A cantus praeses
A cantus praeses
Húzzátok meg azt a hármas harangot.
Hadd sírjanak a berencsi leányok.
Népdal.
Hadd sírjanak a berencsi leányok.
Népdal.
Márton diák, rozmarinszál.
Népdal.
Népdal.
Cantus praeses: ez magában csekély szó; magyarul annyit tesz, mint a kántusnak az ő prézesse. Mint szinte a kántusnak az ő prézesse is magában csekély ember, alig tíz markos incepinc, cinigefejű madárka, kit még subscriptus diák korában is ,am’cének’ titulált a series-olvasó jurátus diák. De hol van azon toll, mely leírhassa, hol van azon elme, mely felfoghassa az ő hivatalos magasságának mélységét és az ő dicsőségének iszonyú voltát???!!!…
Hogy a kántus prézes hanyadik személy a király után, azt ugyan hevenyében meg nem tudnám mondani, de hogy igen hatalmas úr, kivált szerdán és szombaton délután, zsebjeim tisztaságára merem állítani.
Tehát a kántus prézes úr szobáját – mely urat ezentúl, rövidségnek okáért hétköznapi néven „prézens” úrnak fogunk nevezni – nagy vasajtó őrzi. Tudatlanok azt állítják, hogy azon vasajtó hajdan könyvtárajtó volt, de mi nem hagyjuk magunkat oly balgaságokra rábeszélni, mintha még a könyveket is kellett volna őrzeni a tolvajoktól, hanem azt hisszük, hogy az a vasajtó egyedül a prézensnek megőrzése végett készült.
Készítse tehát mindenki látműszereit, fojtsa vissza gyomrába a lélegzetet, szedje ünnepi ráncokra homlokát, midőn én, a vasajtót kinyitandó, annak kilincsére teszem alázatos öt ujjomat, hogy a prézens urat ekképp saját rezidenciájában bemutassam.
Ah! Éppen jókor jövünk. A prézens úr toalettjét rendezi. Ez valami nagyszerű! Ma temetés lesz; ott persze a halott után mindjárt a cantus praeses a főszemély; sőt nagyon hihető, hogy halott nélkül hamarább eshetik temetés, mint cantus praeses nélkül; tehát neki ott eleganter kell megjelenni, kire annyi szem hallgat, és annyi száj néz.
Íme, lobogó gyertyalángnál rozsdás cirkalmot tüzesít meg, annak két ága közé csomónként hajat szorítgat s a cirkalom segedelmével becsavarja, s – mily zseniális ötlet, a hajbodorító vas helyettesítve van – a kenderfürtök apródonként összesugorodnak, míglen végre a prézens úr feje olyatén alakot nyer, minő a vedlő borzas jérceé, vagy, hogy a magasból vegyük a hasonlítást mint a serkocsmák cégérein a gyaluforgács.
Ezen átesvén, egy újabb pipereműködéshez fog a prézens úr, mely neveztetik igazi nevén talpallóvarrásnak; gyilkos egy mulatság a maga nemében, de cantus praeses úrnak mostanság igen fontos okai lehetnek szabójához nem küldeni ruháit, s ezen indokoknál fogva személyesen nekifekszik a nem legköltőibb foglalatosságnak, s a legábrándteljesebb andalgással énekli össze a corduán talpallót nadrágszáraival:
„Eljött az esti szellő”… Hu, juh! Be nehezen akar ez a tű átmenni ezen a rinocéroszbőrön!
„Eljött az esti szellő, ringatva csólnakom.
Az ő nevét susogta, kiért imádkozom” (da capo exaltato, e furioso).
Terring… erre, amarra! Még a dicsőséges föltámadását is a hajnalának! Beh megszúrt ez a rozsdás tű, aki áldója van a vasnyársának!… „kiért imádkozom.”
„Nappal gondolámban, este nyoszolyámban;
Michelemma, Michelemma!”
– Itt vagyok, cantus praeses úr.
– Ki hítt?
– Azt tudtam, engem kajátoz a cantus praeses úr – felelt a prézens úr szurdéklakó dárdása hivatván Miskának, és lévén mindkét arca kétheti iskolaportól réteges.
– Kimész mindjárt semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a…! – S ezzel széttekint, hogy tulajdonképpen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő dárdásnak – ezt az asztalt.
Prézens úr itt meglehetősen elvetette a kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a célra készült, hogy vele valaki hajigálózzék, lévén másfél öl hosszú és igen nehéz. Azonban a Miska öcsém szerencséjére nagyon megijedt, és sietve elvasalt, ekképp felmentvén a prézens urat ígérete beváltásától.
– Nem hagynak békét!
„Nappal gondolámban, este nyoszolyámban” stb. Valamennyi egér volt a kollégiumban, mind halálfiává lőn.
– No! Megvolna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem éppen csikófogú varrással, s a prézens úr nagy elégedetten lépdeli benne végig szobája territóriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik, sárgaságban sínlődő kendőjében megtörölközik, s a tükör hiányát akként pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon, s az ilyen szurrogát tükörben aztán hajának és nyakkendőjének állását igen, de arcának sem piros, sem fehér színét, sem egyéb nüanszát ki nem veheti; azután szép fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját, kesztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálcáját, fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, gitárját, hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos méltóságában a cantus praeses, s falon látszó árnyékában tekintélyes pozitúrákat iparkodik betanulni…
Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt; midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblíté, oly képet csinált, mintha timsót nyelt volna le; törölköző kendője pedig finom porral látszott behintve lenni, amin ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy „Porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk”. E körülményekből azonban aligha nem fog még valami kifejleni…
Ezalatt a kántus – mely nem egyéb, mint az énekszós ifjúság kara – összegyülekezett az oratóriumban (ez azon hely, ahol az orátorok orálni szoktak), s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból, s fenn ültek a padok tetején, míg a kisebb klasszisták holmi rejtélyes stratagémákon motoztak a padok alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diákféle embernek minden porcikája tele van istentelenséggel, és ezt csak azért említettem meg, mert vannak, vagy legalább lehetnek, akik ezt még eddig nem tudták.
Egy szegletben szupplikációra járt hősök mesélék kalandos anekdótáikat a láblógató hivők seregének; fenn pedig a praesesi pulpituson egy egérorrú egyén ül százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának, minthogy a kelleténél több, rendesen csak felét szokta használni, melyen át jelenleg is a legsipítóbb cérnavékony, gyékénykáka hangon énekli a prézens úr kedvenc énekét.
„Eljött az esti szellő”… de mily keze-lába törötten! Ha hallaná, ideglázt kapna tőle.
Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két keze tógája zsebjébe vész. Tudja isten, miről gondolkozik!
– Pistikám! – rikolt lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú énekes, s bivalyul nekiesik a morfondérozó fiúnak, és átnyalábolja annak nyakát –, az isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?
– Mert nem vagyok víg – felelt lakonice Pista, üggyel-bajjal öltve ki fejét az ölelő karok közül, melyet csak azért köríték oly barátságosan, hogy egypár tenyérre krétázott szamarat hátára nyomhassanak.
– Be sajnállak, édes egyetlen barátom – esküszik hipokrita tűzzel a százgallér –, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám éretted.
– De hát ne kapaszkodjál nyakamba, elég teher vagyok én magam is magamnak.
– A praeses! – ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó oly ijedt arculattal, mintha azt mondaná: „Szalad a francia – de utánunk!” – S e varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül, és pipáit zsebre rakja, a százgalléros lebomlik Pista nyakáról, a légátusi kalandok félbeszakadnak, s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett podesta.
Körültekint, szemei szikráznak, s lábai Galileiként azt mondják a kollégium padozatának: „Bizony csak mozogsz te!” – Szemeit összehúzza, képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, amennyire lehet az orrán keresztül eregetve a szavakat:
– Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?
Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá, feleletül megszólamlik a legmértékeltebb hangon, míg a bagók – az első éves bölcsészek díszneve – oda hátul majd megfeszültek, nem annyira nevetésvágyukban, mint féltökben.
– Melyikre feleljünk elsőbb?…
– Ki pipázott itt?
– Alkalmasint a juristák a 8 órai leckén.
– Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, miképp az a füst délutáni három óráig itt maradt volna.
– Hihető, minthogy nem küldtek érte, s az oratórium különben kémény nélkül szűkölködik.
E neszre rakoncátlankodni kezdett a fiatalság, s amely tekintélyt ez egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.
– S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?
– Mi mindnyájan, ki véknyan ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.
– De oly csúnyán ki énekelt?
– Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.
– De már ez sok! – kiálta fel tele méltatlankodással az éneklő úr. – Ez hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát szubordináció ez? Hát tisztelet ez, mi? Hát nem vagyok-e én fölötte valójuk önöknek, ki sorsukat minden percben széttéphetem? Vigyázzanak önök magukra! Nem tudják, kivel van dolguk; énvelem játszani nem lehet, de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik, ha még egyetlenegyszer…
– Ka – kukk.
– Ki volt ez?
A kisdiákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike épp azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a praeses úr legjobban ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot, félbeszakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres kofaság).
– Micsoda… mi volt ez?
A másik oldalon egy másik hang felel rá:
– Kakukk – kakukk – kakukk.
– Mi? Kicsoda? Hogyan?
Kakukk jobbról, kakukk balról, kakukk középen.
– Ki azon vakmerő, kicsoda az a szerencsétlen, ki engem még bosszantani s velem így kikötni merészel?
– Én nem tudom; én sem tudom; én sem tudom.
Senki sem tudja.
– Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.
– Kakukk.
– Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? – A prézens úr jobbról balra, balról jobbra futosott, aszerint, amint hol itt, hol ott szólaltak meg a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.
– Mit nevet ön? Ön, oda hátul? Ön apró ember? Mit? Micsoda? Sz’ ön még csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?
– Én kánspres úr, a kánspres úr képe…
– Nem hallgatsz, kutyafülű! – csikorgatá egy markos hőmő oldalba rúgva ököllel a fiút.
– Micsoda hallatlan impertinencia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni? Hanyadik iskolába jár ön?
– Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin… akarám mondani diák).
– Bi-bi-bi-biennis vagyok – felel ez reszketve, s azalatt lábával nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.
– Megcitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához! Dóczi, adj hangot!
– Dóczi, egy pofókképű klasszista faj, egy eleven és megtestesült „extra Hungariam non est vita” (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál) adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.
– Hát még te is kötekedel? Nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből eszed az iskola kenyerét?
– Azaz enném, ha hozzájutnék – mondá magában a korholt egyén, mentségül azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja, és aztán rekedt is.
– Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi?
Ümm… ümm… ümm…
– Hát ez ismét mi volt?
A kántisták vérszemet kaptak a lefőzéseken, s elkezdtek befogott szájjal, mint az ungok ümmögetni úgy, hogy sohasem lehetett kivenni, melyik és hol alkalmatlankodik a békaenunciációval?
– Kik azok a semmirekellők?
Ümm… ümm… ümm…
– Vakmerők!!
Kakukk.
– Szemtelenek!!!
Ümmümm… ümm… ümm…
– Gyalázatos akasztani valók!!!
Mernyau.
– Rettenetes!!!
Ümm… Koáksz… tuú… brekeke… brekeke… kakukk…
– Megbolondulok…
Kakukk… kakukk… kakukk…
– Kicsapatom önöket! – ordítá tehetlen dühében a cantus praeses úr, s minekutána kalapját, könyvét, hangjegyeit, hegedűjét és furulyáját egyenként földhöz vagdalá, mintha ostorhegyre vették volna, nyakra-főre kirohant a teremből, bezárkózott vasajtós szobájába s rárivallt dárdására, hogyha ki mer jőni a kemencelyukból, mindjárt hátul köti a sarkát.
S ezzel dühében lefeküdt és elaludt…
…Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon is majd rá a haza: lemond a praesességről; másfelől eszébe jut, hogy ötven forint szép pénz (ennyi a cantus praeses esztendei lénungja), enged a szép szónak, s rá hagyja magát beszélni, hogy mégsem mond le a praesességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége, s legalább annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj, de ismét másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpcös ideál, ki a prézens úr éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre hajfürteit; a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind kárba vesszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha prézesen meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját, s mint vert had, nagy szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy szunyog talpa, s abba belenézhet, látandotta, mily kémiai procedúra ment végbe arca felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gálicköves mosdóvíz és a gubaccsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy az ilyeténséges feketecirmos archoz mint illett a komoly tiszteletet követelő fizionómia, mindenki előre képzelheti.
Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel légyen arculatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett abesszíniai szerecsen mágnással van találkozásuk, hanem ahelyett erősen agyba-főbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy „grosse Geister geniert das nicht”, vagyis magyarul szólván: „bölcsnek nem derogál a ferdesarkú csizma”.
Mint fekete hollósereg vonult az énekbíró csapat a szép görbületekkel bővelkedő utcákon végig, s vígan úszott a fekete tóga az otthonos sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.
A halottas házhoz értek.
Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem: azaz – szegény! be kár volt érte!).
A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett, s számlálgatja magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremónia? Az ácsorgó néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába állanak, s a prézens urat közreveszik, ki is nagyon Dávid termetű ember lévén, s mindamellett kitűnni kívánván, beleáll a göbölitatóba, s onnét osztja szét az irányadó négy alaphangot, amennyire azokat fuvolájából elő bírta tüszkölni.
A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja, s futamodnék, ha mozdulhatna egymástól.
– A két keddjét! Ez nincs isten hírével – dörmögi egyike a közel állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb kántistát, súgva ezt kérdi tőle
– Domine, nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?
A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arculattal fordul hátra felelvén:
– Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.
A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serio pofával kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy ti. nem lát a prézens úr arcán semmi megjegyzésre méltó változást.
– Terem’tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után elénekelje. Szinte elbűvöl-bájolta az egész diáksereget; nem veszik észre, hogy kivel van dolguk.
Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus prézes helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.
– Nézzétek meg, nincsen-e lólába?
– Nem látni a tóga miá.
– De látni a szarvait; nézd csak ott a sábesztikli alatt! S valóban a prézens úr cirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó sarjadzó koronájától.
– Huccu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki a tógája alól?
– Engem úgyse, ökörfark! De nem is állok én hozzád ilyen közel.
Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának felhúzni elfelejtett sinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály alul.
A kántisták torkait stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: – oá – eé – hő – hű – dó – da – dő – hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a torkán).
– Ne köpjön a zsebembe, amice!
– No csitt! Egyszerre!
A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire húsz toroknak lőn megnyilatkozása, s hangzék:
Már elmégyek az örömbe (n)
Paradicsomnak kertébe (n)
Lelkemnek dicsőségébe (n)
Paradicsomnak kertébe (n)
Lelkemnek dicsőségébe (n)
a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen juttatja az embernek eszébe olvadástalan harmóniája hosszan vont hangjaiban:
Menj el a nyugalom csöndes éjjelébe,
A gyászos sírhalom, megnyílt kebelébe,
A gyászos sírhalom, megnyílt kebelébe,
| Közanyánk ölébe. |
A népség minden jókedv dacára zokogott.
Ismét hangzék:
Hová a világi bajok nem tódulnak,
A test kívánsági hol mind elnémulnak,
A test kívánsági hol mind elnémulnak,
| Végképen elmúlnak. |
Az ének végigéi szelíd szoprán hangokban oszlának fel…
– Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják fújni – jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.
– Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő, sohasem meri kimondani.
A nép teljesen apodemonizálta a tentatinktúrás arcú prézens urat, s noha ugyan magyar hitű létére az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat is fejjel előre vitték ki az udvarból, s kinek-kinek csurgóra állt bámultában a kalapja.
Hosszú népcsoport kísérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utósó szállására, aholott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrínus versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerői- és hitelezőitől.
A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű retorikai frázisok megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de éppen midőn azt akará mondani az érdemes búcsúztató úr: „számtalan keserű könnyeknek sűrű záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid…” – szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kacagásra fakadott, melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé tartott írása mögül ki bírta fuldokolni az áment, félrerohant a néptömeg közül, s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.
Még nagyobb lőn megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság helyett az árvízes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött a kerékvágásból, hogy a „miatyánk” helyett a „hiszekegyet” imádkozá el.
Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál kevésbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment hozzá, félt az őt környező basszisták ökleitől. Így érkezének vissza az alumniumba. A prézens úr rögtön rúgtatott az érdemes rektor professzor úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; belép hozzá méltatlankodó arculattal, s kezd megszólamlani.
– Per omnia elementa! – vág közbe az érdemes oktató úr –, hát farsang utója van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus praeses létére? Nézzen csak abba a tükörbe!
A prézens úr belenéz… megijed… térdei összeütődnek, s úgy elcsúszik egy állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.
Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.
Másnap nagyszerű inkvizíciók történtek a botrányos csíny felől. A százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes, vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant: senki sem peccat. Meg is ígérte e szívességet mindenik, de mikor a kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta a feketelevest, hét nap múlva, hat éves diák létére, elimináltatván a tanulók – akarám mondani – az iskolába járók sorából.
Ez történt két nappal azelőtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a százgallért a fa derekához csapva, agyonzúzta.
Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát annak zsebéből két ezüst húszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.
