A kegyes férfiú
A kegyes férfiú
Ne bántsd azokat
A mohosult sírhalmokat.
Népdal.
A mohosult sírhalmokat.
Népdal.
A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.
Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kíséret nélkül vitték ki a temetőbe.
Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol, sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.
Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a bosszút? S az üldözés ellen biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat? Gyékény Márton későn estve ellenségét látogatni megy vállán kapával.
Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi 40 napok egyike lehete ehhez hasonlatos.
A jó ebet nem vetik ki ilyenkor, s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy – vállán kapával.
Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.
Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgathatja, mint zúg és tombol a kéményekben a zivatar, s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy – vállán kapával.
A temetőhöz ér; vadul széjjeltekint, körül emberhangtalan éj, csak a zivatar üvölt, és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kísértő alakot öltenek, a sírok felett lidérc bolyong, meztelen koponyák vigyorognak itt-ott kékes foszforfénnyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó lelkek járnak.
Végre egy letapodt sírhoz ér az éj madara, s ott megállapodik. A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát megtalálni.
A sír még csak föl sincs hantolva.
A kegyes férfiú belevágja a sírba kapáját.
Ez ellenségének sírja, a fukaré.
Feldúlja a halmot.
Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?
Nem, nem! A fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiú szomszédja ablakán, s most zivataros éjnek idején eljött a halottat megrabolni.
Sietve dúlta fel a sírt.
Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a sötétségnél, de ő lát rémes, fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyúlnak felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek cirógatnák végig arcát, s feléje hajló arcok susognának fülébe üdvetlen szavakat; de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat fellázadt lelke számára – és tovább ás.
Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg agyán, rémes, hajborzasztó, mitől a lélek rázkódik meg belsejében.
– Ha még élni találna!!
De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor, és tovább ás.
A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiú vesűt vőn elő és kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.
E percben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.
Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; tompán ugatva közelge az eb, s jól ki lehete venni, amint a sírok között ugrálva dühösen keresett valakit.
Azután egy emberi hang hallatszott, a sírásó szava, amint kutyáját hítta, s később, hogy az nem szűnt meg ugatni:
– Ki van ott? – kiálta.
Márton ijedten oltotta el lámpáját.
– Ki az? – kiálta újra a hang.
A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek hallatszottak kísérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott, mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiú, s tagjai megzsibbadtak a félelemtől.
A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett, s egy, az árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.
A temetőőr is elhaladt a sír mellett anélkül, hogy a sötétben annak szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép, bizonyosan bele fogott volna esni.
Márton szabadabban kezde lélegzeni, ahogy a távozó lépteket hallá, s vizsga fejét vigyázva felütné a sírból, félénken utána nézett a sírkerülőnek.
Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott lomha repüléssel odább szállani.
– Ejnye no, bomlott kutyája! Hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom, tolvajt érez? Coki haza! – dörmöge a sírásó, s valami nyomatékos okkal oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig folyvást cammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető üvöltése a bezárt ebnek.
Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.
Ismét meggyújtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé, s elkezdé annak födelét felfeszíteni.
A födél engedett, a szegek kijöttek, s a koporsó feltárult. Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán. Ellensége, az eltemetett kinyílt szemekkel, kinyílt ajkakkal feküvék ott; mintha a jégszemekkel őreá tekintene, mintha e színehagyott ajkak hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja szétkuszálva.
Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiú, hogy az ember él, oly valami túlvilági, kísértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.
Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt, mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva, s iparkodék annak szemeit lecsukni.
Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan felnyílék s reá bámult.
Azt mondják, hogy amely halottnak a szeme kinyílik, az még valakit vár maga után.
Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából, arccal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alula a pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat ismét visszafekteté, homokot szórt arcára, s a koporsófedelet újra leszegezé.
– Holtod után is bosszúmat állom rajtad! – susogja magában, azzal lámpáját kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra…
Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.
Midőn a koporsófödélt leszegezte, hosszú kaputja szárnyát odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.
Amint ez megtörtént. sietve mászott le egy fekete alak amaz ákászfáról, melyre a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, afelett megállt, éles hangon kiáltván:
– Sírásó, ide! Egy sírban két halott van!!
Ez volt Bálnai Körmös István.
Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiút.
