VIII. FEJEZET • A márvány-ara
VIII. FEJEZET • A márvány-ara
A sajóládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar Péter és György alapította a Sajó mentén. Ok építtették az erős bástyafalakkal környezett kolostort, s attul nem messze a „Hétfájdalmú istenanya” tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszegletű az alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengettyűje is az volt.
Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt.
Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság, s a finom fehér gyolcsot messze földre hordták. Olajsatu préselte ki a lenmagot, s az is szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott, medrébe lett szorítva, s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három vármegye számára őrölte a lisztet. – Pár év múlva olyan híre lett a sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat patvariára.
Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az ország dolgával; de amit kicsinyben megkísérlett, az volt az alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.
Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harmincas évek elején. Szokatlan volt ilyen fiatal apátúrt látni, aki erőteljes fiatalsága mellett aszkétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem a férfihoz illő munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja gyalog az egész uradalmát. Sohasem ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjúságot naphosszant, és távol tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is megjavította, amióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator, félkézkalmár, angyalcsináló, cafrangos az egész vidéken. A hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.
Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhídja, s egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kíséret nem jött vele, még csak egy hajdú sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.
Azért Fráter György maga jött le a monostorából az érkező elfogadására, tisztelve azt a regulát, melynél fogva „Sacerdos debet esse homo hospitalis” (A pap tartozik vendégszerető ember lenni).
Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyűk közül leszállni látta.
– Nagyságos uram!
(Azon időben „nagyságos” címmel csak a vajdákat illették.)
Zápolya János volt a vendég.
Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolc éve múlt, hogy legutoljára látták egymást.
– Szentatyám – viszonzá a megszólításra Zápolya.
– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa György legyőzője?
– Most pedig üldözött saját hazámban. Futva jövök Budárul.
– Ezért minden kíséret nélkül.
– Hatszáz lovas vitéz kísért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk, és lemészároljanak.
Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét, s gondoskodott annak rangjához méltó ellátásáról.
– Hol maradt Tomiczky? – kérdezé a vajdától, midőn magukra maradtak.
– Tomiczky áruló lett.
– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, amikor még kályhafűtő voltam.
– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök a lengyelt betolták a przemyśli püspökségbe, s most az minden eddigi tudományát ellenem fordítja.
– Hát a királyné nem tudta ezt megakadályozni?
– A királyné? Borbála húgom? Majd beszélünk erről – poharazás után. Ne rontsuk el vele a vacsorát.
– Azt már hallottam, hogy Anna hercegnőt eljegyezték Ferdinánd főhercegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.
– A császár hatvanhárom esztendős, a hercegnő pedig tizenkettő.
– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent István templomában, ahová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak is ott voltak; öcséd, György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első pályadíjat.
– Én pedig nem voltam ott; de azért elvesztettem az első pályadíjat. No, de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ezalatt elvesztettem a hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a helye.
– Talán mégsem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett. Pozsony utcáin a köszvényes főúr zsellyeszékben hordoztatá magát körül, s úgy hirdeté ki a nemzet protestációját.
– Megfordult már! A siklósi vár meg a római birodalmi hercegi cím megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláírta a szerződést. Most már mindazt nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.
– Meghalt a király? Hozzánk még nem érkezett el a híre.
– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, akinek eszébe jusson, hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg éppen senki sem tartotta kötelességének, hogy még az országot is értesíteni kellene a király haláláról. – Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre, hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott király. Akit úgy hínak az urak egymás között, hogy „kis öreg”. Egy megvénült gyermek. A Rákoson összegyűlt nemesi rendek azt követelték, hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kívántak. De a fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai várparancsnok az országgyűlést ágyúkkal szóratta szét. Én otthagytam az udvart és az országgyűlést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kívánják az ország kormányzójául.
– Aki Corvin özvegyét nőül vette.
– Már el is temette, a Hunyadiak nagy birtokaival együtt.
– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát különben daliás férfi?
– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, aki magábul és másokbul példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajcihőt csinálnak, ami megjárja a prágai vásáron, de nem az ős budai királyi várlak udvarán. Övig levetkőzött férfiak, úri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára birokra kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rossz gebén ülve a királyi kormányzó, a herceg, vadembernek öltözve. Nem jól mondtam: öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi öltözetben, hanem ahelyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel, fején sisak helyett kétszarvú sapak, hogy valóságos ördögforma volt. Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a vadember az ördögöt a nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt, tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herceg előjön tizennyolc álarcostul kísérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán arasznyi hegyes orrú veres cipő. Azok közrefognak egy öreg, púpos hátú manót, akinek fehér lófark a szakálla, két bot a kezében, facipők a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos fáklyatáncunk, palotásunk helyébe Buda várában!
– Hiszen Hunyadi Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt Salamon királynak is.
– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. Rossz idők járnak, kegyes atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond táncot járnak; de hogy Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni, ez már veszedelem. Ha Jajca vár is megdől, a Száva nem lesz határ a töröknek.
– Hát te nem állhatsz a sarkadra, vajda?
– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lórul. Ha megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.
– Hát sógorod, Zsigmond király?
– Csak volt az.
– Mit? Király?
– Nem. Sógor.
– Mit beszélsz? Uram!
– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, akin nem szivárog keresztül a rossz hír. Húgomat, Borbálát a lengyel király – hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.
– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála hercegnőt, azt a bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta taszítani magátul! Ez szörnyű gyász!
– S ami legszomorúbb e gyászban, az, hogy a királynak igaza volt.
– Ne mondj hirtelenkedve ítéletet!
– Meggondolva mondtam.
– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek Krakkóba, s megkísértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.
– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a szépséges Sforza Bonát.
– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen kötést.
– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Húgom, Borbála királyné halálán van.
– Akkor megmérgezték.
– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. Talán saját maga. – Nekem nem mondja meg. – Lassan ölő méreg pusztítja, amelynek írja nincsen. – Idejöttömnek célja az volt, hogy odahíjalak haldokló húgomhoz, a halotti szentségek feladása végett. Fráter György megrettent.
– Mit kívánsz? Vajda! Én menjek a te haldokló húgodhoz?
– Akinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. Akire ő azt mondta: „Hisz ez nem ember, csak szolga!” És most azt fogja mondani: „Több, mint ember; ez Isten szolgája”. Tedd meg énértem.
– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? Ott a szepesi püspök, a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.
– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek. Dézsmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se praelatus, se gregárius pap, aki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget, barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytül sem várhatok. Ez az, amit tőled és csak tetőled remélek.
– Hűséget a kötelességen fölül?
– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap el nem árulhatja. Egy sem fogja tenni azok közül, akiket ismerek. – Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát. Mert bármennyire óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, aki húgomat a halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat, s elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Ghiraihoz, a tatárok kánjához, annak a szolgálatába állok, s tűzzel-vassal látogatom meg húgom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az, ki ily kegyetlen ítéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem keserűségemet, s leszek, aki lenni kívánok. – Senki énnekem ebben világot nem gyújthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a haldokló gyónástitkát. Papi esküdhöz híven nem árulsz el belőle egy jottát sem; egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy amidőn a halotti szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én sorsom; és te megtartottad az esküdet.
– Elmegyek hozzá.
Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.
Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztetté tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri szeretet rábírja, hogy egyedül, fegyveres kíséret nélkül, haldokló húgához siessen, s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, amíg a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.
– Uram, vajda – szólt Zápolyához. – Én, papi hitemhez híven, az egyházi segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De énnekem, a szigorú rendhez kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog, mezítláb, facipőben lát a nép megjelenni.
– Hát akkor együtt megyünk veled a váramig gyalog.
– Engemet pedig az egész úton egy ministráló szerzetesnek kell istápolni, aki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a csengettyűt tartva, hogy amidőn az útban embereket talál, a csengettyűvel figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.
– Leszek én az a kísérő szerzetes – ajánlkozék Zápolya.
– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató; nem tűri, hogy várakoztassák.
Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába facipővel, hogy Fráter Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda! És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson keresztül bizton elvezette a vajdát. Ahol helységeken keresztül zarándokoltak, a csengettyűszóra minden nép térdre esett előttük, s útonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket továbbvonulni.
Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a hintót fegyveres martalócok, akik mind a vajda után tudakozódtak. Nem zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter György.
Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehérruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság, premontrei barátjaival, akik igen víg kedvű világi emberek voltak.
E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla.
Zápolyának kín volt a templomba járás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten büntetése érte, hogy amidőn a pap a szentmise alatt a szentséget felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. – Sietteté Fráter Györgyöt a továbbutazásra.
Késő alkonyat volt, amidőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába, s Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné szobájába.
Este volt, mikor bement hozzá, virradat volt, mikor kijött tőle. Másnak szép piros hajnal; a királynénak örök reggel a túlvilágon.
Ott halt meg a szemei előtt.
Egész éjjel gyónt a királyné.
Minő éjszaka volt az Fráter Györgyre nézve!
Előtte az a nőalak, akit testben-lélekben a világ remekének képzelt. Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elítélve, hogy porrá legyen.
Egy teljes virág, melyről minden vallomás után egy szirom hull le.
S midőn minden bűnét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arca, mint ahogy a teremtő kezéből előkerült.
Semmit sem szabad elhallgatnia, ha bűnbocsánatot akar nyerni.
És a titkok, amiket felfedez, jobban kínozzák azt, aki azokat meghallja, mint aki elmondja.
A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyílott meg, teletömve a gyönyör pokolbálványaival. Minő bűvös elkárhozás! Minő kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona sem védelmez meg! Sem a szentelt chrysma, sem az ősi címereket tartó kherubimok!
A vétkeit szakadozott, halk szavakban meggyónó királyné ott vált lassanként márványszoborrá előtte. S a szerzetes is éppen úgy érezte a saját keblét márvánnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt ő is meghalt a világnak.
Zápolya János álmatlanul várt a szerzetes visszatérésére.
– Kiszenvedett! – mondá Fráter György, midőn belépett hozzá. Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arcán. Kemény volt az, mint az érc. De elérté a kérdő tekintetet.
– Áldását küldte általam számodra a haldokló.
S kezét Zápolya fejére tette.
Tehát megáldotta.
– Nem hagyott valamely kívánságot maga után?
– Hagyott. Azt kívánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.
– Megígérted neki?
– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy mindenki láthassa.
Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jóindulatát. Ebből világosan érthetett Zápolya.
A vár tornyában megszólalt a lélekharang.
– Menjünk a megholt lelkeért imádkozni.
Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, ahol Fráter György egy rövid misét mondott.
Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arcára tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.
Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bűnhődik, hogy a szentséget nem látják meg a szemei, ahogy a legenda mondja? – Aztán csendesen leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. – Látják a szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása eltörlé a halálra kínzottnak az átkát.
Zápolya sietett vissza Erdélybe.
Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond királyhoz. Kedves ajándék volt! – E pillanattól fogva nagy kegyelemben állott a pálos barát a lengyel király előtt.
