Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter
Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter
Az én búcsúzásom nem lesz hosszú,
Csak egy szóból álló, de szomorú.
Népdal.
Csak egy szóból álló, de szomorú.
Népdal.
Az alkony pírja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla hangjai vegyültek bele.
Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.
Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halvány arculattal körültekint, s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.
– Ez a tündér laka – kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak, kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talján sipka közül csak hegyes ormánya látszik –, ahol leányt akart uraságod ölelni, aztán kutyát fogott?
– Hű-hűm? – megszólala egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen van messze vállaitól. – Hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra attól a szép leánytól? Hej, aki áldója van! Ismerek ám én pedig egy legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem mordul rá.
– Nem úgy, mint a nagyságos úrra… hahaha! Őkegyére a tündérke ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.
– Hallgass! – szólt a halvány arcú, s mérgesen oldalba döfte a százgallérú ingerkedőt.
– Bizony – folytatá a nyakatlan pőre fickó –, az nem isten állatja –, a kutyát akarván definiálni –, két lábát nem bírja mozdítani, s a másik kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök; akit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lába kásájába.
– Csitt… mi az ott, a sövény mellett… paripa?
– A biz a… Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.
A halvány arcú szemei pokolian vad világgal fénylettek; leveté köpenyét, s alula egy hosszú, fényes tőrt vonva elé megindult s kiálta:
– Kövessetek!
– Majd bizony! Hát a mennykő mire való – válaszolt a negyedik, egy görbe lábú szennyes betyár. – Nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila öklűvel összetűzzek; inkább egy regement liszteshurkába (chevaux légers-ek) kötök bele, mint ebbe a veszedelem adtába, sz’ így morzsolna össze mind a négyünket egy kezével e.
– Már az igaz – erősíté a hasba-melles legény negédesen vonogatva magát –, az az ember ördöggel atyafias; egypár réz kétgarasost oly könnyen tör ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát félkézzel kiránt helyéből.
– De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál – szólt a hegyes ormányú. – Ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom, gúzst csavar belőle.
– Gyáva nép! – mormogá magában a halvány arcú, s kilépett az erdő árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes, egyedül csak őbenne égett a szenvedély gyehennája. Sovány, élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt; kezébe szorítá tőrét, s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe futamodó ebnek jókora koncot vetett be, mely nem egyéb volt, mint rongyba takargatott főtt madárlép, melybe a kutya beleharapva, orrát, száját úgy teleragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az ugatásnál.
Ezzel a halavány arcú férfi a lugashoz lopózott; halk beszéd hatott itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott. A tőr meg-megvillant kezében a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly közel két boldog szívben a paradicsom virult.
És őneki mindezt látni kellett…
A mítoszi kecsű lyánka meghitten ül kedvese ölében, s elandalogva ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatlan üdveket érezzenek.
Az ifjú néha egyes szavakat súgdos lyánkája fülébe; édes szavak lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.
A lyánka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arcaik megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, midőn a két lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi múltját és jövőjét, s kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet. E magasztos percében az elmerengésnek a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró lélegzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; öntudatlanul mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó, üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első rózsája, az első csók.
Az első csók…? Talán az utósó csók!
Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. Reszketve tekint a lyánka kedvese szemébe,… felsikolt… rémülten veti magát annak keblére s kezével eltakarja arcát.
Az ifjú is felszökik; háborodottan lép a lugas falához, s a venyigefonadékot kétfelé szakasztja.
Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen ismét visszavonuló.
– Ki volt az? – ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lyánkáját a gyeppadra nyugtatva haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a megbossszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.
– Minő csalódás – szól magában, s fürkészve félelemtelenül a tanya mögé indul.
A lyánka fél egyedül maradni, s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.
A vidék körötte csendes és néptelen.
A kert oldalánál egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lyánka szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé, s ezáltal figyelmetességét felébreszté. Odament; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt fattyúvirágokkal. Leander rálépett a gyomhalmazra, mely süppedezett lábai alatt.
– Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki – szólt, s nyugodtan kerülték meg tovább a ház környékét, anélkül, hogy legkisebb nyomra akadtak volna.
Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra taposott, ellensége mellét zúzandá össze, így azonban csak gyomrára gázolt, s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.
– Légy aggodalom nélkül – biztatá szerelmesét Leander –, testvéredet rá fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban! Aztán majd jőnek boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt ótalmazód, védőd lehetek, s azon idők messze nem lehetnek.
Ha tudta volna, milyen messze vannak!!
Még egyszer körülölelé Lilláját. A sírás erőteté, midőn elvált tőle. Amint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még rosszabb világba kellene átköltöznie.
A leányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott, magános lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.
Leander pedig sejtelemnyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé, mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól; paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt, s fülhegyezve tekingete széjjel.
Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza akarná húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy veszély van közel. Megállt és hallgatózott.
Amint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára húzott gyomot, s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.
E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai, s a magános ház kerítésén egyenként bemásztak.
A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két betyár pányvát és rudakat hozott magával.
– Ahol a! – suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletben vonultan valami rőt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt madárléppel bajlódott.
– Üssétek agyon! – mondá a sápadt arcú.
De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és nagy alattomosan csóválva farkát; s amint a nyakamentes bajnok dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék, s lerántotta magával a földre. De a másik betyár két kézre fogott husangjával keresztülcsapott az eb derekán, mire ez felordítva hanyatt fordult, s halálosan vonítva a pitvarajtóba ült, s dühösen kezdé védeni magát.
– Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra csődít!
Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét, s kettőt harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet, s ismét az ajtó előtti őrhelyére vonult.
– Rántsátok el már onnét! – hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a kötélért nyúlni; a csapat triáriusai anélkül is sebet kaptak már a viadalban.
Most tehát nagy köveket szedtek össze, s a hű állatot úrnője ajtajában agyonhajigálták. Nyöszörögve fújta az ki páráját, de nem mozdult el a küszöbtől.
A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait, s a pléhzárt csakugyan fel is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas is őrzi a szegekkel vert, bélelt ajtót.
– Feszítsétek be; dorongokat ide!
– Nem úgy! Lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyúlni – tanácslá a százgalléros, s rögtön munkához fogott.
– Sietve, sietve!
Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón, s azokat fűrésszel összevágva, az így támadt nyíláson bedugja kezét, s a keresztvasat törekedik leemelni.
E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni férfi, s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal felfogja súlyos csákányát jobb kezébe, s a többi hármat vallatás alá veszi. A két betyár híres bothős volt a k…i csárdában, s középen fogott fütykössel rárohan a megtámadóra, s fütyköseik pörögve csapódtak olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halványképű ezalatt leoldja a döglött eb nyakáról a pányvát, s kiterítve ráhajítja a megtámadóra. Ez félrevágja az elhajított kötelet csákányával, s csapással beleakad baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a kötelet nem ereszti el, s a férfi lefegyverezve látja magát.
A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen egész téglákat hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva az üldözött egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel, s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.
– Álljatok a fa alá! – parancsolá a sápadt arcú. – Ha leszáll, verjétek agyon.
A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk pedig a tanya ajtajához lépett, s azt felnyitni próbálgatá.
– Góliáth Péter! – kiálta rá dühösen ellensége, s a halvány ember összerezzent, és még halaványabb leve.
– Hogy ismersz engem? – kérdé, s homlokán a ráncok keresztbe szaladtak össze. – Ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell halnod. Legények! Ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! – s hidegvérrel kezelte tovább az ajtókinyitási fortélyokat.
– Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.
– Tudod mit? Vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk; nekitámasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán felkapaszkodunk, hisz nincs nála semmi eszköz.
– Jó lesz biz a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én azalatt idelenn strázsálom, s ha lekívánkozik, majd a tarkójára teremtek.
Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére, s a kívülről megtámasztott hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkívül nehéz volt, el nem tudta gondolni, miért.
Amint így húzza, vonja és mégis meg sem bírja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arc emelkedik fel előtte a létrán felmászva, s minden előleges értekezés nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára, hogy az majd a nyelvét harapta ketté.
Ennek sem kellett több, teljes szívéből elordítja magát.
– Szaladjunk – rivall –, nyakunkon a hadnagyok! – s ekkor nekiiramodik tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, míg az erdőszélt el nem éri, hová a másik bajtárs is hasonló bátor indulattal nyomban követte.
A váratlan segítő átszökik a kerítésen. – Góliáth Péter észreveszi, hogy egyedül maradt, keresztülfut az udvaron; azonban még a túlsó kerítést nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s vasmarokkal megragadja, és visszarántja a futót.
Góliáth ráismer: – „Szilárdy Leander!” – hörgi elkékülve.
– Már most tudod, kivel van dolgod?
– Bocsáss, hagyj megmenekülnöm! – kiáltá emez tajtékozva, s tőrével ellenét iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, amint az fegyverét kifacsarta gyilkos kezéből. – Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú bosszút fogok rajtad állani.
– Arra nem érsz rá.
Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna fején, elmerevült, térdre bukott, s többé nem védte magát. Összenyaklott, mint kit szél ütött meg.
Bálnai Körmös István állt felette kőhideg, bús arculatával.
– Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? – kérdé martalékjától, kit Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. – Nézz széjjel még egyszer a világban, utójára fogod azt most látni.
– Mit!…
– Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most éppen statárium van a vármegyében, s én házfeltörésen kaptalak… függni fogsz.
Góliáth görcsösen vonaglott, és szemeit meresztgette.
– Rád bízom őt – szólt Leander Góliáth kezeit hátrafacsarva s a kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.
Bálnai utána kiáltott:
– Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson!
Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett. Kedvese sikoltva futott elébe, s az ifjút mint megváltó angyalát hévvel karolta át…
Amint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.
– Ember! – szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez. – Látom, te nem vagy az, kitől az életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm érte. Így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat; bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az élet, vedd el, jót tész velem; künn az erdő bármelyik fájára felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, írást fogok adni, hogy enmagam fosztottam meg magamat az élettől.
Bálnai rábámult az emberre.
– Jó – úgymond –, megteszem… megöllek… ne félj.
– Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak néhány percig engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarcban jár minden ember, s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál, gróf Szilárdy Leander és nekem – tevé hozzá keserű gúnnyal –, jó barátom; együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt bírunk egy közös falut.
– Hazudsz! – ordíta közbe Bálnai. – Hazudsz! Ne szólj tovább!
– Ha most haragudnám reád, elhallgatnék, s vesztedbe hagynálak rohanni, de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi ketten igen víg, kicsapongó cimborák valánk, s az élet örömeit fenekig kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran legőrültebb túlzásokat választottunk. Egyszer hírét vettük, miszerint bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lyánka lakik, kit még idegen férfiúnak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk, s nem oly nehéz a hozzájuthatás, mint a hír kürtölé. Az én gróf barátomnak volt itt egy ismerője, egy gazdaember, titoknokának közeli rokona, kivel ő e célra megatyafiasítá magát, s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek kivált a főbbrangúak ellen van nagy antipátiája, parasztruhában becsületes, nyílt arccal közelíté meg az ifjút, s előbb annak gyanakodó szívét álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához, ki is ifjú ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be az én barátom; neki nem volt kielégítő a lyánka hízelgő mosolygásait csak látni és sóhajait hallani; ő bírni akarta azt, bírni, de nem általa bíratni.
– Óh, ha ez mind igaz! – hörgé Bálnai, s térdeivel iszonyút nyomott a beszélő mellén.
– De ne fojts még meg! Ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a gesztenyét? Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lyánka magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom, negyedmagammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna el. Tervünkben volt az is, hogy ő, ti. az én szeretett jó barátom rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék, s később kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva. Megjöveteled lehetősége, ez az egy kívül esett számításainkon. Elvégeztem mondanivalómat, már most akassz fel, ha akarsz.
Bálnai arca majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hiénáé, orrcimpái kitágultak, s homloka izzadt.
Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába, látta az ifjút, amint testvérét kebléhez szorítá, s annak szemeiből törölgeté a könnyeket. A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót, s karjaikat egymás körül fűzék, és lassú édes hangon suttogának.
– Szilárdy Leander! – ordítá hirtelen teljes hangon a testvér, s egy ugrással a szoba közepére lépett. Szemei szikráztak, haja mind felfelé állt – arcizmai vonaglottak, s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára lerohanó vad madáré.
Az ifjú első pillanatra összerezzent, elhalványodott; perc múlva aztán komoly, felemelt, szégyentelen arccal lépett a haragvó elé és válaszolá:
– Igen, az vagyok.
– Az vagy? – rikolta Bálnai zokogásból és kacajból vegyült hangon; halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással rohant testvérére, kitépte azt Szilárdy kezeiből, s a szoba legtúlsó szögletébe hurcolá, ráborult és sírt; hogy keble majd megszakadt; végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arcát hátrafeszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. Szinte megfojtá a féktelen indulatroham.
Leander szoborrá merevült.
– Barátom! – szólt egy lépést téve Pista felé.
Indulatosan taszítá el ez magától a grófot, s vérben forgó szemeivel vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde hűlni.
Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!
– Ne közelíts hozzám – fuldoklá Bálnai rekedten –, vagy az örök szenvedésre mondom, e két kézzel fojtom meg itt szemeid előtt e leányt; megölöm, ha tőled másként meg nem szabadíthatom.
Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kínvonaglásait.
– Ugye? – szólt képéből kikelve Bálnai. – Tudtad, hogy csak egy kincse van a koldusnak: becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sújtottnak, egyetlen öröme a boldogtalannak? S neked játékszer kelle, nagy úr, ugye? Nosza, legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyílt csak éltem sivatagán, azt letépted. Tudod-e mit tesz a szegényt megcsúfolni? Tudod-e, hogy akit a megnyomorított megátkoz, azon Isten betölti az átkot? Ne szólj! Süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer, nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most, kiben a világot gyűlölöm. Ne mentsd magad! El vagy árulva; álarcot viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf Szilárdy Leander!
A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve feküdt testvére ölén keresztül és susogá:
– Minő hideg van!
Többet nem szólt, hanem igen-igen halavány lőn.
Pista lefekteté őt az ágyra, s hideg-komoran Leanderhez lépett, s lassú hangon kérdé tőle mialatt élesen markolt annak karjába:
– Ugye, ez a leány becstelen?
Leander arca hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az ifjút, s herkulesi erővel megrázva oly tekintetet vetett rá, melyből lelkének egész tiszta fennköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal tekintete lehete ilyen, azután vad, bánatos arcát lecsüggesztve, érctelen hangon, de kemény határozottsággal szólt:
– Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.
Azután kínosan felsóhajtva megrázta fejét, s kifutott a szobából. Pista pedig visszatért húgához, ki ott fekvék alélt merevenen, s annak lábáit átölelve, hideg térdeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt, támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének, mintha álmodnék s nem látna tisztán.
Ekkor az olajfa túlsó oldalánál egy emberi alakot vőn észre ülve és aluva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulccsal.
– Hah! – kiálta rá álomijedten. – Te vagy itt? – s megrúgta az alvót, mire az feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul halálosan össze van zúzva. – Talán mégsem volt egyetértés? Talán mégsem volt alakoskodás – gondolá magában, de nem bírt összefüggést, nem megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.
