Csodák

Teljes szövegű keresés

Csodák
Arany nem olt szomjat, éhet;
A gazdag még koldus lehet.
De kősziklán, jégtengeren
Eltart engem két tenyerem.
Népdal.
Ama hívatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöccse, egy szép, halvány fiú nagy olajszín szemekkel, halavány arccal és hollófekete hajakkal. Atyja, István, testvérével, Gáspárral osztozatlanul halt meg, s halála óta minden vagyonait Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az elhunyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiú e gondoskodás alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a jólét és boldogság nem számíthatók.
Jelen időnkben éppen iskolai szünnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta csodák történnek Gáspár úr házánál.
A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukoríkolni, s kukoríkol mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. Természetes, hogy Gáspár úr egy falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öccsének, a furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű sárkányt, ha megsütnék számára.
Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú eljajdítá magát, mondván: „Hohó! Ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám uram!” s a fél világért fel nem merte volna azt többé húzni Gáspár úr, hanem odaadta öccsének, az agyafúrt Pistának.
Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kerten túli zsellérház aklaiban szoktak állomásolni, kedvenc paripája e megjegyzést tevé fennhangon: „A kocsis ellopta a zabot.” Gáspár úrnak kiesett szájából a pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében. Gáspár úr azonnal a cigányhoz akarta küldeni kedvenc ráróját; azonban az istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: „A kocsis szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!”
A kocsis sem vette tréfára a dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a fizikában meg nem volna írva, miképp a föld gömbölyű.
Íme, ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb tudományokat hallgató unokaöccse, az agyafúrt Körmös Pista hazakerült; ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfihalált jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adja fejét.
Történt egyszer, éspedig Gyékény Márton nevezetes neve napjának délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókba erősen bekötve szép rendben heverésztek egymás megett.
– Szerelmetes magzatjaim! – így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végiglegeltetve rajtok. – Kiket szívem alatt, úgymint a pruszlikzsebben hordoztam, ne kívánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti őneki; szentségtelen célokra fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem becsülő nép kezeibe jutnátok… Óh… óh… szerelmes gyermekeim, mosolygó fényes arcok, mi lesz belőletek, ha én odatérek, ahonnét ti előkerültetek? Tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen szerető öreg Gáspárt; mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán Pista öcsém jobbra-balra elgurigázni. Oh, az a Pista, az a Pista!
Ezzel vaspántos ládája legeslegszögletéből egy piszkos ötforintost kotort elő az érzékeny öreg, könnyező szemekkel jobbról-balról megnézve, megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá:
– Te, elsőszülötte minden pénzeimnek! Harminc évek óta hű gondviselőm! Ki el nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! Nem… teirántad nem volna szép háladatlannak lennem!
S itt újabb hosszas gondolatokba merült a jó öreg.
– Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… Meg is fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem jut eszébe pénzt keresni – a sírba; aki meghal, arra azt mondják, hogy „szegény”; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem! – Pihenj! – szólt az öreg, s gyöngéden megcsókolá és kebléhez szorítá a tallért, s ismét visszadugá, honnét előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint végigtapogatott, fejét búskomoran csóválva s az eszmetársulatnál fogva több ízben ismételve: – Óh, az a Pista! Az a Pista!
Pista pedig ott hasalt a kemence patkáján képét tenyerébe temetve, s iszonyúan kacsingatott a ládába.
Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha meg nem melegedhetett, s mindamellett is, hogy Pista kész lett volna bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig nem igen sok surlódás adta elő magát.
Tehát ezúttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele erszényeire.
S ím egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy fennhangon: „Gáspár após, nem adna kend ötven forintot a szegény Pista öccsének?”
Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapcaszorító aggodalommal tekinte körül, kérdezvén: „Te szóltál, Pista?”
Pista egyet mozdult; „Nem látja kee, hogy alszom?” Gáspár újra visszaült ládája szélére komolyan meggyőződve, hogy ezúttal boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melankólikus hang szólalt meg zsacskói legterjedelmesebbikéből: „Adjon már kee a Pistának száz forintot!”
Gáspár bácsit csak egy paraszthajszál tartotta, hogy sóbálvánnyá nem változott; így azonban számtalan kereszteket vetett részint magára, részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitűnt abból, hogy egyikök ismét elkezdé lassú, kísérteti hangon: „Kétszáz forintot a Pistának – de mindjárt!”
– Odavagyok! – kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda. – Odavagyok… odavagyok! Te, Pista te,… ne aludjál, te Pista!… Hallod-e, te Pista?… – S ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire ez háromszoros protestáló „No, no, no” mellett felemelé megtámadt fejét.
– Te Pistikám! – szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orcáját végigcirógatva göcsörtös ujjaival. – Ugye, Pistikám, neked nem kell pénz?
– Nekem-e? – kiálta Pista felmeresztve karika szemeit. – Dehogy nem kell, bátyámuram, kell bizony; nincs annyi pénz a világon, amennyi nekem nem kellene.
– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? De te… ugye még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?
– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.
– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! Haramia! Hát te is ellenem esküdtél már? Hát koldussá akarsz-e tenni?
– Én-e? Sz’nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! Én aluszom, kend fölcibál, s azt kérdi, hogy kell-e pénz? De kötnivaló volnék én, ha azt mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.
– Jaj … hiszen nem magam jószántából mondtam én azt – szólt fejét vakarva az öreg, s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül –, hanem gyere csak… hallgasd csak… Óh… óh… bárcsak meg ne szólalna!
– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.
De az erszény újra megszólamlott: „Gáspár, mégsem adsz háromszáz forintot a Pistának?”
– Jaj nekem! Jaj, Szent Kelemen, segíts! Hallottad, mit mondott?
– Hallottam ám! Azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.
– Rosszul értetted, te! Csak kétszázat mondott; de ugye neked nem kell? Mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.
– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az ilyen aranybeszédet.
– No de, az Isten irgalmáért! Honnét vegyem azt a sok pénzt, he?
– Hát ebből a sok zsacskóból.
– Óh, hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.
– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! – kiálták sorba a zsacskók, s egy titkos rúgás következtében mind elkezdtek mozogni.
– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngős jószágok! – ordítá eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott fütyköst, a makrancos zsacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.
– Ajjajajaj! – ordíták azok sorra minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! A Pistának ötszáz forintot! Ajajaj! Jajajaj!
Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, mégsem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet diktálnak…
– Vesztetek volna a pokolban! – fúja kifáradva, s botját a ládához vágta, fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban kiabáltak alatta: „Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni, világot látni!”
Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének; felugrott… kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva, s úgy az asztalhoz nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna benne.
– Nesze, te… te hóhér! – szóla Pistához – számlálj ki magadnak belőle – s itt torkában akadt a szó –, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot!
– Ötszázat! – rikolta a zacskó.
Annyit hát! – tombola Gáspár kétségbeesve.
Pista nem hagyta magának a kínálást kétszer mondatni; számlált.
Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit összekulcsolva:
– No iszen, legyen hát meg, amit kívántatok – így kezdé hozzájuk mondását, könnyeit törülgetvén ingujjával –, majd megemlegettek még engem… várj … majd visszajönnétek még, csak lehetne. – A szegény öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve egyedül pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti, gyönyörűsége, velök beszélgetett, és pengéseik értelmét magyarázgatá, maga mellé vette őket ágyába, és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a magány behatása által excentrizált és sarkaiból kiforgatott gondolatai között, hogy azok is megértik az ő szavait, és iránta hálát, vonzalmat, szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem érdemlett, háladatlan zendülése kedvenceinek.
– Hányszor kívántam magamban – folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel számlált –, hányszor kívántam magamban, mikor esteli órákon veletek beszélgettem, hogy bárcsak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha azt kívántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; hiszen megbánjátok még azt is – várj!
Ezzel Pista beseperte az elbúcsúzottakat.
– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!
– Köszönöm alássan – szólt Pista, zsebjeibe tömve a tallérokat –, ha megint meg találnának a ládában szólamlani, hát majd…
– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstint a házamtól! Ötszáz igazi forinttól fosztani meg engem; tíz esztendőt vettél el életemből – eredj, mégpedig mentül előbb! Mióta te itt vagy, isten csodái s mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, baromfiak megszólítanak, ha az udvaron megyek, a kakas ahelyett, hogy kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim…! Óh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! Te sátán bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!
Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya házát.
Gáspár pedig még aznap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között azzal a jó tanáccsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán majd elküldi azokat széles e világra hirdetni az igét, de indítványa nem fogadtatott el, annál is kevésbé, minthogy, mióta Pista úrfi eltisztult a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága szót sem szóltak többé.
E természetfölötti tüneménynek a kulcsa ez, hogy Pista igen ügyes hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely tréfa ez életben már sokakat rászedett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages