III. Irzambek herceg
III. Irzambek herceg
Szentpétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan „távlovaglás”, amihez orosz elhatározás kell. Ha harminc napot veszünk egy hónapnak s harminchárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.
Hanem hát van egy tréfás közmondás, ami félig igaz, félig nem. Ha „ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre”. Attól függ, ki az a másik?
A jókedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, amilyen divatban van mai napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint aminők a vasúton tett menyegzői templomtorony-futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve – orosz menyasszony kell hozzá, aki erre vállalkozzék.
Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.
Az első meséje szólt Irzambek hercegről.
Irzambek herceg Miklós cár idejében nevezetes alak volt egy ideig Szentpétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok fejedelmének, akik a Kínával kötött egyezség után orosz fennhatóság alá jutottak. A nagyfejedelem, akinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga küldte fel a fiát Szentpétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a cárnak.
Irzambek herceg csinos fiatalember volt – kalmuknak, szilvamagforma szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakáll, fölül félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de természetes esze helyreütötte azt, s naivsága éppen szeretetre méltóvá tette.
Tolmácsa és kedvence, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a Néváig kísérte, Cseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett, miután a családi nevét otthagyta, amit az apja (a gonosz decembristák egyike) veszített el méltó bünhődésül.
Irzambek herceget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban, s azt helyezeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s szükség esetén lovast tud a csatába vezetni. Aztán egymillió tévelygő lélek, aki még pogány: Buddha-imádó, ezeknek a megtérítése megérdemli a fáradságot.
Cseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herceg előtt, hogy bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre áttérni, amire Irzambek herceg azt felelte jó szívvel, hogy „Majd meglássuk!”
Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve, s mindenféle színű szironnyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be magát a cárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.
A hódolat átnyújtása után a cár igen kegyelmesen szólt hozzá, s annak a jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz egyenruhát, földíszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.
Azt hitték, hogy a cári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a kínai még cifrább, s ő azt is látta.
Mikor Cseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a cár kegyével, ezt felelte rá, hogy „nagyon szorít”. – Nem volt szokva azokhoz a kemény, hosszú szárú csizmákhoz.
Meghívták őt az udvari ebédre, ahol az a nagy kitüntetés érte, hogy az asztalfőnél a cár mellé ülhetett, míg Cseremikoff a széke mögött állt, és tolmácsul szolgált.
Irzambek herceg persze hogy azokból az ételekből egy falatot sem evett, amihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak valami sült húsfélét, ami megtetszett neki, azt az egész tállal ott tartotta magánál, s megette, ami benne volt az utolsó betevő falatig, még a tálat is kitörülte simára. – Mikor aztán még több ételt hoztak, s látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé Cseremikofftól: „Te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?” Mikor vége volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Cseremikoff által kérdezteté a cár, hogy mi baja. Tán nincs megelégedve a lakomával? – Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a pörkölt tokányt megették a közös bográcsból, ki-ki tíz ujjával halászva ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét, s annak nyújtja oda a kezét, hogy – szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi kegy legmagasabb kifejezése. S a cár ebben a kegyben őt nem részesíté. Ezért volt a nagy levertség. Amint a nagy szomorúság okát megtudták, előhozták annak az orvosszerét, a francia pezsgőt, s teletöltötték a poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve lett, s a tizenötödiknél azt mondta Cseremikoffnak:
– Ez a ti vallástok nekem nagyon tetszik.
Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, amiről már hallott egyet-mást példálózni, s amiben van is valami. El is ment a huszadik pohárnál abba a túlvilágba, ahol az ember a mulandó világot elfelejti.
Hanem mikor másnap Cseremikoff eléje került, azt mondá neki:
– Te! Ez a te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha minden hajam szálán egy-egy dzsinn ülne, s azt a fogaival húzogatná.
Cseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmúlik az, mihelyt egy kis scsí-levest eszik rá, ami káposztaléből készül, s a mámor utóbajait legyőzi, Irzambek herceg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.
Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal. Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. – Azt hitték, ez nagy bámulatot fog gerjeszteni a hercegben. Az pedig meg sem pislantotta azokat a szilvamag-szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt kérdezte Cseremikofftól, hogy hol van hát az a „nagy szarvas” amit ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer ember puskával, ágyúval fél napig lövöldözzön anélkül, hogy egy őzet hozzon haza a vadászatból.
Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent Izsák templomba az eucharistia ünnepélye alatt. Vajon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a vadember lelkére?
Megijedt tőle.
Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:
– Te! Én ilyen költséges istent nem tarthatok. Hisz akinek ilyen nagy templom, ennyi cifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az énnálam meg nem marad. Buddha mégiscsak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével, s az én lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.
Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, aki őt a keresztyén vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten, a Jehova dicső tulajdonai felől. – Irzambek herceg megértett mindent.
– De hallod-e – mondá az archimandritának –, ha tinektek olyan jó Istenetek van, aki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is tud, aki minden embert egyformán szeret, s azt akarja, hogy azok is szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert anélkül is mindig jól tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a tiszteletével, mikor úgyis jó barátom, s akármi bolondot vagy rosszat cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos hízelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű isten, azt ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is elfogadja, meg az ellenségemét is, s ha az enyimet kevesli, kiád az ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen velem. Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, akik éjjel a gyomromra ülnek, s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám, amik a jurtámat leszedik a fejem fölül, s a méneseimet a tengerbe kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kínoz, ha megharagszik rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres kézzel. – Nem a jó Istennek kell az imádás, aki szeret minket, hanem a rossznak, amelyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való énnekem. A pusztában a rossz isten az úr!
Nem lehet Irzambek herceghez az ész oldaláról hozzáférni a rafinírozott butaság miatt.
Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.
Téli Palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.
De nem az ezernyi csillagfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák csillogása volt az, ami Irzambek herceget bámulatra ragadá, hanem a szép hölgyek hófehér vállai: amikhez hasonlókat ő még eddig sohasem látott.
– Périk ezek a paradicsomból? – kérdezé tolmácsától.
Az megmondá neki, hogy ezek hercegasszonyok.
Irzambek herceg azt mondá:
– Hogyan kívánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék szemekkel! S minő hófehér keblek!
S látta táncolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni. Lélegzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.
Egyszer aztán történt vele valami, ami ismét visszaszállítá a földre. Mégpedig igen kellemes módon.
Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől, s Irzambek herceg meglepetésére szánva.
Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvenc nemzeti nótáját; utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.
E dal hallatára egyszerre a fejébe szökkent a vér a hercegnek. Az ő otthoni nótája volt az.
S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a táncterem közepére, s elkezdték táncolni a kalmuk fátyoltáncot.
Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herceg szemei! Hogy feszültek az izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a táncot ő jobban érti, mint azok, akik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne toppantson a lábával.
S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.
Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez odavezetteté magához Irzambek herceget, s fölkérte egy táncra.
A fejedelemfi, ha nemzeti táncáról volt szó, nem is kérette magát kétszer, s feszes egyenruhája dacára egész hévvel és méltósággal járta el azt, kétszeresen lelkesülve a szép táncosnő csábító tekintete által.
Mikor visszakerült Cseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a szultána?
Az megsúgá neki, hogy az Akszantine hercegnő, fiatal özvegy, a leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, akinek két palotája van Szentpéterváron: egy nyári, meg egy téli.
Irzambek herceg nagyot sóhajtott. Szívébe volt már a nyíl lőve.
Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, ahol az urak köpenyeiket átvették, Irzambek hercegnek valaki valamit nyomott a kezébe.
– Te! – mondá Cseremikoffnak. – Ez a tábornok nekem valamit adott.
– Nem tábornok az, hanem inas.
– No, hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.
– Levél az.
Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint tündérbőrnek.
– Hát mi az a levél?
– Ez Akszantine hercegnő küldi neked.
– Hát te azt hogy tudod?
– Itt van a levélben.
– Ő maga benne van a levélben?
– Azt írja neked, hogy holnap estére szívesen lát palotájában.
– Hát ez a levél beszél?
– Bele van írva.
– Hadd hallom!
S Izrambek herceg a füléhez tartotta a levelet, míg Cseremikoff megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemén keresztül szokta meghallani az ember.
Másnap alig lehetett nyugtát lelni a hercegnek. Folyvást előbbre igazgatta a mutatót azon a boldogságon, ami az órákat üti; azt hitte, akkor hamarább lesz este.
Végre eljött a várva várt idő, s Izrambek herceg Cseremikoff társaságában elszánkázott a hercegnő palotájáig; ahol medvebundás kapus fogadta, s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót, s vezették számtalan illatos termeken keresztül.
Akszantine hercegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket, s itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.
A hercegnő nyájasan fogadta Izrambek herceget, s maga mellett mutatott neki helyet.
A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet, s azt a hercegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését, hogy a hercegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: – azt akarta megtudni, hogy hol van „ő maga” ebben a levélben.
A hercegnő rámutatott a névaláírására.
Azt azután Izrambek herceg áhítattal érinté ajkaival. S azután hálásan tekinte Cseremikoffra bocsánatkérőleg.
– Látod – monda Cseremikoff –, igazat mondtam, hogy az a levél beszél tehozzád.
– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?
– Azt hasonlóképpen teheted meg, ahogy a hercegnő tette.
– De én nem tudok oroszul beszélni.
– Tud a kezed.
– A kezem? – Ezt meg éppen nem bírta felfogni a herceg.
Cseremikoff azután odavezette őt a hercegnő íróasztalához, s eléje terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a herceg kezét, annak a hüvelyk-, mutató- és középujja közé odadugott egy töviskesdisznó-tüskét, melynek a végére valami nyílforma volt erősítve, s az meg valami lila színű folyadékba mártva, s akkor megfogva a saját kezével a herceg kezét, azt kérdé tőle:
– No, hát mit akarsz a hercegnőnek oroszul elmondani?
A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.
– Hajfürteid hasonlatosak a kivi madár farktollához, melyet aki föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a hamlák fa bogyójához, melyből aki egyet megízlel, meghal tőle.
Cseremikoff vezette a papíron a herceg kezét, s természetesen létrehozta vele a megfelelő cirillbetűket.
Ugyan mi lesz ebből? – gondolá magában a kalmuk herceg.
– Vidd oda a hercegnőnek magad.
Az ifjú vadember odalépett a hercegnő elé, s átnyújtá neki reszkető kézzel a levelet.
S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehér vállú péri lesütött szemeivel az ő kezének beszédét. S amint látta, hogy az olvasónő kis fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el, s végtére mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.
Izrambek hercegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor eltávozott Akszantine hercegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig szerelmes lett bele.
A hercegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szívesen látja a fejedelemfit máskor is.
– Te! – szólt Izrambek Cseremikoffhoz. – Én ezután úgy szeretnék beszélni a szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.
– Az csak akképp történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene megtanulni oroszul.
– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol, s a ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást, s a szamár nem a lótól a nyerítést, s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem: az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint amerre magától forog.
– Akkor bizonyára a szép hercegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.
És Akszantine hercegnő megtette azt, amit Cseremikoff mondott. Cseremikofftól leckéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a szavakat, amiket Izrambek herceg megértett, s aztán beszélhettek egymással anélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a beszélgetést.
Ily áldozatra képes egy orosz nő az ő hitéért és hazájáért.
(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)
Mert mindennek az volt a célja, hogy Izrambek herceg az igaz hitre áttéríttessék, s vele együtt egymilliónyi sötétben tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, amihez leghívebb vezető volt a szerelem.
Akszantine hercegnő napról napra tökéletesebben beszélte a kalmuk nyelvet. Izrambek herceg pedig napról napra szomorúbb lett.
– Beteg vagyok – mondá egyszer Cseremikoffnak –, nem tudok enni, s nem tudok aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja kovászba, s azzal bedugja a sütőkemencébe. Mikor a tészta kenyérré sült a magzaton, akkor kihúzza, s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember esik e bajba, akkor a lámát hívatják el, mégpedig, ha fejedelem a beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a chowarekjeit, kirakja a beteg körül az agyagból gyúrt „csort” ördögbálványokat, s azután elkezdenek dobolni, s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg nem gyógyul. Mármost csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy vén ember? Sütőkemence kell-e, vagy a gelongdobolás?
– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes, s nem kell neked se láma, se sütőkemence, hanem házasság. Kérjed feleségül a hercegnőt, és hozzád megy.
Fejet csóvált erre a fejedelemfi.
– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem tudom, hogy én ennek a szultánának a „kalimját” ki tudjam fizetni.
Kalimnak hívják a menyasszonyi díjt, amit a kalmuk vőlegények szoktak fizetni.
– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz tehozzád annyi aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, amennyit ötven tevéd elbír, mert nagyon szerelmes beléd.
Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát Izrambek herceg.
Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál elmondá a hercegnőnek azt, amit Cseremikofftól hallott.
A hercegnő azt mondta rá, hogy Cseremikoff igazat mondott.
Civilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz borult volna, a barbár lótejivót azonban ez csak elbízottabbá tette.
Úgy bánt a hercegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb férfia.
– S mit kívánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?
– Nagyon sokat. A lelkedet.
– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, amíg élek?
– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.
– S mi szükséged van neked az én lelkemre?
– Az, hogy anélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek, s több asszonya ne legyen rajtam kívül.
– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezűek azok a némberek, akik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted szeretni lehessen őket.
– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, amik őket szeretetre méltókká teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy akit én szeretek, az még a túlvilágon is az enyim legyen, hogy az is abba a mennyországba jusson, ahová én.
– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?
– Az, hogy megkereszteljenek.
– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?
– Minek?
– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem akarok járni.
– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.
– Te sokat tudsz, amit én nem tudok; de sokat nem tudsz, amit ha megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.
– Beszélj.
– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy kunyhó, aminek a neve „jurta”, annak a cölöpeit ő maga segíti leverni a földbe, ahol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga rakja föl rá a teveszőr-takarókat, s belül kibéleli nyest és kékróka prémeivel: a telet abban tölti velem.
– Be fogom érni azzal a gunyhóval.
– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a mozsárban zúzott gabonából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, amit a férje leszúrt és hazahozott, s azt kihímezni saját maga festette szironnyal.
– Megtanulom azt, és elvégzem.
– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.
– Megtanulok rajta játszani.
– Az én feleségemnek nem lesznek cifra köntösei. Amit maga fon, sző, mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyírt gubancokból, azt viseli.
– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.
Ezen a találkozáson annyira vitte Izrambek herceg, hogy megtanult kezet csókolni.
Másnap megint eljött a hercegnőhöz, s azt mondá neki:
– Én kész vagyok teveled keresztyén módra megeskünni, azontúl keresztyénképpen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én nemzetem szokása szerint történjék meg.
– S miből áll az a szokás?
– Megosztod velem a falatomat.
A hercegnő nem látott benne semmi lehetetlent, s szavát adta rá. Izrambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni, mikor szép, derült, napos idő van.
Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a hercegnőhöz Izrambek, nemzeti öltözete teljes pompájában.
A hercegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.
Palotája parkjában egy nagy nyírfáktól szegélyezett téren volt felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a hercegnőt és udvari kíséretét befogadhassa.
A hercegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk fejedelemnőének, Thamanénak, akinek a férje már orosz vazall, s nagy fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű selyemből, s elöl mindenik nyitva, hogy a másik kitűnjék alóla. A legfelső, uszályos öltöny karmazsinszín nehéz selyem, az alatt egy rövidebb kantus égszínkék, igazgyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal, s az utolsó a patyolating, mely nyakáig felért, briliáns gombokkal összetartva. Lábain hímzett papucsok, fején gyöngyös süveg, paradicsommadár-tollal; hosszú két hajfonadéka színes szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, ahol az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői szintolyan szabású öltözeteket viseltek, s kétfelől mellette drága perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a hercegnő pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelen voltak a szertartáshoz hivatalos násznagyok is.
Izrambek herceg ezúttal nem hozta magával Cseremikoffot. Semmi szüksége sem volt tolmácsra: ő és a hercegnő már megértették egymást.
Izrambek herceg homlokával érinté a hercegnő előtt leterített szőnyeget, ami a legmélyebb tiszteletet jelenti, s azután elévont kebléből egy drága, finom fátyolt, amit a kínaiak csak igen nagy urak számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából, s ünnepélyesen felkérte a hercegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül kérés jelképe gyanánt.
A hercegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre, s elfogadta a jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyújtott át a hercegnek, melyre mindenfele állatok voltak hímezve.
– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet, s vedd föl az enyimet – mondá neki a szép ara.
A kalmuk herceg, nemzetbelijei szokása szerint, egy veres rézlapból kimetszett torz alakot viselt a nyakába akasztva, aminek valami rossz szellemet kell ábrázolni. A hercegnő ahelyett egy zománcozott arany kettős keresztet kínált neki cserébe.
– Még hátravan a jó „áldás” – mondá a herceg. – Engedd meg, hogy elhozzam azt.
Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból, s a park útjain eltávozott.
Hagyták menni. Kíváncsiak voltak rá, vajon minő áldással fog visszatérni.
Azalatt a hercegnő előkészítteté az íróasztalkát, melyen a házassági szerződés feküdt. Abban le volt kötve Izrambek hercegnek minden világi birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a másvilágon. Ha azt aláírja a herceg, akkor az egész népe meg van hódítva és meg van térítve a szent orosz birodalom, s a szent ortodox egyház számára. Azt pedig alá fogja írni bizonnyal, ha a kezébe szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, amilyen a szerelmes menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.
Izrambek herceg pedig nem ment messze, csak a park útjain kalandozott egy ideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta, amit keresett.
Egy hatalmas, nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes pók, a nőstény – a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat, félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.
Izrambek herceg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.
Azzal visszatért a sátorba.
– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást – mondá a hercegnőnek. – Íme, megtaláltam.
Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok féltükben összehúzták magukat gomollyá a tenyereiben.
A hercegnő meg volt lepetve.
– A pók a szerencse és az áldás a házasságon – magyarázá neki Izrambek herceg. – Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet. Ez adja a nőnek a munkásság és otthon ülés erényét. A nőstény pók minden hozzá közeledő idegen hímet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.
A hercegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nemigen nagyon szerette is az állatok legrútabbját így színről színre.
– S mi fog történni e pókokkal? – kérdezé vőlegényétől.
– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.
A hercegnő gondolta magában, majd el fogják azokat tenni üvegbe, ahogy szokták a parasztok, akik lutriszámokat akarnak kihúzatni a jámbor pókkal.
– S mit fogunk velük tenni? – kérdezé.
– Megesszük őket.
… Jó, hogy a hercegnő erre a napra a legfinomabb kínai arcfestékkel volt kiszínezve, különben meg kellett volna látszania arcán rettentő elsápadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása, szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.
Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a hercegnő vegye kezébe a neki kínált fertelmes állatot, amit ugyan pusztán a tenyerébe fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a hercegnő vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje idegeinek érzékenységén elmúlni azt a nagy diadalt országa, egyháza számára. Gondoljon a mártírnőkre, akik hitükért a tüzes vasat is megfogták. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. Amitől a kalmuk fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz hercegasszonyok se riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós segítségével.
Akszantine hercegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szívének minden vércseppje, minden gondolata tiltakozott az undorító áldozattól. – Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott – ökleit kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait összeszorítá. – Azzal sebesen odanyúlt Izrambek herceg kinyújtott tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt, s a másik percben a szörnyeteg eltűnt rózsás ajkai között.
Izrambek hasonlót tett a pók hímjével.
Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a sátorból, s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést szerzett magának.
Akszantine hercegnő pedig mosolyogva nyújtá kezét Izrambek hercegnek, s azt mondá csengő hangon:
– Nem is volt rossz. Az íze tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.
– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért – mondá Urgulanilla Ivánnak, s várta annak bámulatkifejezését az önfeláldozó hőstett fölött.
Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá, s azt mondta fitymáló hangon:
– Azon nem csodálkozom, hogy a hercegnő a pókot megette, hanem, hogy a kalmuk herceghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám, ha mint filozófnak egyáltalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép hercegnőnek, mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják kemencében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.
– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő hazaszeretetének!
– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herceget. Egy férfi, aki semmit sem tud: az egy félisten és félállat, asszonyok ideálja.
– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedvéért, akit szeretsz?
– Feleled, hogy én Mohamed Szádi vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a pókot az igazhívőknek.
– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, aki minden tudományból doktor.
– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a szép hercegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kíváncsi vagyok rá, hogyan költötte el a kalmuk herceget?
– Izrambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész udvar jelenlétében.
– Ami nagyon jóleshetett Izrambek hercegnek, de még inkább a ceremóniában részt vett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy ortodox egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, ahogy azt az első keresztyének gyakorolták: egész vízbe mártással.
– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!
– Magamról tudom. Már ötesztendős voltam, mikor átestem e sacramentumon. Rúgtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva lebuktatott a jeges vízbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefulladt a medencébe. A pópa megcsóválta a fejét, s azt mondta: „Ez bizony megtetszett az Istennek, s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!”
– Csitt! Hallgasd tovább Izrambek herceg történetét, s ne gondold, hogy ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, amiből példát vehetnél magadnak. – A hercegnek türelemmel kellett végigvárni a hosszadalmas előkészületeket, amik az eljegyzés és a menyegző napjait egymástól távoltartják.
Előbb számtalan okiratot kellett aláírnia szép menyasszonya segélyével, ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége, s nem volt hiánya kegyes oktatásokban, amik az igaz hit ágazataival megismertették. A menyasszonyi öltözet hímzése is igénybe vett néhány hónapot.
Ezalatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhívőt össze nem esketnek; be kellett várni a farsangot, amikor aztán a menyegző egész fejedelmi pompával ment végbe az Izsák-templomban, a császári család jelenlétében, s végződött nagyszerű lakodalommal.
– Mely ismét azon végződött – vágott közbe Iván –, hogy a toasztok sokasága miatt a vőlegényt kézen, lábon fogva fektették le a szalmára, akarom mondani, a menyegzői ágyba.
– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a „bratina”, a „végtelen pohár” körútját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból, és eltűnnek boldogságuk menedékébe.
– Ahová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.
– De, igenis, szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei gránátgyöngyökből és fehér korallból voltak.
– Szerelmes paradicsommadaram, mit mívelsz itt? – kérdezé a boldog vőlegény.
– Szent fogadást tettem – mondá a menyasszony –, hogy azon naptól kezdve, amelyen sikerült tégedet az egyedül idvezítő ortodox hitnek megnyernem, este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminchárom miatyánkot, negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.
Irzambek herceg okos ember volt, aki belátta annak a szükségét, hogy a jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kívánságát híven teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a dolgon.
– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, aki még Kínában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, ami olyan volt, mint egy motolla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett Buddhának azért, hogy én fiúnak és ne leánynak szülessem a világra. Meghallgattatván kérése, egy derék chowarek láma ezt az imádkozó gépet szerezte neki, amin tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott imádságokat. Később, hogy sok bosszúságot szereztem neki, már aztán nem is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát, kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.
A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot, s folytatta az imádkozást, míg Irzambek herceget elnyomta az álom.
Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra ébredt, hogy szép menyasszonya megint az imazsámolyon térdepel, s az olvasó gyöngyszemeit pergeti alá.
– Gyönyörű, virágos zöld mezőm! – szólítá meg az ájtatos hölgyet. – Meddig fog ez így tartani?
A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:
– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne osszam veled az élet legnagyobb örömét, amíg a te atyád áldása nem szentesíti a mi frigyünket.
E szóra azonnal sietett a herceg beleugrani a csizmába. Egy szót sem szólt többet; szaladt Cseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur tája felé, ahol az örege lakik.
Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáznapi járóföld! Hát még télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!
Ehhez nagy úti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is adatott melléjük: ceremóniamesterek, intendánsok, gyóntatók és szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnia kozák adatott fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani, s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor véges-végül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki, ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.
Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a cári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki. Előreküldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.
Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség, felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a díszlakomához, jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért, s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt lövöldözni s örömtüzeket gyújtogatni mind az ő üdvözlésére, s a hű kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust annak a megállapítására, hogy ők ébren vannak.
Ez így ment egész Jekaterinburgig.
Itt végződik a rendezett út; s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az Uralon az Altajon, hajóút a Csusszováján, lovaglás nyeregben és teveháton a dzungár sivatagon, a Siansahon és Balkason keresztül, küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, faggyal és hőséggel, tatár hordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a civilizált Irkuckban; átkelés a Bajkál-tavon; átmászás a dauri hegyhátakon, míg végre késő ősszel eljutottak az Amur folyamig, mely Irzambek herceg birodalmának határát képezé, s ott hajóra szállva, leeveztek Nikolajevszkig. – Éppen egy esztendő telt bele Irzambek herceg keresztyén hitre térése óta.
No, és találd ki, hogy mire való volt az egyesztendei időhaladék?
Arra, hogy ez idő alatt a cár parancsára Irzambek fejedelem népe az ortodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur-vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s Nikolajevszk parancsnoka, herceg Arzenkoff Alekszandrovics Mihály, e szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: „Íme, itt van rezidenciátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog uralkodást!” A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, amelyben Akszantine hercegnő lakott Szentpétervárott. Így tudja jutalmazni a cár az ő híveit…
– No! És az atyai áldás? – sürgetőzék Nikolajevics Iván.
– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s amely napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kivitollas süveget is átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába, azt mondva neki; amit én teneked. – „Számomra ezentúl csak egy ,hiszekegy’ van; hiszek tebenned, az én teremtőmben, üdvösségemben, feltámadásomban. Amen.”
A többit nem mondta.
Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba jutott egy kalmuk fejedelemfi, aki se írni, se olvasni nem tud, hát őrá még mi nem vár akkor, akit a helsingforsi Alma Mater megbabérkoszorúzott – ha jól viseli magát?
