Élő férj özvegye
Élő férj özvegye
Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy.
Míg az enyim voltál, piros rózsa voltál.
Népdal.
Míg az enyim voltál, piros rózsa voltál.
Népdal.
Eközben a nádközti vízúton, a sziget Tisza felőli oldalán egy csónak közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utósó és legnagyobb csapás Góliáth fejére.
Amint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az érkezőket, s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt, s a bokorból emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.
– Ez meghalt – szólt a férfi. – Vérzel? – kérdé társához fordulva.
– Nem nagyon – felele emez –, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az elállítja a vért.
– Maradj itt a csónaknál! – szólt az előbbi, s köpenye alul egy széles, rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.
A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt, csáklyájával keresztüllyukasztotta, s távol a parttól elmeríté. Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s belépett.
A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki, s fogát csattogtatva támadta meg a férfit annak vállára ugorva.
A férfi egy gladiátori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely hosszában végignyújtózkodott az udvaron.
Benyitott a szobába.
Keresztülment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás, sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.
Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.
A feltépett szőnyegeken át teljes fénnyel világíta be a hold, s tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.
Ott a szoba közepén állt egy nőalak merev egyenesen, mint szobor, karjai keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arcát a hold süti, vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg, szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.
Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az ember lelke él, bánkódik vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.
A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.
Leander hozzálép; halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a hölgy kezét, s fejét vállára hajtva, hízelgő édes hangon szól:
– Szerelmem!
A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm vissz-sugárzik egy percre arcán, azután halántékaihoz kap, a vér szét akarja szakítni minden ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander keblére, s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel sugárzanak az ifjú arcára. Levonja fejét a magáéhoz; arcán lázas pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifjú ajkaihoz. Akkor megtörnek szemei, arca elsápad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az ifjú nyakáról, s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú fekete haja a földet söpri.
– Enyém vagy – szólt elégülten Leander –, ha törve is, de az enyém – s a hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.
A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.
Úgy tetszék, mintha bús szellem vinné ölében halott kedvesét holdvilág sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.
Amint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott, mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete hurcolta ide magát, s ott adta ki lelkét.
Leander átlépte a halottat, s sietett csónakához. Társa, a cigány ott várta evezőre tett kezekkel. Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével, s a kormányt kezébe ragadá.
Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.
– Az istenért, nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!
A nőcseléd volt. Leander felvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét, s a csónakot eltaszítva a parttól, tovaevezett.
Amint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a szigethez, rémjajgatást hallának abban.
Ez Góliáth hangja volt. De alig emberi.
Amint visszatére a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a szerencsétlen apa remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas vigasztalást, s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani, hogy akitől úgy iszonyodott, kisgyermeke halva van.
Amint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna, mintha az a szél, mely tán kísértő lélek szárnyának csapása, halottszagot csapott volna arcához.
Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.
Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt, rimánykodott.
A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.
Odafutott neje hálókamarájába; letépte annak ágyáról a függönyöket, felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe, egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez szorongatá, összecsókolta.
Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.
Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:
– Magad lész ember nem látogatott tanyádon: ott fogsz élni és meghalni egyedül!
Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.
Egy széles római kard volt az. Felkapta; a kard lapjára betűk voltak edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdy Leander.
Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden. Kirohant ordítva, eszelősen.
– Utána! – kiálta a küszöbön alvó feketének, s szilajon rázta azt gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta körül a szigetet.
Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.
Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik végétől a másikig.
Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.
*
Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.
Amint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment végbe; nem az a vad tekintet volt már arcán, mely ezelőtt; kellemes hajnalpír ömlött el azon.
Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelíd szerelem melegévé hamvadt, s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát; ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelíd poézis az egész arckifejezésben, mely ezelőtt két évvel.
– Mi történt velem? – kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, hogy honnét és mint jött e találkozás, nem emlékezék az elmúlt 15 hónapra életéből.
A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.
Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.
Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem tudott visszaemlékezni többé.
Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk, s mely néha homoním esetek feltűntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a halvány arcú férfi, a fekete szolga s a körér nőcseléd, kit Leander célszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.
Ők boldogak voltak.
Hát Góliáth? A holt gyermek apja? Az élő nő özvegy férje?
