A törvények halottja

Teljes szövegű keresés

A törvények halottja
Jő napról napra bánat a fejemre,
Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre,
Ha a nap elnyugszik, az elmém bujdosik,
Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.
Népdal.
Hosszú hónapok folynak le; hosszak búban és fájdalomban, rövidek az örömben. Keressük fel az ingovány szigetét.
A nádtenger sűrűbb és vadonabb körülötte, mint valaha.
A kis ház falai vakolatlanok, kapuja a földön fekszik, ablakai be vannak töredezve, kéménye nem füstöl, mint hajdan.
Az ananászok helyén maszlag terem, a málnabokrok helyén vad tövisek, s hol egy időben az ibolya virult, ott csalánok tenyésznek.
A tengeri elvadulva lepi a dombokat, a csenkesz öleket nő, de gyümölcsöt nem hoz, a fák nem virágoznak.
A virágcserepekben kórók sárgulnak.
A diófa áll, de árnya nincs, mert ki van száradva; lombjaira nem repülnek jókedvű madarak, éjenkint nem fekszik alatta a házi eb.
Minden olyan szomorú.
Emberi kéz nyoma nem látszik itt, hanem emberi átoké. Olykor a sziget legvadonabb oldalán, az összefészkelt tengeri közül egy emberalak jelenik meg, egy emberi rém; fejét ifjan megőszült haj fedi, s vadul lóg le arcaiba; arca sápadt és agg, ajkai lepittyedtek, nyaka mellére görbült, s bágyadt feje ingó lépései mindegyikénél biccenik. Kezei hátul vannak összefogva.
Átnézi fénytelen szemeivel a környező sivatagot, átnézi a felhőkkel sivatag eget, s visszanéz magába, és nem talál sehol nyugalmat, sehol egy reményt. Ég, föld és szív, mind oly kietlenek.
Nem sóhajt, nem könnyez, nem imádkozik.
Mindezen vigaszok meg vannak tőle tagadva, hanem némán emésztődve visszafordul, s a sziget túlsó oldalán ismét előtűnik.
Ott is keresi a névtelen enyhülést és nem találja.
Reggeltől késő estig űzik őt ekként egyik parttól a másikig belől hordott kísértetek, és az éj nem fekteti álomra gondjait. Egy mély gödörben van vetve neki ágya, oda fekszik éjjelenként; s ilyenkor támad csak benne egy gyarló remény, de az nem a holnapra felvirradás reménye, nem is halálé, melyen túl tán egy ijesztő öröklét, hanem az örök megsemmisülésé: elenyészni, mint a lehelet, mint a hang elenyésznek; ez az ő hite, vallása, bizodalma; s óh, mikor a szívnyomó álmok rettentő panorámája végig van nézve, eljön a reggel, s felkölti őt hideg ágyából, mintha mondaná:
– Kelj föl érzeni!
Megverte őt az Isten keze, mert neki sem múlt, sem jövő, sem a jelen perc nem ad vigasztalást.
Oh, a liget nem hiába szárad ott el, hol az ő lábai járnak. Minden hónap elején megjelen iszonyú ellensége.
Mint az el nem imádkozható sors, oly pontosan elkövetkezik az ő látogatása minden első negyedével a holdnak.
Ilyenkor, mikor a félhold felszáll felhői közé, s homályfényét szétönti a vizeken, mikor a vad, emberhangtalan éjt titkos, sóhajszerű kísértethangok ijesztik át, mikor a törvények halottja, kit elástak önkezei embertől nem ismert nagyszerű sírjába; álomtalanul forgolódik gödör ágyában, átkozza magát és a felhőkkel elzárt egeket, s riadva szökik fel fekhelyéről, midőn nevét hallja említeni…
– Góliáth Péter!… – hangzik a csendben remegő hangon. Hajszálai borzadva állanak föl önneve hallásától.
– Góliáth Péter, élsz-e még? – kérdi a kísértő hang.
És a törvények halottjának nincs elég bátorsága hallgatni, érthetlen hangokban sikoltja föl sírja mélyéből, hogy él!
Melyre a remegő hang szól:
– Adjon az ég hosszú életet tenéked!
Azután újra néma lesz minden egy holdévig. Góliáth pedig ájulva dől gyötrő álmai rémölébe.
Reggelre kelve a sziget partján egy hónapra való eleséget talál a törvények halottja, s nincs elég bátorsága azt a vizekbe szórni, hogy a jövő holdújultáig meghaljon éhen, sőt inkább gazdálkodva bánik vele, mert a halál ránézve nem jótétemény.
Így folytanak le a hónapok.
Góliáth Pétert mindenki elfelejté…
Egy este a holdnak ismét negyede volt; az évszakos esőzések szüntelen borúban tarták az eget, s az unalmas, változástalan időjárás kizárt minden szeretni valót a természet legszebb helyeiből; az ég elveszté kékjét, mintha egy nagy kéz a fenekére ülepedett salakot kavarta volna fel, hogy attól a csillagok ne látszassanak; a mezők virágiról lepállott a hímes szirony; ősz lett.
A mocsár vizei rendkívül megnőttek. Estennen a víz lakói, az ungok, mintha rögtön, egy jelszóra egy birodalom szólalna meg, elkezdik melódiátlan egyhangú éneköket, s a megszűnt eső után fejér vízháti köd oszlik a vidékre, nehéz bűzű, egészségtelen köd, majdan ragyacseppekben visszahullandó. A szúnyogok milliárdjai forranak, mint egy óriási méhkas zúgván be a levegőt, s a szürke ég színében vándor vadludak vonulnak keresztül, szomorú búcsúhangokat kiáltva le a magasból.
A vizek hátán egy hosszú vájt csónak látszik úszni; benne egy férfi ül, két lapátú evezővel hajtja a csónakot; nehézkesen látszik az a holdvilág sütötte ködben haladni, s csak a motolláló evező mozdulatai különböztetik meg a mocsár kóbor úszó szigeteitől, minek sűrű füvében olykor páros hattyú ül rejtett fészkén.
A holdnak szivárványa van; a sötétszürke égen ezüstzöld fényív hajlik át, kétfelől a mocsárba érnek le végei; túl rajta homályos, alaktalan üresség; felette egy másik ív, halaványpiros és szélesen elmosódott tárul öblösen az alig csillagos égen. Ez az éjjeli szivárvány sokkal tündériebb a nappalinál, mintha csak álma volna amannak.
A csónak lassúdan evez az ingoványban; néhol úgy tetszik, mintha zöld mezőben úsznék, hol a képtelenül magas nádnak csak a hegye látszik ki, s sík zölddé teszi a mély víz színét.
Ott a nádberek közepén van az ingovány oáza; a megnőtt vizek nagy részét lefoglalák, a megmaradt rész vad növényekkel van ellepve.
Itt a csónakos kiköt, lapátját leteszi, s a sziget partjára kilép; nemigen van a fű letiporva rajta, nemigen látszik, hogy ember járna benne.
– Góliáth Péter! – szól méla, illetődött hangon a csónakos; hangja áthat a sziget egyik felétől a másikig s szétoszlik a nádberekben; alig hallhatólag kiáltja vissza a nyári lak falán megütődött visszhang egyes szótagait.
Nagy, fekete éjbogarak dongtak a jövevény fülei körül, mint örök vándorútra kárhozott vad szellemek.
– Góliáth Péter, merre vagy? – kiálta újra.
Egy hosszú, nyögő sóhaj, fájdalmas és nehéz szólala meg erre a sziget bokrosából, reszkető nyöszörgéstől követve, minő azé, kit a hideg ráz, vagy minőt a kicsukott eb hallat, midőn tagjait az éji zivatar hidegje veszi meg.
– Ma van november másodika – szóla a jövevény, mint egy nem látható lényhez beszélve –, ma van a halottak ünnepe. Emlékezzél meg halottaidról, Góliáth Péter, és élj sokáig!
– Óh, jaj! – ordíta föl egy emberkívüli hang, s hallatszék, mint tépi nyavalyogva a bokrokat a szerencsétlen.
A nyögés közeledett; nehézkes csörtetéssel nyíltak meg a bokrok, s négykézláb mászott elő reszketve és nyögve egy rémalak; ember lehetett valaha, de most semmi állathoz nem hasonlít; arca sárral van bekeverve, mégis kirínak belőle a szokatlan őrültség és a meggyógyíthatlan lélekfene kórjelei; szemei nem néznek többé fel az égre. Tagjai csupa csont és bőr, ruházatja rongyokban csüng le róla, rongyokban csüng le arcába a hosszú, egészen fejér haj.
Odamászik a jövevény lábaihoz, s ott hanyatt vágva magát, tagjait görcsösen összerántva, karjait feje körül fonva fuldokol érthetlen szavakat; azután átöleli a jövevény lábát s halálfejarcát felemelve hozzá, sír:
– Miért kínzasz engem?
– Eredj! – szól ez a sírót elrúgva magától. – Sírj, jajgass! Nevettél és örültél, mikor én sírtam és szenvedtem. Kelj fel! Hoztam neked meleg ruhát és eledelt; tél lesz, fázni fogsz, minden madár elhagyja tanyádat, magad maradsz. Meglátogat-e még apád árnyéka?
Az ember, mint a derékon szúrt hernyó vonaglott s rebegé:
– Meg. Hajh, milyen véres! Mért nem csuktátok le szemeit, mikor eltemettétek?
– Csuktad volna le magad, te ölted meg!
– Hahaha! – hangzik konvulzív kacagása a kínzottnak.
– Hát gyermeked elporlott-e már?
– Jaj nekem! Jaj nekem! Jaj nekem! A darázs rászállt szívemre és megszúrt.
– Fáj?
– Gyere oda, majd megmutatom; szép kis zöld halom, szájamban hordom rá a vizet, hogy zöld maradjon. Virágos volt az almafa; legvirágosabb ágát rágtam le fogaimmal, hogy kereszt legyen sírja mellett. Oh, ha tudnád, hogyan fáj nekem az a kereszt! Nem az én szívembe van leszúrva, nem, hanem a földbe, de mégis az én szívemnek fáj. Fölaggattam a keresztre apró ruhácskáit, a pólát, a gyöngyös fejkötőt, a hímzett mellényt, ott függnek rajta; naponkint eljön a vihar és kimossa a ruhákat; a piros szalagok egészen megfehérültek, elrongyolnak mind; oda van melléje vetve ágyam.
– Puha fekhelyed van?
– Puha, mert az iszap belefolyik; egy gödör, abban fekszem.
– Alunni is szoktál?
– Nem tudom; ott fekszem éj- és naphosszant; lelkem nem nyugszik soha, szüntelen képeket kell látnom és velök beszélnem.
– Minő képeket?
– Nem mondhatom meg; ők ismernek, de én nem ismerem őket. Rettenetes képek. Egy ember szívéből a vér csepeg, s nekem azt kell számlálnom, hogy hányat cseppenik; elszámolok ezerig, tízezerig, örökször ezerig reménylve, hogy majd eláll, és mégsem áll el; aztán egy kígyó lakik bennem, azon a helyen, ahol szívem volt; belém lopta magát, mikor aludtam, azt kell téjjel táplálnom, hogy sokáig éljen, és sokáig marhassa lelkemet; majd fenevadat látok futni, fogai közt kicsiny gyermeket visz, a kisgyermek sír, én a farkas után lövök, lövök sokat, az elejti a gyermeket, ki már nem sír, odamegyek, fel akarom venni s porrá omlik; a farkas a gyermek vérit nyalja. – Óh, iszonyú, iszonyú élet!
– Nem szeretnél eljönni innét?
– Szeretnék, de nem lehet.
– Ki nem engedi?
– Meg vagyok rontva, kötve vagyok nehéz lánccal, nem téphetem el, pedig fáj, forgok körülötte, mint a hold.
– Emlékezel-e azon asszonyra, ki valaha ott abban a kis házban lakott?
Az ember szemei kerekre felnyíltak, melle sebesen pihegett, arca mosolygott volna, ha egy halálfej tudna mosolyogni, s töredezetten szólt
– Én is laktam ott valaha abban a házban; igen, benne laktam, de most nem szabad bele mennem, most ott kísértetek laknak, ködös éjféleken előjönnek egymás után. Hah! Egy sem oly bús, mint az a nő, aki… aki… aki… – szava elakadt.
– És ez a nő nem emlékszik terólad; mikor te boldog voltál, ő tébolyodott volt, most te vagy az őrült, ő a boldog. Szoktál-e imádkozni?
– Szoktam; minden reggel és este megátkozom anyámat és születésem óráját és az életet és a halált és a világot s önnön magamat.
– Nesze! Hoztam neked imádságos könyvet, ebből imádkozzál; csak három levél van benne, de sok gondolat, nesze!
A szerencsétlen átvette a kis könyvet, felnyitotta.
Csak három levél volt benne.
Az egyikre egy férfi volt festve, kinek kés volt verve szívébe: ez apja.
A másikra egy nő, ki fehér nyugágyon alszik, nyakán piros gyöngyfüzér: ez neje.
A harmadikra egy csecsemő piros bölcsőben, szalagos pólában kék ernyő alatt: ez gyermeke.
Nagyot kiálta, mint kinek galvánütés érte szívét, magasra felszökött a levegőbe, azután összehanyatlott, elszédült, tagjai összezsugorultak, s ott feküdt mozdulatlanul, néha egy-egy rángástul elidomtalanulva.
A félhold nagy udvarából világíta le rá.
Sokáig nézte ott karjait összefonva ellensége, Bálnai Körmöst István, a nyomorultat.
Gyönyörködött benne!
Rátette az álomholt fejére kezét, azt a jéghideg és vaserejű kezet. Fölébe hajolt és fülébe súgott:
– Megbüntetem az apák bűneit a gyermekekben, harmad és negyed ízig. A te apád halálos ellene volt az én apámnak; a te apád megfosztá az enyimet nejétől, megfoszta engemet anyámtól, megfosztá anyámat boldogságától; a te apád engem árvaságra, a nyomor kenyerére juttatott; a te apád el akarta rabolni kedvesemet, a szelíd angyalt, s hogy el ne rabolhassa, kénytelen voltam őt a halálnak adni menyasszonyul; a te apád várost égetett fel egy buja szeszélyért, s mikor már ennyi vétke után kezeim között volt, mikor rettenetes bosszút akartam rajta állni, te voltál az, aki kiütötted a vérszomjú kezéből a poharat, hogy az a keserű, ami benne volt, mind a te fejedre szálljon által. Egy reményem volt még ekkor hátra, de kelle, hogy megteljen a keserű kehely; te e reményemet csúfosan letépted, meggyalázál; testvéremet, egyetlenemet a világon, becstelenné tetted, őrültté, magamat földönfutóvá, embergyűlölővé, istenkáromlóvá.
De meglakolsz nemzetséged minden bűneiért. Azon kézzel, mely bűnhödött, saját kezeiddel ver meg az Isten; nem egyszer halsz meg, mindennap meg kell halnod; mindennap visszajönnöd az élet fájdalmaira; belől hordanod a sebet, mely kínoz, de sem meg nem gyógyul, sem meg nem öl. Átkozott vagy és átkozott maradsz halálod órájáig, melyet halasszon sokáig az erős, bosszúálló Isten! Amen.
Ezzel ismét csónakába ült a látogató, melyből több zsákot, tűzi eszközt és egy bundát rakott ki a partra, s csendesen tovaevezett.
Gyakorta néma napokon és estéken az ingoványi bozótból fájdalmas sírás hallik körül széthangozva a hallgató vizeken. A távolban csíkászók kísértetrívásnak tartják, s nem mernek közelgni feléje a különben is járatlan, töretlen lápvadonban.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages