Népünnep
Népünnep
Nosza örüljünk,
Ünnepet üljünk;
Ártatlan örömünkért
Meg ne szégyenüljünk!
Ünnepet üljünk;
Ártatlan örömünkért
Meg ne szégyenüljünk!
| Népdal. |
Mintegy húsz éve lehet – nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton –, elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap szokása szerint jó korán reggel fölkelt, s megkezdte betanult pályafutását az égen; a verebek fölébredtek, s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a gazdákat fölébreszté a szomjúság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy kiterjedésű K… városa – köszöni is azóta naponkint – azon esetet, hogy a napnak azon szakaszában, mely egy klasszikus régiségű diák példabeszéd szavaiként a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai talpon és fejjel az ég felé állanak; a gazdák, miután a kerek kalapot szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai napra rótt öltözködés kívánalmainak eleget tettek vala, indulnak szokott napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a vizet, azon vizet tudniillik, mellyel bizonyos emberbarátok, kiket a közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét törekednek megszelídíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket, a beléjök hajtogatott füleknél fogva, azokban kikeresvén a délelőtti leckét, szorgalmasan faragák a padokat, vagy legyeket fogdosnak, s egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifjú erejöket. A görög kalmár elkezd fel- s alá sétálni három lépés hosszú üres boltjában. – A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy – hét az óra.
Így történt ezelőtt húsz évvel is K… városában nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem veres, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő bort egy igazhivő is nem szokott inni a nagy kiterjedésű városban, hanem – a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése, s fejével az egeket verdesé.
Már reggeli kilenc órakor írmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibbenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve vágtattak, nyomultak, és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely sárba és porba öltözködve a városon belől szokásnál fogva neveztetik utcának; innét pedig kiérve, anélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel, s a szőlők közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.
E szőlőkön innen kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje; előtte egy fekete márványobeliszk, melynek vén, bemohosodott betűi olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Szaharában, melybe virágok helyett fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve. Ennek átellenében áll a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület; magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak falanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pincekocsma, és egy pocsóta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tűnnek föl le nem írható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas tetejébe képzeli, mely e körülményesen leírt tárgyak közt helyet foglaló tér kellő közepén valamennyi szomjas utasok nagy gyönyörűségére kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és épületek fedeleit erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a mázsaház kéményeiből előbukkanó kíváncsi fejeket, kiknek kíváncsiság dolgában mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei – és látja, miképpen minden igazhivő iparkodik saját becses személyét bizonyos bátorságos hely sáncai közé elbarricadirozni, a nyílt térséget osztatlanul engedvén át a lovaslegénységnek, kik kezökben pattogó karikással, szájokban még pattogóbb és karikásabb teringetteszerű felkiáltási trópusokkal száguldoznak fel s alá jó lovaik hátán s jó kedvök szárnyain; ha valaki – mondom – ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végigtekinti, sajátszerű előfogalommal fog bírni azon nagyszerű népünnepről, mely szemei előtt ekképpen végbemenendő lesz.
A mázsaház tárt kapuja előtt karcsú szalmaszékeken a város előkelő hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes halványságú arcaikat a nap merészen bámuló sugarai elől; érdemes férjeik, mind tapasztalt, hizodalmas férfiak – több telivér, ifjú honreménnyel egyetemben az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak – míg az örvendő közönségnek azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos, a négyszögű temető árkai közt találta célszerűnek népies vigalmaival együtt letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely őseitől öröklött rettenthetetlen bátorságánál fogva miután azt az említett csárdákba történt rövid betekintés által hathatósan megedzette volna – a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencerudakkal találta magát ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de melynek szemébe nézni kevesen akarnak.
E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart reggeli kilenc órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy és néz, és nem lát semmit; haragszik, és nem tudja kire, és ismét kibékül; a két pincecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott férfiak kezdik körülfekünni, kik mindnyájan bőgő hegedűnek nézik immáron a dicső eget, és azt sem tudják: fiai vagy leányai-e ők édesapjuknak.
Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi kékre festett homokkőből faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága után ítélve, előkelő rangú hölgy ül, kik éppen nem látszanak ez általános, unalom fűszerezte kíváncsiságban s e félelembe mártogatott örömben résztvenni.
– De csak mégis áldott, jó úriember ez a Dömsödi úr; mi sok szép javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki, és mégis úgy bánik velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom; bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik; aztán, ki tudja!… Még eléggé fiatal … mi volna lehetetlen?… no de nem szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.
Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike, kinek kegyes és jó szándékkal tele arculatában könnyű első tekintetre megismerni az édesanyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki minden embert becsületes embernek, minden szót igazmondásnak tart, s vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált ha az a valaki – még nagy úr is.
A megszólított hölgy – egy fiatal lyánka, gyermekded arcán a kora búskomolyság nyomaival – miután egy fájdalmas tekintettel mindazt megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könnyet sötét szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.
Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és könnyeket zavar?…
– Aki áldója van, ni! Bizony behunyja szemét, hogy ne lássa, hogy becsületes emberek között van! – zúgá mellettök egy erős, férfias torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza egy kapaszkodó suhancot, ki pimasz közönbösséggel akarta magát a két hölgy mellé fészkelni. – Nézd! – fejezé be a torokhang ura, holott semmit sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel – miután annak gallérját elegendőképpen megrázta, s őt vagy három ölnyi távolságra egy lökéssel odább szállította volna – önelégülten markolt bajuszába, vidám, protektori tekintettel mosolyogva fel védenceire.
Az elutasított suhanc pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros saruban végződik, s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen cigánykereket vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet által azon célra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések segedelmével felváncorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is becsületére válnának, s nekiiramodván, addig meg sem állott, míg a mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem biztosította.
A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az atlétának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé talán magától, talán senkitől sem:
– Miért jöttünk mi ide?
Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és mégsem látott semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a fiatal hölgynek megkérdeni magától:
– Mit keressz te itt, e lármás öröm közepett? Minek hozod szenvedő arcodat ez örökké mosolygó képek közé? E vidám, örömzajt termő világ nem a te világod. Minek jössz ide ábrándos bánatoddal?
E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb kereskedőknek, kit azonban később a devalváció, megbukott adósok és legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy, miután bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával teljes elmezavarában kénsavannyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.
Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek ártani, senkinek használni nem tudva, egyaránt bízva Istenbe és emberekbe, sem saját, sem a más csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága, báránytürelme, kegyeshivősége kész zsákmányul áll boldognak, boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának, ama szomorú hölgynek a gyermekded halovány arccal.
– Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!
Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kacagása, sikoltozása fül még nem hallotta káosszá vegyülve, mintha az ítéletnapja jönne, nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget, kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra, s rivallni a várva várt szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm egy roppant, egymást kiegészítő gomollyá gubancolódék, mely lassankint kezdi magát újra elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök együtt a gyermekek és férfiak, és a térségen nem marad egyéb, mint a bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha. Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát, vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.
– A kutyákat! A kutyákat! – rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa ugatás kezd hallatszani, s kilenc roppant szelindek, egyik nagyobb, mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad földnek szegezve hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú, fekete örvös ebet úgy hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben múlt, hogy odafenn nem maradt. Erre többi ebek általános csaholás közt fogták körül. Mindenik szakasztott füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy rúgást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen voncolja az üldözött vad veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, bőszülten s ereje érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, amerre jár. A nép tapsol – a lovagok ostorai pattognak, a hentesek ebeiket uszítják – a nép örömében nem találja helyét.
Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra-balra hullanak előtte, s egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy balett-táncosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott, kacagott, ordítozott – a bika bőgött – a kutyák ugattak – pokoli lárma lőn… Ezt nagyszerű, általános kacagás váltotta fel, minőt csak más baján támaszthat az ember. A bika egy előtte rohanó hős bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szármából a tölteléket – azután átszökve a kipottyantat, a bundával mint lobogóval szarván szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat – a népség, mely szinte a ház körül futosott, nemegyszer, mindőn azt hivé, hogy előle fut, szemközt találkozott vele – s mindez igen mulatságos látvány volt, főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.
– Ajjajjajjaj! – ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden megvakargatni. – Jaj, jaj! segítsenek! – kiáltá a bátor szívű legény, midőn a hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, amint csak harminckét fogai közül kifért az ordítás; midőn azonban szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában, egy kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat, idomtalan szökéssel magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szűgye alatt, s ott ült vitézül, mintha csak odaszabták volna. A csordavezető eleinte nem tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt, rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; de lovagja, mint a kullancs szorosan belecsimpajkózott az összegyűlt sokaság nagy szívörömére.
Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember gondolná; midőn észrevéve, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött orral marada le a nyeregből.
Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve „nemulass”. A bika a pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb, mint ki az ágy alá menekülhetett. A csordafő az ajtón át irtózatos dolgokat beszélt a bennszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak negatív bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatalúr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tuda saját, jelen nem levő férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr zsebébe talált nyúlni, s belőle egy degez tárcát talált kivenni s magánál felejteni, mellyel azonban híresen megjárta, mert a tárca tele volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett neje írdogált; egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr pedig, e kínos lelki állapotjában egyszer mindenkorra fogadást tőn, hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. – Denique, nem volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.
Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hívatlan vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat. A bika látá elközelgeni végső pusztulását, azaz tulajdonképp már semmit sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az árok iszapjaiba. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon keresztül, de ereje cserbenhagyta és – visszaesett; az árok tömve volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt és elhagyatott, mint egy – temető.
Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró atléta nem futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az atléta ingujját tűrte fel, öklöket és karokat tünteve elő, melyekről Sámson juta az embernek eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arculattal, melynek bátor, jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak emelte az arcon végigvonuló szénfekete bajusz.
A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a bennmaradtak ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.
Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét hányva-vetve előttök termett; megállt, s szilaj tekintettel néze a remegő hölgyekre, fejét rázta, s rekedten dörmögött.
– Ide fordulj! – kiálta rá a férfi, s kirántva egy letört fiatal akácfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést hátrált, azután szarvait földnek szegezve iszonyú bőgéssel rohant előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a szentháromság lábaihoz de a férfi legszilajabb rohantában megkapta egy kézzel a vad szarvát, másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint egy taglónak a csapása. – Itt állj meg! – ordítá az állatra, s megfogta két kezével;… a bika érzette, hogy emberére akadt; utósó, de minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint oszlopot a bika szűgyének vetette – ekkor nyakának egy rögtöni csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.
Perc múlva felkelt a férfi erősen sántítva; diadalülte arccal mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: „Ezt is megtanítottam becsületre!” – A bátor atléta lába ki volt ficamodva.
A bika nem kelt föl, mosolygó arcot sem mutatott, hanem lábaival szétrúgott, orrán, száján folyt a vér, és szemei elhályogosodtak. A dühös bikának nyaka volt kificamodva.
Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perccel páni félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s nekitűrkőzve hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely őket és hősi bátorságukat kinyúló nyelvével látszott gúnyolni. – „Hol van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd a szemébe nézünk!” Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden oldalról; csak egy percen múlt, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az eget nem verte… Azon perc bekövetkezett…
Tetőpontján e minden keresztyén ember fogalmait meghaladó ordításnak, a legszilajabb népkedv kitörésein keresztül a petrinusok egyházának félrevert harangjai kezdének beszélni tompa meg-megálló kondulásokban, hirdetve vészt… vészt! vészt! A futtában levő jókedv megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; mintha egy népet ütött volna meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok ércszava hirdetett borzalmas dolgokat. Minden arc a város felé fordult, hol iszonyú pompában égett kék lánggal egy magas épület; sötétkék lángfolyam látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos lángsudár lövellt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni szénaraktár épületéhez.
– A szeszgyár! – ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri hölgy körül hullámzani kezdett a nép.
Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó káoszszerű lárma lőn; de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás:
– Nőm!…Házam!…Gyermekeim!…Templomaink!…Isten segíts!… – hallatszának ki az általános zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé rohant; rémült nők futottak rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak el, kutyák vonítottak mindenfelől borzasztóan.
Ugyanekkor a város túlsó oldalán néptelen, szűk utcában vágtatva nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték, s porfelleg támadt nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni kezdő égre, és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arca sápadt, ajkai reszketnek.
– Megállj! – ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutcából előrohanó ifjú erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén lerántja őt lábáról, s sebes futtában maga után voncolja a porban. A lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll; némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifjú arca halvány, nagy olajszín szemei vannak, s hollófekete haja és magas homloka.
– Légy átkozott! – kiált az ifjú, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy elszánt döfést irányoz ellenére – azután szédülten borul lova nyakára s elrohan.
Az ifjú fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.
De piroslik az ég is.
Iszonyú szél támad.
– Ég, ég a város! – ordítják mindenfelől.
A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végigröpül vörös szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig; nincs aki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen akarat – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utcák, mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb füstmennyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégett csillagok, kóvályognak körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat izzani látszik. A világegyetem, mint egy nagy érckohó, lángol; benne, mint olvadt ércláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. – Rémülés hangja üvölt a pokoli napfényben világló utcákon keresztül, melyeken sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át; olykor egy zuhanás hallatszik ki a közhangviharból, kísérve szívszaggató jajok ezreitől; toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai…
A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, átkozódik, imádkozik, vagy némán, őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást. Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futossák be az utcákat, nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk alá csapva, azzal mint ereklyével jönnek-mennek a tűz között, mely vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó tűz közé s rekedten kiáltozva víz után; míg az utcákon tűzfecskendők nyargalnak föl s alá, anélkül, hogy valakinek hasznot tennének.
A harangok lassanként elnémultak, amint a templomok egyenkint égni kezdtek; csak a nagy torony a vásártér közepén kongatta még ércszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. – A toronyőr, egy vén, mogorva Quasimodo egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst kezde kitódulni éles lángalakoktól átkígyózva – még akkor is lehete hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját fantasztikus füstgomoly közt megjelenni, amint kürtjét szokás szerint kétszer megfúvá, s rendületlen hidegvérrel néze le a szüntelen emelkedő lángoszlopokra.
Néhány perc múlva elnémult az utósó harangszó is; a láng összecsapott a torony fölött, az érctető olvadtan zuhant le a templom romjaira, a torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kacagott; s mint az évkönyvben írva van: felégett a piac közepén a szalmaszál.
Így végződött az élvezetes örömünnep K… városában 182* évnek azon napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.
De távol az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuckák sűrűjében száguldó lovag rohan, s futtában rémpillanatokat vet a két mérföldnyi távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető arcára világít. És rohan; … lova gyors, de egy tűzvörös felhő feje fölött mindenütt kíséri – s kíséri rettegő szívében egy halovány arc, melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.
Ez ember: Dömsödi Góliáth János.
