A jó szomszédok
A jó szomszédok
Szegény árvát senki sem szán,
Hacsak szeretője talán.
Népdal.
Hacsak szeretője talán.
Népdal.
Sz. városában éppen a falu* közepén egymás mellett két avult ház van. Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink a magyar barátság kedveért egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú, aránytalan kontignációs tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket a k…i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva példás rendetlenségben és válogatott rondasággal, míg a másiknak egyetlen ablakon és ajtón kívül minden nyílásait betégláztatta valami sötét embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkinti foldozás, másiknak kilátszanak szúrágta szarufái. Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját minden este négy béreslegény bírja nagy fejtöréssel betenni; másiknak kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle kitemették. Egyiknek udvarán térdig érő sárban cammognak a földesuraság melankólikus tinai, míg a másik udvarán csalán és paréjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.
Ennek a jó városnak az a szép tulajdonsága van, hogy a két széle mezőváros, a közepe falu.
Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiú; a másiké Bálnai Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen egymást meg ne döngették volna. Teljes életökben igen jó szomszédok voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott idejökben pörökkel mulattaták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem nélkül hagytak volna, ha abból a szeretett szomszédra nézve valami bosszúság keletkezhete. Márton galambokat tartott, Gáspár gólyát, mely a galambfiakat elhordta; Márton ekkor macskát szerzett, mely a gólyaörökösöket emelgette el; Gáspár ismét vidravasat, mely a macskákat fogta rakásra. Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, Gáspár ólat rakott az ablak elébe. Gáspár nagy kedvelője volt a nyugalomnak, ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas óráit rövidítse; vagy fűrészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy szelelőrostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart, feleségének adott okot a pörölésre, aki aztán túltett magán a szelelőrosta kelepelésén is. Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak, minők a kátrán-, tőzék- és paprikafüst; azért is Gáspár jó eleve gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt, Márton házkörnyékét kéménye segítségével ilyetén parfümökkel rendesen elláthassa; s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos kertjébe, onnét rendesen agyonütve röpültek vissza, s ha ilyenkor Márton egyébbel nem tudta bosszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját bosszantotta a kapu alatt.
Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.
Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni, s példabeszéddé váltak.
Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.
*
De kísértsük meg őket közelebbről megismerni.
Keressük fel legelőbb is, akit legközelebb érünk – Gyékény Mártont; ott fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. – Gyékény Márton igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt még mindig megcsalta, akinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért imádkozik, és igen kegyes ember.
Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: „későn szántani, korán kaszálni”*, de hisz azért ő eleget imádkozik, és igen kegyes ember – koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik, és igen kegyes ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz kétgarasosnál, s kitől ez oknál fogva őrizkedni minden józan ember kézzel-lábbal iparkodik.
Mert aki később szánt, a szomszédjáéból is elszánthat; aki korán kaszál, a szomszédjából is kaszálhat.
Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes hallgatás. – Szobája szokás szerint négyszegletű; alakját azonban alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proporció és szimmetria nem voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal van telekrétázva; falain pókhálók és mártírok és azok feleségeinek képei függenek.
Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos falióra szentelt fűzbarkákkal koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös ecetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálca; a negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas. Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén érdemkereszt, arcvonásai nemesek, büszkék; a kép fekete rámába van foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kíséri a vele szemközt nézőt. – E képet nézi leráncolt szemöldei alul a kegyes férfiú, nézi feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arcán.
Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornácban rettenetes hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a francia futást megelőzhette; kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások és a trombitatussal vetekedő hölgyelokvencia legnagyobbszerű kitörései, mintha egy egész nőinszurrekció vagy hetivásár pörölne, alkudnék és óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke mellett. Pedig ez egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt, hogy, Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja felébredett, és vele együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon szinonímái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak, arra bizonyság a fél város és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépászott kontyaik és üstökeik.
Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be káromkodva, mint a jégeső; azután feltápészkodik; kis idő múlva a Márton úr szobája melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó hang: „Házam alatt fecskefészek, nem is eskütt, ha nem r…” – a kádencia az éneklővel együtt az ágy alá gurul, s a bivalszuszogáshoz sokban hasonló hangok jelentik, hogy Tölcsér Jónás, Márton úr mostohafia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jó korán reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy alatt.
Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat nyög, és fogait csikorgatja. Míg a kép délcegen néz szemközt vele: sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kígyói tekintete előtt.
A kegyes férfiú némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi, s hangtalanul mozgó ajkai az arcképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat – és az arckép nyájasan mosolyog szemközt vele, s nem változtatja színét átkaitól.
– Légy kárhozott! – suttogja felszökve székéről a kegyes ember. – Légy átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz a földön kívül! – Mindezt indulatosan mondja és hang nélkül, magában, de nem gondolatjaiban, suttogva, de a bosszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.
Az asztalon a zsoltárkönyv mellett hegyes ár vagy gyilok fekszik, melyet Márton kezébe szorítva, vele az arcképhez lappang; a hegyes szúró eszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből könnyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és esdeni irgalomért – az ő irgalmáért.
– Óh! Kín! Örökkétartó kín reád! – ordítja az ember lázas ingerültségében, amint a kép nagyon természetesen mozdulatlan marad; fogait és szemeit összeszorítja, vére arcába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap szúró eszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztüljárja a képet, s midőn a kegyes férfiú reá tekint, a kép arca el van kékülve, hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak…
Ijedten szökik hátra, mintha kísértetet idézett volna maga eleibe; azt hiszi, hogy álmodik.
Pedig nem álmodott; amint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes arcképhez, eltévesztette az irányt, s a mellé függesztett mártír kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztüldárdázni; ez aztán természetes, hogy nem fogadta a döfést oly mosolyogva, mint a huszártiszt képe.
A kegyes ember arcáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből lassanként eszére tért. A lélegzet maradozni kezdett tüdejében, s fülei zúgtak. – Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. – Körültekint, s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal leánykát, egy gyönyörű, vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott a sötét háttérben karcsú szilf termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember – s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó, azonnal eltűnik, mely tündéri műtételre, mint a következés bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiú leánya – Lilla.
– Mit? – Mit? Mit keressz te e szobában? – rivalla rá Márton, s úgy néze a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a fekete rámában.
A kisleány mód nélkül megijedt, s nem tudott mit felelni.
– Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? – rikolta az apa dühösen toporzékolva. – Te, te átkozott fattyúlélek! Majd megtanítlak én téged hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj! – s ezzel szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt előragadta, s mint martalékához a tigris bosszújában, lihegve közeledett a reszkető gyermekhez.
A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.
– Hát ki mondta neked, hogy énutánam jöjj? Mi? – szólt tompa, vallató hangon az apa, mialatt felemelt botjával s forgó szemeivel fenyegetőzve közeledék a gyermekhez.
– Apám, édesapám! – rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd, gömbölyű kezeit.
– Hozzám ne nyúlj! – ordítá a kegyes ember.
A gyermek elkezdett zokogni.
– Hiszen – h – ma – h –, édes, kedves apám –, h – hiszen ma – h – neve napja van – h – én Istenem, csak meg akartam ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam; bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg! – s ezt oly esdve mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek, másnak megindult volna rajta szíve, csak a kegyes férfiúé nem.
– Ugye? – rikácsolá. – Hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad; neked pedig születésed napja van, nemde? No, hogy máskor emlékezetes nap legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere! – s azzal előfogta a rimánkodó gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely kitűnő ajándék nevét említve: „Nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő, nesze mézeskalács, nesze bábruha! – és még tudja az Isten mit nem, míg csak a verésbe bele nem fáradt, s bosszúját kellő fokig meg nem hűtötte; akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s aranymondatokkal telekrétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont interjekciókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a bibliából.
A szegény kisleány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem letörlötte könnyeit, hajfürteit újra befonta, s eltitkolta a felhólyagzott ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig. – Szegény gyermek! Tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű kiömléseit anélkül, hogy tudná, miért fizeti az neki ily kegyetlen gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét. Annál inkább tudta azt a kegyes férfiú. Kifújta magát. Bosszúját kedvére kiszellőzteté, s elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére, kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arculattal a – templomba indul.
Tehát kalapját föltette és ment. Ment a – templomba. Sok ember találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki kitérni előle, s áhítatos „dicsértessék” fogadta minden oldalról; hanem az még sohasem történt vele, ami most, hogy ti. a vele szemközt találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik közé, minden tisztelgés félretételével mosolyogva nézték fejbe; az öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta mögé pedig azt állították, hogy Márton úrnak elment a sütnivalója. A szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték, s „ujujút” kiáltoztak utána.
Márton úr majdhogy ki nem jött a flegmájából. – Nem csinál eléggé hosszú képet – így gondolá magában, s még egy arasszal megnyújtá fizionómiáját; akkor még erősebben kacagtak neki.
Egy anyós találkozott vele, ki kezeit összecsapván csakugyan meg is szólítá; de azzal sem sokra ment, mert az csupa kacagás miatt nem tudta magát kifejezni; s ekképp tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba, holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt, kinek szavai mondták vala: „Aki azt mondja, hogy szereti az Istent, és gyűlöli felebarátját: hazudik az.”
Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az „ite missa est” elhangzott, Márton úr felkelt, s indult hazafelé; amint kilép az utcára, s szemeivel buzgón felsóhajt az égre, oly áhítatosan tekintett szerteszéjjel, hogy még a tisztelendő háza előtti két akácfa is készült magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két akácfával kelle találkoznia az utcán, hanem seregével a férfiaknak, gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan magokviselete által annyira konfúzióba hozták, hogy háromszor is elment saját háza előtt, míg hazatalált.
Amint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony éppen a baromfiakat eteté, s egyéb civakodó társ hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen anélkül, hogy csak annyit is mondana neki: „Befellegzett”; de nem így Jutka asszony. Ránéz a komoly férfiúra, s kiesik kezeiből a szakajtókosár.
– Hát te, vén bolond! – ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót. – Eszedet ittad-e be ily korán reggel, ami kevés volt, hogy vénségedre csinálsz magadból maskarát; azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel, te Habakuk stb. stb. stb. – Itt következtek aztán mindazon óvilági férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők, s kik iránt a tenyerestalpas Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni, valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát napjában legalábbis – huszonnégyszer.
Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.
– Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! – riaszta rá Jutka asszony.
Márton úr leveszi kalapját, s kicsinyben múlt, hogy a guta ott meg nem ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú nagyon szép és kellemetes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen vénember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi város legnépesebb utcáin, a legkívánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor város jókedvű népeinek szemeit és szájaikat kacagásra indítsa.
Egy percig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak, megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálvánnyá változott. Hanem a másik percben, mintha az elektrika masina rázta volna meg tetőtől talpig, megmozdult, s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit, azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: „Ki cselekedte ezt?”
A konyhaajtóban néhány malacfi reggelizett holmi fekete cseréptálból, bellebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott egy hosszú teknő körül.
– Ki tette ezt? – rikácsolja Márton úr, s egy lépéssel a cseréptálat zúzza agyon, másikkal a komondor farkára lép…
– Mi nem! Mi nem! – sikolták a malacok szerteszaladva.
– Semmit sem tudok róla! – ordítja a megbántott komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban, merre szaladjanak.
– Ki cselekedte ezt? – kérdi újra mérgében reszkető hangon Márton, s vérben forgó szemeivel egy valakit keres… Az a valaki – leánya.
A kis Lilla, a kegyes férfiú leánya elhalaványul; szótlanul, reszketve néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait, s feje körül forogni kezd a világ.
– Te, te tetted ezt? – Te? – kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa, s dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.
A leány zsibbadtan, magánkívül rebegé:
– Én.
És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére, s e törekvéssel tökéletesen megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr, mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle, megmutatta a következés.
Az apa nem szól erre semmit; ajkait összeharapja, szemei és orrcimpái kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva megragadja a leány kezét; ez elalél, s így voncolja ki magával az udvarra, s a Körmös Gáspár kerítéséhez ragasztott fakamrába bezárja.
– Majd nem bolondulsz azzal a leánnyal! – kiált rá Jutka asszony. – Egészen nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos! – De ezúttal egy oly tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban bennmaradt az ige, s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságaul, hogy az emberi tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.
Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen ott ácsorgó mosó leányok legközelebbikének hátához vágva, e figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza, s azután magára zárja az ajtót, és szét kezd tekingetni… Gondolkozik… Forr benne a méreg… Azon töri fejét, minő kínokat találjon fel e gyermek számára, bosszúja kihűtéséhez elégségeseket. Egy korbácsot keres elő az ágy alul és egy vasgerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak, s várja, míg a vas tüzesül, és fúja a tüzet; a szikrák szemei közé pattognak.
Midőn Márton az udvaron végighurcolta leányát, s a fakamrába bezárta, nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily figyelemmel kísérték cselekedetét egy hívatlan tanú szemei. Amint Márton elzárkózott, a hívatlan tanú dorongot keresett elő, s azzal a kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként támadt résen belopózott, s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül mogorva, mérges tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel cepelte izmos első lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek mutatkozott azt, ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett hívatlan tanú, s első lábainál fogva ama nyíláson, melyen a kisleányt kihozta, a kegyes férfiú fakamrájába bevezette, a lebontott deszkákat ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.
Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú bosszúval, hóna alatt korbáccsal és két keze megrakva mindenféle kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: „Jaj most neki!” s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót, s belép a sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a kuvasz két szeme.
– Gyere elő, te leány! – suttogja tompán a kegyes férfiú.
A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen nekiugrik, beleharap kutyamódra lábakásájába, s lerántva lábáról a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik, s rázza és cibálja azt minden kegyelem nélkül.
Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen, mely hang és legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait itt is, amott is mérges harapásaival, s hurcolta egyik szegletből a másikba, és ismét tépte és ismét harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva, s erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve terült el a földön, hol csak estefelé akadtak rá képében és tagjaiban iszonyúan összemarcangolva, s még miután nagy sokára életre jött is, sok ideig magánkívül volt, és szüntelenül félrebeszélt.
A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképpen számadásait bevégzé, a nyitott ajtón kisompolygott, s az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát.
