PETŐFI KÖLTEMÉNYEINEK DÍSZKIADÁSA,
PETŐFI KÖLTEMÉNYEINEK DÍSZKIADÁSA,
hazai művészek által illusztrálva
hazai művészek által illusztrálva
Az első kiadás egy év alatt elfogyott. Másutt, hol 500 példányt neveznek „egy” kiadásnak, azt mondanák, hogy „négy kiadást” ért meg, s ez még dicsőségesebben hangzanék.
Kritikusnak se nem születtem, se nem neveltettem; legkevésbé pedig Petőfi bírálójának; nekem a költészet a napsugár: a melegét érzem, a szivárványában gyönyörködöm, a napfoltokat és napfáklyákat keresse más, analizálja a nap spektrumát, aki szereti magának is, másnak is elrontani a gyönyörűséget.
A második díszkiadásban egy teljes és kiegészített Petőfit látunk magunk előtt, ki ott ég meg szemünk láttára a saját lángjaiban, mint a phoenix.
Az utolsó lapok után meg tudjuk érteni, hogy miért kellett neki meghalni! Lehetett-e ezt a lángot újra visszalohasztani a házi tűzhelyet magasztaló tűzzé? Fokozata pedig nem volt. Odajutott el, ahova Shelley (ki iránt nagy előszeretettel volt, egy költeményét le is fordította); utolsó művei sorba állhatnak Shelley elűzött angyalaival, kik az egek urait szidják. Petőfi is így tűnt el, mint kedvenc költője, nem tudja senki, hova lettek?
S hogy az alak befejezett legyen, a kiadók összegyüjték még Petőfi legifjabbkori költeményeit is s a mű végére sorozták; ami festői ötlet volt. Mintha egy elhagyott csatatéren egy gyermeket látnánk játszani az összeszedett golyókkal.
A második kiadást e szellemi kiegészítése is a nagy költői tüneménynek új és ellenállhatlan érdekkel ruházza fel. De tagadhatlanul emeli annak becsét a művészi illusztráció is, mely a szöveget díszíti.
Az első kiadásból a gyöngébb kivitelűeket kihagyták. A költő arcképe helyett is egy sikerültebb ifjúkori képét vették fel, melyen kezeit hátratéve állt Barabás előtt. Ez abból az időből való, amikor még a lantja volt a fegyvere; az a másik pedig abból, amikor már a fegyver volt a lantja. S én azt az előbbi arcképét jobban szeretem. Talán a verseit is?
Az ifjabb képek mind kitűnő hazai művészektől vannak rajzolva. Az első kiadásban még csak Jankó, Greguss, Keleti, Lotz, Rauscher és Székely műveivel találkozunk; a másodiknál Barabás, Benczúr, Böhm, Liezen-Mayer, Mészöly, Wagner, Weber és Zichy gazdagítják az előbbiekkel együtt a művészi részt.
Tizennégy művész természetesen megannyi genre-ben dolgozik; s a költő művét is akként fogja fel. Az egyik a tájképen igyekszik visszaadni a kedély-hangulatot, a másik a csoportozatokban; egyik eszményít, e másik reális felfogást követel. Ezáltal az illusztráció nem azt az egyenlő hatást költi, mint minőt találunk például Béranger illusztrációinál, vagy amely műveket Doré maga kísért képekkel. Maga a rajzon is különbözően fog más-más kézben; egyiknél a gyöngédség, másiknál az erőteljesség által tűnik ki. Egyik művész a staffázst kezeli nagyobb figyelemmel, a másiknál az egészen mellékes.
Némelyik művész csupán egy szakaszát a költeménynek ragadja meg rajza tárgyaul, a másik több részletét igyekszik összefoglalni, mint azt Béranger és Shakespeare and his time illusztrálói tették. De mindez nem megrovásképpen van elmondva. A hatás, az igaz, hogy nem oly egyetemes, mint ha „egy” genre-ű rajzón műve volna valamennyi; de van az egész gyüjteménynek egy más hatalmasabb benyomása, mely éppen a sokféleségben nyilvánul. A hazai művészet fejlődését látjuk benne. Mikor Petőfi a költeményeit írta, akkor még alig volt több egy kompozitor művészünknél, Barabásnál; s valljuk meg az igazat, az is nem a szöveghez készítette a képeket, hanem az írók csinálták a műveiket az ő képeihez. A Vándor életet Petőfi a kész festményhez írta, s dicsőült Józsikánk a legtragikusabb elbeszélésébe szőtt be egy tréfás jelenetet, hogy a kész „daj szem drotu” művészi rajzát felhasználhassa; ma pedig már egy egész művészi kollégium áll elő a költő eszményét művészi ónnal megörökíteni, s azoknak mindegyike saját genre-t képvisel; és mindeniknek a művén meglátszik a szeretet, a lelkesülés, mellyel a költő kedélyvilágába behatolni törekedett. Ez teszi éppen a gyüjteményt legbecsesebbé. Egy pályaversenyt látunk magunk előtt, melyben nehéz a koszorút valakinek odaítélni. Szét kell szedni azt levelekre, hogy mindenkinek jusson belőle. Olyan művészi alkotások után, minők Barabás cím- és genre-képe; Jankó János vitéze a rablótanyán, Ambrus gazda, Magyar nemes s főleg a Téli esték rajza; Benczúr Vén zászlótartója; Böhm Szomjas ember tünődése; Keleti elragadó szép tájképei; Gregussnak szint ilyen tájképei és genre-rajzai, mikhez Mészöly Alkonya méltán sorakozik, Rauscher Szomorú fűzével együtt; Székely klasszikus koncepciója, Bolond Istókja; Wagner merész kivitelű „Pusztai találkozás”-a; Weber kedves humorú Furcsa története, s Zichy Mihály geniális alkotásai mellett nincsen kedvem az Apelles csizmadiája rangját kivívni olyan észrevételekkel, mint aminők, hogy a Hat ökrös szekérnél a keréktalpak után nem marad el kerékvágás, s ennélfogva a szekér állni látszik; hogy a „Kicsapott folyó” egyik fájával az a rendkívüli eset történt meg, hogy belenőtt az égbe; hogy a Lehel kürtje nem olyan, minő a képen van; hogy a Vasárnap volt képen még Petőfinek historice nem volt kecskeszakálla; hogy a Zöld leveles leánynak jól esnék a bantingkúra, mert nagyon kövér, s a t. Hanem annyit mégis helyén-levőnek tartok megjegyezni, hogy a művészek különös előszeretettel viseltettek azon költeményekhez, amikben tájleírásokat, genre-képeket és népviseleteket lehet illusztrálni; holott írt Petőfi nevezetes költeményeket csatákról is és különösen szép asszonyokról. Ez pedig még nagyon szűken van képviselve: a harc és a szerelem, a legháládatosabb két tárgy. A harmadik kiadásban reméljük azt is kipótolva találni. A kiadók mindent elkövettek a mű díszes kiállítására; a képek gyönyörűen vannak vésve, némelyik vetekedik az acélmetszettel. Az egész munka külső kiállításában méltó a szellemi tartalomhoz. Aminél többet nem lehet mondani.
[1876]
