Az én kortársaim
Az én kortársaim
Előre bocsátom, hogy az, amit itt elmondok, csak vázlatos töredéke egy valaha megírandó s egyszer talán napvilágra jövendő műnek.
Amit most bemutatok belőle, az csak össze-vissza hányt emlékhalmaz, amiket művészi kéz nem rendezett.
Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig „fiatalnak” neveztek. Rövid ifjúság!
Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint amilyen meglepően összetalálkozó volt vele egyidejűleg a régibb irodalmi matadorok pályakörének bevégzése.
Vörösmarty, nagy művei bevégezte után, alig szólalt még meg, egy-egy nagyobb nemzeti mozzanat által hangra keltve, évenkint egyszer az irodalmi téren; Bajza letette a tollat s színházigazgató lett, Nagy Ignác nagyhatású fővárosi életképei után egészen elhallgatott, Gaal falura vonult s nevelősködött, Kuthy ragyogó tolla belefáradt nagyszerűnek kezdett Hazai rejtelmeibe, Garay lantja hangját veszté, Eötvöst nagy históriai regénye óta elvonta a politikai küzdelem, s maga a politikai irodalom is elveszté legelső hőseit: Kossuth lelépett a hírlapirodalomról, s Széchenyi István, amint nagy antagonistája eltűnt, nem tudott hogyan harcolni egyedül.
Kossuth nem kapott az akkori kormánytól engedélyt új lapra, s a Pesti Hírlap, mely az ő szerkesztősége alatt ötezer előfizetőig vitte, a tudós, de szárazon doktriner Szalay László alatt leszállt ezerháromszáz előfizetőig, s Széchenyi maga jellemzé helyzetét, midőn azzal fenyegették, hogy nagy népszerűsége után közel van hozzá, hogy macskazenét kapjon, ő pedig azt felelte rá:
„Nem tesz semmit, eddig Sárvári Széchenyi Istvánnak híttak, azontúl Charivari Széchenyi lesz a nevem.”
A színirodalomban Szigligeti népszínművei tűnnek fel ez időben, mint egy önálló korszak, mely követőiben egész iskolává nőtte ki magát, de neki is legelső művei, mik e korszakra esnek, maradnak örökké fiatalok s túlélik utódaikat.
A gazdag költői erű Jósika is hosszú szünetet tartott, mintha kimerült volna, s csak egyszer szólalt meg egy kisebb műben, s sok év kellett rá, hogy múzsáját felköltse.
Kemény Zsigmond első műve készen volt már fiókjában, de még kiadatlanul. Ő átugrotta az ifjú irodalmat s mint veterán író állt elő egyszerre.
Az ebben a korszakban feltűnt új tehetségekből alakult az a csoport, melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany Jánosig, ki legutóbb tűnt fel.
Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré, Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi, Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasvári, Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Berecz, Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján, Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.
A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak.
De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem! Petőfin kívül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt.
De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S minthogy az én életíróm ez egyetlen peremet szíves volt felemlíteni, de nem helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek.
Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, aki serfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, amire azok inkább kívánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanúkat, arra, hogy édes ételre éppen sert kíván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és húsz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kíván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanút annyit lehetett kapni, ahány seres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processzus. Az első bíróság azt ítélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megapelláltam. A királyi tábla jobb ízléssel bírt, ott a sernek ítélték oda az igazságot. Győztem. Hanem akkor az ellenfél megfellebbezte a perét a hétszemélyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „Nem bánom, igyatok akár sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem tovább!” És soha többet engem a magisztrátus nem látott.
Elhatároztam, hogy író leszek és semmi más.
Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.
Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő író koromban. Hat forintot fizettem egy bútorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő volt a házigazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal író pajtás velem együtt egy tejesboltba járt és tejet, vajat ozsonnázott, ami került három forintba (havonkint).
Ennek a tejesboltnak a gazdáját Depscher uramnak hívták és annál én bölcsebb politikust nem ismertem. 1847-ben felakasztott a falára három arcképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a három, sohasem cserélte fel őket.
Hanem a tejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk!
De hogy el ne veszítsem a fonalat (az álmokról majd később), eszerint 15 forintból úri módon lehetett akkor megélni.
Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton.
Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, amelyikhez magára tartó írónak lehetett szegődni.
Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három divatlap is, de azok közül az egyik anatéma alá volt vetve, abba nem lehetett írni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harmincat.
Hanem enyhíté a kezdet terheit az akkori öreg írók, a koszorúsok patriarchális szívessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat.
Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek kiadását az Ellenzéki Körnek ajánlotta, s mert az Ellenzéki Körnek pénze nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére.
Az én legelső regényemet maga Nagy Ignác vitte el Hartlebenhez, s el is adta neki háromszázhatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első színművem a drámabíráló bizottmány előtt megjelent, annak két tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosan, s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt; biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat írok eztán. Szigligeti, akinek versenytársa akartam lenni, meg éppen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámaíró kezdő drámaírót. Furcsa idő volt az.
Még a cenzorok is kegyelettel voltak hozzánk. Sohase törült ki az én munkámból cenzor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem tetszett Petőfinek egy verse, a cenzor könyörgött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi gyűjteményéből, pedig egy korábbi cenzor elébb már keresztül eresztette azt egy divatlapban.
Azt tehát nem mondhatjuk, hogy „fiatal Magyarországot” „öreg Magyarország” ne pártfogolta volna.
De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, ahogy az egyes alakok huszonöt év előtti képei előttem révedeznek. Hadd simítom le hajokról az ősz derét, arcaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát. Van olyan is, akinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön összekeresgetnem.
Oh mi szép fiúk voltak!
Csengery Antal, halavány arcával, sűrű szemöldével, izomteljes homlokával, Széchenyi István arcának ifjabb kiadása. Őnála szoktunk összegyűlni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand seigneur, a Pesti Hirlap szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.
Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a teát, s tudott nekik mindig témát adni, amiről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga álláspontját, amiben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldalúvá lett. Különösen a szépirodalom és színművészet képezték a viták legfőbb tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot. Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, amik költői kidolgozásra méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin. A Nemzeti Színház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó levelei, mik nagy szenzációt keltettek akkor. Megvolt az antagonizmus a dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak: egyik Egressyt, másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s irodalmi pártfelei között. Tapsoncok még akkor nem voltak, de voltak műbarátok.
Ott ült Czakó soha nem mosolygó barna arcával, komor erőteljes alak, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu irodalom remekeiről.
Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délceg alakjával, aki oly sebesen tudott magyarul beszélni, mintha franciául szólna, örök disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte magát a gyors politikai partizán által kiveretni.
Pálffy Albert szép, nyúlánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csípősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.
Pákh – az első találkozáskor még szép, szőke ifjú, kinek arcán a gúnyor és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hírhedett négyszöge, e jel alatt újdonságíró, ami azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a többiek beszéde közben az élces aperszüket.
Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicisztika és jogirodalom terén működött, s szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.
Itt folytak a szellemi tornák a kor nagy kérdései fölött, s a hevült vita csak akkor csendesült el, ha Petőfi egy-egy újabb költeményét olvasta fel. Gyönyörűen tudott szavalni – húsz ember előtt, bizalmas társaságban, bár színésznek és szónoknak nem volt nagy.
Hogy Petőfi alakját leírjam, kissé messzebb kell kezdenem. Mikor Pápán találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arca elé húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová, bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszított az útjából s odább ment.
Az iskolában mindig a legutolsó padban húzta meg magát s élceket csinált a Tabula Cebetisre s az előadó tanárokra. Csak egy tanárát szerette, Tarczy Lajost: annak egy kis leánya halt meg, akinek temetésénél egy gyászdalt olvasott fel; ekkor hallottam legelőször szavalni.
Volt Pápán egy önképző társulatunk: abban szavaltunk és saját műveinket felolvastuk, jutalmakat is tűztünk ki a legjobb költői művekre, s azokat más tanodákban levő tudós tanárok ítélték oda.
Ez önképzőkörben legelső szavalási föllépése volt Petőfinek Vörösmarty Szózatában.
Csakhogy ő azt a nagy nemzeti buzdítót nem úgy szavalta el, ahogy tudta volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvavármegyei kiejtéssel.
A tréfa kellemetlen benyomást tett. S azt sokáig el nem moshatta az emlékekből Petőfinek költői ere. Az ez évben kitűzött három költői jutalmat Petőfi, Petrich és én nyertük el.
A másik évben már Kecskeméten találkoztam vele, akkor már elhagyta az iskolát s színész lett. Ábrándja volt a színpad s Shakespeare volt az ideálja. De se hangja, se alakja nem volt színpadra való.
Halvány szikár arca letörölhetlen dac kifejezését hordta magán mindig, semmi más árnyalat fölvételére nem volt képes; rendbeszedhetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyilt, ajkai szépek; csak mikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának: mikor megbosszantottam valamivel, ezzel a hegyes foggal szokta a fejemet megszúrni. Kecskeméti színész korában jöttek ki legelső költeményei a szépirodalmi lapokban. Akkor ő húsz éves volt. A nap minden üres idejét együtt töltöttük és építettük fellegvárainkat. Én egy verses drámát írtam az akadémiai nagy jutalomra, ő azt barátságból lemásolta. A zsidó fiú, első művem, keze írásával jött be az Akadémiához. Most is megvan.
Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a zseniális különösséget.
Frakk- és cilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.
Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni, attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de mégsem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.” Csakhogy ez a különcség őneki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő ízlése volt, nem erőltette senkire.
Ő volt az az egyetlen ember, akinek soha cilinder a fején, frakk a testén nem volt és aki soha operába nem ment. Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte. Még engem is úgy elriasztott az operától, hogy évekig laktam Pesten s még nem láttam egyet sem; s mikor egyszer Irinyi erővel bevitt Fra Diavoloba, nem mertem Petőfinek e kihágást bevallani. A színészetet is azért hagyta ott Kecskeméten, mert igazgatója, Szabó, azt követelte, hogy tanuljon énekelni. Egyetlen egy dalt hallottam tőle énekelni, a Marseillaiset, azt is csak félig, azt is rosszul. És még egy különcségére volt büszke Petőfi: arra, hogy se tudóstársasági, se Kisfaludy-társasági tagnak meg nem hagyta magát választani. Többször fölszólították, és ő mindannyiszor azt válaszolta, hogy vissza fogja utasítani a megválasztást.
De hadd mutassam be sorba többi kortársainkat is.
Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverfogható férfi volt, novellái a szalonok sima padkockáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.
Obernyik, a jeles drámaíró ellenben igen szerény ifjú volt, szelíd hajlamokkal és nemes ambiciókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns kálvinista első eminensé, amit a tanodában elsajátított. Tűzbe nem szokott jönni; de szilárdságára mindig számíthattunk.
Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias, lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.
Mi többiek mind franciák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy csak angol írókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy színi előadás hat óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: „Én angol órákat értettem.” Mint novellaíró a lélektani búvárok közé tartozott.
Pompéry úrias magatartása elárulá a Pegazus sportsmenét. Lírája, prózája mindig oly kifogástalan csínnal dicsekedett, mint toilette-je, s a szépek szalonjaiban nem kevésbé kedvelt vendégek voltak költeményei, mint szerzőjök.
Lauka humorizált. Neki is jutott egy provincia Európából, ő spanyol volt. Spanyol nyelvtant tanult, spanyol írókat tanulmányozott, spanyol humort használt s financiáinak rendjében is örökös spanyol állapotokat követett. Álnévül is spanyolt vett föl don Gunárosz! Mindenki a legfidélisebb cimborának tartotta.
Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számítottuk, bár Lisznyai azzal bosszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.
S itt következik a kicsiny dolgokban nagyszerű s a rettenetesben tréfás Lisznyai. Eredeti alak: vékony cingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendeguzi méltóság az arcán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jacquemar kesztyűvel, de hozzá pitykés világoskék, deli vörös hajtókájú Viktória-dolmányban; másszor meg párizsi divat szerint kicsípve, de borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, aki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palóc kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, amit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfeledi tréfás modorát, palóc kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: „Te eget eszel s isteneket hánysz!” Hanem amit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.
Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol volt Pesttől, s így azokról mint csoportunk kiegészítő részeiről úgy kell szólnom, mint egy „hors d’oeuvre”-ről, mely szorosan vett tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán közvetve egészíti ki.
Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószívű, marciális termetű férfi, a népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagyritkán jött fel Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban. Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.
Kazinczy Gábor szintén falun lakott, s csak néha jött fel közénk, amidőn elragadott mindenkit gyönyörű szellemdús beszédével, mellyel férfiasan szép arcvonásai összhangzottak. Mi kár, hogy nem tudott úgy írni, ahogy beszélt.
Dobsa, a lovagias, zseniális drámaíró, azon években mint színpadi, sokat ígérő jelenség tűnt fel s aztán eltűnt Párizsba.
Vahot Imre sokoldalú tehetségével magára állt s csoportunkkal csak eleinte volt összeköttetésben. Szép és eredeti zamatú humor volt munkáiban, mik közül több vígjátéka ma is fenntartja hatását, valamint szép magyaros alak volt ő maga is, délceg mazurtáncáról a táncvigalmakban ismeretes. Az ő lapjában is volt egy pár apróbb művem közölve, mikor még névtelen, ismeretlen író voltam, s azért neki hálával tartozom.
Sárossy valahol megyei tisztviselő volt s csak később ismerkedtünk meg egymással: akkor még jó kedélyű s boldog családos életet élő férj volt.
Bulyovszky a legcsinosabb fiúk egyike volt akkor, s elmés tárcacikkeket írt Jules Janin modorában.
Oroszhegyi kis termetű, ragyás kalmuk arc volt, s mikor először találkoztam vele, éppen sárgaságban szenvedett: olyan volt, mint egy citrom. Ez nem volt prókátor, hanem orvos. Ez nem politizált, hanem kis leánykákat tanított s nem írt verseket, hanem tudományos értekezéseket. Ki hitte volna, hogy őbelőle válik mindnyájunk közül az önálló guerilla-vezér?
Közülünk vált ki Kecskeméthy Aurél is. Nagyon szép gyerek volt, vidám, könnyűvérű fiú. Elmés gúnyora nem kímélt senkit, még saját magát sem. Nagy szenvedéseken át vezette őt a világba az élet, s ezek taníták meg tagadni mindent és kikacagni mindent.
Xantus volt természettudósunk, hogy semminek híjával ne legyünk, s már akkor az exotikus földek utáni vágyai vonzák. S Szénfy volt zenetudósunk; Szilassy Géza, a szelíd szótlan ifjú, nagy ismeretekkel bíró műítészünk és zenebírálónk, maga is kitűnő festő és zenész.
Külön állt tőlünk Hiador, kinek műveiben sok valódi költészetet kellett felismernünk, s első drámai kísérleteiben is erő és tehetség nyilatkozott; de aki lehetetlenné tette magát az írók közti társas életre, egy Szigligetivel folytatott kellemetlen polémiájával ugyanazon históriai tárgynak mindkettőjök által drámai alapul felhasználása fölött.
S meg kell még említenem egy magányosan álló portentumot, ki nem tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek írója: a németé, a franciáé és a magyaré; a németben írta a Grosse Fibelt, a franciában a Comédie Infernalet, a magyarban az Egy magyar királyt, Brutus és Lucretiát és a Világ színjátékát: német nevén Bernstein, francia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert francia.
Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai rendetlen szakállal; sohasem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt, hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik inkognitó, s megvárja az illő hódolatot. Csak az kár, hogy ez a magyar nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még kárabb, hogy olyan rossz adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmann-nak: „Der Schiller, der war ein Versemacher; der Goethe, der war ein Dichter; aber ich bin Poet!” mire aztán Henszlmann mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok erő és tehetség nyilatkozott; tetszettek is; igaz, hogy azoknak a nyelvét elébb Egressy igazgatta át egészen; de némelyikben aztán a rendkívüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a „Báró és Bankár”-ról Emődy felfedezte, hogy az egészen egy francia novellából van készítve, szóról-szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó corioláni haraggal hagyta el a hazát s elment a volscusok földére.
És miután az ifjú írókat bemutattam, kik velem egy korszakot éltek, hadd mutassak be egy veterán írót is, ki szintén közénk tartozott: Szemere Pált.
Emlékezünk e jó patriarchális alakra, ki fülére lehúzott téli sipkával, lábain téli botosokkal, járt az utcán, s otthon megszámlálta szemenkint a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több koffein jusson teje közé; de ki a költészet világában örök ifjú merészséggel kalandozott mindnyájunk túrós hátú szárnyas paripáján. Ez egyszer megfogott bennünket az utcán, s azt kérdé Petőfitől: „Hány esztendős ön?” – „Huszonkettő.” „Hát ön?” kérdé tőlem. „Én is huszonkettő.” – „No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu pajtások.
S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után írt is egy hosszabb verses szatirát az akkori állapotokról, Dithramb Argyrus cím alatt. Mikor azt felolvasá Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: „No hát értetted-e?” Kazinczy baráti kegyelettel viszonzá: „Értettem!” Mire Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: „Hazudsz: nem értetted! hisz én magam sem értem egészen.”
A kétéves korszak vége felé szaporodott meg ifjú falanxunk hat új alakkal; ezek: Arany János, Vasvári Pál, Csernátony Lajos, Vas Gereben, Vajda János és Sükei.
Mennyi különböző alak, s mily önálló írói egyéniség mindegyik!
Arany János, falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával, nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző költő s az öntudatos művész szellemét csak az látja ki, akinek magának is érzelme, szíve ébren van. Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle senki. Egyszerre tűnik fel, mint a meteor, de nem tűnik le, mint a meteor, hanem ott marad álló csillagnak. Első ragyogó megjelenése az irodalom egén a méltó vetélytárs Petőfit nemhogy megdöbbentette volna; mint igazi nagyság, nem félt az egyenlő nagytól: a legjobb barátok lettek, s ha versenyeztek a hírért, az mind a kettő hírét csak növelte. Nem azzal versenyeztek, hogy egymást behomályosítsák, hanem hogy egymást túlragyogják.
Vasvári Pál fiatal jogvégzett volt: ifjú atlétai termet, szép római arcéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelíd kék szemekkel. De mikor beszélt, arca lángra gyulladt, s szónoklatát kezdték Kossuth ékesszólásához mérni. Mint író, a bölcsészet és társas életi eszmék fejtegetésében tűnt ki.
Csernátonyt nem szükség lerajzolnom: ő éppen olyan fiatalnak néz ki most is, mint huszonöt év előtt; egy hajaszála ki nem hullott, meg nem őszült, s nagy rágalmat követnék el rajta, ha azt állítanám, hogy írmodora akár hajdani erélyéből, akár érzelmei merész kifejezéséből vesztett.
Mint aki örökké együtt lakott velünk, úgy esett közénk Vas Gereben, abban a pillanatban mindenkinek jó barátjává idomulva. Piros arcú, veres szakállú, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt; tele adomával, minden tréfára kész. Művei a magyar népéletet tükrözték vissza egészséges humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a szatirához is. Oly véletlenül tűnt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis humoreszk. Valami összekocódása volt egy ifjúkori barátjával, s az írói becsület azt kívánta, hogy megsértőjét hívja ki és verekedjék meg vele. Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni. „Nekem van egy, mondám, de ez dupla pisztoly, hogy lőttök ezzel?” – „Hát majd úgy, hogy először az egyik fél lő az egyik csövével, aztán ha az nem talált, a másik lő a másik csövével.” – „Biz az jó lesz.” Pár óra mulva hozzák a hírét, hogy Vas Gereben keresztül van lőve a karján. Odasietek hozzá. Fekszik s bekötött karját jeges vízzel borogatja, ingén lyuk a golyótól. Én egészen sajnálkozva hagytam el szegényt. De nem voltak olyan jó keresztyének Degré és Lauka, pedig hiszen pápisták; nem hittek neki, levették karjáról a köteléket, még a flastromot is levették, s nem volt biz annak semmi baja. Párbaj sem volt. Emiatt szegénynek nem volt maradása itten Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hívta ismét vissza. Jó fiú volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis pénzzel, akit ismert, nekem is; de én szívesen adnék neki tízszer többet, csak élne még; s úgy hiszem, más ismerőse is úgy van vele.
Vajda János valódi eszménye a fiatal óriásnak: erős, de még kamasz években növekedő termet, és éppen olyan múzsa. Tud gyöngéd lenni, tud lángolni, majd meg epés, maró, mintha két különböző ember volna benne egyesülve. Egyik vonásában dölyfös bojár, másikban felgyürközött sansculotte, harmadikban igazi költő. Keverve a gyöngy a makkal! Talentuma mindenesetre szokatlan nagyságú, erős, kölcsönözetlen. És amellett szilaj.
És most végül kiemelkedik közülünk egy sajátságos alak. Mikor a cilinderkalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságú, fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hisszük, ez egy angol; mikor az arcát meglátjuk, fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes képével, színevesztett hajával, azt mondjuk, ez egy kozák; mikor utána következik a vézna alak, behorpadt mellkassal, előre eső vállakkal, egyik kezének hüvelykujját gomblyukába akasztva, mintha maga-magában kapaszkodnék, azt mondjuk, ez egy cretin; s mikor megszólal, rettenetesen dadogva, akkor nem tudjuk, hogy kicsoda; hanem ha végre megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá, ez egy zseni! Ez volt Sükei Károly. Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapított nagy misszionárius lelkésznek, kora ifjúságában egy gonosz hátbaütés miatt örökre dadogóvá téve, de fejében egy eleven enciklopédia. Nincs a világon tudomány, amit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apokrif incunabulák és unikumok, szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. Amely külföldi és hazai költőket szeret, azoknak minden művét könyv nélkül elmondja. Amit azok magok is rég elfelejtettek, ami elveszett, nincs többé: az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet képes lediktálni évek múlva. És amellett emelkedett költői kedély. Egy kötet költeménye, a Hulló csillagok, a hazai remekművek közé sorozható. Cinikus és idealista!
Örökké jellemző az a mondata, amivel egyszer Pulszkynak megfelelt a 48-as forradalom napjaiban.
„Mmmmmost olyas idők járnak, a mmmmikor nem kkkkkkkkkkkell hallgatni az okos emberekre!”
Aranyigazság! Bár ne hallgattunk volna rájok!
Még egy írótársamat kell idesoroznom: a 48-as év végén s 49 közepén az Életképeknél és Pesti Hirlapnál meg az Esti Lapoknál munkatársamat és segédszerkesztőmet, Ludassy Gans Móric urat, volt magyar belügyminiszteri osztálytanácsost s jelenleg bécsi háziurat, nagyságos belső titkos tanácsost és kétszeres milliomost. Én voltam szerencsés őt a magyar irodalomba bevezethetni.
Legutoljára jövök én magam, s hadd legyen szabad elmondanom, hogy hol jártam.
Amint az írói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg színbírálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki. Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságírónak harmincöt forint fizetéssel, s ott segítettem a Jelenkort megifjítani három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek szerkesztését énrám ruházta át s ezzel önálló szekesztővé lettem.
Még egy szót az akkori írók életmódjáról és élhetésmódjáról. A legnagyobb honorárium volt ívenkint 16 forint; egyes verseiért Petőfi kapott legtöbbet, 5 forintot. Heckenast, Emich, Hartleben, Geibel önálló munkáknál egy kötet prózát 150-180 frttal díjaztak, de azt előre fizették. A hírlapoknál működő írók is elég szerényen voltak fizetve. Az én havi díjam a Jelenkornál volt 35 forint, s a híres a Pesti Hirlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott. Petőfi első művei közül a Helység kalapácsa 40 forint tiszteletdíjt aratott, a János vitéz már százat, s két kötet összegyüjtött verseiért Emich ötszáz forintot fizetett neki. Petőfi azt a pénzt is szülőinek adta. Ő maga igen takarékosan élt: a bordalaiban megénekelt mámor költői fantázia csak. Messzely bor volt az egész még akkor is, amikor már telt miből. S ínyencsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperlben Várady Tóni nagy borzalmára, aki testi-lelki barátja volt. Egy szobában laktak. Ott írta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szűk téren s egy tallérral hajigálózva a levegőben.
Felettök lakott valami korhely kártyás, aki rendesen éjfél után szokott hazajönni s akkor kezdett el járkálni nagy dobogva, mikor Petőfi aludni akart. Váradynak volt hegedűje, Petőfi aztán felkölté Váradyt: „Tonele, hegedüld meg azt az embert!” A meghegedült ember odafenn káromkodott, hanem aztán csak inkább lefeküdt ő is, hogy békét hagyjanak neki. Egyedüli szenvedélye volt Petőfinek a biliárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vívni is. Chapontól tanult; hanem az nagyon bosszantá, hogy van valami olyan tér, ahol őt is megveri valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tóni kifárasztá s sarokba szorította, akkor két kézre kapta a kardot, s rugott-vágott kézzel-lábbal.
– De most térjünk megint az előzményekre vissza.
Három szépirodalmi magyar lap volt akkor: a Pesti Divatlap, Életképek és a Honderű.
A Pesti Divatlapot Vahot Imre szerkeszté, s az volt a magyar középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers nyakas modorával, jó gyomrot feltételező élceivel, kezdő íróival s Petőfi költeményeivel.
Az Életképeket Frankenburg szerkeszté, maga is kitűnő magyar prózaíró, s aki a legtöbb tehetséges írót tudta lapja körül egyesíteni. Ő neki dolgozott Kuthy Lajos is.
Kuthy nem tartozott a fiatal írók közé többé, ámbár mindig szerette a legfiatalabb nemzedéket maga körül gyüjteni.
Gyönyörű nyelven írt, ragyogó fantáziája volt, és ami legfőbb, a főúri körök kedvence. Szép férfias arc, fekete hajjal, nagy lelkes szemekkel, rokonszenves hanggal, mellyel szellemdús társalgását minden szívbe behízelgé, és amellett tökéletes gavallér.
Sohasem láttam én azóta sem olyan elegánsul bútorozott szállást, mint amilyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom grófja. Hetenkint írói estélyeket adott.
Hanem egyszer Petőfi megsértette Kuthy hiúságát, s azzal a szokott estélyek elmaradtak.
Kuthy felment Pozsonyba Batthyány gróffal s aztán nem érintkezett fakó írótársával többet.
Ekkor egy eszme villant meg Petőfi agyában: az írói társulati terv.
Miért minekünk mindig másoktól függnünk? Egyesüljünk egy célra mind s adjunk ki magunk egy közlönyt. És aztán kötelezzük magunkat egy évig nem írni sehova, mint egyedül saját közlönyünkbe.
Tízen írtuk alá e szerződést: Petőfi, Pálffy, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és én.
Ez volt a „tizek társulata”.
Csupán egyet hagytunk ki a számításunkból; azt, hogy abban az időben a lapkiadáshoz engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, s gondoskodva volt róla, hogy három szépirodalmi lapnál több ne legyen a világon. A tizek nem kaptak egy negyedik lapra engedélyt, s egy évre terjedő fogadalmukkal csak azt nyerték, hogy egy évig el kellett némulniok, nem írhattak sehova.
Ezt a helyzetet bölcsen felhasználta Frankenburg, s egy lekötelező felhívásban meghívta lapjához a tizeket, tért nyitva nekik, hogy irodalmi működésöket folytathassák. Kilencen elfogadták a meghívást, csak Obernyik nem. Ő puritán szigorral úgy fogta fel a dolgot, hogy egy évig saját lapjában kötelezte magát mindenki írni csupán, máshova nem, ha tehát ily lap nem jöhet létre, tartozik egy évig hallgatni.
A többi elfoglalta a tért s a fiatal irodalom együttes erővel kezdte meg működését.
De nemcsak azért volt az fiatal irodalom, mert tagjai ifjú emberek voltak, hanem azért is, mert új, ifjú és merész volt egész irányzata politikai, társadalmi, költészeti téren, elütő az eddigitől, kezdeményező, korszakba vágó.
A politikai irodalomban Csengery, Szalay, Eötvös, Irinyi, Emődy, Pákh a parlamenti kormányzat s a magyar centralizáció elvharcát indították meg, támogatva a szociális kérdések szabadelvűséget követelő feladataitól: örökváltság, úrbériség eltörlése, népfenség, közteherviselés, jogegyenlőség, vallásszabadság, önálló nemzetgazdaság, honi ipar és kereskedelem emelése, mind megannyi tárgy volt az új korszak jelezésére, s az új eszmék áthatottak a szépirodalomba is. Azé a francia iskoláé, mely Lamartinetől Hugo Victorig s Dumastól Berangerig mindent magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó, ami a szívet hevíti, ami a lelket fölemeli. A francia írók (azok a régiek) nemes rajongásai, erős meggyőződése, dicső ábrándjai magukkal ragadták mindazt, aki ifjúságot s nemes ábrándokat bír.
Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben franciák.
Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a francia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint Just, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még szakállát is franciásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy, Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa francia szakállt hagyott, csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.
Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur Rayéenek így mutatott be: „Ez valóságos francia regényeket ír magyarul.”
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a rendkívüli.
Hanem ha puszta utánzás lett volna a dolog, úgy az hamar paródiává silányult volna. Csupán oly nagy lángész, mint Petőfi, kísértheté azt meg, hogy egy, a magyarra nézve oly idegen, természetétől távol álló modort, eszmejárást oly hamar meghonosítson. A nyelv bűbája s az önteremtő költészet hatalma volt vele. Oly erőt tudott a magyar nyelvben fölfedezni, aminőről azelőtt senki sem álmodott. S az erő hódít.
Hogy a merész irány felzavarta maga körül természetes ellenségeit, az várható volt.
A költészetben a pedáns formák tisztelői, az esztétikai antikváriusok, mint Császár, Hazucha, rendszeres támadást intéztek az új eszmék hirdetői ellen; a konzervatív körök kedvenc lapjában, a Honderűben Horváth Lázár szalonképes élcekkel s Zerffi alacsony személyeskedésekkel fordult az új irány ellen, mely a léha, fecsegő, hízelgő, nyavalygó, piperkőc irodalom ellenségeül állt elő, s az erős nemzeti lendület szelének a német elem is útjába igyekezett állni, új lapot alkotva, mely a német elemet képviselje Magyarországon. Sőt a konzervatív gyülde még egy konzervatív fiatalság megalakítását is megkísérté a szabadelvű ifjú Magyarország ellenében.
Az ifjú irodalom nem riadt vissza a támadástól; éles polémiák keletkeztek, mikben Petőfi vad szenvedélye s Pákh attikai humora felolvaszták, porrá morzsolták az olyan lágy ellenfeleket, aminők Császár és Hazucha s a mögöttük álló esztétikai marodőrök voltak; kivált midőn egyszer Császárt arra vitte a nemezis, hogy ő, a kritikus, szintén darabot írjon, melynek csatányos bukását, a Pesti Hirlap négyszögös írója tette klasszikus bírálatával még emlékezetesebbé. A Honderű, szerkesztőjével együtt, kiment a divatból, mihelyt a szellem kifogyott belőle s olvasó nélkül maradt; tépett rongyaiból Lauka Charivarija csinált még madárijesztőt, az olyan piszkolódóval pedig, mint Zerffi, igen röviden bántak el. Degré kuruc gyerek volt; elégtételt kért tőle, s midőn azt megtagadta, adott neki egy fricskát, amitől aztán a konzervatív irodalom hőse úgy eltűnt, hogy addig elő sem jött, amíg mint vörös republikánus nem mutathatta be magát. Az ifjú irodalom magas eszméi keresztülvitelében a fegyvertől sem ijedt meg; az elvek tollharca közé a párbajok kardcsattogása s pisztoly durrogása is vegyült, s egy napon Irinyi ad majorem populi gloriam a konzervatívok lapszerkesztőjének, Vidának karját keresztüllőtte párbajban, az adminisztrátori rendszeren összeveszve vele.
Végre a Deutsches Element in Ungarn szerkesztője, Kertbeny Károly Mária, Pákh Albertben és Petőfiben olyan két kalapácsra talált, hogy itt hagyta az elementet és kivándorolt Németországba, megörökítve elébb Pákh Albertnek egy hírhedett humorisztikus novellájában.
Ez utóbbi igaztalanság volt, Kertbeny nem érdemelte a bántást, s azt Petőfi is megbánta s azt nekem bevallá, és Pákh igyekezett később jóvátenni. Kertbeny aztán azzal állt bosszút, hogy odakinn Németországban folytonosan írt, beszélt, izgatott a magyar irodalom mellett; száz lapba és önálló brochurebe küldötte a magyar írók műveinek magasztaló ismertetését, s különösen Petőfi műveit tízezernyi példányban honosítá meg Németországon; s még most sem tesz egyebet, mint félholtan, betegen, szegényül, nyomorogva, ingyen dolgozik, küzd a magyar irodalom terjesztésével; hordja hírlapokhoz, műítészekhez, könyvárusokhoz a magyar írók műveit, életrajzaikat, anélkül, hogy valaki azt mondaná neki érte, hogy „köszönöm”; s ha adatai néha hibásak, annak egyszerű oka az, hogy mikor valami adat iránt kérdezősködik nálunk, mi olyan indolensek vagyunk, hogy még csak nem is felelünk neki rá.
Ami pedig a gyüldei konzervatív fiatalságot illeti, az az eszme meglelte méltánylását Petőfinek ama hírhedett versében, mely így kezdődik: „Ti fekélyek a hazának testén!” s dicstelen végbukását abban a fáklyás-zenei siralmas jelenetben, melyet a hontmegyei főispán tiszteletére improvizált a pesti közönség. Azóta sem látott a világ fáklyás macskazenét.
Az ó-kor eszméi, politikusai, literátorai, kritikusai le voltak győzve, s csak az volt a kérdés, hogy önként el akarnak-e vonulni, vagy bevárják, hogy kergesse őket valaki.
Ekkor Frankenburgot felhívták Bécsbe, a lapszerkesztésről le kellett mondania. Ő engem választott utódjának s azontúl az Életképeket az ifjú irodalmi erők segélyével én szerkesztettem.
Akkor egy szállást tartottunk Petőfivel. Nem küzdöttünk már szegénységgel: nekem lapom volt, s ő eddigi összes verseit eladta Emich Gusztávnak kétezer forintért. Tarthattunk már három szobás szállást. De hogy minek volt nekünk kettőnknek három szoba? azt majd később mondom el.
Most egy katasztrófánál kell megállnom, mely társaságunkat súlyos csapásként érte.
Társadalmi gyűlhelyünk még mindig a mindnyájunktól becsült Csengery lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és Heckenast nyomdája, ahol a Pesti Hirlapot nyomtatták.
Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője, odamegy Csengeryhez, ki éppen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery céllövő pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy az meg van töltve. Erre Czakó azt mondja, hogy „Én ezzel a pisztollyal húsz lépésnyiről ellövök egy huszast.” Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutacs-csattanást lehetett hallani, mert a pisztolydurranást Czakó feje fogta fel: a szájába vett fegyverrel agyán keresztül röpíté a golyót. Sohasem tudta meg senki e borzasztó tettének indokát. Vele egy nagy jellem s egy kitűnő lángelméjű drámaíró veszett el. És ez esemény után vége szakadt a Csengerynél tartott társas összejöveteleknek.
Itt most egy hézagot hagyok vázlatomban, melyet majd későbben fogok betölteni, miután nem tartozik szorosan felvett témámhoz az, hogy minő hatással volt az ifjú magyar irodalom, különösen a hölgyközönségre. Azt mindenki tudja, hogy ahányan e falanx ifjai közül megnősültek, mind irodalmi érdemeikkel szerezték meg a feleséget, s akik agglegények maradtak, magoknak tulajdonítsák, minek válogattak olyan sokáig.
Petőfi többször tett körutat az országban, s amerre járt, mindenütt örömmel fogadták, s ahol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt tüzet-lángot hagyott maga után.
Egyszer aztán a tűzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s hazahozta Szendrey Júliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk; együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt: Júlia nem táplált gazdasszonyi hajlamokat.
Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak eggyel. Petőfi Júlia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.
Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; amellett rövidre nyírott hajat viselt; s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer főkötő helyett egy nemzeti színű, csigaalakú phrygiai sipkát csinált magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát hogy tetszik?
*
Most következnek az álmok, amikről fentebb Depscher uram tejéről emlékezve beszéltem. Sárkánytej volt az; oda ne menjetek, ifjak, inni belőle.
Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt írni tőle; lenni osztrák–magyar cenzúrázott poéta s írni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei a Kard és a Lánc, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet mindenütt rokonszenves lángra gyullaszták a szíveket, s az egy Szigligeti népszínműveivel többet tett Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvénycikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba. Mi többiek is hordtunk egy-egy követ az épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.
Egyszer a hajnalodás alatt azt álmodta a világ, hogy Európa megifjodott.
Március 15-ike volt: Attila halálának napja, Julius Caesar halálának napja…
Európa egyik szélitől a másikig zengett e szó: népszabadság.
Fenn Pozsonyban az ország rendei tanakodtak a reformokon. Nehéz munkájok volt: az önzés egész tábora kapaszkodott kezeikbe-lábaikba.
Egy adoma maradt fenn ez időből. Batthyány Lajos egy hangversenyen találkozott István nádorral; a főherceg kérdezé tőle: hogy állnak a kilátásaink az országgyűlésen? mire Batthyány azt felelte: „Nagyon jól, fenséges uram, megverjük a pecsovicsokat, csak úgy zúg!”
Pálffy Albert barátom nagyon jól fog emlékezni erre az adomára, mert azon Csengery-féle estély után, ahol azt hallottuk, együtt mentünk haza, s ő olyan hangosan, ahogy tüdeje bírta, kiáltá végig a csendes utcán e szókat: „Éljen ötödik István király!”
No de ez régen volt, talán nem is igaz. Csak egy tanú van rá s azért fel nem akasztanak senkit.
Az ország rendei tehát verték a konzervatív urakat, csak úgy zúgott; de azoknak meg nagyon erős bőrük volt: tűrték.
Segítsünk rajtok egyet.
Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készült, de fenn volt akadva a felső tábla ellenállásában.
A párizsi népmozgalom pedig széles gyűrűkben kezdte fölverni az alsó néptengert.
Itt lenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték az országos ellenzéket. Irinyi tizenkét pontban formulázta az ország kívánalmait. Azokat az ellenzék elfogadta. De nem tudott velök mit kezdeni. A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyűlésnek, a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak.
Ekkor jön a híre a Bécsben kitört forradalomnak.
Nem lettünk volna méltók a ifjú-kor hevére, ha ez a hír fel nem villanyozott volna bennünket.
Négyen voltunk együtt Dohány utcai szobámban: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. És aztán előre! kiáltá Vasvári, s amint a tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálcahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.
Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol írótársaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: „Mit kíván a magyar nemzet”. Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, amihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel halottföltámasztó költeményét: „Talpra magyar, hí a haza! itt az idő, most vagy soha.”
S most hová innen? Oda, ahol ifjú tűz van: az egyetemre. Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzdító riadala mellett, kinek nevében a vállakra emelt Vidats János felelt a felhívásra.
S hová innen?
A nyomdába! Nem ismerünk cenzort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzdítóját.
Landerer nyomdája előtt már valamennyi írótársunkat mind együtt találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a Nemzeti Színház tagjai, férfiak, nők.
Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.
„Ej, uraim! kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra múlva a golyók hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?”
S arra minden esernyő eltűnt a fejek fölül.
De eltűntek még a kalapok is abban a pillanatban, amidőn Irinyi az első pédányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: „Íme a szabad sajtó legelső nyomtatványa!”
A nyomtatógépet mindjárt legelső ragadta meg Irinyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Így lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke. Így született meg a sajtószabadság, ifjú pályautódim!
Eszembe jut, hogy azalatt, amíg a tizenkét pontot szedték, felhivattak a nemzeti kaszinóba, mely ugyanazon ház első emeletén volt s ott egyike a legkonzervatívabb uraknak – akire mindenki rá fog ismerni, ha azt mondom, hogy neki volt a legnagyobb hasa a kaszinóban – azt a tanácsot adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk fel egyet: a papi jószágok elvételét. „Ugyebár, mondám, azért, hogy a 13-dik ponttal megbuktassuk a többi 12-őt? Köszönöm a jó tanácsot!”
Nem feladatom a márciusi napok történetét e helyütt megírni; csupán az ifjú irodalom hatását a közéletre vettem témának. Azért csak az ide vonatkozó adatokra szorítkozom.
A sajtót még aznap szabadnak nyilvánítá a helytartó-tanács, s a lapok már cenzúra nélkül jelentek meg, de nagy óvatossággal.
Hanem a főrendek odafenn Pozsonyban még mindig nem akartak róla tudni, hogy mit kíván a magyar nemzet.
Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
Vasvillára velök, aztán szemétre!
Ott egyék őket kutyáink ebédre!
Ott egyék őket kutyáink ebédre!
S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.
De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.
Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.
Csodálatos idők következtek azután. A megindult mozgalom túlnőtt mindnyájunkon.
De nem akarok a politikai mozgalomról beszélni, csak az irodalomról beszélek.
A mozgalom első napjai fényesek voltak; díszes közönség, urak, polgárurak, úrhölgyek kísérték zászlóinkat; mindennap népgyűlést tartottunk a múzeum terén s ott a lépcső mellvédén állva tartottunk szónoklatokat a néphez.
Hanem egy napon a mellvédi szónok állványt elfoglalva találtuk új emberektől, akiket sohasem láttunk, a hallgatóság tömegét megtarkítva olyan alakokkal, aminőknek létezéséről addig fogalmunk sem volt: rongyos, sáros, vad kinézésű emberek, botokkal kezeikben, késekkel csizmáik mellett, ordítozó, bőszült tömegek. Ezek nem a mi embereink! Ez a reakció csőcseléke.
Szónokuk, kiben sokan megismertek egy helytartósági hivatalnokot, (nevét nem akarom megörökíteni), ugyan szép dolgokat beszélt.
Szerinte minden eddigi népvezető áruló; a legelső teendője a népnek az, hogy gyújtsa meg négy végén a várost s aztán foglalja el a kaszárnyákat!
Szerencsére a nép józanabb része túlnyomó volt s nekünk sikerült a veszedelmes izgatót leszónokolnunk a helyéből; hanem ekkor azt mondám Petőfinek: „Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.”
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utcán, a diákok az iskolába, a színészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szokott, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utcán, nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, akinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti címer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, anélkül reggelizni sem ment az ember.
De hát megvolt ennek a maga haszna.
Az említett reakcionárius zagyva csőcselékkel még sokszor volt találkozásunk a kormánynélküli napokban, amidőn heteken keresztül egyedül a nép által választott biztossági választmány kormányzá a fővárost. Titkos izgatóik elő-előuszíták a szurtos, gyanús, napfénykerülő hadat rejtekoduiból, s majd a terézvárosi zsidók kirablására bőszíték fel, majd a budai katonai kormányzónak adattak macskazenét, s ilyenkor a kardos, puskás író és proletár sereg mindig jó szolgálatokat tett, visszakergetve medrébe a piszkos áradatot.
A legzajosabb napunk volt március 30-án. A késő este megérkezett gőzös utasai azt a hírt hozták, hogy a dinasztia megtagadta az ország kívánalmainak teljesítését. A késő éj dacára elterjedt a rossz hír, s éjfélfelé megteltek az utcák zsivajgó tömegekkel, mik mind a városház felé tartottak, s elfoglalták annak bejáratait, lépcsőit. Én a bizottságban voltam akkor s rögtön siettem haza a rossz hír vételéről Petőfit értesíteni. Ő már lefeküdt akkor. Én nemzetőri fegyveremért siettem, s azalatt Petőfi Júlia utánam jött és kért, hogy ne engedjem férjét elmenni velem, ő retteg az életéért. A veszély percében mégis erősebb volt nála a hitvesi szerelem, mint a honleányi dicsvágy. Nekem igen könnyű volt Petőfit otthon marasztanom, csak az egyetlen közös kapukulcsot kellett magammal vinnem, mely addig közös cselédünknél állt s azután abból a házból ki nem jöhetett senki. Petőfi az ablakból kiabált utánam, s kitagadással fenyegetett, ha ki nem bocsátom, de én abból persze nem hallottam semmit. Útközben találtam Vasvárit, Irinyit, Oroszhegyit, s még több írótársamat, kik szintén fegyveresen a városháztérre siettek; a nép ingerült volt reményei meghiúsultán, s mindenütt a „fegyverre” kiáltás hangzott. A szabadságtér közepén az új belügyminiszter: Szemere kísérté meg a népet lecsillapítani. Azt ki sem hallgatták: az általa alkotott sajtótörvények óta, miket nehány nappal elébb éppen azon a téren égetett meg a nép nyilvánosan, ő nem volt népszerű ember. Azután Nyári kezdett el beszélni, de egy fékevesztett csoport veres zászlóval a kapunak rohant ordítva: félre kell verni a harangokat s kitűzni a veres zászlót!
A toronyhoz vezető lépcsőt csak egy maroknyi fiatal nemzetőr védte; azok között álltam én is; a mellettem állót Fekete Tóninak hívták. A felfelé rohanók között megismertem a minapi népszónokot a múzeumtérről. De szuronyaink hegyénél nem jöttek tovább, visszavonultak meghunyászkodva, s azalatt Nyári és Klauzál lecsendesíték a feltámadt tömeget, előadva, mit felelt az országgyűlés a királyi leiratra, s ez megnyugtatott mindenkit. És másnap jött a hír, hogy a király minden kívánatát megadta a nemzetnek, és akkor illumináció fényében úszott az a város, melyet egy nappal elébb egy hajszálon múlt, hogy fel nem gyújtottak.
Mikor szállásomra visszatértem, azt mondám Petőfinek: „Barátom, a mi tollunk bevégezte dolgát, most a szurony missziója kezdődik.” Úgy is lett.
A magyar fiatal írók szerepeltek még azontúl is, mint férfiak, mint politikai párthívek, mint katonák, de írói küldetésök megszűnt.
Voltak igen szép ábrándjaink, amik csak költői kedélyekben fogamzhattak; de valljuk meg, hogy biz azok csak ábrándok voltak.
Ilyenek voltak a testvéresülési ünnepélyek.
Mi összehívtuk a szerb, a román, a horvát fiatal írókat; kölcsönös fogadást tettünk velök, hogy elnémítjuk a testvérgyűlölet hangjait hazánkban s a közös szabadság érdekében egyetértve működünk ezentúl.
Szép gondolat volt. Poéták voltunk! – Másképp rendezte azt az élet.
Meghívtuk a bécsi fiatalságot Pestre, s azok el is küldték hozzánk üdvözlő deputációjukat, mi sorba csókoltuk valamennyit. Nagy díszebédet rendeztünk tiszteletökre. A küldöttség egyik vezérszónoka kitűnő ifjú volt, mindig versben beszélt, s ha párbeszédet kezdett vele valaki, minden szavára kádenciát mondott. Ebéd fölötti toasztjai mind alexandrinusokból álltak. Mikor a bankett elnöke: Patay József e költő képessége fölött a német szónoknak méltó bámulatát fejezé ki, az megmagyarázta neki a dolgot, hogy az igen könnyű:
Ist der Reim nicht gegenwärtig,
So ziehe ich meine Dose,
Nehme d’raus eine Prise,
Und der Vers is sogleich fertig.
So ziehe ich meine Dose,
Nehme d’raus eine Prise,
Und der Vers is sogleich fertig.
Mi is küldtünk fel hozzájok viszont egy küldöttséget, melynek szónoka a mi tűzvérű költőnk: Vajda János volt, ki tartott is egy olyan szép német beszédet a glacis-n felállított bécsi nemzetőr polgártársaknak, hogy azoknak a kommandánsa, gróf Hoyos, kardot rántott s le akarta vágni a szónokot, hogy az ő nemzetőreinek ne hirdessen ilyen veszedelmes dolgokat.
És azután jött a szurony missziója, s az elvitte a poétákat: kit erre, kit arra, kit a csatatérre, kit a politika mezejére, ahol egyformán meg lehet halni a költőnek.
Csoda-idők voltak azok.
Petőfi, a fiatal férj, elhagyta ifjú nejét, hogy a csatába menjen, s az a nő, ki félév előtt még remegő szívvel tartá vissza férjét egy utcai riadalba elegyedéstől, most maga küldte férjét a csatamezőre és maga is kísérte őt útjában. Degré, Kerényi, Lisznyai, Dobsa, Vasvári, Xantus, Vajda, Kecskeméthy, Egressy a harctérre siettek. Oroszhegyi guerilla-csapatot vezetett: még a beteges, dadogó Sükei is felköté a kardot s bandukolt a Vérmezőre a többiek után.
A fiatal újonc költők, kik még szerelmes verset írtak tegnap, Szathmáry, Tóth Kálmán, Vadnay, gyerekek, kiknek arca még az anya könnyétől nedves, siettek a harcba és velök együtt az országnak összes literátus fiatalsága; kiürültek a tanodák, még a zárdák növendékei is fegyvert ragadtak, s a zirci barátok kolostorában maga maradt a vén gvárdián. A literatúra ment legelől vérét elpazarolni.
Akik pedig itthon maradtak, azokat elnyelte a politikai Asztaroth, ez az emberáldozatot követelő szörny.
Bajza politikai lapot szerkesztett; Vörösmarty politikát szedett rímbe; Szigligeti politikát dramatizált; Egressy kormánybiztosnak ment; Pálffy Márczius Tizenötödike című lapot szerkesztett Csernátonyval, melynek mottója volt: „Nem kell táblabíró politika”; Kemény, Csengery, Kuthy, Pompéry, Jósika, Bulyovszky kormányhivatalokba léptek; Vas Gereben kormány-néplapot adott ki, s mi többiek mind politikát verseltünk, politikát novelláztunk, politikát vezércikkeztünk, vagy néha politikai küldetésekben próbáltuk, hogy nem akad-e a nyakunk a kötélben, mint mikor egyszer Csernátonyval az ostromlott Bécsben jártunk, amit majd máskor mondok el.
A közönség pedig azon kezdte, hogy nem olvasott semmit. Nem kellett annak egyéb, mint a falragaszok.
Úgy, hogy annak a csaknem egyedüli szépirodalmi lapnak, melynek 1848 első felében még másfélezer előfizetője volt, midőn azt a második félévben az ország legnépszerűbb költőjével, Petőfivel együtt szerkesztettük, leszállt az előfizetői száma 400-ra.
Sőt megtörtént, hogy Petőfi, a haza kedvence, az országgyűlési képviselőválasztásnál mint jelölt egy nagyon egyszerű polgártárs ellenében saját szülőföldjén megbukott, mi kedélyét még ingerültebbé tette. Győztes ellenfelét, ki őt hírlapban megsérté, ki is hívta párbajra, Pálffy és én voltunk szekundánsai, de biz a táblabíró úrnak a párbaj nem kellett. Azt mondta, hogy ökölre kimegy, de pisztollyal nem jó tréfálni.
Nem kellett a költészet többé. Még a tábori danákban is inkább a közkatona-csinálta verseket danolták, mint Petőfi vagy Arany remek riadóit.
Utoljára minden munkatársam elhagyott; egyedül maradt mellettem segédszerkesztőm, Ludassy Gans Mór, kiről utóbb bebizonyult, Pulszky szavait idézve, hogy: „nem olyan nagy költő, mint amilyen nagy szerző”.
Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a szétzüllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú.
Bevégzem visszaemlékezéseimet egy kevesek előtt ismert adattal, mely tanúbizonyságául szolgáland végső állításomnak, hogy a fiatal irodalom, mely az 1848 márciusi napokig csalhatatlan befolyást gyakorolt a hazai közszellemre, e napok után már csak visszhangja volt az őt túldörgő közhangulat tengerzajának.
Mikor már le volt aratva a véres mezőn minden, akkor eszébe jutott egy közvádlónak a rémuralom korszakából a magyar irodalom is. Nevét nem mondom meg. Rajta van a multakra vetett fátyol. Ez a kegyelmes úr harminckét magyar írót ajánlt a vértörvényszéknek kivégeztetésre. Ezek voltak: Vörösmarty, Bajza, Szigligeti, Petőfi, Arany, Csengery, Pálffy, Degré, Lisznyai, Szalay, Irinyi, Táncsics, Emődy, Gyurmán, Egressy, Vasvári, Sárossy, Csernátony, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Bulyovszky, Oroszhegyi, Losonczy, Vajda, Szász Károly, Szemere Miklós, Tompa, Orbán Pető, Erdélyi János és Jókai Mór. Egy egész komplet album. S ha ajánlata elfogadtatik, pedig akkor jó idő járt rá, a közönség szépen beköttethet bennünket, mind egy csoportban. De ekkor előállt egy másik kormányi ügyvéd. Ezt már megnevezhetem: Kossalkó. Ez egy hosszú, több íves elleniratban bebizonyítá, hogy a felsorolt írók együttvéve csak a napok uralkodó hangulatának voltak tolmácsai, azok nem üldözendők. Ennek a következtében lett megszüntetve a 48-iki magyar írók politikai üldöztetése.
Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban, számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult kedéllyel, vesztett reménnyel, Istentől és az egész világtól elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.
És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.
És mégis… és mégis mozog a föld!
[1872]
