III. Leverte az az egy szó
III. Leverte az az egy szó
Riumint úgy leverte az az egy szó, mint amikor a tengerész hajóját a sík óceánon meglepi a szélcsend.
S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta neki, mit tesz ez a szó: „bezszlovecsnie”?
– Ahány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet képeznek. Emberemlékezet óta ők mívelik az aranybányákat; ők fedezték föl azokat újabb időkben. Hogy hol vannak ez érctelepek? Azt nem tudja senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyílt volna meg előttük, s úgy tűnnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket. Érzik rajtuk a penészszag, mint akik hosszú utat tettek a föld alatt. Ki nem leste őket senki. Aki velük ment, náluk maradt. Minden évben ősszel, tavasszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak, s amily titokban jöttek, oly észrevétlenül eltűnnek ismét, és senki sem tudja meg, hová. Te tudod, hogy mit tesz e szó?… Ez a „némák” felekezete. Aki közéjük áll, annak utolsó szava életében az az eskü, amellyel elátkozza magát, hogy soha többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki bírónak, nincs kínzás, amivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia, asszonya örök hallgatást fogad, amit rettenetesebb szigorral megtart, mint a karthausi, mert az legalább a „memento mori” egyetlen mondatában ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz bezszlovecsnie csak egy halott, aki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de nem tartozik többé az Isten világához.
Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hívei mind, s azoktól nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak. Ők hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kívánnak érte egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az egész ország védelmezi őket.
Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, akiket az orosz hadvezérek az aranytartomány felkutatására küldöttek. Eljutottak azok mind a célhoz – és ott ragadtak.
Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: elragadni az emberi szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi beszédet, mely különbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol; ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva – se leírva! A „némák” felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a vásárlás, s „ott beszél a pénz”. Valami dicsőséges megvetése ez az emberi hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: „Ha meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!”
Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e szektát összeköti.
És most azután kétségbeeshetett afölött, hogy amit keresett, azt valaha föltalálja.
Itt a cél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a kincseket, amiknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt is ismeretlen. Ők készen veszik át a nemes érceket, terményeket, iparcikkeket adnak értük; de akik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok legkérlelhetlenebb fajtája, akik fölött nincs hatalma semmi szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.
Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait. Másnap ismét fölkereste őt Izméne.
– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli ghirai nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?
– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?
A leány ránézett, aztán lesüté szemeit, s fejével csendesen tagadólag inte.
A kérdés rosszul volt föltéve; Riumin újra kezdte azt:
– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?
Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva rebegé:
– Nagyon! Végtelenül nagyon!
– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem az életedet?
A leány nem szólt, csak ragyogó arca beszélt.
– De nem ezt az életet; hanem az örök életet! Magát a mennyországot, az örök üdvösséget! A lelkedet magát.
– Tied az! – felelt a leány. – Bizony mondom, a tied.
– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet – mondá erre Riumin. – Te ismered a bezszlovecsniek felekezetét?
– Rettenetes szekta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak, s azt még a végső halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban. Még mi is szánakozva szóltunk róluk. Aki belép közéjük, egy esküt tesz, melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden csepp vérét, körös-körül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, aki még egy szót kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte, és bűneiről beszéljen; kísértet üldözze, álmai kínozzák lelke megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy; nyelve megrohadjon, szíve elszáradjon, lehelete dögvésszé váljon; emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sírjában ne legyen nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, aki egyetlenegy szóval megtöri a némaság fogadalmát.
– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?
– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a férfinak. Minket kínoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, ami fáj; s ha senkinek sincs, akinek elmondhassuk: jólesik azt eldalolni, elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, ami szívünket nyomja. Az, aki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint ha élve eltemetné.
– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?
– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől. Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kísértetek, akik itt felejtették magukat a kakasszó után, mikor sírjaik becsukódtak. Mindig féltem auljok közelébe menni.
– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, ősszel és tavasszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, akik az énáltalam üldözött titok kulcsát bírják.
– Akkor azt sohasem fogod megkapni.
– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy akarsz-e Csengli ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? Azt feleled rá neki: „Nem!” És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, amelyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a szent szűznek, hogy ha csoda módon megszabadít, akkor neki szenteled magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie felekezetbe, ahol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.
Izméne összetette két kezét keblén, s szemeit ég felé emelve, mondá:
– Ha te úgy kívánod, azt teszem.
Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.
– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?
– És nem vagyok-e rabnőd? – tevé hozzá a leány.
– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?
– Ha kívánod, leteszem.
– És azután el mersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen sírjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, ahol örök hallgatás van, ahol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? Valami elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfúrt hegy túlsó oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, ahol nem terem se kenyér, se gyümölcs; ahol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, ércsalak, rozsdavíz-patakok, örökké csattogó érczúzók és örökké hallgató emberek. El mernél oda menni?
– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak, s a te szavadat nem hallom, az fájni fog holtig. De te boldog léssz idefenn, s ez megnyugtat engem oda alant. Ugye, nőül fogod venni a királynőt? Ő téged szeret nagyon.
– Ne beszéljünk most énrólam és a királynőről.
– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sírba, hogy ti szeretni fogjátok egymást.
– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sírban.
– Hát mit akarsz?
– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon.
A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.
– Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy ha ősszel elmégy a halottakkal, tavasszal visszajöjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt, és mondj el nekem mindent, amit láttál, amit kitanultál.
A leány arcát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál; szemei kerekre felnyíltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához kapott: ez iszonyú kínzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait öleléséből, vágyott a földre leesni, s arcát eltemetni a porba.
– A lelkedet kértem – mondá neki Riumin kegyetlenül. – Az örök életedet kívántam áldozatul.
A leány aztán térdre emelkedék kínos vonaglással, oly arcot meresztve Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná oda neki.
– Úgy lesz.
És úgy lett.
Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az orosz raszkolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.
Hisz a civilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba megy. Csakhogy „ez” éppen orosz metódus.
Amint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte arcvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.
A félévi arany- és ezüsttermelés, amit magukkal hoztak, annyi lehetett, mint az Urál-hegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.
Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmiszerek félévre vannak szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, akik az igazi sírba elmennek.
Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a küldöttség véneit, akik szótlanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket, fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a sztaroszta elé a beavatandó neofitát, Izménét.
Még most is az a rózsaszínű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá tette egy olympi félistennőhöz.
A némák sztarosztája pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, amit a férfiak viseltek, a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány elé.
Mindenki érezheté a darócköpenyen azt a mellfojtó nehéz szagot, amit magába vesz az az öltözet a föld alatti nyirokból, az ércrozsdából, a penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sírboltleheletet terjeszté maga körül.
És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni vele azt a szép rózsaszínű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, amelyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt. Fölvette.
Akkor a sztaroszta előhúzott egy papírtekercset az övéből. Fakó volt az is már és penészfoltoktól iromba; az írott betűk olyan színűek rajta, mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.
Erre volt fölírva az a rettenetes eskü.
És a leány elmondta ezt az esküt az eléje tartott papírról, mondatról mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az „Amen” a végén, az volt az utolsó szó, amit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még csak azt sem többé, hogy „Isten hozzád”, valakihez fordulva, aki a királyné jobbján áll.
És nem reszketett a szava, mikor az esküt végigmondá. Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok dacára meg fogom szegni ezt az esküt: „Isten engem úgy büntessen!”
És szörnyű ez esküt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni.
A végső szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt zárva. A szép szeráfarcból nem látszott más, mint a bezárt ajk, ami se hangot, se csókot ne adjon soha többé.
A következő éjjel nyomtalanul eltűntek a némák. Szokásuk volt folyamok medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is volt őket kíváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.
