A Koplaló
A Koplaló
Én vagyok ám az a kölök,
Ki a kocsmában hömpölyög;
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a kocsmára keres.
Népdal.
Ki a kocsmában hömpölyög;
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a kocsmára keres.
Népdal.
Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy szőke leány megölve.
Jertek, lyánkák, öltöztessük bíborba,
Temessük el egy nefelejcsbokorba.
Népdal.
Abban van egy szőke leány megölve.
Jertek, lyánkák, öltöztessük bíborba,
Temessük el egy nefelejcsbokorba.
Népdal.
Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s igazság szerint vendégei viselhették volna ezen címet, melyet reá ruháztak.
A k*i érdemes helyhatóság tudniillik sajátságos rendőri nézetekből jónak látta a kebelében tanyázó proletáriusok számára egy közös azilumot, egy univerzális karavánszerájt alakítni, hol mindazon közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind szemináriumul szolgálhasson a zseniális szegénylegényi karnak, nehogy velök is az a fátum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor de Húgófalva jövendölt, hogy század múlva csak híréből fogjuk őket ismerni.
Bizony ez atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint azáltal, hogy a valamivel bírók nem bízzák többé a vagyonaik feletti őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel alusznak; részint azáltal, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén ráfekünni és koplalni e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az akasztófátul, és szeretni mindazt, mi a másé!
Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leírandó csárda „Koplalónak”.
Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen a pincébe van lejárás, s e szoba egyszersmind mulatóhely és terem, hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben; falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjön be rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyanez történt az ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak benn a gőzben meg ne fulladjanak.
A ház teteje le van szedve azon praeservativából, hogy azt egyik vagy másik highwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat, s ha addig agyon nem verték, bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha megszökhetik.
Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén-hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott, fütyölt, danolt, jajgatott és nyögött aszerint, amint kinek-kinek természeti hajlama hozta magával.
Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett, melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva, kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arcok az erkölcsi süllyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon; az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra döncölni; az pedig penicillusnál élesebb hangon visít, ordít és kapálózik.
– Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? Ha az enyim volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.
– Hol van a zöld kút?
– Hát bolond, te, ott van a piac közepén, hol a betyárok jó időben kártyázni meg alunni szoktak.
– De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált ha egyszörre agyon nem üti magát?
– No ugyan, hátha kihallik is. Azt gondolod, törődik vele valaki? Ha kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.
– Nem is tudom, minek szegöny embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletihez csapták volna.
A gyermek folyvást garázdálkodott.
– Hallgatsz! – riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre –, vagy mindjárt kicsavarom a nyakad, s kidoblak a farkasoknak.
– Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle! – szólt a másik némber, szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott, mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még egyszer megitatták a gyermeket, s végre mind a hárman szépen elaludtak.
A csecsemő nem is ébredett fel többé.
A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú husáng, másikban boros karafina. Dalol, amint torkán kifér, mégpedig oly rekedten, mintha ráspollyal volna tele a gégéje.
Nevezetes alak, és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja, fején összegubancolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva, mintha éppen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.
– Igyál, Topa! – kiált rekedt hangon a betyár egy, az asztal végén ülő társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei egymásnak heggyel állottak, s jártában egyik lábával a másikon kellett neki mindig keresztüllépni.
– Igyál, Topa! – ordít rá Telezsák, s balkezével a palackot elébe tartja, jobbjával a botot felemeli.
E nyájas kínálásra a Topa is előkeres az asztal alul egy hosszadalmas furkósbotot, s dacosan ezt feleli:
– Nem iszom.
– Igyál, vagy a fejedhöz vágom! – kínálja őt Telezsák.
Topa azonban nem várja be e főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében levő dorongot, s olyat nyújt vele Telezsák fejére, hogy a csárda is rengett bele.
Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán semmiért oly viadalt csap a két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.
– Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! – biztatja őket a nézősereg; s azt a lojalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék, egymás csapásait nem is parírozták, hanem mindenik tartotta a maga fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége, hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké, kakastaréjos fejebúbbal zuhant az asztal alá.
Ott hagyták.
Holnapra majd föléled.
Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt; tört és zúzott, amit elől-utól talált: asztalt, kemencét és orrokat.
E percben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy padra fektette, segélyt kiáltott, s az eszméletlen leányka homlokát és hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.
– Segítsetek! – szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel állók érzéstelen, vad arcaiba.
– Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? – hörögetének a jobbról-balról kíváncsian odatolakodó baromarcok.
– Ühüm, ez ám az! – szólt ürgefejét a többiek vállán keresztüldugva egy tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. – Hát nem tudjátok, az a garaboncás, aki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban!
– Hát az a fehércseléd kicsoda a? De elhagyja magát!
– Meg van fagyva – susogá egy vén, ráncos képű nő, odaszagolva a leány felé. – Milyen kék az orcája!
– Pedig úri kisasszony – szólt egy másik bekötött fejű menyecske a hölgy ruháit tapintva –, selyemcic a ruhája.
Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tűntek a leányka füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei odameredtek arcára, szája letárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársonycipőcskéket és a selyemharisnyákat.
– Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön – hörgé egy rekedt hang, mialatt a köpenyt iparkodott a leány alul elhúzni.
Az ifjú ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek; de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.
A csárda túlsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg eközben egy kutyabőr duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.
– Tyuhaj! – ordítá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a földön – Fújd, szakadj meg! – kiáltá hegykén a zeneművésznek, ki lábait indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.
A többiek elhúzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jókedve van.
A betyár gatyakorcára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábával sem okozhatott volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, nekitoporzékolta magát, s elkezde sarokra beszélni:
Innenső sor, túlsó sor,
Elszakadok magamtól:
Sárga-csizma, bagaria, ujjujú!
Elszakadok magamtól:
| Vasvilla |
| Nyakamba, |
| Serpenyő, |
| Nyelestő |
Ehhez tempóra döcörgetve termetét kalapját vitézül félrevágta, s belecsapva tenyerébe, egyet fordult:
„Uccu cuca, ég az utca!” – rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe nyomult némbertömegnek.
– Mit bámultok itt? – káromkodék, s egyet megragadván több közül, úgy megpörgette, hogy mikor elereszté, alig bírt megállani a lábán.
– Megkarmoltál, hanem ’iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.
Azonban ekkor hirtelen a közébök tévedt ifjún akadt meg figyelme s hátrahőkölt.
– Teremt’se! – kiáltá, s kalapját elveté –, megveszett ez, hogy ide mer jőni? Aki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! Amilyen igaz, hogy az én botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! A jégen kopogótokat, mert emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és nekitürkőzött.
– Csitt, csendesen – rimánkodék az ifjú összetett kézzel, míg fájdalmas tekintete kedvese arcát lesé –, már éledezni kezd, legyetek csendesen!
– Te pedig mindjárt haldokolni fogsz – röhöge szemtelenül a Telezsák –, ösmersz-e még, he?
Bálnai rátekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta volna.
– Látod-e ezt ni! – szólt a betyár szétválasztva fejebúbján a gubancos felemás hajcsombolékot, s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely tisztességes fejbetörésnek szokott epitáfiuma lenni. – Tudod-e, mikor hátulról nekem estél, s betörted a fejemet? Hanem ’szen itt vagy most!… Kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad többet… S ezalatt oly közel vivé az ifjúhoz mosdatlan arcát, hogy a szájából kidűlő borgőz azt szinte elütötte lábáról.
– Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifjú úrnak a nyakát! – szólt fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifjú nyakravalójához, ki ezalatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig nyújtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár azon kiemelendő szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjútól oly hathatós ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott egyszerre, s megmozdult fejében az agyvelő.
Az ifjú újólag kedvesét vette ölébe, s saját lelkét iparkodott ajkain át belélehelni.
A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában az ifjúnak, hanem felugrott az asztalra, s feltűrve két üngujját, kalapját elhajítá, markába köpött, s roppant bátorsággal így kiálta le onnét:
– Most gyere ide, ha mersz! – Oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán. – Üss meg még egyszer, ha van lelked!
– Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne – tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve saját rongyos zsákszoknyájára egy mellékgondolatjával a hasznára válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott útmutatást, fagyos kezeivel a lyánka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.
Bőszülten ragadta torkon a nőt Bálnai, s úgy összemarkolá gégéjét, hogy arca sötétkék lett, s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrúgta onnét. Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt, s megereszté moslékos ajkainak harc-háborúját az ifjú és kedvese ellen. A dühös fogcsattogtató fúriaarcok szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá őket Telezsák.
– Karmoljátok – úgymond – agyon! Tépásszátok meg őket! Szúrjátok ki szemeiket! Hasítsátok fel orrukat! Tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjátok ki pucéron a hóra! Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!…
– No, micsoda boszorkánylagzi ez!? – közbekiált egy harsogó hang, s egy roppant magas férfi belöki az ajtót, s belép azon. Fején széles báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél magasabb.
– Mi történik itt? – kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.
– Dobjátok ki! – bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjúra célozva, míg a vászonnép észrevevé a jövevény bejöttét, mintha egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félreáll.
– Nem bömbölsz, részeg fancsali te! – kiált Telezsákra az újon jött, s felemelve a kezében hozott szánkórudat, az eziránti tiszteletből amaz hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem gurul a pincébe.
– No, szedjétek fel magatokat! – szól az érkezett. – Szánkóm beledőlt az árokba; eltört a rúdja, akinek keze van, lóduljon lapátolni! Hajde, betyár! – s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.
Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép hozzájuk.
– Mi hoz téged ide? – szól álmélkodva az ifjúhoz.
Ez ráismer.
– Bátyám, az istenért! Segítsen! – rimánkodék. – Nézze, meghal kedvesem!
A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz, s leveti subáját.
– Ne félj, nem hal meg – szól nyugodtan –, elgyalázta ugyan kissé a hideg, de majd helyrehozzuk… Hát ti mit ácsorogtok itt ahelyett, hogy mint emberhez illik, segítenétek? Havat ide frissen és erős égettbort! Aki férfi, takarodjék ki a szobából! Menjetek, szánomat cepeljétek a ház elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a lyánkát életre teremteni. Ejnye, milliom adta a szurkos kezeiteknek! Kilopta le a cipőket lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az irgalom felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!
– Bizony isten nem loptam én, pusztabíró uram, csak azért vettem le, hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni anélkül is, már mire is mennék én ezekkel az apró bábcipőkkel, a kezem feje sem megy bele.
– No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz! Nyissátok ki legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!
– Nincs bögrénk.
– Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit ólálkodol ott a kémény alatt? Nem megmondtam, hogy minden fekete nép kipusztuljon innét? Lódulj!
A betyár repült.
– Már most, édes öcsém, isten velünk; fogd a szegény gyermek fejét öledbe; tartsd jó magasan! Hál’ istennek, nincs egészen megfagyva.
Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.
A vén Rónai, a pusztabíró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és szegénylegénynek.
