Két földesúr
Két földesúr
Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
Üres kamarába beszorul a szükség;
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség;
De atyafit látni gyakran jár az ínség.
Népdal.
Üres kamarába beszorul a szükség;
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség;
De atyafit látni gyakran jár az ínség.
Népdal.
Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nimfák és a békák lakoznak, hogy a jámbor lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót kivetni, ha ungokra és vízi borjúkra volt szüksége; míg földjei anélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi termékenységgel termették meg évről évre a leggyönyörűségesebb vízi gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a helyen a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig ezen nílusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már annyira vitte dolgát, hogy halakkal kenyeret is tudott sütni, marháit pedig megtanította, mint kell a hínárt, sást és békalencsét takarmány helyett elkölteni.
Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utcája egyik felétől a másikig.
De kitűnt ezen különcködése az említett alsó falunak az esztendő bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal, ha utcája közepén, a feneketlen sárban csak a lova szakadt meg, nem egyszersmind a szekere is, addig a felső falu hivalkodó fennhéjázással szabályos utcát töltetett, azt kikövecsezte, s két oldalról vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott azokat fundusostól elvihette volna az óperenciákra, addig az alsó falu még lovai számára is szilárd kőépületeket épített magas, üveges ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon, ezeken át szabadon látogatta őket nyáron és tavasszal a szabad lég és a legyeknek és szúnyogoknak barátságos légiói, míg télen át vánkosokkal tömettek be az említett fölösleges lyukak.
Ilyszerű fennhéjázási különcködést tüntetett ki az alsó falu még azáltal is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos templomot is emelt, holott a felső falu lakosai a kalodán és fonóházakon kívül semmi néven nevezendő népnevelő intézetekben nem vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanúsítottak a szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak voltak fogyasztói, s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék, mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; amiért is aztán a felső falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az említett különcködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig őnekik különös szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben a koplalás és szűkölködés különféle nemei között válogathatni.
Tekintsünk végig e görbe utcán. Végigmenni rajta? Attól mentsen meg bennünket a jó sors! Egy csavargó, árkos, dombos pocsótafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával cipelnek még soványabb szalmával megrakott fakó szekereket. A házak mintha rakétából hullottak volna ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammutcsontváz bordái között a nyakgerinc, míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen konyha füstje, szörnyű tőzekszagot terjesztve maga körül. Egyik, mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, ez pedig, mintha szabadulni akarna alula, odább húzza magát, mélyen fekvő félablakával mint egy ciklopszvakand sandítva felé. Egyik az utcára szándékozik tetejével kibukni, míg a másik süvegelni látszik a zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű céltalansága, hanem kerítése nincsen. Hellyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan sövények, néhány idetévedt terméskő; ami fanemű volt bennök, azt hajdanában felfűtögették.
Ajtók előtt piszkos gyerkőcék állanak, vagy az utcasárban saját tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott kukoricaféle eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arcaikon viselve. Ifjúság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak a tündéres mesékben említtetnek egy kategóriában a hétfejű sárkánnyal, a gyémántheggyel, a kuruc háborúval s egyéb efféle, részint régen elmúlt, részint soha meg nem esett történetekkel.
Az ekként bemutatott utca végén, majdhogy nem a falun kívül egy sajátságos épület áll; a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba-főbe ékesített filagória a díszes sárpiac közepett; vörös teteje kínai tornyokkal, csengőkkel és groteszk bádog karikatúrákkal felcicomázva, mint óriási gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között. Széles kék-sárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte kanyarítva, melyben becses egzotikus plánták, mindenféle indiai maszlagok és calcuttai bógácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek; hellyel-közzel piros és sárga kalitkák tűnnek elő mosolygó tengeri macskákkal és kínai verebekkel megnépesítve.
Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett bírnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építőnek is nem kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos címer díszeskedik, hogy szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós kínai talapzaton végződő korinti oszlopok, miknek rövid, vastag száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként elálló hatszegletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad látásukra. E hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár falai szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi magasságig gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha olyanra volnának festve, hanem mivel a falakba felszivárgott penész és doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.
Íme ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső, ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas háziállatok miriádjainak nagy örömére, egyes szobák három, négy részre oszták papírszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a labirintszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek, oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pincében jár-e vagy az első emeletben? Itt-ott beszegzett és a fallal egyszínűvé festett ajtó tűnik az ember szemébe; másutt kerek, vagy heggyel aláfelé álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás; némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofoncsapott piramis alakú emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb csengettyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős mennyezetek, almáriomajtók, mik apró cellákba és szobaajtók, mik roppant almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek, és számtalan ilyes szerkezmények tűnnek elő minden szobában, tornácban és folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajon minő célokra készülhettek ezek valaha s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik jelenleg úgy, mint időknek előtte?
A sikátor- és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre, hol hátra néhány apró szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornácba juthatni, melynek boltozatja hegyes, kínai pagoda alakú kúpban végződik, s egész mennyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán színezett üvegekkel, mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.
Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi sajátszerűt tüntet fel előtte a szoba egyetemessége; a rokokó székek és pamlagok szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági szörnyalakok fejökkel a hónuk alatt, csípőre támasztott könyökökkel, füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben, hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmúlt jobb időkről; a hármas táblájú brazíliafa asztal a középen, egyetlen kígyóderekú és saskörmű s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem látni a závárját, különféle drasztikus szeszélyességű arabeszkekkel ellátott porcelán edények, melyekből csoda módon tüskés és bibircsós tarka kórók, kaktuszok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő hátuk közepén vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös meztelen virággal; aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománcos pipák, ökölnyi borostyánszopókákkal és festett emaillos száraikkal; egyéb réz-, bronz- és kristály edények, medencék és ibrikek, mik furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült főnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiút, ha pedig szemközt, magát a háziurat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveglemezekre történt festés által megy végbe. A padlatot világoslila szín szőnyeg teríti be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga ablakszőnyegeihez.
De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi úr kedvenc szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli ingóságokon kívül e terem az életmíves természet mindazon állatjaival meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok, kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén, süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak oly hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyúdali szimfónia, míg középett egy nagy tükör tetején komoly minákkal papol nagy fejét hajtogatva egy amerikai bagoly. Két nagy szék egyikén megszomorodott hamuszín cerkóf ül hosszú orrát két tenyerébe s két tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül, a füle mellett búsan lelógatva, míg szemközt vele a másik széken egy zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít, s mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában láncra kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan, valahányszor a két majom egymás hajába kapva álmait háborgatni merészli, s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt vérrel visszafordul, engedvén lánca rövidségének.
E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképpen vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét kamrácska látszik, s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden oldalról vaspléhekkel van kibélelve; az ágy mellett és körül pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva, támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi úr az alatta és körülötte levőkhez.
Tehát estefelé van az idő. Dömsödi úr nincs honn, s termében fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mint különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás alatt megnyílik egy rejtett szőnyegajtó, s rajta egy fiatalember bújik be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzárohan, zsebéből egy csomó kulcsot előkeres, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról-balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van srófolva; most még jobban mérgelődik. Amint ily szerelmesen tapogatná, húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait, véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat rejtő cifraság; de óh, váratlan bosszúság! A kulcslyuk még cifrább, mint az azt rejtett cifraság, s amiképpen meg vagyon írva, hogy könnyebb a tevének keresztülmenni a tűfokán, mint gazdag embernek a mennyország kapuján, azonképpen nem lehetett az említett kulccsal az említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét vakarni, s ha mert volna fennhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan bőven kikapta volna a magáét – de hihetőleg neki is fontos okai voltak arra, hogy magát csendesen viselje.
Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még sohasem látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban felállított fegyvereket.
Ezektől borsózik a háta.
– Eh, mit! – tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.
A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s fölemelkedik.
Az ifjú belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak gyújtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra fölporozza, s a fegyvereket szokott polcaikra visszahelyezi. Ezt befejezvén, szép csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.
Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög kalitkájában, nem tudván, melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a szúrós drótfalhoz ne érjen.
Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.
Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével az úri lak belsejében ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr hazaérkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő múlva kulcs nyikorog a hálószoba ajtajában, s csakugyan belép Dömsödi úr.
Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót; annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni. Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját, s miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van, minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajon nem rejtette-e magát valaki alájuk, nagy bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.
Majd az ablakain tapogatta összevissza a vasakat. Azok is erősen állnak és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát, hirtelen rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét, s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült, de gyanúsan hátra és oldalt szaladgáló pillantásai minden lépten-nyomon meghazudtolák a színlett nyugodtságot.
– Ej! – így beszélt magában, amint hálókamrájába vonulva öltönyeit egyenként rakosgatá le. – Bolondok, bizonyosan álmodtak, ostobák! Azt mondják odalenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött-ment, kopogott itt fenn, szobámban.
S ezzel ismét és újólag összekereste Góliáth úr szobája minden zegzugát kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat megböködte, pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, s miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába, a rostélyt lekapcsolta, papucsait lerúgta, s mint akit kergetnek, ágyába felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.
– Hm, mit hallhattak hát? – kezdé újra felemelve fejét, s az égő gyertyába bámulva szemeivel. – Bizonyosan a majmok vesztek össze, s azok ugráltak a padlaton. De mégis… hátha valaki…? – S itt megakadt gondolata. – Nézzük meg még egyszer! – susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a pisztolyok sárkányait felhúzván.
– Tudom – úgymond –, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…
Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett és didergett.
– Csakhogy csendesen alhassam! – vigasztalá magát, s harmadszor is kiindult szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban az ő csöndesen alvására nézve nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, amint történetesen vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.
A felpattant zárrejtő cifraság nem volt helyre nyomva…
– Gyilkos! – ordítá Dömsödi úr pisztolyát felemelve, mintha már a háta mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban, habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.
Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést írt volna fel asztalára, vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára vonatkozó nyomát hagyta volna ottlétének, Dömsödi úr rögtön megszökende házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét, s készületeket tett netalán megjelenendő kísértetének illő elfogadására; pisztolyait, szám szerint hatot maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s vánkosára könyökölve ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben azoknak hasznát vehesse.
Tornácában, a láda előtti asztalon halványan égett egy kék üvegmécses, reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a tornácnak nyikorgó nyöszörgések között alvának drótlábtóikon, olykor a medve zörgött láncaival.
Különben csendes volt minden és setét.
Fő oka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli félelme, félelme a sötét éjszakától s a sötét éjszaka és sötét lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.
Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak, annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a reggel, és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.
Amint így hallgatva félsötétben virraszt, s szemeit nem meré lehunyni, hirtelen a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatalembert besurranni. A fiatalember minden tétovázás nélkül azonnal Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a fortélyos láda kulcsát előtapogatja, s azzal a ládát minden kínálás nélkül kinyitja.
Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatalember senki más, mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: – „Én nem tartozom tudni, hogy ő kicsoda; azt látom, hogy rabolni jött ide, s agyonlövöm. Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb pazarlójától.”
Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rácélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült el.
Az ifjúember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt aranyokkal és bankókkal tömögette.
Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben benne, s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének, elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, mind csütörtököt mondott, s egy sem nyilatkoztatta készségét az apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.
S a fiatalember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.
De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát, papucs és japónika nélkül előrohant, és nekiesett ököllel a jóhiszemű ifjúnak.
Az pedig éppen telemarkolván mindkét kezét tízforintosokkal, s látván a fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába vetette, s a kalapot fejére felvágta.
Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül; a fiú friss volt, Dömsödi úr dühös; ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra; ha Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.
– Te semmirekellő! – kezdte Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét, míg a fiú az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb megtámadást. – Te semmirekellő! Hogy mersz te az én pénzemhez nyúlni? Ha lopni akarsz, miért nem mész máshova? Miért rabolsz meg éppen engem?
– Hm! – kezdé a fiú hideg mosollyal. – Mindennek van oka; ha meg akarja kegyed, édesapám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zsellyeszékbe, majd akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.
– Akasszanak fel! – óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán hamarabb megcsípheti a fiút, leült.
– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám – szólt ez, félig felülve az asztalra s lábaival harangozva –, hogy kegyed a napokban bírói zár alá fog jutni.
– Én-e? – kiálta Dömsödi úr, s torkában a hang, szívében a vér fagyott össze.
– Biz úgy! – folytatá a fiú con amore ásítva. – Látta a tens vármegye, hogy kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga és örökösei tönkrejuttatásának; evégett saját alázatos folyamodásom következtében a múlt közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, célszerűnek és illendőnek találtam e majdan az én bőrömet égetendő összegeket gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez ügyben, most mondja meg, apám?
Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirton.
A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajon agyonüsse-e a fiút, vagy csak nyakát tekerje ki? Mindkét esetben közelebb kellett hozzá jutni, s emiatt legjobbnak találta egy keze ügyében álló széket rögtön felragadni s azt édes fiához sújtani, ki azonban a hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen nekiment a tükörnek, a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott a medve lakához.
Erre az áldás minden oldalról szállt a fiúra: nem maradt épkézláb szék, virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható bútor utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt, s ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az elfutásra.
– Széttéplek! – ordítá fogcsikorgatva s magánkívül dühében az apa, s összeszorított öklökkel nekirohant, szemeiben nem volt irgalom.
A fiú nem futott előle.
Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy megmarkolta, midőn a virgonc fiatal sebesen, mint a kéneső, átcsúszott az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével nekirohant az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának, s annak oldalát irgalmatlanul betörte fejével.
De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.
Egyet tántorodott hátra; két kezével feje tetejéhez kapott, s ezzel végignyúlt a padozaton.
Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas láda körül folytatá.
*
Harmadnapra az öreg Dömsödit édesfia zár alá juttatá; az ifjú Dömsödit pedig édesapja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatalember szép módjával megszökött.
*
Nem lesz helyén kívül néhány szót mondanunk itten Dömsödi úr előbbi élete folyamának megismertetéseül.
Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a világra ama, mintegy firól fira szálló átkot, esztelen különcködésöket, mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása által kétszeresen vérökbe rögzött.
János úr már mint gyermek nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt báró úrnak címezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete kényeztetéseivel mérgezte be fiatal szívét, addig atyja abban találta gyönyörét, hogy a fiút káromkodni tanítá.
E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta kipödörni, máris oly messze kerülte ki minden emberséges ember, amilyen messze csak kerülhette.
Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált miután egy szerencsétlen himlő nyavalyája arcát annyira elcsúfította, hogy mikor legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé pökött magának. S amit eszerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő durvaságai által vélte megnyerhetőnek.
Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket tartott, miszerint, ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy feje nincs, azt hiendette, miképp minden percben fejével játszik.
Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anatémákkal, pedig saját körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai alá jutott.
Oktalan pazarlás, ízléstelen kicsapongások, affektált eredetiség, mívelt vadság, ezek voltak ifjúkori jelleme fő vonásai. Olykor vadászatokat tartott falujában, s utca hosszat kergette kutyáival és vad cimboráival a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két félfalut elválasztó árkon átugorva, a túlsó falurészbe menekült, ő és utána nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s ugyanekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét teljes életében hordoznia kelle.
Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.
Nője áldott, szelíd teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s kinek kimondhatatlanokat kellett tőle szenvednie.
Gyakran elzárta ő hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes társaságokba menni a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki féltékenységével üldözve, kínozva, másfelől a legszemtelenebb kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.
Egykor kocsira ülteté nejét, s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül minden cél nélkül, mint aki az eszét kergeti; s midőn a gyöngéd nő a kínzásokat megsokallva kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét múlva a szenvedett méltatlanságok következtében meg is holt, hagyva maga után egy fiút, kinek neve volt Péter.
Ebben is benne volt a Dömsödi vér.
Finom, nőien szép arculatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak szenvedélyeinek, s azokra valói stúdiumot fordított.
Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricassée-k, kotlettek és omlettek irányában annyi praktikus ismeretekkel bírt volna, nem találkozott hét vármegyében.
Hol afelett kelle ítéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a rákfark-ragu felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a narancsmarmelád között, vagy előszámlálni egy okszerű francia aszpikkal koszorúzott rájapástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly kompetens bíró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel neme is köszöni létrejöttét, mely készül fahéj- és bíbicnyelvekből, strucctojás- és egyiptomi szilvamagból, továbbá szerecsendióból, rákveséből, sagódarából, melyek együtt hámozott füge, borjúfülek és aprószőlő, nemkülönben szegfűszeg és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rummal s tejfellel feleresztetnek, elsőbben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek, és narancs- s uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia „tutti frutti à la Babel”nek.
Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilenc esztendős, a gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei között a leghatalmasabb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő torzgyermek tűnt elő.
Még soha igazán nem szeretett, s máris oly kórjelenségei mutatkoztak rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók és Caligulák feslett ideje mutat példákat.
Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.
Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjúnak és vénnek, boldognak, boldogtalannak; és ebben is megvolt saját modora: mívelt hölgy irányt lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalyányok irányában a leggyöngédebb szaloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal lyánykákat szemüveggel utca hosszat fixírozott.
Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még az, hogy noha édes hazájának soha egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi külföldi, és ellensége volt mindennek, ami a hazán belől született, bor, paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került a dolog, azaz, ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton-útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és nemzetellenies hivatalnokokat szidni, mocskolni: ki sem volt nagyobb izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg rajta, hogy észre sem vették.
Egyszóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát mind eszményileg, mind tettlegesen a hidrotechnikában, amennyiben tudnllik egy bizonyos neológ e szót „hidrotechnikus” ekképpen fordította magyarra „vízész”.
Most térjünk a falu túlsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni képesek, itt, e félfalunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a lakosok arcain sokszorozva látszanak: a feltűnő csinosság minden oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon kerekeskutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsöskertek, a háztetőkön a tollászkodó galambok, az utcán a boldog kinézésű, nyílt homlokú lakosok, a friss, csinos, jókedvű menyecskék, a tiszteletben tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a rózsaszínű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.
Itt nem látni az eltörpült halavány arcokat beteges vonásaikkal, nem a rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda, fényűzéstől csillogó kastélyt, mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené alacsony pórgunyhóktóli körülvétetését…
Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel a nap ezer színeiben ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vízét kőcsatornák vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.
Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült homlokzatán dóriai oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek; az utcára néző oldalán díszes erkély hajol ki körülrakva virágzó oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül, melynek közepén ciprusfáktól körözve művészi faragványú fehér márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; bellebb pedig kisded gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk úszkálnak, közepén virágokkal tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.
A kastélynak ezen kert felőli oldala rendkívül regényes; előtte két ölnyi széles ér folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgonc pisztrángok kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkény loncfa van ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s felhatnak a tetőig piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénnyel átfont erkély csillog, melyről a Körösre, a messze terülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre van kilátás.
Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjúsága mostohább időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette volna magában, mely a Szilárdy család minden tagjaival – úgyszólván – vele született. Ő mindvégig tetőtől talpig becsületes, nyíltszívű, alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő, mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó s mindenkitől tisztelettel említett férfiú maradt, igazi mintaképe azon ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifjú honremény.
Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt, midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé. Még akkor Magyarhonban nem sok látnivaló volt, s ami volt is, csak azt lehetett belőle tanulni, hogy még nagyon-nagyon hátra vagyunk.
Az ifjú gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb helyeit, látta a világot emelkedettségében és süllyedésében: fényt és nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlen lábdemokráciát, hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit, hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, áll a londoni Westminsteren és az egyiptomi gúlákon; járt Párizs palais-iban és Palmira romjai fölött; volt Schweiz hóbércein, és látta onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját sírjában találta…
S hazája?---------------------------------------------------------------------------------------------
Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s – nem sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha igaz; tudta, hol javítani kell: oda cselekvő kezek szükségesek és vasakarat és ismeretek.
Már húszéves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé tanúsítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő óta jószágait maga kezelve kezdte mindazon tapasztalásokat saját alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt figyelmes vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nemegyszer kellett a legkülönneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiúra szállt előítéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatatlansága ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször és legüdvösebb szándékait meghiúsították, az általános népszellem ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek; mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait lakó nép mind külső, mind belső életében; a tetterőre irányzott akarat, kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek s azok lakóinak elégült tekintete az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák magukon; úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt a gazdasági iskola egyedül a földmívelő alsó osztály számára felállítva, különös megemlítést érdemel; s magának e népnek minden korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöcét kivéve) jártassága élő tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál semmivel sem maradott hátrább.
Az ifjú gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvággyal rohanta meg a fennálló szokásokat vállalkozásokba kapva, miknek kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem ahol bontott, azt kímélettel tevé, ahol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép bizalmát és saját tekintélyét, hogy sohasem kapott oly dologba, melynek sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, amit később abban hagyott volna.
Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszeri haladását eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt minden tetteiben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az ideális enthuziaszták azon téveszménye között, mely minden embert egyaránt nemesen érző s szabadakaratjában erények gyakorlására hivatott, egymás közt mindenben hasonló s csak a korlátozatlan szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva és darócba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, amilyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani kell, hogy remekmű vagy cserépedény váljék belőle.
Hogy mivé vált az ő keze alatt: ezt megmutatta a következés.
Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény megjutalmazására vannak hozatva.
Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk kilátást arra, hogyha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel, lesz-e, ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentális eszme, hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét keresztyéni módon végigmártírkodja, holott a vétek felszínén annyi csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.
Az ifjú gróf legelőbben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon parancsoljon a vármegye.
Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.
Nézzünk és hallgassunk végig egy ily kriminális egzekúciót!
A deresen egy suhanc fekszik, két hajdú hegedül rajta végig jó olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.
Ütések hangzanak.
– Jajjajjaj! Nagyságos uram! Irgalom, kegyelem!
– Puff!
– Meghalok, meghalok, meghalok!
– Puff!
– Odaleszek, mindjárt kiadom a lelkemet…
– Puff!
– Jaj! Nem többet soha, csak most az egyszer…
– Puff!
– Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!…
– Hja, fiam – felel az egzekvens bíró –, ma neked, holnap nekem.
– Óh, óh, óh, óh, óh…
Az óbégatás talán végtelenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró taktverő.
– Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! – szól a végrehajtó igazság. – Hiszen már nem is jajgat.
Ez intésre Jancsi nekifohászkodik művészetének. A mulattatott pedig észreveszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve, s akkorákat bődül tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.
– Szegény Miska – sopánkodik a népség, s ki köténnyel, ki ünge ujjával törli szemét.
Tehát félelem helyett részvét…
– No elég lesz, a többit elengedjük! – szól az esküdt úr végre, miután 25 képében elveretett vagy 30-at. A delikvens felkel, megköszöni a vett szívességet, összeüti bokáját, s pajtásai közé elegyedik.
– Fájt-e? – kérdik azok.
– Az első hármat éreztem – felel amaz –, a többit, azt sem tudom, rám verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is ki tudnék állni.
S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát, s másnap kinek van szélesebb kedve a kocsmában, mint Miskának?…
S a közönség példát vesz róla.
Ehelyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifjú gróf. Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek célja a magukat szép s jótetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása, s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres szenteskedés.
Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifjú gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.
Olyan világban élünk, ahol az önzéstelen jólét a mesemondások közé tartozik.
Kapott is e szívességeiért az ifjú gróf elég szép elismerést. Az oppozíció kicsinységekkel bibelődőnek, a konzervatívek veszedelmes újítónak tarták; a fiatalság anglomániával, az öreguramék fantasztasággal vádolák; a főfőrangú világ apprehendálta nála a nép szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó ismereteit és gazdagságát; kiváltképpen nagy szálka volt az mindenki szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért, s mindenkor megkapták tőle, amit kívántak; ami mindenesetre bosszantja az embert.
Egyszóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.
S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve. Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.
Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ráncbástyáikkal, csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal arcaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;* valamint ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi egyszerűségek, kik az akkori időkben cél, irány, eszmélet nélkül vegetáltak végig az életen, s neveztettek leányasszonyoknak, nem pótolták ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi szívében az ifjú erejében tökéletest teremtő ép fantázia ideálja számára fennhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek; pedig hajdanában a míveltség és erény nemigen jártak egyúton.
Egy köztiszteletben álló hontársunk szavai szerint, akkoriban rendkívüli parasztság szimbóluma volt a magyar beszéd; Pest utcáin magyar hangot ugyancsak őrizkedett bárki is száján kiereszteni, s ha volt néhány jobb érzésű, kinek szíve fájt a magyar szó után, nagyobb részint szegény tanulók és versírók, azok a mostani Wurm-udvar helyén volt nagy pocsótához gyülekeztek össze éjnek idején, hogy magukat titokban magyarul kibeszélhessék.
Most mindaz természetesen másképpen van; az idő régen volt; van húsz esztendeje (1844).
Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű freskófestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából, alapszőnyegei remekművek, és minden, amit e szobában a szem lát, és a fül hall, remekmű, és a szép ízlés tökélye; pompás, nagyszerű festvények a kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a figyelmet: az egyik a Tátra képe havas ősz fejével, lábainál a viruló rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők. Másik egy jellemkép: egy nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű, bánatos várakozással, s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit onnét.
A szoba egyik szegletében öntött ércszobor van felállítva, egy mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú, lelógó bajusszal és oly mosolygó, nyájas arccal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.
Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménnyel rakott szekrény foglalja el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott pisztolyok, damaszk szablyák láthatók; középett azon fringia, mellyel egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott, s melyet a megholt Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles és csorbákkal tele.
A szoba közepén egy kerek asztal áll gömbölyű elefántcsont lábon; lapján remek üveg mozaikmű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.
A boltozatról bronzláncon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány hangja.
Karatlan gömbölyű széken, odalt egy fiatal férfi ül, profiljában valami vegyülete a római patrícius arcok jellemének az ősmagyar, keletiesen daliás szépség vonásaival; sötétbarna, igen sűrű szemöldei a nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajak felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszínű arc, magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s ez apró fürtökbe kondoruló haj; s ez archoz a széles vállak, izomdús karok, a domború mell s a minden vonásokból kitűnő benső nemesség valami vonzó fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.
A lámpa előtt egy másik férfi áll hátul összefogott kezekkel, s mód nélkül bámul a lámpa világába, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal bővölködő férfiút.
Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később útitársa, jelenleg pedig egyike leghűbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechaniko-kémikus.
Tehát figyelmesen néz a lámpa világába. Leander feléje fordul s elmosolyodik.
– Fogadjunk – úgymond –, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszázéves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.
A férfiú helybenhagyólag bólintott fejével.
– Úgy van! – felele. – S e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is kizárólagos birtokában vannak.
– S te ezt szentül hiszed?
– A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany egyesülete; úgy de a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, ti. oxigén és hidrogén; a szénsavany szinte levegőnemű. Eszerint nagyon felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon kémiai procedúra, mely az égés tüneményét előhozza, az égést föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, amiket pedig előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az örökké égő lámpa titka.
– Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát vajon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?
– Éppen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó részek viszonti összetételének módja kitudatik, akkor tűnik elő a kívánt eredmény, e mód azonban, nagyon különszerű; így például oxigénből és hidrogénből keresztülpattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony anyaggá lehet változtatni.
– Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parszok laktanyáin jártunkkor azon naftaforrásokat, mikből kiapadhatlan égékeny levegő buzog ki, s mit csak egyszer kell meggyújtani, s azontúl magától világvégzeteig elég. Ily naftaforrás lehetett e híresztelt sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő óraművek mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni, porrá zúzták. A nagy tudományú férfiú vállat vonított e, szavajárásként villára szúrható magyarázatra, s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf pedig üvegfuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez szóló szférai zengés, a művészi játék, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az édesen fájó vibráció a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az ember az eolhárfa ideál fantasztikus hangját vagy azt a szelleméneket, mit a bujdosók kerengő röpte okoz.
A gróf maga is érzette e hatást, s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.
– Kár lett volna érte – szólt közbevetőleg Gábor úr –, noha hangja fölséges csengésére nézve korántsem éri utol azon hangműszert, mellyel Strassburgban Carlos Minonas produkálta magát ezelőtt vagy tizenöt évvel. Az egy üveghegedű volt üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek hallására egy nő rögtön nervózába esett, egy másiknak a szíve szakadt meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült. A felsőbbség által azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.
– Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt. De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, amit e nemben az emberi művészet előteremthet, igen hátraáll csak például egy csalogány hangjától is.
– Óh, éppen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuszter Károly, híres carillonneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét mindenben híven utánénekli. Vagy kételkedik ön ennek lehetőségén?
– Sőt, inkább nagyon elhiszem – szólt kötekedve Leander –, mihelyt te állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik, és tojásaiból apró automatokat költ ki.
– Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat kerülgeti haláléneköket akarván lekottázni és hangszerre alkalmazni.
A gróf kedélyesen kacagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.
– Óh, de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mibennünk találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy este oly köpönyegben jelent meg, melyet még aznap reggel juhai mint gyapjút hordoztak, hát ki fog nevetni vele.
– Világért sem, sőt én többet mondok; egy angol gépész oly erőművet talált fel, melyben egyik felől beletöltenek egy mérő kendermagot, s másik felől a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép a kendert kikelti, felnyűvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja, megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt ami legszebb, még verseket is készít bele, mégpedig jambusokat külön-különféle témákról.
– Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint lehet keresztyén. Nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt, mellyel most Skóciában két fiatalember élt, uram, két diák, félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodperc alatt kilenc angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két papirossárkány.
– Óh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok óta praktizálják a garabonciás diákok.
– Alázatos szolgája – szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr –, ez megint magyar elméncség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.
– Nono, csak ne jőj tűzbe mindjárt! Nem akarom én művészetedet nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbevonni szavaidnak, hanem hát mármost világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket tudod, mi hasznát veszed. Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű különösségeken kapás; egyik a bölcsek kövét keresi, s utoljára is a bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a kör négyszegítésén töri a fejét, a kilencedik pedig a hold lakóit iparkodik felfedezni. Mennyivel több hasznot tettek volna ezek tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chiméráikat szélnek eresztve, csak egy szántóvas megjavítását vagy egy kukoricamorzsolót találtak volna is fel. Mennyivel többet érne az összes alkímiánál, ha csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni. S mennyivel nagyobb érdeme volna az asztrológia és -nómiának, ha ahelyett, hogy a holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni kenyere fogyatkozásától. S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha tudományokra nem volna teremtve, óh, éppen nem, hanem az, hogy üres hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve. Ismerek én egy tudományos férfiút, ki a világ minden technikus művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy üres vízmérési műtétel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak kitalálása által, mellyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen elszégyenlené magát, még talán el is tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet ha még halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, amiért bámulni fogja a világ, s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni. Nemde nagy bohó ez az én ismerősöm?
Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e szavakra. Tudta, hogy a szóban forgó tudományos valaki senki sem más, mint úri maga és hallgatott.
– De úgy van, barátom – folytatá a gróf –, első a kapa, azután a hegedű.
– Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem tette volna.
– Hála az égnek, hogy azok az idők múlófélben vagynak, mikben önkezével kellett az embernek jogait megvédeni.
– Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.
– Ismét Dömsödi háborgatja álmaidat?
– Háborgatja, háborgatta is mindig. Ön mosolyog, ön legfellebb is megvetéssel akarja az embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kígyói eszével és azzal a szívvel, mely egy ördögnek is cudar volna.
– Ah, tebelőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.
– Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utósó szava is a haldokló grófnak egyetlen fiához őrizkedjél a Góliáthtól, mert kígyó.
– Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én részemről folytatni nem fogok, s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá, ellenfelemnél szinte ki fog alunni. Amit apám ellen vétett, azért vessen számot önlelkével; amit ellenem tett, azt én neki nemcsak megbocsátom, sőt ahol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az első, aki őt megkínálom.
– Szép indulat, csakhogy vesztegetve van. A puszta homokja, mely az esőt beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi haszna volt, hogy ön a múlt téleni éhhalálos szükség idején a báró végszükséggel küszködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott ki? Nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy éppen aratás idején, a nagyárvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította, s ezáltal önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!
– Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett volna azt emberi erőnek segíteni?
– Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan hamuba dőlt volna?
– De ez már talán mégsem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.
– Éppen nem, mert a szél éppen ellenkező irányban fútt, s különben is a felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem egykönnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet? Az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett, s önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a háladatosság!
– Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim tették, amikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, aminek te a kiszámítás nevét adod?
– Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végighallgatni, s ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól tudja, katona volt, éspedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor folyt vére, s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák és a fekete vérfoltok azon a kardon, melyet harcain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjúkori barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó „barát” még nem volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt; a gróf ezredes, barátja kapitány, s csatáiban s csatáin kívül majd kísérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és tehetős köznemes család, mely azóta végképpen kipusztult és elenyészett, az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképpen nevezetes volt azon tulajdonságáról, hogy igen buzgó katolikus volt, és legyőzhetlen ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönbségen élt. Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt, tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e balesetet, ki igen fennhéjázó ember volt, s a bárói cím iránt való előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.
Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn a boldogtalan asszonynak, mint az, kinek nevét viselé, s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében. Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat elhalmozott, férje embertelen üldözései és kínzásai következtében átköltözött ama boldogabb világba.
– Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.
– Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, amit mondani szándékozom. A másik leány, Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbé lőn annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifjú vala, megismerkedett a leánnyal, s kevés idő alatt igen szoros viszony keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak kezét, de azt az öreg soha nem nyilvánított okokból tőle kereken s mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal is ismét Dömsödit terhelném, s magamat félbeszakítani nem akarom, elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor ahelyett, hogy magukat, mint illék, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek, s egymást hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni, melyekkel vágyaik célját megközelíthessék, s azokat nemsokára találtak is. Titokban egy protestáns lelkésszel összeadatták magukat, s élének azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem lehetett, s a leány kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt-fúlt, fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; a leányát fördőkre küldé, s annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét, és hároméves koráig soha más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. A negyedik évben történt Theklának szerencsétlen vagy ön szerint természetes halála, melynek természetességét annyira szívére vette az öregúr, hogy azontúl becsülni kezdé másik vejét, s megengedé neki a házhoz járást és leányával találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős, jó birtokú nemes volt, s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban, melynek célját mai napig nem tudom, de melynek, mint a később tett nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt mutatta ki Dömsödi János fullánkját a maga teljes méreghatásával. Mint vádló lépett fel Mihály gróf ellen, és az összeesküvésben résztvevéssel vádolta őt. A szegény, harcban őszült becsületes arcú, tiszta jellemű férfi törvényszék elébe állíttatott oly vétekkel vádoltatva, melytől lelke irtózott; írásai bizonyítottak ellene, miket soha nem írt; jobbágyai esküdtek fejére megvesztegetve átkozott galád kezektől, s csak elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté, s büntetése élethosszú száműzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett a büntetéslágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket egyik a másiktól szokták örökleni.
És barátja, mindig hű barátja, Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki – közbevetőleg mondva igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar gazember nem volna, s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe. Emlékezhetik ön rá – még akkor ugyan kisfiú volt, alig öt vagy hat esztendős –, midőn ősz édesatyja sírva csókolta önt – mint hitte – utószor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú férfiú. Az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap eseményei: a két hű barát nemes arcai s ez arcokon a magasztos fájdalom!
Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották kedveseiket, s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, akinek nem ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János, s mutatta is, hogy nem feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben Helvétiában jártakor a protestáns hitre tért át, s ezt tudtára adta ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle, talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait, s valamennyi szeleket a nyakába kívánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy leányát, ki sohasem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső gazemberhez hozzáadja, aki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak sors nyakába… Itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a legkegyesebb külszínű farizeus, s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéből gyűlölt, mintha ennek a körében kellene végigkínlódnia életét. Ez a farizeus Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét, s kegyeskedő tettetései, hipokrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen egzorcizmusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott, s neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának, s boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval hamarább egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az öregúr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Góliáth János volt, aki ilyenkor kacagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn egy kegyelmes királyi leirat következtében sokan a számkivetettek közül, s köztük Mihály gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre, s nem került bele négy hónap, hogy a bocsánatlevél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap múlva az öreg Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai, kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart részint azért, hogy ellenségén bosszúját állhassa, részint hogy neje hozományát továbbra is birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi boncolás után nem kevés patkányméreg fedeztetett fel belsejökben.
– Ez elég borzasztó eset – szólt közbe a gróf.
– Óh, a borzasztója még ezután jön. Bálnai meghalván, miután őrajta kívül senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész pedig az ellenfelektől magára hagyván ijeszteni, a megkezdett kétes kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit örülnie győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári férfiutód nélkül halálozván meg, vagyonait elfoglalta a királyi ügynök; a leányágat illető jószágokat pedig Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen sohasem mert pörölni Gyékény Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal, és titkait magával viszi a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ezalatt a kislyány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnövekedett anélkül, hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, aki őt apjának nevezi, ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától, sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még csak el se szökhessék onnét, s ezen gyötrő dilemma közé szorulva kin tölthette hamarább bosszúját, mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponkint a szomszédba hangzék széjjel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i kollégiumban a lelkészi pályára készül. Erős, hajthatatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, akitől ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak elhagyott voltát s örökös kínoztatását, s egy napon magával elszöktette… Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a ketten. Kivált a leány a legeszményibb szépség arcra, termetre és lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng fantáziával. Az ifjú nem kevésbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű nyájassága lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és durva üldözéseket tapasztalt lyánka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni fogják egymást, a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiú becsületes ember, jól végzett, s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi állomást fog nyerni, s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog ez a gazember előállani – mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy hiszem, mint az eget fejem felett –, s fel fogja világosítani a két házastárs között létező testvéri viszonyt.
– Huh! Hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.
– Ugye veszteni kezdjük közönyösségünket?
– Az istenért! ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt, melyben forognak.
– Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta *városában élnek mind a ketten. A fiú titkol minden köztük létező viszonyt, s titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül, s ha valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám, az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabíró, s a fiút igen szereti, saját magán tapasztalá.
Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Góliáthot egész gonosztevői képességében, s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem hallották közös ellenségöknek, annál kevésbé tudhatják, hogy miért üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint saját gyermekeit, s kiket utósó áldásában saját fiával együvé foglalt, de akiken ez áldás nem fogott, s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer számot kérni ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem törlött könnyek hullását számlálja.
– Vádol a lélek – szólt arcára tapasztva kezét az ifjú gróf. – Vádol a lélek, hogy őket így el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is boldoggá, de ha őket el hagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az életből.
– Ön erről nem tehet – szólt közbe Rónai –, legalább még eddig nem tehetett; vagy azt hiszi ön, hogyha legkisebb sikerét várhattam volna az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, mit az öreg gróf tett, vagy valami olyast, ki, hogy a gyermekek sorsán könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket, és éppen e bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű öszvegeket küldözött Körmös Gáspárnak, hogy unokaöccse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen vele. Ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyanígy akarta Gyékény Mártont is megvesztegetni, éppen a legfájóbb oldaláról szurkálva ezáltal az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más is birtokában van, védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte lehetetlen volt, s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az isten tudja.
– Lehet – szólt elhatározott erővel Leander, és arca sugárzó lőn, mint egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű fennköltség látszott, szemei lobogtak.
– Lehet! – ismétlé, s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen tekintett az ifjú szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.
Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.
– Ők mentve vannak – mondá magában Rónai könnyebbülten.
*
Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kísérő nélkül elutazott.
