A boldog ember
A boldog ember
Magamban nevetem az egész világot.
Népdal.
Népdal.
Hol? Merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott egy boldog ember – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég minden csapásait érdemelte volna.
Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.
S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem is volt volna Isten az égben!
Ki áldotta meg őt?
Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas üveg szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak. Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelíd méhek döngik körül, s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeverékét, ezer virágból szedettet ver be a szobába.
Benn egy zöld kalitban énekes hím fürj pitypalattyol, kívülről társai felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a „cicada sonora” ver ismeretlen lélekhangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érchenger, mik úgy hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló tó vízébe.
Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.
Egy márványasztalon pompás kék és fehér porcelán vedrekben ritka és alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek, hosszan kilógó ezüsthím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között, miknek csodásan édes illatja a lelket bírná elaltani; a vedrek aranyzott emaillos ékvényekkel vannak felcifrázva.
Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!
Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy forró leheletétől részeg levegőben, ott nyugszik habkönnyű selyempárnákon egy ifjú nő; szép, mint a költészet első szerelemálma, tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arca alig pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljes színűbbek nyíló ajkai, a nedves, piros, élvígérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden átkéklenek az erek, szemöldökei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű karja feje fölé van emelve, fél feléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a szőnyegen át belopózó világ. Fejér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom, simuló patyolat minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénuszi termet kecseit.
Alszik. Virágillatot szí be, balsamot lehel vissza pihegéseiben.
Mellette kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg pirossá fényesítve, aranygombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér vánkosokon, hószín pólában egy szép kisgyermek fekszik; nem igen piros, talán beteg? – noha pólája és vánkosai repkednek a piros szalagoktól.
De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik, s végre kényeskedő beszédes sírással szól bele a csendbe.
Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki szimpátia köti össze, mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden bajait, kívánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet vagy orvosságot, csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából felkölti őt, ha gyermeke ébred.
És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.
A szegletben az ágymennyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van rejtve. Cédrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá teszi. Tagjain meleg pír ömlik el, lehelete forró, keble hulláma száll és emelkedik.
A kisgyermek folyvást sír és nyüzsög.
Ekkor az ágyszőnyegek széjjelválnak, s rajtok egy arc tekint be, egy halavány férfi arca, egymáshoz közel szorult szemekkel és piciny ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez a boldog ember.
Íme mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.
Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt, s sírása kacagásra válik, apró kis kezeit örömrepesve nyújtja felé; ő felveszi a gyermeket, ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az órazenét hallatja vele, s midőn a kisgyermek figyelve felüti piciny ujját, s eszmélve szól egyes szótagokat: a! …apa! s hozzá piciny ajkait oly módosan illesztgeti, az apa szíve megtelik az örömérzetek legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk „bűnt”, „átkot” kiáltana is fejére. Megcsókolja a kisgyermeket, megcsókolja számtalanszor; a gyermek kacagva néz fel reá, azután mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebbeket pillant, végre lezárja azokat s elalszik.
Az apa visszateszi őt bölcsőjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza fölötte, melléje térdel s imádkozik.
Boldog ember, még imádkozni is tud!
Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.
A hölgy arca hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, amint a férfi álom gőzkörébe lép.
Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy konvulzív sikoltással felriad, s nagy fekete szemeivel merően, hidegen néz a férfira.
A nő tébolyodott.
E hideg, zavart tekintet, e szótalanul nyílt száj, az elmezavar misztikus jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában idegen, az eszméknek nincsen királya.
– Rosszat álmodtál, édesem? Úgy felijedtél – szól hízelgő simulással a férj, s a nő fehér kezét arcához nyomja.
– Rosszat – felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: „A kígyó a gerlével párosult”.
A férfi érzi az iszonyú szorítást, mellyel a hölgy fejér ujjai őrült erőben sajtolják össze kezét.
– Ha a kígyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve? Kígyógerle vagy gerlekígyó? Szárnyas kígyó lesz-e az vagy fullánkos galamb?
A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.
Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához annak szőkefürtös fejét:
– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme van, melyben a kígyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú háznak!
Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy rántással kettészakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a selyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyújtva:
– Vén bűnös, nesze, imádkozzál! – azután félrefordult, ágya szőnyegei közé temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könnyei öltönye patyolatára gördültek.
A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arcát.
A sírás megszűnt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.
– Félsz tőlem? Nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; ez én vagyok. Félj tőlem! Szám éget és kezeim fojtanak.
A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi kezébe, azt híve, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült szívében lakó sárkányt, odafekteti azt a nő mellé.
Kimagyarázhatlan ellenszenv.
Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír, s magát pólája kötelékeiből erőködik kibontani.
A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűvpillantásai előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott keblébe vonja arcát, fekete hajzata kígyókká göndörül, két fekete szeme szilajon villog elő leráncolt szemöldei alól. Fél hozzányúlni a gyermekhez.
A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.
Felemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyonszorítja gyermekét.
A gyermek éhes, és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől irtózik, az élet első forrását.
Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek perc múlva eltaszítja magától a keblet, s félrefordulva, undorodva hányja ki az anyatejet.
*
Ez a nő Lilla.
A férj, a boldog ember Góliáth Péter.
A kisgyermek kettőjük gyermeke.
Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt, már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja vinni.
Meg is tette.
A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé, hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.
Úgy történt.
Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de az csak forralá, nem hűté szenvedélyét.
Nem láta módot őt elnyerhetni.
Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolnia kellett és kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó indulatinak.
Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mindezen lehetne segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.
Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigetben házat építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni, kibe szerelmes, s kit valahonnét rabolni vagy megvenni készül.
Az alkalom csábító volt; ő éppen így akart tenni. Minden körülmény mintha éppen számára lett volna teremtve.
A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s néhány hét múlva eltűnve a világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr kéj és kényelem közt, senkitől nem környezve élte volna le vénsége napjait anélkül, hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?
Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra sem pénz, sem ígéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős bosszú.
Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett, Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem bosszúját, s midőn az apa terveit a fiúnak felfedezé, kihűtötte azt.
Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nemcsak fia akaratja, de fia keze ölje meg őt; s ugyanaznap rabolta el Lillát a báró, midőn egy férfi kíséretében a városba kocsizott.
A fekete odavezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, amennyit el nem pazarolhatott, de amire leginkább vágyott, azt örökre veszve találta. A leány megtébolyodott.
Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni fog hozzá; hízelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni szívét.
Mind e számításain veres keresztet húzott át a sors. A leány megtébolyodott.
E hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos szenvedély, hasonlítások a kettő között, kétségbeesés a szabadulás lehetlensége miatt úgy megrázák lelkületét, hogy amint Góliáth égő indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.
A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.
Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi gyilkosára halálítélet hozatott, s személyes leírása ezer példányban kereng minden város utcaszegletére felragasztva.
S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.
Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne, hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.
De nem úgy történt.
Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott anyjától; nem szerették egymást.
Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.
