A zivatar éje

Teljes szövegű keresés

A zivatar éje
Hideg szél fú Mátra felől;
A lelkem is fázik belől.
Népdal.
Az eső is esik, köpönyegem ázik;
A szél patkójától a kő is szikrázik.
Csángó népdal.
December 31-e volt, Szilveszter éje és iszonyú hideg…
A madarak megfagytak a levegőben…
Szakadatlan hóförmetegek dühöngtek egész heteken át, háza falai közé száműztek minden embert, s olykor reggelenként mély hófuvatok alul kelle kiásni a házak ajtait.
Néptelenek és zajtalanok voltak az utcák és vásártérek; rajtok egyedül farsangolt végig a havas zivatar, be-bekiáltva a kéményeken s végigsöpörve a házak fehér tetőin.
Boldog, ki meleg keblet vagy csak meleg kályhát ölelhet is ilyenkor; boldog, kit tollas fekhelyén kedélyes rokkahang szenderít önelégült álomra; boldog, ki úri kandallója mellett, lágy karszékében végignyújtózva, kénye szerint ásíthat az idő rovására.
A k*i vásártér közepén áll egy sajátszerű épület; négy rongált oszlopon egy még rongáltabb tető, melynek hegye egy összevissza görbült bádog szélvitorlában végződik.
E födél alatt mély, igen mély kút van ásva; belőle hajdanában lánccal húzták fel a vizet, most egészen ki van az száradva; a lánc vedertelenül lóg le a mélységbe. A kút oldalai bedüledeztek.
Fenekéről gyakran csecsemősírás hallatszik fel. Borzasztó dolgokat beszélnek e kút felől.
Ez ókúthoz közel állt húsz évvel ezelőtt egy rozzant emeletes ház; a mohlepte cserepzsindeles tetőre mésszel volt kirajzolva az 1722 évszám. Tehát száz évesnél több volt a ház, s igen ősszerű kinézésű.
Ezen vad éjszakáján a zivatarnak, midőn minden jó lélek első gondjának tartotta a lefolyt évet, melynek csak néhány percei valának hátra, az idők urának megköszönni, e kietlen éjszakán is víg mulatság hangjai zsibongtak e sárga ház emeletében; harsogó zene és pohárcsengés, táncdobogás és kicsapongó kedvujjongatások zajgottak le innét; olykor poharak és tányérok repültek ki az ablakon, vagy egy fekete alak állt az ablakhoz, vad tivornyadalt rikoltva le a zivataros éjbe.
Ki tartja lakodalmát Szilveszter éjszakán?
Ama kútoszlopok alatt éjen át rendesen betyárok s más népsöpredék szokott tanyázni, de most azok is bátrabb menhelyet kerestek a bűzös csárdákban vagy a városon kívüli szemetdombok melegében.
Csak egy sötét alak áll mostan ott a kút párkányához támasztott kezére nyugtatva fejét.
Arca mozdulatlan, tagjai mozdulatlanok; szemeit le nem veszi a vigalom háza ablakairól, ott áll és számlálja az óraütéseket.
Ez az ifjú Bálnai.
Körülötte sötét, vihartele az éj, de szívében még viharosabb.
Reménye nincs.
Elhagyta minden ember. Barátai elárulták. Ellenségei diadalmaskodtak fölötte. Az ég nem hallgatta meg imádságait. Jámbor volt, és a rosszak ítéletet hoztak fölötte. Eszes volt, és az ostobák megbírálták. Erős volt, és a gyöngék megelőzték. Milyen magasztos képzeletekkel volt eltelve leendő néplelkészi pályája felől! S mily durva-prózaian rántotta alá képzelt egéből a való!
Mily emberszerető buzgalommal lépett később az ügyvédi pályára, s minő tényekkel kelle mindjárt az első lépésénél találkoznia!
Hideg, hideg az éjszaka, mint az emberek szíve…
Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dúdolva útjokban; itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.
Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő párbeszédet hallatva:
– Mit szólsz e vigalomhoz?
– Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.
– Nevezetesen?
– Dobszót.
– Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?
– Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt…
S továbbmenének, lépéseik alatt ropogott a hó.
– Mi ez itt az útba? – kiálta az egyik, valamiben megbotolva.
A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve, ott feküdt mozdulatlanul, s ölében tartá csecsemőjét.
Meg volt fagyva.
– Jól járt szegény! – mondának s továbbmentek.
A sárga háznál lassanként minden feny kialudt; csak egy földszinti szobácska ablakában égett még gyertya, s szerte a város minden ablakai feketék voltak.
Aludt minden lélek.
Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekocogtatott.
– Ki az? – kérdezé egy remegő hang.
– Osztályos rokon a fájdalom nevében – mondá jelszavát az ifjú.
– Miért jössz? – kérdé egy kedves női arc, az ablakot felnyitva s azon kitekintve.
– Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt ablakodnál; fogd ez írást és olvasd.
Az ablak újra bezáródék.
Bálnai visszament a kút szobrai alá.
Nem sokáig kelle várnia.
Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak könnyű fehér ruhában; szőke selyem haja a zivatarban lebegett, arca halavány volt és tündöklő.
– Jankám! – kiálta az ifjú, karjaiba fogva fel őt, s merően arcába tekintett, azon arcba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy különben szelíd arc vonásai.
A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült egzaltációval akarta magát kedvese karjai közül kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé magához a pihegő keblet, és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.
– Bocsáss, bocsáss – esenge szívreható hangon a szegény leány. – Üdvedre kérlek, bocsáss!
Az ifjú elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:
– Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát; védeni foglak vérem utósó cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.
A hölgy feltekintett az ifjúra, meglepetve nézett sokáig szemeibe, mintha kérdené:
– Ki vagy te?
Sohasem szólt még előtte az ifjú szerelemről.
Bálnai még akkor szép ifjú volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai voltak, arca vonásaiban a sokszerű szerencsétlenség által megtisztult nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.
– Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta, és senki sincs a széles földön, aki szeretne. Óh, bízzál bennem, én oly szerencsétlen vagyok, mint te…
Igaza volt; csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.
És a hölgy bízott benne.
Neki sem volt senkie a széles világon.
Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?
A boldogság eltávolítja a szíveket, a keserűség órái összekapcsolják azokat.
Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.
Az ember mind nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség, szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort és bundát vinni elfelejtett.
Az ifjú levetette saját köpönyegét, s vele kedvesét betakarta. Azután kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy csak a zivataros ég van odakünn, és nem gondolkozott. Merően szorítá kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. Az a végrehajtást hírül adó levél volt.
Amint végigsiettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember, hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét; bús mind a kettő.
Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i kaputól.
Amint az utósó ház is hátuk mögött maradt, amint a város árkán az országútra kiértek, az ifjú reszketni érzé kezében a lyánka kezét.
– Fázol, szívem? – szólt a gyöngéd kezet leheletével melengetve.
– Egy kevéssé – válaszolt a hölgy, s szorosabban simult vezetőjéhez.
– Kevés perc múlva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet – szólt biztatóan hozzá az ifjú. – Lilla is ott van.
E névre bágyadt mosoly vonult végig a lyánka arcán.
Az ifjú gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben. Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése, amint messzünnen egymásnak felelgettek.
Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény… Messze-messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csöndesedni kezdtek. Az ifjú érzé ellankadni a kedves kezecskét, s ijedten reá tekintett.
– Óh, én álmos vagyok – suttogá a leányka, s szőke szép fejét ifja vállára nyugtatá.
– Az istenért – kiálta ez –, el ne aludjál, csak most, csak még néhány percig ne, az volna a halál!…
A megfagyást álom szokta megelőzni…
A szép leányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese nyakáról, s bágyadt feje annak keblére rogyott.
– Isten! Isten! – kiálta az ifjú.
A szép hölgy elaludt.
Az ifjú karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh, hányszor álmodta őt így karjai között! Az élet minden viharai keresztüljártak rajta; beteg volt, és nem volt ápolója; üldözött volt, és nem volt védelmezője; szegény volt, és kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát, és sorsa nem engesztelődött; imádkozott, és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a sorsnak.
– Csak egyszer ölelhessem őt karjaimban – így szóla reményei tetőpontjára helyezve magát –, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve, nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!
És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé őt haldokolni.
Óh, ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kímélték ezek a gyermekien gyöngéd tagokat, nem kímélték azon keblet, mely finom volt és oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú selyem haj havasázottan lobogott a szélben, s hattyúnyakáról a hóvíz csorgott alá.
Az ifjú ölébe vette őt, arca arcához ért, de nem merte megcsókolni. Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány percig tart, azontúl – a halál.
Lakását a rövid idő alatt hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie lehetetlen vala.
Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék szokott éjente tanyázni.
Gondolkozott; vajon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna halni, s erősebben köpenyébe burkolva, karjaiba vette azt, mint egy gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé kezdett törtetni.
A szél némely helyen házmagasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen csapkodta arcába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el vészt károgva feje fölött.
A lyánka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni. Lélegzetfogyottan érkezett az ifjú a rossz hírű csárda ajtajához; belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…
Belépett.
– Segítsetek, emberek! – kiáltá, lyánkáját egy tört padra ereszté le, s maga térdre omolt mellé.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages