XI. Alzahira
XI. Alzahira
Amint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik táborból a másikba kezdett áthangzani, ahogy a nyugtalan paripák nyerítenek egymásra, s a hetvenkedő harcosok ingerlik egymást kölcsönös kihívásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze fehér kucsmát visel.
Riumint meglepte az új csapat megjelenése, amire nem számított; amint azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arcán valami különös elfogódást vett észre.
– Legyünk nyugton – mondá neki a legvénebb. – Itt jön Alzahira.
– Ki az az Alzahira?
– Az udii királyné.
– Ellenség vagy jó barát?
– Egyik sem. Ő a bíró.
S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a két táborban pihenőt fújtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérül kiszemelt helyre előjöjjenek.
Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udii királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket, ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat épp oly hirtelen összerakják, s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton, míg az egész völgyet uraló sziklafennsíkon egy üteg röppentyű háromlábú állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.
A királynő kíséretével a hadrendben felállított lovasság előtt megállt, s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel, s e trombitaszóra a hadsor közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke volt kivarrva arannyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold ölelte azt át.
Erre a jelre mind a két ellenséges seregvezérei tétova nélkül vágtattak a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hívást, ha azt akarták elhitetni, hogy igazhívők.
Az udii csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az öltözet, a süveg fehér. – Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek rendes katonák.
A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét, s fejét ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.
Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arca: az királynői volt. A reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? Ez arcot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető, az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké, s csak a lélekteljes, nagy, sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, akit sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon, s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából, hogy sohase kívánt többet eléjük kerülni.
– Szelim aleikum.
– Aleikum unallah – mondának a cserkesz vezérek.
A királynő viszonüdvözlése így szólt: „Daal áldjon”.
Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az üvegharangé; mindig nyugodt, sohasem szenvedélyes, de azért mégis ellenállhatatlan.
Cserkeszül szólt hozzájuk, a szuáni kiejtés szerint, mely leghangzatosabb.
– Adighé férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a nagy próféta Manszur Eliás a népnek? Azért szüntette meg a tíz ivadék harcát a szunnita és shiita között, hogy most az eggyé lett muriditák néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!
Csengli ghirai felelt, ellenfelére mutatva.
– Vér van közöttünk. Apám vére van az ő fején.
A jezid vezér válaszolt:
– Az én bátyám vérét mosta az le. Apád megölte testvéremet.
– Mullah! Nincs igazad – szólt közbe a királyné. – Nachali nyílt harcban ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A „chariate” ellened szól.
– No, ugye? – szólt bele a galgár vezér. – A chariate is azt mondja, hogy a vérért meg kell fizetni.
– Igen – szólt a királyné –, de azt kívánja, hogy a vétkes helyett ne fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás ellen, amiknek férfiai egymásnak nem vétettek, s egy vérbosszúból ezeret csináltok.
– No, nem bánom – szólt Csengli ghirai –, legyen hát kettőnk között a harc. Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé, s végezzünk egyedül.
– Én sem bánom – szólt erre a jezid főnök.
– Hallgassatok – csitítá őket Alzahira királyné. – Több vérnek nem szabad az adighé törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, aki mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták az iszlám hívei egymásnak bocsátani Hasszun vérét, aki fényes arcú próféta volt, s akit az égbe fölvittek a próféták; meg kell alkudni az apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönnmarad az adósság, csakhogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes arannyal; akkor vége szakad a viszálynak. Te, Mullah, vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.
Az elítélt szabadkozott.
– Nekem nincs annyi pénzem. Egész népemre adót kellene érte vetnem.
– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan torlaszt rakott le, mely a vizet felszorítja az én vidékemre, s ott egész völgyeket csinál tófenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani. Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket feltöri. Ez az én ítéletem. Belenyugosztok-e?
A jezid főnök hogyne nyugodott volna bele! Így ő minden vérontás és fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere pedig hadd törjék; hanem a galgár ghirai nem vette olyan könnyen az egyezséget. Ott állt mögötte Riumin, s az meg-megrántotta a mentéje ujját, s Izménére mutatott, amit a ghirai meg is értett.
– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Íme, egy derék lazisztáni beke van velem, akinek a húgát nőül kértem, amire ő azt felelte, hogy galgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem vezérlését. Itt van a vezér, s itt van a húga. Ítéld meg, visszavehetem-e tőle adott szavamat?
– Jöjjetek elém! – szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett sötét, lélekbe látó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.
Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie. Nyugalmat erőltetett arcára, s midőn a királyné némán inte neki a kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá:
– A galgár sereg vezére én vagyok, nevem…
A királyné eléje vágott:
– A neved Riumin Oleg.
