A fukar végpercei

Teljes szövegű keresés

A fukar végpercei
Meghalok, meghalok… A temetőn
Nyugodni akarok.
Népdal.
Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót? – –
Eltemetsz-e engem temető szélébe?
Népdal.
Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.
És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.
A kór öreget rázza a hideg, fogai vacognak, s az ágya fejénél virrasztó halál lehelete hideg verítékben gyűlik meg homlokán, és senki, senki sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utósó imádságot mondana el a haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy kutyája sincs, mely halálát megordítsa.
Ilyen rideg a fukar kimúlása.
Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt, s az halálos ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal zavarta fel koronkint:
– Vén zsugori! Alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged; kívánom, hogy ne legyen csendes kimúlásod.
És e kísértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat kiáltani be a haldokló ablakán.
Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.
Éjfél nem messze már; a lélegzet rövidül, a szemek egy résztvevő arcot keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fenyő koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy pénzeit nem viheti magával.
A teremtő ige azt mondta: „Ember, bírjad a földet!” Az enyészet ezt mondja: „Föld, bírjad az embert!” És az ember szegényen megy ki a világból, mint bele jött, és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni többé.
Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy megholt és rémlék előtte, mintha a meghaltak álmodnának, és álmodott iszonyúakat. Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani; piszkosan, kopottan jártak kézről kézre azok, hosszú utakat vándoroltak idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apóst.
És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak, mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között fennakadnak.
Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a sápadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arcán, őt, az aranyat, körül akarná faragni!
Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal sohasem gyötré szeretett pénzeit.
– Segítség! Halál! – ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.
Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.
– Szegény pénzeim! – nyögé hagymázos ábrándjai közt. – Mi lesz belőletek, ha én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat kopott ruhában, piszkos ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog benneteket őrzeni, mint szemfényét? Senki, senki. Ki fog rólatok gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. – S újólag néhány percnyi merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a halálórát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.
Végre felmereszté száraz szemeit, karjait kinyújtá, s egy erőszakos szökéssel felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant, csontjai zörögtek, mint egy diószsák; odavoncolta magát pénzeihez, rájok borult, összecsókolta, könnyeivel áztatta azokat, s érzékenyen zokogott. Mikor sárga barázdás arcát felemelte, azon a legigazibb fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve, s egyet megragadva erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy el fogják temetni, azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét kimozdíthassa.
– Milyen nehéz! – susogá azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire, mellyel egy haldokló apa tekinti szépreményű gyermekeit, kiket idejekorán el kell hagynia.
Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.
Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék, s rajta egy kéz nyúlna be, mely szüntelen növekedik, míg kísértetes hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt félrehúzza, s ismét visszavonul az ablakon.
Az egy horogcsáklya volt.
– Héh! gyilkosok! rablók! – rikácsolá a haldokló, fegyverei után nyúladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze.
– Rabló! – hörgé, s háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.
Az ajtó megnyílt, s a kimúló előtt Körmös István állott, testvére fia.
– Mit? Mit akarsz te? Miért jöttél? Én nem hítalak. Miért jössz? Nekem már nincsenek pénzeim, elástam őket.
– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.
– És eszerint nincs is szükséged pénzeimre?
– Nincs.
– Ezt szeretem hallani, te derék fiú vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok, nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom, hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva pénzeim, mit tennél?
– Mélyebben ásnám el azokat.
– Jer! Jer, ölelj meg! Te derék, jólelkű fiú vagy! – Az öreg hosszú, száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifjú vállaira. – Hát mondd el, miért jöttél? Hallottad ugye, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem igaz. Semmi bajom nincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált, hogy pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz forintot, amit tőlem… No de hiszen az már elmúlt; majd úgyis visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait azokat odaengedem… Pedig ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.
– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél le, majd kimelegszel. Ki gondolta ilyen pőrén fölkelni ágyadból? Olyan hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad!
– Nem, nem – hebegé az öreg –, nekem semmi bajom sincs szeretek itt üldögélni, itt hüsselni (fogai vacogtak), olyan melegem van…
– Mint egy halottnak – suttogá magában az ifjú, s az öreget ellenkezése dacára is fel akarta emelni ládájáról.
– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyúlni pénzeimhez, esküdjél meg, akkor lefekszem.
– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, amit szeretnék, semmi sincs, amitől félnék, hacsak a kétségbeesésre vagy a bosszúra nem esküszöm.
– Jól van, jól van; akinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok alunni többet. Jer, nyisd fel a ládát, de ígérd meg!
– Tehát még nem ástad el?
– Vigyázz! Megesküdtél, nem szabad elvinned! – rikácsolá gyermekes félelemmel a haldokló száraz ujjait meg-meggörbítve, s vadul tekintve fel, mint egy fészkét még haldokolva is védő vadmadár.
– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? Majd én eltemetem őtet.
– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! De mégis ne tégy úgy, hanem rakd át ide a koporsóba, a párnát fejtsd fel, oda a gyaluforgács közé töltögesd be! Velem akarom őket vinni, velem aludjanak a sírban. – Az öreg lankadtan voncolta magát az ifjú lábaihoz, s reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte volna bűneit lekönyörgendő.
– Legyen! – szólt öccse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket egyenkint átürítette.
A haldokló szemei lázas örömben kísérték kezeit, míg a párnát újólag összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga, kiaszott arcán a természetkívüli öröm mosolygása.
– No most fektess rá! – szólt, s arcát a halál szeplői verték ki.
István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.
Gáspár boldog elégülettel helyhezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor hosszú utak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát kipihenő.
– Már most szegezd rám a koporsófedelet.
– Hova gondolsz, öreg, meg akarsz fulladni alatta?
– Mindegy, egy óra elébb vagy utóbb! Szegezd le!
– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni!
– Szegezd le! – rikácsolá a halál fia kétségbeesetten.
– De hátha még meggyógyulsz?
Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arcát szederjes foltok ülték el, álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát, s száraz karját fölemelve hörgé:
– Átok reád, mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le! Meg akarsz rabolni!
István rátette a koporsófedélt, s két hosszú szeget ütött bele.
– Boldog vagyok! – sóhajta az elevenen lezárt, s lelkét koporsójába lehelte.
Az ifjú egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt, hosszú fehér keresztre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet szívében viselt. Azután előkereste a megholt derekalja alól annak kulcsait, s egy faliszekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újólag bezárva, a szobát sietve elhagyá.
Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai István házassági szerződését, végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem Gyékény Márton leánya.
A bezúzott ablakon hiúz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a jó szomszéd, Gyékény Márton.
Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages