Fekete ház
Fekete ház
Amott van egy kis ház,
Arccal napkeletnek;
Keserű a leve,
Amit abban főznek.
Benne van egy asztal
Gyásszal megterítve,
Rajta van egy pohár
Bánattal megtöltve.
Népdal.
Arccal napkeletnek;
Keserű a leve,
Amit abban főznek.
Benne van egy asztal
Gyásszal megterítve,
Rajta van egy pohár
Bánattal megtöltve.
Népdal.
A k…i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a peregrinus – mint Bálnait később elnevezték – testvérével, ki a házat soha el nem hagyá.
Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.
Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.
E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lyánkát, kit a pusztabíró segélyével életre hozott, s a törvény üldöző keze elől iderejte. Azonban az éjjeli áthűlés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget hozott maga után a gyöngéd idegzetű lyánkára, melynek következtében Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát felfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő bíró eljárás törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen elvétessék, s a fölpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.
Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem birtokbul, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára Fekete János és Fehér Bálint tanúk jelenlétében felszegezte, pedig világos volt, hogy ajtó nem is létezett a házon sehol.
Egy reggel a fekete házban belől szokatlan innepély tartatott; az ablakok mint rendesen csukvák, csak a háztetőn hagyott nyíláson át mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán hagyva a nyílás, hogy azon csak az égre lehessen látni, s a földre ne.
A beteg leányka ma kelt föl először betegségéből. Oly halovány volt…
Szőke aranyfürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.
Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek gyöngéd kezecskéje jutott.
A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára nehány fürt ép szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kívánta, s Pista elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér hóvirágokkal kötve, miket Pista szedett a mezőn.
A lyánka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hírnökeit, s egyet a virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga, s visszateszi.
– Istenem! – szólt felsóhajtva. – Már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz… Zöldül-e már a mező? – kérdé Pista felé fordulva.
– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de ahonnét az eltűnt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.
– Szólnak-e már a madarak?
– Még korán volna; majd néhány hét múlva megjön a fecske, a pacsirta, később a csalogányok; óh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.
– Óh, mint szeretném látni a zöld természetet!… Istenem, mely kedves lesz a mezőn virágokat keresni!… Teremnek ugye itt is szép virágok?
– Óh, nagyon szépek – szólt magasztalón Lilla –, a kis erdőben pompás virágok nyílnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van ott, oly tiszta, hűs vize van…
– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe leheveredni, hol vadrózsa virágzik… Óh, csak egy tekintetet a szabad természetre, és meggyógyulok.
– Még nem szabad – szólt aggodalmasan Bálnai –, a levegő hűvös.
– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engem féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az emberek szemei elől rejtetek ti engem…
Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.
– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül – szólt a peregrinus –, s neki megígértem, hogyha titkom kitudódik, meghal. Madár sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van zárva tőlünk minden élő tekintete.
– S meddig fog e rabság tartani?
– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.
– S mi fog akkor történni?
– Apám vagyonaihoz hozzájutok.
– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? – kérdé Lilla.
– Nem sok lesz, az igaz, de éppen elég.
– Mire elég?
– Éppen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak – szólt elfogódott hangon az ifjú, s gyöngéden megölelé a halovány leánykát, s könnyező arcát annak ölébe rejté.
– És azután?
– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket; parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül, és mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat, az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, ami onnét felül jön, s nem megy emberek kezein keresztül. Ugye? Ugye ti nem irtóztok a jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan… Eljöttök-e velem oda?
A két lyány feleletül nyakába borult az édes ifjúnak; megölelék őt mindketten: forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik, és sírtak mind a hárman.
Amint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könnyűiket, s a régen tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok: erőszakos koccantások az ablaktáblákon verték fel önfeledt boldog álmaikat.
– Csitt! Ne szóljatok! Ki lehet az?
– Bocsáss be, akárki lakol e házon belől, a király nevében!
– Gyere be, ha tudsz! – monda magában a peregrinus.
A két lyány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lyánka reszketve simult Lilla keblére, kinek arca hős tűztől lobogott, s biztatva takarta el karjával a remegő barátnét.
– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk – hangzék künn egy újabb frázis, s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.
A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magánkívül szakítá fel az ablaktáblákat, s azokat feltárva kikiálta
– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?
– Nem találjuk az ajtót – hangzék künn.
– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.
– Hát micsoda gondolat az?
– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.
Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan tanakodának: ki menjen be rajta először?
– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be! (már ekkor per „hallja ked” beszéltek Pistával.)
– Nem szokás ide létrán jőni, én csak repülni szoktam; aki így nem tud, próbálja másképp.
Erre újólag tanácsot tartának a künn levők, s végre egy hágcsót teremtvén a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett, felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő szaltó mortáléval a szoba közepére ugrott. Egy roppant vaskos pandurdarab volt, kék üngben, gatyában, mindkét kezében két dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta, vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, amint körülnézett, s látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyatos fegyverbeli előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát belől vevék, s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabíró úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.
Pista nyugodtan ült keresztbe font karokkal a szoba közepén, s bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a két leány.
Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes stílusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István azonnal felszólítattik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá veendő nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakában; ellenszegülés esetére kényszerítő eszközök is levén kézügyben.
– Nem lát, táblabíró úr? Nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!
Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt, hogy oly nyíltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandúrjai ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket, tehát elővette az ítéletet, s elsőben azt akarta végigolvasni.
– Sohase bántsa – szólt Pista –, tudom könyv nélkül.
De a táblabíró úr nem ismert e tekintetben könyörületet, s hosszában végigolvasá a deliberátumot, mely szerencsére diák nyelven levén szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos szavakat.
– Volt-e ez az ítélet közölve az alperesnővel? – kérdé flegmatice Pista jól agyba-főbe nézve táblabíró urat.
– Hallja, audiat! – kiálta felfortyanva a jó úr. – Velem ne bolondozzon! Jól tudhatja, hogy audiatra bíztam az exhibíciót, s most nekem itt ne fogadatlan prókátoroskodjék.
– Kövesse meg magát, spektábilis! Itt önnek nincs audiatja, itt nemes és vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt a végrehajtásnak ellentállok – s erre a formaságok betöltése kedveért pálcáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik szekéremelőrúdtól.
– Az ellenállás a törvények értelmében bíróilag el nem fogadtatik – mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes pillantásokkal pandúrjai mögé az emelt bot ellen.
– Rezisztálok!
– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.
A pandúrok elébbre léptek.
– Bátyám – szólt suttogva Lilla –, jer, segíts Jankát feltenni az ágyra; igen rosszul van.
Az ifjú odaugrott, karjaiba ölelte az elsápadt leánykát, s felfekteté az ágyra; az embertelen fenyegetések magánkívül tevék szegényt; veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.
Bálnai sírt, mikor a bírákhoz visszatére. Könyörgő arccal fordult hozzájok:
– Uraim, ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet lesújt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés! Nézzék, most is milyen beteg!
– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud megfizetni?
– Hisz nem ő csinálta azokat.
– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó természeteket…
– Hadd beszéljek csak egy percig szíveikhez.
– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága. Majd meglátjuk, hogyha csak egy hétig leend is rabszolgálója a hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! Vén róka vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…
– S micsoda istentelen nép! – kontrázott közbe az esküdt úr. – Nem elég neki egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!
– Igen, igen! Micsoda jogot formálhat ön magának e lányzóhoz?
– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.
– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezer hatszázhét forintot a költségekkel és kamatokkal együtt vagy a leányt; mi szívesen odaengedjük az utóbbit az elsőbbiért.
– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok!
– Persze, hogy is ne! Majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat, nemde? Mi pedig üthetnők bottal a nyomát.
– Na, hát megfizetek én – szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható, szilárd, mint egy megütött ércszobor hangja. Ez a hang Lilláé volt.
– Igen-e? – szólt az esküdt úr gúnyosan. – Nem tudnám miből és mivel?
– Jőjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel; jőjenek közelébb!
– Tud a lyányasszony fundust kimutatni?
– Igen, igen, tessék! – s ezzel egy gyertyát levett az asztalról, s azzal a szoba túlsó szegletébe sietett.
– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes – röhöge a táblabíró úr –, talán egy rongyos kutyabőr?
– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle praetium affectionis.
Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé, s a bíráknak inte, hogy menjenek oda. Amint Jónás úr elment Pista mellett, ezt súgá neki:
– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is; vigyázz, mert azt is elveszem tőled.
Pista pedig nézte az embert, s ismét testvérére függeszté szemeit; az is reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.
Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy láb magas és széles volt; a két bíró kíváncsian odatartá fejét, mialatt a lyánka a gyertyával belevilágított. A láda színig volt töltve puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya lobogó lángját; csak egy percnyi mozdulat még, a fekete házban összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a mennyországba repülnek.
A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy percre szinte kővé merevülve álltak, s szoborrá ijedtek.
– Isten segíts! – kiálta beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lyánka kezét egy kezébe fogta, másikkal testvére felé intett.
Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet tűzláng arculatára. Mellette a torz félelem két elrémült alakja, vonásaiból kikelt arcáikkal, kidiózott szemekkel s égnek álló hajjal. Másik oldalon a beteg leányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a házhéjnyíláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arculatát; míg mellette, mint egéből levert Leviathan, előrenyomult lábbal a szenvedéles ifjú áll kinyújtott kezével, mintha mondaná:
– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!
Következő percben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó, s szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást, s a legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán, nyakra-főre tömérdek tépászás és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyílására, onnét pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki orratörötten ki lábficamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, amilyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedség korbácsolhat emberi szaladműszerekbe.
A hat rendbeli pandúr nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének tartá további rendeletek nyerése végett nagy sebesen vezetői után indulni, s ekképpen ők is re infecta visszatértek, amint és amerre jöttek, anélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát tulajdonképp és miért mentek vissza?
*
A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a fekete ház lakói ellen.
*
Két hét múlva három század katonaság vevé körül a fekete házat, s lakói ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.
Senki sem felelt.
Ígérnek nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem tartomány…
Végre egy nyílást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész tanyát, összekutatták zegét-zúgát és tapasztalák, hogy annak minden térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon meggyőződésre jutottak, miképpen a keresett személyek bizonyosan másvalahol vannak.
Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen övéivel együtt Rónai Gábor pusztabíróhoz költözködék által.
*
Azonban nem hagyta a dolgot ennyiben maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot ígért annak, ki tudtul adja a szökevény hollétét; e körlevél K… és H* városok minden utcaszegletére fölszegeztetett.
Ötszáz forint sok pénz.
Öt hét alatt megtudta, amit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és erő, mely pokoli vágyainak tárgyát többé megszabadíthassa körmei közül.
Rögtön utazott K…re ügyvédét felkeresendő. Az éppen nem vala otthon, hanem hosszasb időre H*-ba rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül utána indult H*-ra.
Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján, varjú szállott fel előtte, vénasszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…
