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a csengettyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul, csúfondárosan képviselhesse.
– Apage! – kiálta rá Fráter György. – Az én szellemem nem hagy el engem. Mindennap Krisztus vérének napja van énnálam, mert az én unikornisom mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, amelyben én látok.
Azzal elfújta az égő gyertyát.
A novícius rémülten futott ki az odúból e rettenetes beszéd után.
Így múlt el az egész Szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek Keresztelő János, Szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének voltak avatva. György odújából csak őrjöngő kacaj felelt vissza, midőn az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztény világ e napon ünnepelt. „Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!”
Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában, és azt bámulá, azt imádá.
Elkövetkezett a Szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a „mennydörgés fiának” nevezett, ki az ördögökkel cimboráló Hermagenes mágust a saját démonai által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Heródes leütteté a fejét, s aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre bocsáták, s íme, a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra, Compostellába, ahol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.
Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel döngetni.
– Elhallgatsz, vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak, akik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger; mert rajta állok, s gályákrul ostromlom Konstantinápoly kapuit.
Már ekkor Bizáncig hatolt el rémálmodozásiban.
Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr, s nevén szólítá.
– Fráter György!
– Mit háborgatsz? Mit ébresztgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szeráj palotája megnyílik előttem. A boldogság kapuja, amelyen férfinak nem volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktul ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a Komnénusok koronájával, és Kyrie eleisont énekelnek hozzá.
…Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vastrónusba, s megkoronázták a tüzes vaskoronával Temesvárott, miután keresztény vérben, hazafivérben dúló seregét az erdélyi vajda derék ütközetben tönkrezúzta!
De erről nem szólt a főapát Györgynek.
Szelíden beszélt hozzá, ahogy őrjöngő hagymázossal szükség beszélni.
– Igen jól van, fiam; tehát miután mindent elértél, amit a te lelked kívánt, jöjj elő a te vezeklésed odújából, s folytasd a te mindennapi dolgaidat.
Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.
Fráter György a börtönajtóban megállt, és visszafordítá arcát, nagyot sóhajtva.
– Amíg e sötét odúban voltam, Dózsa György vezér voltam; mostan pedig vagyok – Fráter György.
– Járjál békével – monda a főapát. – Eredj fel a várba, a Corvin könyvtárba; ülj le az asztalodhoz, s folytasd a kópiákat.
Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített Krisztus szobra előtt elment, az arcát sem fordítá felé, se a keresztjelet nem vetette magára. – Nem tudott imádkozni.
Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utcákon végig, melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s ahogy szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik szegen áll a könyvtár kulcsa, kéredzkedés nélkül eljuthatott a régi fülkéig, ahol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt a könyv és a tintatartó fölé.
Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van e pók hálóját letépni?
A könyvtár ablaktáblái a piac felől most is zárva voltak. Künn a piacon pedig nagy népmoraj zsibongott, melybe később hangos dobverés és trombitarecsegés vegyült.
Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa. Dózsa György felmagasztaltatása. – Ma ez ismétlődik. – Tán a harcdöntő diadal hírét trombitálják ma ki a világnak.
„Eredj oda.” Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik szellem volt.
Odalopódzott az ablakhoz, s kikémlelt a vastábla lyukán.
A piac tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett négyszöget sorfalakban.
A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával, melyről a jobb kar alácsüngött; a fő vaskoronába szorítva; fekete mind.
A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres betűkkel volt felírva e név: „Dózsa György”.
S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold kiáltá a népnek:
– Íme, itt függ amaz istentelen szörnyeteg, Dózsa György, ki az országot lángba borítá, sok ezer keresztényeket legyilkoltatott, városokat, falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlósurakat kínok között kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár alatt derék ütközetben tönkreveretett, és társaival együtt elfogatott, tüzes vastrónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes cinkosai által összemarcangoltatott, s négyfelé vágatott. Lássátok, népek, és rettegjetek!
Fráter György arcra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus-alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az Üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.
– Mi Atyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!
