XLI. FEJEZET • Junisz bég
XLI. FEJEZET • Junisz bég
A nagyváradi hévvíz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsbül készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak. Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta maga előtt. – Hanem azokat a letűnt alakokat, akik mellőle elmúltak.
Visszagondolt azokra a fényes alakokra, akik egykor a Zápolya-várban az ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arcaikat. Hogy kacagtak az ő komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi székbe emeljék, ottan maguk körülvegyék – és azután onnan ledobják. – Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak Imre? Bodó Ferenc? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrinc? Frangepán Kristóf? – És aztán Zápolya ellenségei, akiknek a neveit emlékében megtartá; a főpapok, a zászlósurak? Az öreg király szép ifjú nejével, játszi leányával meg az idétlen szülött kis király? És a hatalmas brandenburgi herceg? A Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, elébb hős, aztán főpap, végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész cimboraságával? Mind, mind elmúltak mellőle? – Ő maga maradt itt egyedül, mint ahogy megmarad örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: „a régi magyar nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése.” Az történt, amit kívánt, amit előre kigondolt, amiben munkás volt; a régi mind elmúlt; egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! – De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.
Mikor a vízirózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? Amíg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóbul: hát amíg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?
Fráter György képzeletében az elvonuló kísértet-tábor közepett meg kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok vezérének. Ez is olyan kísértet volt, mint a többi. Az a délceg, hős Zápolya János, aki a koronát merte követelni, aki az országot vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, aki magát érdemessé tette a koronára, ez a fényes alak is csak álom hozta fántom volt már; addig volt királyi lélek, amíg királlyá nem lett. Élő testben nem az.
S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a kilátását a fényes lótuszokra.
Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből, s a királyt kínálta meg az üléssel.
– Csak maradj te ülve – szólt Zápolya –, majd én állok előtted. – S ezzel visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. – Ma én vagyok az instans; én jövök hozzád kegyosztásért.
Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.
– Íme, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel – mondá a király. – Egy csapással két magas polc megürült. Az egyik az erdélyi vajda széke. Ezt én Majláth Istvánnak szántam, aki Grittivel szemben oly erős lelket mutatott.
– Nagyon is erős ember, aki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt fogtál a szekered elé.
– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi püspöki szék; ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, aki nem maga jár a fő-fő méltóságok után, de akit a királynak kell kérni, hogy azt fogadja el: „Martinuzzi Utyessenovics Györgyöt”.
Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.
– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapátúrrá felavatott, azt kérdezém tőle: „Van-e szüksége ennek az én fehér csuhámnak erre a te aranyláncodra?” – Mire a király nekem azt felelé: „Igenis van szüksége ennek az én aranyláncomnak erre a te fehér csuhádra”. Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked. Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját, hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.
– Azt kívánom én is.
– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háborúskodások alatt megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott a hit és buzgalom mindenütt, mégpedig a lelkek pásztorainál: a papoknál. „Ha a só megsótalanodik, mivel ízesítsük azt meg?” – így kérdi a Szentírás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt, ismeretes volt a hősi harcairól, épp oly ismeretes a jó konyhájáról, derék pincéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent László templomában, annak a kezében Bibliát nem látott senki, se prédikációját nem hallá. S amilyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a létániáját, amit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki, s csak a stóláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig éppen fészkei az erkölcstelenségnek, gúny és szidalom tárgyai a nép előtt. Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te énnekem Szent Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét fogom vele levágni; hanem a Júdásokét.
– Cselekedjél, ahogy jónak látod.
– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.
– Bizonnyal nem fogom.
– Hogy csak egy példát mondjak. Íme, itt van a nagyváradi dioecesis legnagyobb hitközsége, Debrecen. Derék, tiszta magyar nép. Szorgalmas, élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katolikusok, akik templomaikat maguk erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre. Hiszen az nem kolostor már, hanem karavánszeráj, amelyben főurak, gazdag korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok asszisztenciája mellett.
János király nagyon fintorgatta az arcát.
– Nono! „Ne legyetek fölöttébb igazságosak!” Azt is mondja a Szentírás. Krisztus szava volt, amit a házasságtörő asszony védelmére mondott: „Aki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.”
– No, hát én jobb vagyok! – mondá felemelt fővel a barát. – S fogok követ dobni e Belsazár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele.
A király tréfára fordítá a dolgot:
– No, és ha éppen engemet találnál megdobni azzal a kővel?
Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett Debrecenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá nézve. Amit este vétkezett, reggel az áhítatossággal kiegyenlíté; kéznél volt mind a kettő. Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.
– Uram király! – mondá Fráter György. – Te nem fogsz többet a debreceni kolostorban megszállni.
– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!
– Te magad: a király.
– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, akinek engedelmeskedjem.
– Az is lesz bizonnyal.
– Szeretném én azt ismerni!
– A te királynéd.
Zápolya lecsüggeszté a fejét.
– Királyné? – sóhajta fel szomorúan. – Álomkép az. Mikor teveled legelőször találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arcunkon; akkor elkezdtem már e fántom után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz hajszálakat tépetek ki a fürteimből; újra jőnek. S az álomkép még mindig fut előlem.
– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban terád vár. Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli hajadonná fejlődött. A király és királyné teneked ígérte. Csak a násznagyaidat kell érte küldened; adva adják.
A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könnyel.
– Eddig nem szóltam felőle – mondá a barát –, mert eddig nem voltál igazi király Magyarországon. De most már elmúltak mellőled mindazok, akik trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld takarja már! Csak híveid maradtak s nyílt ellenségeid. S híveid élén ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét magadnak! – Elküldheted a nászkíséretedet a menyasszonyodért, a szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.
Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is elfacsarta a szívét. – Elhallgatott.
– Te vagy az én egyetlen hívem – mondá János király.
– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.
A Szent László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király hintaja hat lóval előjárt. Zápolya, maga mellé ültetve a barátot, hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter György vendége ugyanabban a házban.
Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai tiszthez; készíttetett a püspöki szakáccsal, aki még Czibak alatt tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt a bevett szokás, hogy „elébb az estebéd, azután az országos dolgok”. Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket kellett elintézni, azután került a sor a pokulációra; ami valóban ellene van a diététikának.
Valának pedig több úri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda és Kun Gothárd, főkapitány, azután Keresy Ferenc, hadnagy a király testőrségében, meg Tóth Péter dulló; akik ketten most érkezének fontos kiküldetésből.
– No, hát csak röviden mondd el, Keresy, hogy végezted el a rád bízottakat?
– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal megérkezém Szeghre, ahol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét ökör alig bírt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a kincsekkel Budára.
– Derék dolog! – helyeslé a király. – Ez az én utasításom szerint történt. Abból az ezüstből rögtön pénzt lehet értük nyerni. Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.
– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal vivém Budára.
– No, ez is az én utasításom szerint történt.
– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte legszebb virágában van, s igen módos, takaros menyecske.
– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!
Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sírt. Az ember szíve megesik rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a bírám. Én biz elvettem feleségül.
– No, már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint tetted.
– És mármost instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.
A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket, s az özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.
– Eszerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből. Ez a rezultátum!
– Hát kegyelmed, Tóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a pénzverőt?
– Igenis megkaptam Dobó Ferenc uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem Ruszka-Bányán; ahová az erdélyi rebellió hírére elmenekült, szép jó egészségben.
– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?
– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.
– No, az derék dolog! S hol van a pénz?
– Hát azt Dobó Ferenc uram arra a hírre, hogy Erdélyben rebellió van, okosságbul két huszárkalpagba bekötve elásatta az erdőn. Minekutána pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a kormányzó úr őnagyméltóságát lenyakazták, s annálfogva az mindenbe beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat. Azonnal el is jött velem, s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk rá.
– No, már ez gyönge dolog! És hát az az egyik megtalált csákó tele arannyal, hol van? Itt van?
– Éppen azért cafoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat pedig kormányzó úr őnagyméltósága kegyeskedett egy fejjel megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó Ferenc uram őkegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt, s addig ott tartja készen.
– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos kincstartóm, aki igazán megtartotta a pénzt, s akit ezennel nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá; méltóságos és főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovics György nagyváradi püspök uram! Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára, s hozza ide Dobó uramat az aranyokkal együtt Nagy-Váradra.
A vajda nevetve szólt közbe.
– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal együtt.
A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.
– Ne epessze ezen dolgokkal magát fölséged – engesztelé őt Fráter György. – Ha már nyíltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos uraknak való, a kontrolléria nem komámuram, bátyámuram hivatala.
– Jól mondád, szentatyám. Most ha a rablót bíró elé állítom, akkor a bírónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa, ni! Az országos rablót, Móré Lászlót én megostromoltatom a várában Laszkóval. A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán Laszkót árulásban találom, bírák elé állíttatom, elítélik, akkor meg a Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.
A vendég urak nevettek rajta.
– Ne nevessetek, urak! – monda a király elszomorodva. – Bizony inkább sírhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megírta nekem Thurzó Elek; de legalább víg cimbora volt, értett a mulatáshoz. Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett írnom az ítéletét. Neked adtam át, Utyessenovics, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne vágják le a fejét, amíg én Budán vagyok. Csak másnap, „rorate” előtt. Ugyebár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső Úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a halálítéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed ezt az én lelkem könnyebbségére?
Fráter György az egész úri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a királynak:
– Nem! Felséges uram. Én Laszkó Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se csendeset, se fényeset.
– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen atrocitásra?
– Két okom van rá. Az egyiket „még most” nem mondhatom el; a másikat pedig „sohasem”; mert az gyónás titka.
– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki székbe.
– Még nem foglaltam el azt; leszállíthatsz belőle.
– Kemény szívű ember! Így csak egy pap tud gyűlölni; aki még a halottnak sem bocsát meg.
Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van tálalva, s ez a kellemes nuncium helyrezökkenté a már-már dűlőre hajló tanácskozási szekeret.
De az urak, a királlyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek, hogy vajon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra.
Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot adott neki, amidőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.
Az egyik ok az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt, és a feje sem fájt, élő emberért pedig nem szokás halottas misét celebrálni. Fráter György a Laszkó halálos ítéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogollyal, s aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem aztán eldugta a halálítéletet a csuhája zsebébe, s nem adta azt át Amadénak az egzekúció végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást fog szenvedni miatta.
Ezt „még most” nem mondhatta meg a királynak; mert ha „ma” búslakodik is a király a végrehajtottnak hitt halálítéletén, „holnap”, mikor kezébe kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez írt, s olvasni fogja – hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást „Katalin vajdának” (még vajdának) csúfolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a gúnyolódót, ha még életben tudja. – Fráter György pedig nem akarta, hogy lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.
A második ok pedig, amelyért nem tarthatott rekviemet Laszkó felett a barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!
Gyönyörű világítást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főúr meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett; ezért, mint kapitális bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad az új hitében továbbra is.
A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Szfinx találós meséjének megoldását siettesse.
Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész fenékig azt az örvényt, amelyen áthatolt, igazán az Alsziráth borotvahídján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a gúnyos mókákért, amelyekkel róla megemlékezett.
– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! – mondá Fráter Györgynek. – Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba húzatnám most a csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az ilyen gonosztevő! Exorcismust!
Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektóriumban, nagy lárma támadt az utcán, trombitaszóval vegyest. Úri vendégek érkezének Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint nagy úti kísérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat trombitások, akik elöl lovagoltak, és fújták a kürtjeiket. Egy cifra ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég címerét viselte.
A király mindjárt ráismert a címerről, mert azon egy pelikán volt, aki a fiait saját vérével táplálja:
– Ez Tarnovszky János!
Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik szekéren pedig szintén egy főnemes ült, akinek farkasbőr subája volt; a harmadikon ült egy rókamálos.
A király egész a tornácig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a Tarnovszky volt az ő házigazdája, aki őt Magyarországból kiveretése után Tarnów várában szívesen fogadta, s sok időn keresztül egész udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.
János király és Tarnovszky, amint egymást meglátták, kiterjeszték a karjaikat, s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy kicsit sárosi kiejtéssel:
– Kedves barátocskám! Drága királyocskám! Jancsikám, druszám! – mondá a királynak. – De régen kívántam, hogy lássalak!
Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a markába.
– Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!
– Nagyváradi püspök! – figyelmezteté a király.
– Pispek? – mondta elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.
– Ő a mi házigazdánk most – mondá a király.
– Gazdánk? – Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.
A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között, hogy az az amabilis konfúzióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak vallotta magát.
A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe legkedvesebb vendégét:
– Éppen a hora regiára érkeztél. Most akartunk asztalhoz ülni. Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.
– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, amíg nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.
A király nagyot szisszent, mintha a darázs csípte volna meg.
– A Laszkó Jeromost mondád?
– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam szegény cimboránk casusát. Ej, ej! Már hogyan történhetett az?
A király kénytelen volt haragot mutatni.
– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.
– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak rá akarta szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: „cum lupis ulula”. Ha farkassal beszélsz, akkor ugatnod kell. Tűzbe teszem a kezemet érte, hogy ártatlan.
– De hisz éppen ma olvastam a levelét, amiben arra ajánlkozik, hogy engem éjszaka elfogat, láncra veret, így küld el Sztambulba.
– Hahaha! – kacagott Tarnovszky. – Hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen bolondot hogy írhatna valaki sério?
– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigúnyolt, azt meg nem bocsátom! A levelében folyvást „Katalin vajdá”-nak nevez. Ez fölségárulás!
– Nonono, királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van gúnyneve, ahogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond királyt nem úgy híja-e minden ember, hogy „Sztara baba”?: Az előtted való királyt nem „Dobzse Lackó”-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovics Martinuzzi György: hát nem úgy híják, hogy „Csontfülű”? Mégsem haragszik érte. Hát engem ezek a Kohanyicskák nem úgy titulálnak, mikor nem hallom, hogy „Przsepiorka”?
– De a Katalin név asszonynév!
– No, és hát, édes királyocskám, azzal akarod bebizonyítani férfi voltodat, hogy engesztelhetetlen bosszút állsz egy gúnynévért, mint egy asszony? Hát persze, hogy „Katalinnak” csúfolnak; mert nem házasodtál meg. Végy feleséget. Majd ha fiad lesz, nem fognak Katalinnak híni. Leszek násznagyod! Nye Bojsza! No, ide a kezed! Gráciát adsz a szegény Laszkó Jeromosnak. Nézd, ez itt az öccse: a Laszkó Kazimir.
Erre a kísérő lengyel úr (a rókaprémes) , odaveté magát a király lábaihoz, s hangosan zokogva ölelte át a térdeit.
A király kegyetlenül meg volt szorítva.
– Édes barátim. Sajnállak benneteket. A szegény Jeromos pajtást is sajnálom: jó cimbora volt. De hát nem én ítéltem halálra; hanem az országtanács. Az ítéletet régen végrehajtották rajta. Szent Mihály napján vették fejét: azt én neki visszaadnám szívesen, ha tehetném.
Erre aztán a király előtt térdeplő Laszkó Kazimir elkezdett felugrani, táncolni, kacagni, s a tenyereivel a térdét ütögetni: úgyhogy a király azt hitte, hogy ez most egyszerre félnederes lett.
Tarnovszky nagyot taszított a király vállán.
– Sed non faciet sculptile regiestas vestra! Hiszen most jövünk Budáról, negyednapja; ott beszéltünk a mi Jeromos pajtásunkkal a Haragos István tornyában, ahová be van zárva. Dehogy van annak a feje levágva. Inkább úgy meghízott a tömlöcben, mint egy makk-túz. A derék várnagy, Amadé azt ott marcifánkkal tartja.
A király bámulva fordult Fráter Györgyhöz.
– Mi dolog ez?
– Felséges uram! A fejem rajta! Én biz a zsebembe süllyesztém a halálítéletet, s nem adtam át Amadénak. Tudtam, hogy idő jártával meg fogod bánni.
A király haragot akart mutatni: de Tarnovszky bevágta az útját.
– Így van jól, kedves barátom. Bár minden király mellett ilyen derék tanácsosok volnának, mint ez a fehér barát, aki kámzsájába dugja a halálítéletet.
Erre aztán a király is engesztelődve nyújtá a kezét Fráter Györgynek. Látszott az arcán, hogy örül a lelke rajta, hogy ez így történt. Még ugyan volt a haragjának egypár rakétája, amelyeket nem hagyott kárba veszni, s elpattogtatott.
– No hát! Fiat piscis! Grácia a csélcsapónak! Non parlamus super eo plus! Nem érdemes rá, hogy miatta elhűljön a jó tyúkleves. Asztalhoz, urak! – Hanem azt kikötöm, hogy azt a haszontalan embert elém ne hozzátok; mert sem én nem akarom őt látni, se ő ne lásson engem többet!
A lengyel urak nagyon beszédessé lettek, Tarnovszky elmondá, hogy két püspökkel meg a kancellárral találkoztak az útban. Frangepán, Brodarics és Verbőczy szintén ide igyekeznek a királyhoz; de mivel nehéz bőrös hintókon járnak, a püspökladányi útban megrekedtek: jó szerencse, ha holnapután idevergődnek. Hozzátevé:
– Azok bizonyára a harmadik püspök felszentelésére igyekeznek Nagy-Váradra. Nagy püspöki lakomában lesz részünk!
Fráter György felvilágosítá a palatinust, hogy püspökszentelésről addig nem lehet szó, míg a pápa a királyi kinevezését meg nem erősíti:
– Én különben sem várom be a nagyméltóságokat; mert holnap a dioecesisemben canonica visitatióra indulok; egyébiránt a szakácsot és pincemestert itt hagyom, s a püspöki lakoma addig tartson, amíg a vendégeink kedve tart.
– Ez már a kedvemre való püspök! – mondá a palatinus. – Maga nem iszik a borából, hanem a vendégeinél hagyja a pincekulcsot.
Tudta azt jól Fráter György, hogy miért sietnek Váradra a méltóságos urak. Ezek valódi hívei János királynak. De amellett szeretnék őt mindenáron kibékíteni Ferdinánd királlyal. Hadd kísértsék meg. Ne mondják, hogy a „barát” akadályozta meg a békekötést. Fráter Györgynek jól fizetett biztosai voltak mindenütt: Bécsben, Sztambulban, Krakkóban, Toledóban. Futárállomásai voltak berendezve az utakon. Mindenről értesülve volt, ami az udvaroknál készülőben van. Ez volt az egyik titka a hatalmának.
De meg azért sem akart a főurakkal még most találkozni, mert tudta jól, hogy ezek a főnemesi családokbul támadt országnagyok őt mint feltolakodottat le fogják nézni. Tudta jól, hogy neki minden nagy ember irigye: irigylik tőle azt, hogy ő valósággal a királynak „alter ego”-ja: sőt több! „melior ego”-ja. Nemcsak „második én”-je, hanem „jobbik én”-je. – A hajdani kályhafűtő! A koldusdiák!
Elment előlük egyházfejedelmi kötelességeit teljesíteni.
A részrehajlatlan francia életíró azt jegyzi fel Fráter Györgyről, hogy első gondja volt megismerni és rendezni a dioecesisét, a nép érdekében a szükséges könnyítéseket megszerezni e szerencsétlen korszakban. Megvizsgálta a klérus magaviseletét és tudományát, felköltötte az egyháziakban és világiakban azt az igaz buzgóságot, melytől saját maga lelkesült a valódi evangéliumi erkölcs iránt; de még jobban hatott a példaadásával, mint beszédeivel; minden kötelességét pontosan teljesítve, püspöksége munkáit azzal a buzgalommal, kegyességgel és felvigyázással teljesíté, melyért nem tagadhatták meg tőle a nagy magasztalást még a legkegyetlenebb ellenségei sem.*
… Ses premiers soins furent de connoitre et régler son Diocèse; il entra d’abord dans les intérèts de son peuple, pour leur procurer les soulagements nécessaires, dans le temps si malheureux. Il examina la conduite et la doctrine du Clergé, il inspira aux Corps Réguliers et seculiers, de zèle, dont lui-mème était animé… de la morale de l’Evangile, …mais son exemple fit encore plus d’impression, que ses paroles; exact à tous ses devoirs, il remplit les fonctions de 1’Episcopat avec un zèle, une pieté, une vigilance, qui lui ont attiré de grands éloges, même de la part de ses plus cruels ennemis.
A. Bechet, chanoine.
Ékesszólása csodákat művelt mindenütt. Ez a nép olyan régen nem hallott már igazi papot szónokolni a templomban. Az elzüllött nyáj újra összesereglett az „egy akolban”, amint az igazi pásztor megérkezett. Férfiak, asszonyok siettek meggyónni: a gyermekeiket seregestül hozták eléje a bérmálásra.
Mikor Nagy-Bányán a templomban prédikált, s beszélt a népnek Istenről, királyról, hazáról, az erényekről, melyek a hazát megtartják, s a mennyországot megszerzik, az isteni tisztelet után odajött hozzá egy hevér iszákkal az oldalán. Ez az ember töredelmesen bevallá Fráter Györgynek, hogy ő lopta el a Dobó Ferenc uram által elásott huszárkalpagok egyikét, tele arannyal: s az egész kincset átadta a gyóntatónak. A püspök megadta neki az absolutiót: azonkívül egy marok aranyat az átadott kincsből; s aztán mint országos kincstartó, kinevezte ezt az embert felügyelőnek az aranybányában.
Ötvenezer arany volt abban a bőriszákban.
Olyan pénz, amely már el volt veszve, s megkerültéről nem fog beszélni senki.
Fráter Györgynek az az ihlete támadt, hogy ezzel az Isten küldte pénzzel lehetne valami jót eszközölni.
Senkitől sem kísérve, gyorsfogattal átment Lengyelországba. Éjjel-nappal, pihenés nélkül, felsietett Krakkóba. Zsigmond királyhoz ment. A király nagy örömmel fogadta, s üdvözlé őt új egyháznagyi méltóságában.
Fráter György elmondá a királynak, miszerint idejövetelének az a célja, hogy Zápolyának családi kincstárát, melyet negyvenezer aranyért zálogban itt hagyott, visszaváltsa. Most már szüksége lesz e pompára a királynak; mert királynét fog hozni a házhoz. Íme, itt küldi a váltságdíjat, forró köszönettel.
Zsigmond király lovagias jellem volt; azt mondá, hogy Zápolya kincseit azonnal visszaadatja: a negyvenezer arany, melyet Zápolyának adott, annak sajátja volt; a szász fejedelem eltévedt küldeménye: csak vigye el a püspök a kincseket, a pénzzel együtt János királynak. – Ami pedig a házasságot illeti: Zsigmond király azonnal nászútra ereszti a leányát, mihelyt Zápolya Jánost Ferdinánd király és Károly császár elismerik királynak. Ez az egy föltétel.
Azt is megengedé a püspöknek, hogy a királyi jegyessel beszélhessen: aki viruló hajadonná nőtt fel, amióta utolszor látta. Ennek a tündéri alaknak ő volt a fátuma. Fátuma volt, mielőtt megszületett volna, s az maradt mindvégig.
S megtörtént, hogy a fátum kezet csókolt a választottnak.
Izabella (vagy ahogy Szerémi és Bechet nevezik: Elisabeth) szíves üdvözletét küldé vőlegényének, akit most is „János bácsi”-jának nevezett.
Zsigmond király aztán saját jelenlétében nyittatá fel az ajtókat Tarnów várában, melyek Zápolya itt hagyott kincseinek rejtekét őrzék, s a palatinus távollétében maga adta át Fráter Györgynek; ki nagyobb biztosság kedveért a sok drágaságot azokba az üres hordókba rejteté el, melyek az ő számlájára utaztak vissza Magyarországba, miután a lengyeleknél kifogyott belőlük a bor. Hordókat, melyek Lengyelországból jönnek Magyarországba, nem bántanak a rablók: tudják, hogy azok üresek.
Ilyen módon szépen elhozta magával a Zápolya-kincstárt Fráter György Nagy-Váradig. Útközben prédikált magyarul, lengyelül, gyóntatott, bérmált, misézett; úgyhogy lassacskán két hetet eltöltött.
Egy kis szándékosság is volt ez időhalasztásban: arra gondolt, hogy ezalatt a lengyel uraságok jól kimulatták magukat, s ezóta búcsút vettek a királytól, aki nem gyakorolhatta ismeretes bőkezűségét ez alkalommal: a kincses ládák kulcsai a kincstartónál lévén. Legfeljebb szép lovakat ajándékozhatott a szeretett barátjainak.
Annál nagyobb volt aztán a meglepetése, mikor a hordókat szállító társzekerekkel együtt megérkezett Nagy-Váradra a püspöki palota elé, s annak a nyitott ablakaiból harsogó kürtzenét hallott riadozni.
– Mi van odafenn? – kérdezé a kapustól.
– A vendég urak búcsúvacsorát ülnek.
A Szent László templom tornyában az óra éppen reggeli nyolcat ütött.
Amint Fráter György fölfelé mendegélt, szemben találkozott a pincemesterrel, aki után egypár pintérlegény üres vedreket cipelt.
– Ilyen soká tartott a vacsora? – kérdezé a püspök.
– Nem tudom én, kegyelmes uram, hogy hol végződik itt a vacsora, s hol kezdődik az ebéd; mert ennek két hét óta nincs szünete. A vendég urak megittak ezalatt százhat gönci hordó érmellékit.
– Nem is sok: miután egy gönci hordóban csak harmadfél akó van. Váljék egészségükre.
– Őfelsége győzi ám vitézül. Ő vezeti még mindig az ivást.
– Csak az egészségének meg ne ártson.
Fráter György mindig attól féltette Zápolyát, hogy egyszer megüti a guta a sok boritaltól.
Mikor belépett az étkezőbe, éppen a „végtelen pohár” járta, a „wiederkom” kézről kézre vándorolt, a karzaton a trombitás zenekar fújta egyre a „tri sztó bdow tancz” nótáját; az urak danoltak volna, de már mindnek rekedt volt a hangja.
Fráter György azzal a különös adománnyal bírt, hogy egy tekintettel egy egész társaságot szemügyre tudott venni. Azt látta, hogy a három lengyel főnemesen kívül még a két erdélyi vajda is ott ül az asztalnál; három karszék üres: azokat bizonyosan a két püspök és a korlátnok hagyta el; a király az asztalfőn, tőle harmadiknak pedig ott ül – Laszkó Jeromos.
Tehát e nehány nap alatt nemcsak szabadon bocsátá az áruló cimborát a király, de még asztalához is ültette, s egy pohárból ivott vele. Amint azonban Laszkó megpillantá a belépő fehércsuhást, egyszerre azt színlelé, hogy elázott a bortul, félrenyaklott a feje, s hátradűlt a székében. – Jó okai lehettek rá, hogy a gyóntatójának a szeme közé ne nézzen. A hajdúk felkapták, s kivitték a teremből.
– Hozott Isten! – kiálta a király az érkező püspök elé. – Éppen a Szent János poharára érkeztél. Igyál te is velünk egyet!
– Köszönöm – monda Fráter György. – Nem ihatom reggel bort, mert misét kell mondanom.
– Hát már reggel van? – kiálta fel Tarnovszky. – A bizony, besüt az ablakon a nap! De már akkor csakugyan útra keljünk, urak! Azzal nagy nehezen felkeltek egymás után az asztaltól, eldörmögték az asztaláldást, keresztet vetettek magukra, s mindegyik kereste a maga hajdúját, aki a süvegét, kacagányját őrzi.
– Ugyan jó, hogy megjöttél már! – monda a király a püspöknek. – Nehezen vártalak!
– Szükség volt rám?
– Ugyan szükség volt. Magaddal vitted a kincses ládák kulcsait: nem férhettem hozzájuk. Ajándék nélkül pedig nem ereszthetek el útra ilyen illusztris vendégeket.
Fráter György nagyot fohászkodott. Rossz fortély volt olyan sokáig elmaradni. A király addig marasztotta a vendégeit, amíg a kincstár kulcsai a kincstartóval együtt haza nem kerültek.
Most azután ki kellett nyitogatni a kincstár vasajtaját s a vasszekrények mesterséges závárait, hogy a király ajándékokat osztogathasson búcsúzó vendégeinek. Tarnovszkynak kiválasztott a király egy nagy aranyláncot, drágakövekkel kirakva, ezt saját kezével köríté a vállaira. A lánc ezer aranymárkát nyomott. Azonkívül neki ajándékozta Gritti igazgyöngyös süvegét. Aztán még egy színaranyból készült buzogányt. Tallónak pedig ajándékozott egy gyöngyökkel kirakott nyerget, takaróstul, szerszámostul, a hozzá való arabs ménnel együtt. Negyvenezer aranyra lehetett becsülni az ajándékait.
És Fráter Györgynek némán kellett nézni ezt az oktalan pazarlást. Mise előtt nem szabad a papnak indulatoskodni. Nem is nézhette tovább, sietett a templomba misézni.
Mire visszatért, már akkorra a lengyel vendégurak elkocsikázának, fegyveres kíséretükkel és trombitásaikkal együtt. A király pedig lefeküdt, s úgy elaludt, hogy ha három éjszaka összeragadt volna, azt is végigalussza lészen. Az erdélyi vajdák is elutaztak, éppen úgy a két püspök és a korlátnok, anélkül, hogy bevárták volna a püspököt, akinek a házánál szállva voltak, s legalább egy „Deo gratias”-t mondtak volna a kétheti vendéglátásért.
Fráter György a hallgatásból is értett.
Azonnal felbontatta a magával hozott hordókat, s azokbul kiszedetve a Zápolya-család kincseit, felhordatta mind a kincstárba. Jó, hogy ezek ma reggel itt nem voltak!
A király csak másnap reggel kászolódott fel a nagyszerű mámorból. Akkor kedvetlen, fanyar volt: nem volt szája íze, s azon panaszkodott, hogy minden hajaszála fáj. Fráter Györgyöt mégis maga elé bocsátá, mikor a kubikuláriusától meghallá, hogy a püspök háromszor is ott volt már.
– Tudom, tudom, jól, mit akarsz mondani! – vágott eléje a király, mikor Fráter György belépett a szobájába. – Leckét akarsz nekem tartani a tegnap elkövetett nagy prédálásért: hogy olyan sok kincset elajándékoztam Tarnovszkyéknak; hát csak essünk át rajta! – S nagyot ásított.
S azután, hogy Fráter György nem kezdett hozzá a leckézéshez, a király magától kezdé az önigazolást.
– Látod, György, ezzel én tartoztam Tarnovszkynak: azért az úri vendéglátásért, amiben ő engem és kíséretemet részesített lengyelországi száműzetésemben. De még más okom is volt rá. Én mint kérő akarok fellépni Zsigmond király előtt: Tarnovszky megígérte, hogy násznagyom lesz, s a királyt és királynét szándékomról értesíti, s kedvező választ vesz tőlük. Azt is tudod, hogy én Zsigmond királynak negyvenezer arannyal tartozom, melyekért ott vannak zár alatt eltéve zálogképpen Tarnów várában összes családi kincseim. Szerfelett illetlen volna az, ha egy leánykérő úgy járulna a leendő ipa elé, hogy annak még nagy pénzzel adósa, s zálogban van nála a családi kincse. Tarnovszky barátom tehát, ismerve az állapotomat, felajánlá önkényt, hogy ő lefizeti helyettem a lengyel királynak a tartozásomat, s a zálog alul felszabadult kincseimből megtart magának annyit, amennyi megér negyvenezer aranyat, a többit pedig ide küldi nekem rövid idő alatt. No, ugye ez szép barátság Tarnovszkytól?
– Csakhogy én már el is hoztam a Zápolya-kincseket Tarnów várábul.
Erre a szóra egyszerre nagyra nyíltak fel János király szemei. Felugrott a karszékéből.
– Az én kincseimet? Álmodol? Vagy mesélsz? Hol volnának?
– Itt vannak a kincstárban. Jöjj át, és győződjél meg saját szemeiddel.
A király egyszerre virgonc lett, mint egy gyermek, s aztán a püspökkel átmenvén a kincstárba, amint azokat a régi, jól ismert drága remekműveket, miket atyja, anyja, Ujlaky Lőrinc nagybátyja gyűjtöttek, maga előtt látta, úgy repesett, mint egy gyermek a karácsonyfa előtt; odarohant hozzájuk, kezébe vette egyenkint, megemelte, az ablak felé fordította, hogy jobban lássa: nevetett, sírt:
– Ez az apám kedvenc órája volt! Ez az anyám gyöngyfüzére. – Némelyiket meg is csókolá. Nem bírt velük betelni. Utoljára azoknak visszaszerzőjét ölelte meg, s hálásan megcsókolta az orcáját.
– Hát te azalatt, hogy nem láttalak, Tarnówban voltál?
– És Krakkóban is.
– A királynál?
– És a királynénál.
– S honnan vetted te a pénzt az én kincseim kiváltására?
– Az Isten adta. Templomban kaptam egyházi szolgálatért; de nem volt rá szükség. A király felszabadítá a zálogodat, s nem fogadta el a válságot. Azt mondá, saját pénzed volt az, amit kölcsön képében vettél át tőle.
Most már kacajban tört ki a király.
– Haha! Milyet fog bámulni az én Tarnovszkym, ha meglátja az üres kincstárt!
Egyszerre elkomorodott megint.
– De nem fog-e ezért megneheztelni? Nem rontja-e majd el a házasságomat Izabellánál?
– Afelől is légy megnyugodva; én beszéltem a királlyal és a királynéval és a menyasszonyoddal is.
S aztán leírta egész költői ihlettel a tündérszép hajadont, arcát, termetét, egész megjelenését, szemeinek tüzét, ajkainak mosolyát, szavának csengését. Mint az „Énekek éneké”-ben szól a költő-király az ideális aráról. – A király el volt ragadtatva.
– Hogy állhattad meg, hogy ezeket a kincseket mind oda ne rakd a lábaihoz?
– Majd ide fog ő jönni, s akkor te magad rakd a lábaihoz.
– A király mit válaszolt neked?
– Azt, amit első kérő szavamra mondott. Leányát hozzád adja feleségül; rád fog várni. De egyetlen föltétele az, hogy Károly császár és Ferdinánd király ismerjenek el tégedet az általad bírt országrész királyának.
– Az meglesz – szólt a király. – Nem tartok titkot előtted. Mindenbe beavatlak. A két püspök meg a korlátnok azért járt itten, hogy megállapítsa velem a békeföltételeket, melyek alatt a császárral és a királlyal kiegyezhetem. Majd megmutatom neked.
– Már ismerem őket. A császár és király elismerik Zápolya Jánost fél Magyarország és Erdély királyának, amíg él, ellenben Zápolya János holta után az általa bírt rész is Ferdinándra fog szállni. – Zápolya János rögtön átadja a szent koronát Ferdinándnak, ellenben Ferdinánd visszaadja Zápolyának a tőle mint szepesi gróftól elfoglalt várait és uradalmait. Károly császár spanyol hadaival megszállja Budát és Temesvárt.
A király ámult és bámult.
– Honnan tudtad ezt meg? Hiszen csak tegnap állapítottuk meg ezt a békeszerződést Frangepánnal, Verbőczyvel és Brodariccsal, s azok rögtön elutaztak, anélkül, hogy velük találkoztál volna.
– Krakkóban tudtam ezt meg. – Zsigmond királynak több bizodalma volt hozzám, mint János királynak. – Ő közölte velem e békepontokat, melyeket neki is megküldtek – Bécsből.
Zápolya kezét nyújtá Fráter Györgynek.
– Bizony, közöltem volna veled még ma. S kikértem volna a tanácsodat.
– Amidőn már a követeid elmentek Bécsbe, s az én tanácsom nem változtat a dolgon. Hát csak menjenek Brodarics és Verbőczy Bécsbe, Frangepán Nápolyba a császár után. – Szép utazásuk lesz. – Tehát mármost mondjuk azt, hogy „fitymássánt”. Nekem is van viszont egy tudomásom, amit nem közlök veled addig, amíg magátul ki nem fakad. Addig ringattasd magad boldog álmaidban.
Ez a titok az volt (Krakkóban tudta meg Martinuzzi), hogy a bécsi kormányférfiak azalatt, amíg a két ellenkirály egymással a békekötés felett alkuszik (mind a kettő sokallja az árt) – tehát azalatt ők követet futtatnak Szolimánhoz, aki Bagdadban táboroz, s a szultán haragját szíttatják fel János király ellen, a derék Grittinek, a Ferdinánd által olyan nagyra becsült Grittinek meggyilkoltatása miatt. Űzze el Szolimán a lázadó Zápolyát az országból, vagy ami még jobb, fogassa el, zárassa a Jedikulába; vagy ami legjobb, vágassa le a fejét. S ez az alattomos cselszövény sikerrel biztat; a bécsi követ megvesztegette Ibrahim nagyvezért, s a szultán német tolmácsát, Junisz béget, hogy Szolimánt János király ellen ingereljék. Ez volna aztán a legegyszerűbb és a legolcsóbb megoldása a – békekötésnek. A Ferdinánd-párti uraknál is megmaradnának a Zápolya birtokai.
És ezzel a hatalmas ármánnyal szemben nincs egyéb védő eszköze Fráter Györgynek, mint egyetlen alacsony embernek a fanatizmusa. Az ő fegyvere Memhet bégnél van, a szultán magyar tolmácsánál; de ez biztos.
Fráter György nem akarta ennek a titoknak a közlésével János királyt idő előtt elrémíteni.
A király most egyelőre egészen boldoggá volt téve hazakerült kincseinek szemléletével.
Mielőtt Fráter György elhagyta volna a királyt, még egy kérdést intézett hozzá.
– Ugyan, felséges uram, mondd meg, hogy hát Laszkó Jeromosnak, mit ajándékoztál búcsú fejében?
A király kitérő feleletet adott.
– Nem adtam neki semmit a kincseimből.
– Lehetetlen, hogy a kibékített árulót minden ajándék nélkül bocsátottad volna el színed elől.
– No, igen. Neki adományoztam Késmárk városát.
– No, ott nem sok kárt tehet. Azok már lutheránusok. És egyebet semmit?
– És aztán még Debrecen városa földesurává tettem.
Erre a szóra egész haragra gyúlt az arca Fráter Györgynek.
– Fölséges uram! – szólt indulattal lihegve. – Debrecen városa az én dioecesisemhez tartozik.
– Hát mit alterálja a te püspöki hatalmadat az, hogy ki a földesura Debrecennek?
Fráter György nem mondhatta meg az okot a királynak. Azt ő a gyónás szentsége alatt tudta meg Laszkótul.
– Fölséges uram. Inkább aranyoztattad volna meg Laszkó Jeromost tetétül talpig, mint hogy Debrecen földesurává tetted. A következéseit majd tapasztalni fogod e nagylelkűségnek.
Azzal magára hagyta a királyt.
Laszkó Jeromos nyolc szekér kíséretében érkezék meg Debrecenbe. Mindegyik szekérben ült három markos hajdú. Szokás szerint a jukundus barátok kolostorában szállásolá el magát. Onnan izent fel a városházára, hogy jöjjön fel hozzá a bíró, nyolc tanácsbelivel együtt.
Egyúttal elküldé a bírónak János király függőpecsétes levelét, melyben az ő kineveztetése Debrecen új földesurává foglaltatik. Debrecen városa, mely magát büszkén „respublicának” nevezte, mindenkor nagy privilégiumokkal bírt, s a földesúri viszonyt csak annyiban ismerte, hogy a király által kinevezett főúrnak, úrszolgálat váltság fejében valami évdíjat fizetett.
A bíró neve volt Sike Péter, Krakkóban iskolázott baccalaureatus ember, János király udvari káplánjának unokatestvére; azonkívül a legöregebb szenátor, Hölgye László, a főnótárius, Szűcs Tamás, akiknek a neveik följegyezve vannak a nyolc kőzött, akik Laszkó meghívására a kolostorba felmentek. Még egy név említtetik, Szécsi György uramé, ki szintén hivatalos volt, de aki igaz debreceni ésszel ekképpen okoskodék:
– Ez a Laszkó Jeromos egy sok fábul faragott ember, aki ma itt, holnap amott. Ennek se hite, se becsülete; mert különben a király nem csukatta volna be a Haragos tornyába. Mézet hord a szájában, mérget a szívében. Kilenc szekérrel jött be a városunkba. Mindegyiken három fegyveres legény. Kilenc fő-fő cívist hívat maga elé. Ennek valami algoritmusa van!
Azzal ő maga felkapott a szekerére, s el-kivágtatott a hortobágyi pusztára a maga gulyásaihoz, akik között egészen biztosan érezé magát. A többi nyolc azonban felment a kolostorba, a barátok biztatására.
Laszkó Jeromos csupa lépesméz volt a tanácsbeliek előtt; elmondá nekik, hogy ő nem olyan földesúr lesz, mind az eddigiek voltak. Ő nem kíván tőlük semmi váltságot vagy adófizetést, beéri a dicsőséggel. Ennek nagyon megörülének az elöljárók, s háládatosságból megajándékozák a nagylelkű földesurat egy szép felnyergelt paripával meg egy aranyos ezüstbokállyal.
Ekkor aztán arra kérte őket Laszkó, hogy tegyék meg vele azt a tisztességet, kísérjék el a tiszai révig. Arra is ráálltak szívesen, s ahány, annyi szekérre ülve, elkísérték Laszkót a tokaji átjáróig. Ide érkezve aztán már nem kérte, de parancsolta nekik Laszkó, hogy mármost egész Késmárkig kísérjék el. Ezt már nem szívesen, de mert kényszerítve voltak rá, szintén csak megtették.
Mikor aztán Késmárkra megérkezének, akkor maga elé állíttatá őket Laszkó, s azt kérdezé tőlük:
– Hát igaz hívei vagytok-e ti János királynak?
– Minden bizonnyal azok vagyunk! – felelt, a többiektől ráhagyva, a bíró.
– Hát igazhitű katolikusok vagytok-e ti?
– Mind egytül egyig azok vagyunk.
– No, hát tudjátok meg, hogy én Ferdinánd király híve vagyok, és lutheránus vagyok! Annálfogva a ti királyotoknak, vallásotoknak és tinektek ellenségtek vagyok. Ti pedig az én foglyaim vagytok, s addig szabadon hazabocsáttatni nem fogtok, amíg fejenkint ezer aranyat a kezembe le nem fizettek.
E kegyetlen ítélet nagyon megrémíté a derék polgárokat, de minden könyörgés hasztalan volt: állt a szentencia, hogy addig árestomban a helyük, amíg nem fizetnek.
Egy közülök: Hölgye László, annyira szívére vette a dolgot, hogy ágynak esett, s hetednapra búvában meghalt. Ennek a váltsága is a többi hét rovására marad.
Debrecen városa azután megküldé a harácsolt nyolcezer aranyat Késmárkra Laszkónak, aki azzal mindjárt továbbállt Bécsbe. A túszul letartóztatott tanácsbeliek aztán hazakerültek Debrecenbe.
Azok rögtön siettek a királyhoz Nagy-Váradra panaszt tenni.
János király még jól lehordta őket, hogy miért voltak olyan ügyetlenek, s elkergeté valamennyit. Máskor legyen eszük.
A debreceni polgárok aztán hazamentek, s akként fogadták meg a király utasítását, hogy „legyen eszük”, hogy szépen felmenének a többször dicsért szerzetesekhez, akiknek a biztatására jutottak ilyen veszedelembe: – egy rossz szót sem szóltak nekik, csak felpakolták őket egy szekérre (egy olyan debreceni szekéren sok barát elfér), aztán kifuvarozták őket a város kerítésén kívül, ott leszállították a szekérről, s jó utazást kívánva nekik „mind a vízig szárazon”, becsukták mögöttük a kaput.
Azután pedig írának egy levelet Martinuzzi Utyessenovics
György püspökhöz, efféle tartalommal:
„Minekutána a város nagy veszedelme egyenesen a barátoknak a tolvaj hazaárulóval szőtt csélcsapsága miatt történt, s mivelhogy király őfelsége oda utasítá a debrecenieket, hogy ezentúl legyen eszük, tehát ezennel kicsukják a kapun az esztelenség okozóit, a barátokat. A kolostort pedig, hogy üresen ne maradjon, átadják az új vallás híveinek, akik abba már be is helyezének egy Melanchton tudománya szerint prédikáló lelkipásztort: tiszteletes Bálint Áron uramat. S minekutána az új vallás követőinek semmi külső pompa nem kívánatos, a kolostor arany- és ezüstedényeit, monstrantiáit, thuribulumait, melyek a város tulajdonai, a város archívumába emlékül megőriztetés végett deponálják, a szent-szobrokat azonban, nehogy azokat holmi éretlen durva nép megcsúfolja, szekérre rakva, elküldik a püspök úrnak, mély tisztelettel.”
A levél átadásával és a szent-szobrokat szállító szekér vezetésével megbízták az éjjeliőrt, aki különben félkegyelmű vala, s hivatalát éjjel viselvén, nappal aludván, emberekkel soha nem érintkezék.
Minden olyan szép rendben ment, mint a karikacsapás.
Mikor Fráter György elolvasta azt a debreceni levelet, az első indulatja az elégtétel érzete volt. Úgy kell azoknak a barátoknak!
Rég megérdemlették, hogy a debreceniek kikergessék őket a városbul. Hanem azután a hitbuzgóság megfeddé ez elsietett indulatért. Rémeset volt az, hogy egy kolostorbul Melanchton tanai számára alakítsanak át imaházat, és éppen az Alföld hatalmas nagy városában.
Rögtön sietett a levéllel a királyhoz.
Az elfogadóteremben már oda voltak szépen egymás mellé állítva a szép aranyos, bíbor, karmazsin, zöld és ultramarin köntösű templomi szobrok, akiket a debreceniek ideküldtek. Csak alig lehetett különbséget tenni a faragott szobrok meg egy eleven alak között, aki szintén aranyos, bíboros és zöld kaftányban, salaváriban állt egy szegletben, arca éppen oly mozdulatlan, mint a faragott képeké; két keze egy írástekercset tartott.
A király rettentő haragra lobbant, amint a debreceni levelet elolvasta; kirohant a szobájából. Még magasabb fokra hágott haragjának heve, mikor az audienciás terembe lépve, meglátta azt a sok profanált szobrot a fal mellett.
A terem közepén állt a hülye küldönc, szájtátó mosolygással.
– Ki hozta ezeket ide? – kiálta a király, haraggal.
– Hát keed a király? – kérde a bamba fickó. – Hát hol hatta keed a koronáját?
A király akkor vette észre, hogy egy félkotyót küldtek ide követnek.
– A fejeiket üttetem le a gonosz, eretnek lázadóknak!
Ekkor előlépett a szegletből az a cifra ruhás idegen alak, s azt mondá tompa, érctelen hangon:
– Ne keresd te a mások fejét, hanem védelmezd a saját fejedet.
– Én vagyok Junisz bég, aki teneked parancsolatot hozok az én uramtól és a te uradtól, a felséges Szolimán szultántól.
Azzal odanyújtá a királynak az irattekercset.
A király felgöngyölítette a tekercset, s beletekintett.
– Nem ismerem ezeket a betűket. (Arab jegyekkel volt írva.)
– De a „nagyúr” aláírását ismered, és a pecsétjét is ismered – szólt a török követ –; s nem törne el a kezed, ha azt az arcodhoz emelnéd.
A király arca holthalvány lett. Fráter György attul tartott, hogy még képes lesz Zápolya a mindenféle instans nép szeme láttára megcsókolni a szultán névaláírását. Kivette azt a kezéből, s ő válaszolt a király helyett.
– Junisz bég. Te a fölséges szultán követe vagy. Téged megillet az a tisztesség, hogy a király magánszobájában fogadjon; nem itt a könyörgő pórnép társaságában. A követek megbízóleveleit a király oldalán álló országtanácsos szokta átvenni. Most én vagyok az. Én át fogom olvasni az athnámét, s közölni fogom a királlyal a tartalmát. Őfelsége majd tudatni fogja veled, hogy mikor jöjj a színe elé. Addig foglald el a követek számára rendeltetett szobát; az ajtónálló oda fog vezetni.
Azzal meghajtá magát a király előtt. Zápolya elérté azt, s visszavonult az elfogadási teremből, véget vetve a kínos helyzetnek. Junisz bég felfuvalkodott gőggel monda a püspöknek a király eltávozta után:
– A te királyod az a királyok között, ami a koldusbíró a bírák között.
– Én is azt mondám, hogy mért nem teszi fel a koronáját! – kiálta a szavába a debreceni bakter. – Így nem tudhatja az ember, hogy ő a király.
S odaállt a rüpők egy sorba Junisz béggel.
– Lódulj, pimasz! – förmedt rá a bég. – Én a szultán követe vagyok.
– Én meg a debreceni bíró követe vagyok! Akinek van kétszáz ökre meg száz tehene. Nem tudom, a szultánnak vannak-e olyan nagy ökrei, mint Sike Péter uramnak.
Erre még az ajtónállók is elkezdtek nevetni.
Fráter György karon fogta a béget, s arab nyelven szólt hozzá:
– Jöjj innen a csürhe nép közül, beszéljünk egymással háborítatlanul.
S azzal átvezeté a béget a másik szobába. Ott is emberek voltak. Végre, mintha nem találna másutt csöndes helyet, fölnyitotta előtte a kincstár ajtaját. Oda vitte be magával a béget.
– Te tudsz arabusul? – kérdé a követ. – Akkor megértheted, hogy mi van az athnáméba írva.
– Már megértettem. A „nagyúr megparancsolja neked, mint teljhatalommal felruházott biztosának, hogy indíts vizsgálatot a szultán által megerősített kormányzó, Gritti Alajos megölettetése dolgában, s akit bűnben legfeljül találsz, mint annak fő-fő okozóját, annak a fejét vidd el Sztambulba.
– Jól tudsz arabusul.
– Hát nézz itt széjjel magad körül. János király nem koldusok királya. Mondd meg magyarán, mennyi pénz kell?
– Rosszul tudsz arabusul. – Majd én jobban tudok magyarul. Engem te és a te királyod semmiféle kincsekkel meg nem vesztegethet; mert én olyan igazságos bíró vagyok, miként a másvilágon a „Monkár” és „Nakir” angyalok, akik a lélek mellett állnak jobbrul és balrul, s ítéletet tartanak, hogy a paradicsomban vagy a pokolban lesz-e helye? Nekem nem kellenek a kincseitek, hanem a bűnösnek a feje.
– Tisztellek érte. Tehát te igazságos bíró vagy. Eszerint meg fogod ítélni, hogy az volt-e a bűnös, aki Grittit megölette; vagy Gritti volt a bűnös, aki megöletett?
– Efelől nincs kérdés. Ogli bég a nagyúr kegyence volt. Az ő fermánjával jött be az országba, s ha annyi bűne lett volna is, mint a haja szála, azért egy haja szálát nem volt szabad meggörbíteni.
– Értelek. Ez magyarul van. Tehát az ítélet ki van mondva, mielőtt a védelem meg lett volna hallgatva. Te engesztelhetetlen vagy és megvesztegethetetlen. Ezt is értem: magyarul is értem, arabusul is értem. De legjobban értem németül. Hát mármost nem szükség a királynál tovább alkalmatlankodnod, aki különben is nem tudós semmiben. Ogli béget Erdélyben fejezték le. Az ügy az erdélyi vajdákra tartozik. Nekik vannak főkapitányaik, királybíráik, dullóik, akik szónak állnak. Bizonyosan igazat fognak neked mondani.
– De én nem válogatok sem a főkapitányok, sem a királybírák fejeiben, még a vajdákéban sem; én a legmagasabb fejek után járok. Tudd meg, hogy az Athmeidan piacra nyíló erkélyen már ki van téve az aranytál, amelyre csak királyok és hoszpodárok fejeit szokták a nép látványául helyezni, és a főpapokét.
– És a nagyvezérekét! – tevé hozzá Fráter György. – No, hát csak indulj a dolgodra, és járd végig az utadat. Bizonyára rá fogsz találni arra az egy emberre, aki a saját fejét fölteszi a hazája szabadságára. – De a királynak a feje szent és sérthetetlen! Azt nem fogod a kezeddel elérni, Junisz bég. Itt az athnáméd. Nem tartozik a királyra. Magyarországon az ítélet a bíró dolga: a királyé csak a kegyelmezési jog. Isten vezéreljen!
– Allah veled. Ha visszatérek, nagy szót fogok neked mondani.
– Híres nagy fülem van: befogadja.
Azzal dolgára ereszté a béget.
Maga pedig átment a királyhoz, s megnyugtatá. Csak hadd járjon a vizsgálat után Junisz bég, majd azalatt lesz mód a szultán haragját megfordítani.
Az ebédnél Kun Gothárd is megjelent, Török Bálinttal együtt.
Gothárd úr egy kevés rossz hírt hozott. Erdélyben zavarognak a szászok. Nagy-Szeben kitűzte Ferdinánd király zászlóit, s nyíltan rebellált János király ellen. De nyomban ott termett a vajda, Majláth István a hadaival, s ostrom alá vette a várost: majd ráncba fogja szedni a lázadókat.
Aztán Junisz bégre került a diskurzus sora, és annak a küldetésére. János király nem titkolhatá el az aggodalmát, hogy ez az ő személye ellen szőtt ármány, amit Bécsből intéznek.
– Sohase aggódjék miatta fölséged – szólt Kun Gothárd. – Hiszen ezer ember tudja, mindenki azt fogja vallani, hogy én, Kun Gothárd hordattam meg a véres kardot a székelyek és szászok között; én fogtam ostrom alá a renegátot Medgyesben, én fogtam el, a trónusából kihúzva, én diktáltam a bakónak, hogy üsse le a fejét. Piac közepén történt. Itt áll Kun Gothárd, s nem bújik el a borzlyukba, ha keresik. Engem nem utasított erre sem a király, sem a tanácsosai: magam lelkétől tettem. És ha bűn volt a szultán előtt, hogy a rablót, a gyilkost lefejezték: töltse ki énrajtam a bosszúját. Kun Gothárd feje nem drága, ha a királyért, a hazájáért kell odaadni.
Ez a nemes áldozatkészség egészen feléleszté a királyt. Megölelte az ifjú nemest, legjobb hívének nevezte. – Az is volt ő bizonyára. Rövid idő múlva híre jött, hogy Ferdinánd király Bánffy Boldizsárt egy dandárral útnak indította Erdély felé az ostromolt Nagy-Szeben felszabadítására. Boldizsár úr ahelyett jobbnak látta Szathmár városát felprédálni és elhamvasztani.
– Szépen haladnak ezek a mi békealkudozásaink! – mondá iróniásan a királynak Fráter György. Azonban amellett komolyan hozzálátott a visszatorláshoz. Itt volt Török Bálint harckész dandárral.
Ez a vitéz hadvezér azonban nyíltan bevallá, hogy ő Bánffy Boldizsárnak ifjúkortul kezdve hűséget esküdött fegyvertársa; nem jó lesz őt küldeni a jó barátja ellen, nem jól fogna verekedni.
Elég becsület volt tőle, hogy ezt őszintén megmondta.
No, hát ha Törők Bálint válogatós volt az ellenségben, nem volt az Kun Gothárd. Ez az ifjú hős, aki már Gritti hadával szemben bebizonyítá hadvezéri tehetségét, átvette a vezetését a király dandárának, s rajtaütve Szathmár-Németinél a labanc seregre, úgy szétverte, hogy hírmondó is alig maradt belőle.
Az ifjú, hős vezér nagyon is jól harcolt: maga vezette a rohamot. Eközben oly nehéz sebeket kapott, hogy a vett diadal után harmadnapra meghalt.
A király egyszerre kapta meg a győzelmes csatának és Kun Gothárd elestének hírét.
Keservesen sóhajta fel:
– Bár inkább verték volna meg Gothárdot, csak maga maradt volna élve.
Így elveszté csendes álmainak vánkosát a feje alól. Eddig azzal a megnyugvással hunyta le estenkint álomra a szemeit, hogy hiszen itt van Kun Gothárd, aki a fejével áll jót a királyért. S most ezt a drága fejet otthagyja a csatatéren!
Junisz bég ezalatt keresztül-kasul járta Erdélyt. Annak az örve alatt, hogy ő a szultán teljhatalmú biztosa, akinek küldetése a Gritti megöletésének okozóját kinyomozni, mindenfelé elhíresztelé, hogy a szultán haragja engesztelhetetlen Zápolya iránt; bosszúját vagy a királyon fogja kitölteni, vagy Erdélyországon, ha ez János királynak fogja pártját. Ennek a rémhíresztelésnek az lett a következménye, hogy amely főnemesi várban csak megfordult Junisz bég, annak a tornyából azonnal behúzták a Zápolya-címeres zászlót, s kitűzték helyébe az oroszlános lobogót; magyarok, székelyek ugyancsak versenyeztek a szászokkal, hogy melyik tud szebb hódoló levelet írni Thurzóhoz Pozsonyba. Gyönge szívű emberek szokása kiugrálni a szekérből, melyet a lovak elragadtak, ahelyett, hogy a gyeplübe markolnának.
Egypár hét alatt egész Erdély elveszett János királyra nézve. Sem a vajdák, sem a főkapitányok nem voltak a pártján többé. Halálra volt már ítélve szegény király. Ez mindig így járta! A harmadik kakasszóig megtagadja a veszélybe jutott mestert a tanítvány, s Junisz bég ugyancsak telekukorította Erdélyt.
Mikor visszakerült a török biztos Nagy-Váradra, alig lehetett rá ismerni, úgy ki volt hizlalva, de még jobban felcicomázva aranyláncokkal, ékes boglárokkal; minden ujján drágaköves gyűrűk, az övében két zsebóra is ketyegett. Telerakták a főurak és bírák becses ajándékokkal, ahol csak vizsgálatot tartott, hogy bőrüket mentsék.
Zápolyát még ott találta Nagy-Váradon a bég. Egyenesen őhozzá ment be; a püspököt elmellőzte.
A bég lenéző arckifejezéséből kitalálhatta a király, hogy mi vásárfiát hoz számára erdélyi útjából.
– Voltam Erdélyországban, minden vizsgálatot megejtettem. Ezeknek folytán annak a biztos tudására jutottam, hogy a kormányzó, Ogli bég megöletésére Budáról jött az erdélyiekhez az utasítás, a király legbensőbb tanácsosától, a fehér baráttól, Fráter Györgytől.
A király arca idegesen vonaglott a bég kígyószemeinek igézete alatt.
– Én nem tudok róla semmit – hebegé, megfeledkezve királyi méltóságáról, még a férfiúi büszkeségről is.
– Szeretem, hogy mosod a kezeidet ettől a vértől. Mert bizonyára, ha azt mondanád, hogy te voltál, aki erre a parancsolatra utasítottad a barátot, akkor a padisah tégedet sújtana a büntetéssel.
– A kincstárnok igazolni fogja cselekedetét. Állítsák őt törvényszék elé.
– Ne kívánd magadnak ezt a törvényszéket. Egyszer már megmutatta a padisah, hogy milyen törvényszéket tud tartani azok fölött, akik az ő képének viselőjét, a követet meggyalázzák. Megmutatta Mohácsnál, hogy milyen ítéletet tud tartani. Te akkor nagy eszesen elmaradtál az ítélet napjáról. Remélem, hogy most is megtartottad azt a jó eszedet, s ha akkor veszni hagytad azt az egyik barátot, Tomoryt, ezért a másikért sem égeted meg a kezedet. Gondold meg, hogy mit cselekedjél. Ez az ember csak egy ember. Ha ennek a fejét leütteted, én azt szépen viaszkba mártva elviszem Sztambulba, a szultán kiállíttatja a Demir kapu elé aranytányérra a nép látványául: „Így bűnhődik, aki a padisah küldöttét megsérté!” s ezzel a harag lecsendesül, a szultán arca ismét feléd fordul. Ha azonban ezt sajnálod megtenni, akkor a szultán azonnal rábocsátja az országodra a moldvai és oláh vajdákat, a Ghirai khámot és beglerbégeket, s tűzzel-vassal pusztítja el a tartományaidat; nyomorult hadaidat levágja, váraidat ledönti, s tégedet magadat láncra verve hurcoltat el Sztambulba, s ott fejeztet le az Athmeidán piacon. Tehát gondold meg, hogy kinek a fejével fizess meg! A barátéval, vagy a magadéval? Egy embert áldozz-e fel, vagy egy országot?
A király kétségbe volt esve. Azon idő alatt, hogy Junisz bég a vizsgálatot tartotta Erdélyben, sok gyönge dologra rászánta magát Zápolya. Követeket küldött Ferdinándhoz, hogy védelmezze őt meg Szolimán haragja ellen. Hogy Ferdinánd védelmezze meg, Jánost Szolimán ellen! Milyen nagy nevetést támaszthatott ezzel Bécsben!
De azt mégis előre gondolhatá, hogy ha rá engedi magát arra a gyávaságra bíratni, hogy leghívebb tanácsosát, Fráter Györgyöt (egy püspököt, felszentelt papot!) kivégeztessen, igazságtalanul, egy országos rabló, egy renegát halálának kiengeszteléseül, hát akkor megérdemli, hogy valamennyi híve mind itthagyja, s az utolsó jobbágy is bezárja előle az ajtaját.
– Beszélj te magad Fráter Györggyel – mondá Junisz bégnek.
– Jól van. Hívasd elém. Beszélni fogok vele.
A király a püspökért küldé az apródját.
– Én addig a kápolnába megyek; imádkozom Istenhez, hogy adjon kedvező kimenetelt a ti értekezésteknek.
– Jól van! Eredj imádkozni. – Majd meglátom, milyen csodákat tud tenni a keresztények Jehovája.
A király a kápolnába vezető ajtón kiment. Egyedül az oltár előtt tudott még oltalmat keresni. Midőn nincsen ki segítsen, jövel Jézus! Jövel, Szent László hős király, védszentünk, segíts te Beata Virgo, patrona Hungariae!
A püspök ott várt az elfogadási teremben, megtudva Junisz bég idejöttét, s nyomban a király eltávozta után belépett a szobába. Az aranykaskétás, ékszerektől ragyogó muzulmánnal szemben nemcsak az ő egyszerű, fehér papi talárja képezett merev ellentétet, de még inkább az a merev aszkétai arc, mely semmi indulatot el nem árul.
– Légy üdvöz – kezdé a szót a barát. – Megérkeztél erdélyi utadból szerencsésen. Őrülök rajta.
– Kevésbé fogsz örülni, ha elmondom, hogy mit hoztam magammal. Bizonyosságot Ogli bég megöletésének okozójáról.
– Azt könnyen megszerezhetted. Mindenki tudja, hogy Kun Gothárd kapitány fogta el, és az is végezteté ki Gritti Alajost.
– Szívem barát! Ilyen olcsón meg nem szabadulsz a Morhut verméből. Jó is volna az egész vétket egy embernek a sarujába dugnod, aki már nincs ezen a világon. Nem Kun Gothárd a vétkes, hanem aki ezt neki parancsolta. Te voltál az.
– Mivel bizonyíthatod?
– A te saját leveleddel, melyet Paksi által küldtél a vajdának, Majláthnak.
– Annak a tartalmát te nem tudhatod, mert Majláth István nemes lovag, aki árulást nem követhet el.
– Nem is árulásképpen tudatta velem, hanem egyszer borozás közben mondta el mámoros fővel; leveled így szólt: „Bánjatok el a renegáttal érdeme szerint, én fogom a király kezét.”
– Tehát te, igazhitű muzulmán létedre, bort ittál, hogy titkokat kicsalj egy nemes lovagból?
– Hja, szívecském: a cél szentesíti az eszközöket.
– Ezért Allah meg fog téged büntetni!
– Az ne legyen a te gondod. Védelmezd csak a magad üdvét.
– Jó. Tehát én írtam azt az erdélyi vezéreknek.
– A király tudtával.
– A király akarata ellen, aki elég gyönge szívű lett volna az áruló Grittinek dandárával segítségére menni. Én tartóztattam vissza.
– Akkor az egész bűnvád a te fejedre háramlik.
– Viselem.
Erre a török biztos kihúzta az erszényét, s kiválasztva belőle egy kis rézpénzt, azt odadobta az asztalra.
– Akkor azt mondom én teneked, Fráter György, hogy látod-e ezt az oszporát? Ez a legkisebb rézpénz a török birodalomban. Én ezért az oszporáért megveszem a te fejedet.
Ezt olyan jó tréfának tartá, hogy elnevette magát rajta.
Fráter György felvette az asztalról a „kis pénzt”, beletette a kis zsebbeli breviáriumába, s azt visszatette ismét a zsebébe.
– Köszönöm, Junisz bég. Megtartom az oszporádat. S majd meglátod, hogy milyen drágán fogod te ezt tőlem visszaváltani.
– A váltságot már megmondtam. A szultán haragszik. Ibrahim nagyvezér bosszút követel. A kormányzó megöletőjének lakolni kell. Ha te vállalod el a bűnt, a te fejed hull a porba; ha a királyra hárítod, az övé.
– Talán még nem.
– Szívem barát! Itt nincs alkudozás. Te okos ember vagy, pap vagy, jó hazafi vagy, János királynak nagy híve vagy. Megítélheted, hogy az egész országodra vészt, pusztulást, királyodra futást, trónrul leesést idézz-e elő azért, hogy ezt a te borotvált fejedet megtartsd? Kire támaszkodol? Ha kihirdetem a szultán ítéletét, a saját katonáid fognak megölni. Vess számot magaddal, és térj a lelkedbe. Önfeláldozásod hőstett lesz, amivel hazádat mented meg. Én sok ilyen esetet láttam már, aminő a tied. Derék, nagy emberekét! Te is az vagy. Nem tagadom. Látod, az ilyen esetekre nálunk ozmánoknál minden magasban ülő nagy ember el van készülve. Basák, helytartók mindig ott viselik a mutatóujjukon a pecsétnyomó gyűrűjökben a gyorsan ölő mérget, mely az ítélet végrehajtása elől megszabadítja őket. Látom, a te ujjadon is ott van a talizmán-gyűrű. Ismerem a formájáról. Ilyen az. Meg akarom mutatni, hogy milyen nagy tisztelettel vagyok irántad. Megengedem neked, hogy bemehess ezen az ajtón, mely a kápolnába vezet, s imádkozhass. A királyod is ott van. Bemégy, mint élő ember, s kijössz, mint holt ember. A többit elvégzi egy kés. Te azt már nem érzed. Eredj a kápolnába.
A barát arcán különös mosoly vonult el.
– Tehát Ibrahim basa, a nagyvezér, olyan nagyon kívánja az én fejem levágatását?
– A királyét jobb szeretné; de a tieddel is megelégszik. – Ibrahim nagyvezér követeli ezt – s Ibrahim karja hosszú.
– No, hát az én karom még hosszabb! Levágattam én már Ibrahim nagyvezérnek a fejét!
– Megőrültél, te barát? Az iblisz szállt beléd? Vagy hasist ettél, attul beszélsz félre?
– Ott áll biz az, a Demir kapu előtt, aranytálra fektetve. Ha nagyon sietsz, még ott találod, tizenkét napig lesz közlátványra kitéve.
– S ez a te parancsolatodra történt, jámbor barát?
– Az én intézkedésem következtében történt. Én adtam át Memhet bégnek, a szultán magyar tolmácsának Ibrahim basa leveleit, melyeket a kivégzett Grittinél találtak, s melyekből kitudódott, hogy Ibrahim és Gritti egy húron pendültek, összeesküvést koholtak a szultán ellen. Ibrahim magát akarta magyar királlyá, Grittit Erdély fejedelmévé emelni; sőt egy levélben még azzal is fenyegetőzött, hogy ha Szolimán ennek útjába áll, Szelim szultán sorsára fog jutni.
– Ezt te mind most fundáltad ki.
– Memhet bég gyűlölte Ibrahim basát istentelen magaviseleteért, hitetlen voltáért, átadta a szultánnak a nagyvezér leveleit. A vége halál lett.
– Nevetnék rajtad, ha nem szánakoznám inkább fölötted.
– Hát majd talán ennek a levélnek inkább hinni fogsz, melyet az éjjel kaptam gyorsfutár által Sztambulból. Meghallgathatod; nem titok.
Fráter György elővette a zöld erszénybe kötözött pergamenttekercset.
„Én, Memhet bég, Csendereli, a padisah szolgája – írám ezen levelet teneked, Fráter György Utyessenovics, a király szolgájának, Dzsemadi-el-avvel hónap huszonkettedik napján, csillagfeljövetele után, Abdesztán mosakodás előtti órában, a tsiragán palotában.
Allah akbár! Szelám az olvasónak!
Ahogy kívántad, én rögtön megérkezésem után átadám a szeraszkiér leveleit a padisahnak. (Akinek dicsőségét hirdesse ég, föld és minden élők, akik ezekben laknak!) Amidőn a nagyúr elolvasá a leveleket, a két kezével a szakállába markolt, és azt megrázta erősen, ami haragjának és elkeseredésének jele. Azonnal elküldé a csausz-agát Ibrahim basáért. Midőn a szeraszkiér belépett, a nagyúr azt parancsolá neki, hogy álljon meg az ajtóban. Két bosztandzsi (mivelhogy a padisah kerti kiöszkjében volt) keresztbe tett kardokkal állt mögötte. Akkor a nagyúr felmutatá Ibrahimnak a legutolsó levelét, melyben az ő urát Szelim szultán sorsával fenyegeti, e szavakkal: „Te írtad ezt a levelet?” Erre a nagyvezér, mint akit villám ütött meg, arccal a földre borult, e szavakat kiáltva: „Allahnál a kegyelem! Jash Allah!”
– Hazugság az egész! – dörmögé közbe Junisz bég.
Fráter György tovább olvasá a levelet.
„Ekkor a szultán parancsára a csauszok megragadták Ibrahimot, s legelőször is az ujján levő pecsétnyomó gyűrűjét húzták le, melyben halálos méreg vagyon, azután levetkőztették mezítelenre, s adtak rá világossárga selyemköntöst, mely a halálnak színe, a kezeire pedig elefántbőr kesztyűket húztak, hogy magában kárt ne tehessen.”
– Ezeket a szokásokat hallhattad másoktól – szólt közbe Junisz.
„Ezalatt a szultán előhívatta Lufti basát, az anatóliai béget, aki Ibrahim basának esküdt ellensége.”
Junisz bég megrendült:
– Ez való igaz. Nagy titok volt ez.
„Lufti basa a nagyúr parancsára azonnal összehívatá a dívántanácsot; a szultán ült elöl. Ibrahim basát törvény elé állíták. Nem tagadhatá el bűnös voltát. A dívántanács, személy szerint megszólalva, kimondá fejére a halált; fényes érdemeire való tekintetből, selyemzsinór helyett kard által.”
– Most foglak el a hazugságon! A padisah is halált mondott-e Ibrahim fejére?
„A padisah azt mondá, midőn a nagyvezér halálítéletét eléje tették aláírás végett, hogy engedjenek neki egy napot a meggondolásra, hogy megölesse-e leányának férjét, legkedvesebb hadvezérét; még ha az ő saját élete ellen esküdött is össze.”
– Ez hasonlít a valósághoz… – suttogá Junisz bég.
„Ennek a napnak az estéjén nagy sikoltozás támadt a szultán kiöszkje előtt, egy kétségbeesett hölgy, szétszórt hajakkal, keresztültört a bosztandzsikon egész a szultán belső szobájáig. Ez volt a szultán kedvenc leánya, akinek az atyja azt a hízelgő nevet adta: »Gül-güz« – »rózsás szűz«.”
Junisz bég remegni kezdett:
– Ezt nem tudhatja más, csak a meghittek.
„A hölgy megragadá a szultán köntösét mind a két kezével, és azt mondá: »Te nem öletheted meg az én férjemet, Ibrahimot! Emlékezzél rá, amidőn engemet feleségül adtál a nagyvezérhez, menyegzőm napján én azt könyörögtem tőled, hogy férjemet soha meg ne ölesd, ami a sorsa minden nagyvezérnek. Bármit vétsen is ellened, bármilyen nagy csatát veszítsen, bármivel vádolják ellenségei, férjemet soha halálnak ne add! És akkor te, Szolimán szultán, megesküdtél nekem, Gül-güz leányodnak, megesküdtél apád sírjára, hogy amíg élsz, Ibrahimot meg nem öleted. Emlékezel-e esküdre, szultán?« Erre a padisah azt mondá a leányának: »Bizonyára emlékezem rá, menj haza békével, amíg én életben vagyok, férjedet, Ibrahimot meg nem ölik.« Az asszony megvigasztalva távozott el.”
Junisz bég most már hinni kezdett. Szeme-szája felnyílva leste, mi lesz a vége ennek a regének?
„A kedvenc leány eltávozásával ismét összehívatá a szultán a dívántanácsot, Lufti basát, akit szeraszkiérré nevezett ki, és a Sheikul-Izlámot, eléjük terjesztve, hogy őt erős esküvése tartja kötve, miszerint kedvenc leánya férjét, Ibrahimot, amíg él, halálnak ne adja. Ekkor a Sheik-ul-Izlám előhívatta a főmuftit, Abul-Nahnumánzádét, aki az egész Koránt könyv nélkül tudja. S a főmufti, megértve a nehéz dolgot, kikereste az Alkoránból a 122-ik szúrát, melyben ez olvastatik: »Aki aluszik, az nem él.« Ezen szent mondásra hivatkozva kimondá a dívántanács, hogy eszerint Szolimán szultán kivégeztetheti Ibrahimot azalatt, amíg maga alszik, mert akkor nincsen életben. S a szultán ebben megnyugodott.”
Junisz bég üvöltött a harag és rémület miatt.
– Gyaur! Ha te most hazudsz!
– A levél beszél, nem én:
„A padisah ekkor arra kérte a divántanácsot, hogy Ibrahimot az ő saját görbe késével végezzék ki, melyet mindig öve mellé dugva visel,* melynek markolatja drága piros kláris, zafírkő pecsétnyomóval a végén. Damaszk acélpengéjén aranybetűkkel a halottbúcsúztató mondás: »Dámeh Allah, hu teála remaéti.«”
Junisz bég görcs rángatta reszketéssel támaszkodott a falhoz, érthetlen, szótagolatlan ordítást hallatva.
„És amidőn a müezzim az éjféli szúrát éneklé a minarétben, a szultán alvásának ideje alatt, levágta a khankiár Ibrahim basának a fejét a szultán saját görbe késével, és elvitte azt a Demir kapuhoz, s kitette a királyok és nagyvezérek számára rendeltetett aranytálra. Én is belemártottam az ujjamat a vérébe, s írám neked ezen levelet azon véres ujjal. – És most megyek az Abdesztán mosakodást végezni.
Allah nagy és hatalmas! Allah kérim!”*
Ezek a részletek mind Bechet művében vannak följegyezve.
Junisz bég meg volt dermedve a rémülettől, majd görcsös zokogásban tőrt ki.
– Óh, barát, te rettenetes vagy! Ne szólj meg érte, ha uramat, barátomat megsiratom.
– Pedig ez még a kisebbik okod a sírásra, Junisz bég. Magad mondád, hogy megszokott dolog ez teelőtted. Nagy emberek feje, aranytálon felmutatva. Aki szolga, urat is talál egy helyett másikat. Hát csak bízd te a sírást az asszonyokra. Nálunk, magyaroknál, az olyan férfinak, aki sírva fakad, asszonynevet adnak. Beszéljünk a te saját ügyedről.
– Az én ügyemről? – kérdé bámulva Junisz bég.
– Arról bizony. A kivégzett Grittinél megtalált írások között teneked is volt egy leveled. S erre a levélre is én tettem rá a kezemet. Ebben az írásban te ajánlkozol Grittinek a titkos szándékait a szultánnál előmozdítani, ha ő viszont a te céljaidnak megfelel. Elismered, hogy te a római király sztambuli követének lekötötted a szavadat, hogy János királyt megrontsad, s ezért tenéked a német követ ezer arany évdíjat ígért.
Junisz bég fakósárga lett az ijedtségtől.
– Amit a leveledben ígértél, hogy a bécsi kormánynak jó szolgálatokat fogsz tenni, azt itt jártod-keltedben ugyan be is váltád. Egész Erdélyt eltérítetted a János király iránti hűségből, s áthajtottad a római király zászlója alá. – Mit gondolsz, Junisz bég, ha ez a te leveled a padisah kezébe kerül – és az nekem, ha élek, egy szavamra, ha hirtelen halok, a hallgatásomra megtörténik –, mi vár terád akkor a tsiragán palotában?
Junisz bég széttépte a köntösét a mellén.
– Barát! Add vissza az oszporámat! S vedd meg te rajta most az én fejemet.
– Én pap vagyok, és nem khankiár.
– Te csak egyszer ölsz meg; ha visszatérek Sztambulba, száz halál vár reám. Azzal a pénzzel fizetsz nekem, amellyel én fizettem teneked. Ez az igazság a földön.
– Nem, Junisz bég! A keresztények Istene nem bosszúálló. Az én vallásom azt tanítja, hogy „Aki engem kővel hajít meg, azt én kenyérrel hajítsam vissza” – és ismét azt tanítja, hogy „Nagyobb öröm van az égben egy megtért bűnösön, hogysem mint száz igazakon, akik sohasem vétkeztenek”. – Én téged nem akarlak elveszíteni, hanem meg akarlak nyerni. – A bécsi követ teneked ezer aranyat ígért” azért, hogy János király ügyét megrontsad: én nem ígérek neked, hanem adok ezer aranyat azért, hogy amit elrontottál, javítsd helyre.
S azzal kivett a csuhája zsebéből egy piros selyemerszényt, melynek hálószövetén átcsillogott az aranypénz.
Junisz bég odaomlott térdre a barát elé, s annak a fehér csuhája szegélyét s a mezítelen lábait csókolta.
Ebben a pillanatban lépett ki János király a kápolna ajtaján.
Mikor ezt a jelenést látta: a cifra, aranybogláros török béget az egyszerű szerzetes lábainál heverve, a király háromszor keresztet vetett magára:
– Itt Isten van közel! Ő míveli ezt a csodát!
Fráter György pedig lehajolt, és fölemelé karjainál fogva a béget.
– Kelj föl, testvér. Isten fölvilágosította a te lelkedet, hogy megismerjed az igazságot. Íme, mondjad meg a királynak, hogy őt tisztának és minden bűntől ártatlannak találtad.
Junisz bég hátrafordult, s a király előtt mellén összetett karokkal meghajtá magát.
– Uram, a te igazságod a napfénynél világosabb. A te hű tanácsosod meggyőzte arról az én lelkemet. Hájraddin sah óta nem volt igazságosabb fejedelem náladnál.
– És most vissza fogsz térni Erdélybe, derék Junisz bég – monda Fráter György. – És újra eljárod azokat a várakat, kastélyokat és városokat, amelyeket elébb meglátogattál, hogy az igazságot kitanuljad; és elmondod mind a vajdáknak, mind a királybíráknak, a kapitányoknak és tanácsbíráknak, hogy a felséges padisah igazságot szolgáltatott, amidőn Gritti Alajosnak pártfogóját, Ibrahim nagyvezért lefejezteté, Bég Ogli nevét pedig a bitófára szegeztette, s azt a török krónikákból kitörülteté! És hogy János királyt a fölséges szultán palástjával betakarja, és minden trónja előtt térdeplő szolgafejedelmeknél nagyobbra becsüli, s ellenségeit vaskézzel fogja lesújtani.
– Valóban ezt fogom mondani.
– És aztán midőn Sztambulba visszatérsz, s a padisah fölséges színe előtt megállsz: azon kezded, hogy nincs a széles föld népei között, akiket a nagyúr árnyéka betakar, hívebb testvére a töröknek a magyarnál.
– Bizony azt fogom mondani.
– És nincs szeretőbb fia a padisahnak János királynál.
– Amivel csak igazságot fogok mondani.
– És most távozzál békével. Az ég angyalai őrizzék a te lábaidat a megbotlástól, a te elmédet a megfeledkezéstől.
Junisz bég a térdeig hajtotta a fejét, az elbúcsúzásnál három ízben a királynak kezet csókolt, Fráter Györgyöt pedig megölelé, s megcsókolta a szakállát.
Fráter György az eltávozónak arab nyelven mondá:
– Üdvözlöm Lufti basát, az új szeraszkiért. Ugyanazon barátságot fogom vele éreztetni, amelyet Ibrahim basával éreztettem. Junisz bég ravaszul csóválta a fejét.
– Annak az kevés lesz.
– Tehát még többet.
(Az a „barátság” tudniillik tízezer arany évenkénti ajándék volt.)
– Hja bizony, barát-barátom, a szeretet drága virág, amit öntözni kell; – ingyen terem a gyűlölet, ami dudva.
A szultán követének eltávozta után János király áhítattal sóhajta fel:
– Szent László tehát még most is tesz csodákat az ő magyar nemzete oltalmára.
Valóban tesz. Még több csodát is tett. Azt, hogy egy hónap múlva valamennyi erdélyi főúr, akinek már kengyelben volt a lába, hogy lovagol Bécs felé, szépen megfordítá a lovát, s odajött Nagy-Váradra János királynak a hódolatát bemutatni, s Fráter Györgyöt lelkesen üdvözölni. És Nagy-Szeben város, melynek bástyáit két hónapig sikertelen vívta Majláth István vajda: odaküldé a bíráit önként János királyhoz, akik városuk kulcsait piros bársonyvánkoson hozták eléje.
Aztán a bécsi urak is felhagytak egyszerre azzal a nagy nevetéssel, s küldték nagy sietve a lundeni érseket Nagy-Váradra a békekötés föltételeivel. Magyar urak, Bebekek, Perényiek, pécsi püspök, Zápolya pártjára keltek. Egy nagy hadjárat meg volt nyerve, s csak egy ember esett el benne: a nagyvezér, Ibrahim.
