A vén cigány
A vén cigány
Utánad fáradok, nincsen nyugodalmam
Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken,
Kiáltok, hogy hol vagy…
Népdal.
Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken,
Kiáltok, hogy hol vagy…
Népdal.
Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arcaikból a sikertelen fáradság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak nyomába.
Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől láttak egy fekete szerecsen arcú embert a Tisza partjára nyargalni, ki háta mögött valami fehéret vitt, s a parthoz érve két összekötött csónak egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő, amidőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett vágtatva jőnie, mert amint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá négy lábát és kimúlt; mire a lovag az összekötött csónakba beleugrott, nekivetkőzött, s mindketten evezőt ragadva, sietve tűntek el a Tisza kanyargásai közt.
Pista pedig többet vissza sem tért a pusztai tanyához.
Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könnyeivel áztatta volna a hantokat, melyek legelöl koporsójára hullottak; nem volt ott, mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.
Bujdosott. Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő kísértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt kereste testvérét és ellenségét, és sehol sem találta; vándorolt az ország egyik szélétől a másikig; fellegbúvó csillag volt vezetője, útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb odvas fa árnya alatt, kenyere a vadgyümölcs, mit az erdők mélye terem, és a zivatar leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát, minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult, azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett, s tűrni nem tudott, hanem ha a záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt állt, kettéhasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő lelkében; a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.
Később a két pusztai sírok egyikének fejfáján olykor mezei virágból font koszorú termett ismeretlen kéztől odatűzve; a másikon szinte koszorú, de maszlagból és ördögtövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelídebb fájdalmaira is. Boldogtalan! Neki nem változott örömre és búra, bánatra és reményre az élet, neki csak szelídebb és szilajabb fájdalmak között volt válogatása…
Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.
Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy mosoly nem deríté fel arcát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait soha.
Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a tüdővész, és gyógyíthatlan, mint az; oly becsületes szándék vezérlé minden lépteit, s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie! Mártírja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek, s mégis mily fájó gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!
Akit legjobban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors minden mostohaságaiért: ugyanaz támadta meg lelke tisztaságát a legförtelmesebb gyanúval!
Milyen magasan van a boldog szerelem ege! Milyen nagyot eshetni onnét! És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem percek tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli eső, nem elmúló, nem enyhülő, de önmagát napról napra újjászülve kiújuló szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.
Magában emésztődött búját senkivel nem közölve, látszék, hogy napról napra fogy és halaványodik.
Senki sem tudta miért.
Egykedvűen járt fel s alá szobájában.
Titoknoka asztala mellett ült és írt.
A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott már, s homlokába ráncok vésték magukat.
Este volt.
A szél esőt vert az ablaktáblákhoz üvöltve kedve szerint.
Egy szolga lépett be a szobába jelentve, hogy odakünn egy utazó várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.
– Bocsásd be! – lőn az egykedvű válasz.
Egy magas, szikár alak lépett be átázott ruhában, halavány, fagylelte arccal, sötét szemei be voltak esve.
Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot, de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.
Bálnai Pista volt az, a csavargó.
– Ugyé – szólt ez tört, alászállott hangon –, ugyé milyen nehéz rámismerni?
Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta, s egy karszékhez vezetve leülteté. A bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és lehorgasztá fejét.
Leander szótlanul állt meg előtte.
Rónai fölkelt íróasztala mellől, tollát szájába fogta, s bámulva közelíte az ifjúhoz. Megismeré, megfogta kezét.
– Bálnai, ön az? Hozta önt az ég!
– Nem hozott, hanem űzött! – felelte ez szomorúan, illetődéstelenül a régi ismerős üdvözletére.
– Ön talán nem is ismer engem? Nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen, mint vidám, tölt arcú gyermek, mily kedvesen tudott kacagni akkor?
– Régen lehetett, nagyon régen.
– Gyermekéi az örömek – szólt közbe Leander –, mi vén, igen vén emberek vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég, nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arc nem fogja bántani lelkedet, ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is mondd meg, én nem bántalak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiedet velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.
– Nem pihenni jöttem hozzád; óh, nekem a zivataros éjben van megpihenésem! Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen át kísértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem gondolataival; néhány percig maradok itt még, azután ismét nekiindulok a végtelen, végtelen útnak.
– Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim. Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a karthauzi, éltemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha énutánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve, neveik a keresztkőkre vágva; ott nyugszanak temetve a „remény”, a „boldogság”, a „szerelem”, s várják a boldog föltámadást; neked szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.
– Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned; csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?
– Igen, halálra ítéltetett, s az ítélet a főtörvényszékektől is helybenhagyatott.
– Úgy! – kiálta föl vad örömmel Bálnai. – Kézrekerült-e már az apagyilkos?
– Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre, s hová ment.
– Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?
– Minek?
– Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig, ha kerestem őt, a törvény azt kérdezé: miért? Most előmutathatnám a halálítéletet: ezért!
– Hagyd a nyomorultat, bízd őt az egek büntető kezére! Énellenem többet vétett ő, mint teellened, de én mégsem óhajtom neki azt a nyomorú kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.
– Ellened többet, mint énellenem? – kérdé felemelkedve helyéből a csavargó. – Hát te még nem tudod? Óh, várj! Mondok én neked egy hírt, mely fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon lyányra, ki ama magános tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?
– Megállj! – kiálta dúlt arccal Leander –, ott fáj, ott ne bolygasd!
– Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.
Leander szótlanul, mint akit a döfés szíven talált, tántorodott hátra, s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé, hogy az üvegdarabok kezét összemetélték.
Rónai pedig kalaptalanul, amint volt, kirontott a szobából, sárban és esőben szaladt keresztül a falun, isten tudja hová.
Bálnai arcát egyik kezébe fektette.
Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.
Hevesen rántotta el a kezét arcáról egy másik kéz, Leanderé.
– Ugye! – szólt keserű szemrehányással. – Letépted őt keblemről? Kiszakítád szívemből az övét? Enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted, hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt el hagyd orozni? Meg tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és becsületes! S vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned! Kit Isten, természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy vérbűnösnek lett ágyasa! Óh, átkozott légy, átkozott légyen az a perc is, melyben nevedet először hallottam kimondani!
– Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre, mint minőket te ki tudsz gondolni is – szólt Bálnai. Nem védte, nem mentegeté magát; mondhatta volna, hogy éppen azalatt, míg beteg kedvese üldöző ördögét kereste, azalatt esett meg az, mihez képest a halál minden kínszenvedései isten áldása; de hallgatott, talán jól esett neki e szemrehányásokat hallani!
Fölkelt, egy vonás nem változott el arcán, midőn tekintete Leanderével találkozék.
– Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt – így szóla hozzá –, ha e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt perce életemnek, álmomban lehetett. Nincs senki, senki, aki részvéttel volna irántam; maga a törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen kenyeret kódult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ; te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen vétettem; megátkozhatsz, tudom, még átkodban sem kívánod rám azt a kínt, melyet elhordozok, s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom, ez álmatlan lovag lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az üldözött vad, kinek egy nyugodt perce nincsen.
Nem akarlak gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam. Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt megértem, hogy aki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, mellyel eltaposom; nyugalom veled!
Ezzel megindult; amint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott, ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga után mentesinórnál fogva.
Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.
– Hagyjatok magamra – susogá –, igen beteg vagyok.
– Itt van ni – szólt Rónai úr a cigányt megállítva a szoba közepén, s mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz történendő, diadalmas arccal tekinte rájok.
Azokra nem igen ragadt a jókedv.
– No most, fiú, beszélj; beszélj el mindent, amit tudsz, amit láttál és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.
– Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Bélaborába tavaly nyáron az a fekete képű tatár meg az a halavány úr, akinek szemei olyan közel állanak egymáshoz?
Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén cigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?
– Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.
– Hagyjanak békét neki – szólt közbe Rónai –, különben holnapig sem beszéli ki magát.
– Óh, szólj, szólj! – sürgeté Leander a cigányt maga mellé ültetve, de ez szeretett fenn állani s teketóriával kezdeni a dologhoz.
Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott a vér.
– Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly nyáron, meg azelőtt is teljes életemben ott laktam Bélaborában; ott voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást… Hát éppen aznap, mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csakhogy igen ivott, pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az egy Gyurcsóné, aki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta…
– Ne beszélj a feleségedről!
– Mondok hát, éppen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót csináltathassak neki – szegény megérdemlette! – amint hirtelen betoppanik hozzám egy sima képű úr, nagyon hirtelen szőke; piciny szája volt, és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más isten emberének; azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap ilyenkorig? Rámeresztettem mind a harminckét fogamat; sohasem hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik. Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan marék pénzt nyomott az asztalomra, amekkorát még rézből sem láttam egy rakáson. „Hozz kulcsokat és kovácseszközöket!” – szólt. Én az egész alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a Tisza-partig gyalog a pocsogóban, ahol egy csónak várt ránk, melyben egy fekete szőrzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr, s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: nekibátorodtam, s beültem a csónakba. Itt bekötötték a szemeimet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába, s átmentünk a fehér mocsárba, ahol ugyan nem igen jár emberi teremtés; ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk; itt aztán kacskaringósan, hol tűled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád között, míg úgy reggel felé, mert este volt, hogy elindultunk, valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt virágozva, alig lehetett hova lépni, oly ékes volt minden. Itt levették szemeimről a kendőt, s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a mennyországba megyünk vagy Törökországba, olyan cifra, aranyos, gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy nagy mennykő kutya majd kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat vonított; hát amint keresztülmentünk három-négy szobán, mind olyan fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy kamarába, amelyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott forgatná benne a kulcsot, mégsem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott összerakva! Uram isten! gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek az árán venni! Hanem volt ott aztán egy láda vasból, amelynek senki sem találta a nyitját, én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz cifra kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam. No, ott volt ám a pénz, tyhjúj!
– Megállj! Nőt nem láttál a háznál, asszonyt vagy leányt?
– De bizony egy kormos, magamfajta fehércselédet; hanem egy kötélre igen sok finom asszonyi fehér ruhák voltak kiteregetve, onnan gondolnám, hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, amit ott láttam. Nem is szóltam én soha senkinek, csak a plebánus úrnak, meg a mesternek, meg a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg nagyságos uraiméknak.
– Vissza tudnál-e oda menni?
– Így nem találnék oda, hanem ha onnét fújna a szél, ahonnét akkor fútt, s a szememet bekötnék, akkor odatalálnék.
– Ez megbecsülhetlen kincs – szólt Leander Bálnai kezét megrázva; ez pedig azonnal felkerekedett, s – az ingoványban – úgymond –, találkozunk. – Többet nem szólt, hanem vette vándorbotját, s éjnek idején eltávozott.
