I. Egy nemzeti ünnep
I. Egy nemzeti ünnep
Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához, épületet rak, cserjét irt, fákat ültet? Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pincécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, aki meghallgatja ártatlan büszkeségét, s megdicséri csírájában a vetést.
Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: „Mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezsz; mi lesz tebelőled? Elébb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgysem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!”
Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, istencsapási hiúvá tették munkáját – ismét újrakezdi.
Az ezernyolcszázharminchetedik esztendőben, augusztus hó vége felé sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest.
Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor, és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk, és mi örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nemigen fényes.
Ez a ház: a pesti nemzeti színház.
Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti míveltség oltárának mi is építsünk egy gunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem érdemlett sorsára: az elenyészésére.
Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét, méltóságát, s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a dolgokat, míg itt mondogatni kellett, és sokszor mondani! – az az ifjú, aki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, amidőn a sikert megérte. De mégis megérte.
Voltak, akik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.
Voltak, akik nem értették. Kinek az? Minek az? Mi haszon lesz abból?
Voltak, akik kinevették. Művészet, és magyar? Jó az a falukon, ahol nincs. De ide Pestre, világ csúfjára? Hagyjátok el! A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen; más időben kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: Ki ad rá pénzt? Sok kell reá, másra sem telik.
És midőn a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az ellenvetések: Hová építitek? Nem készül az el soha; a pénz egyéb, sok kézen forgó összegek sorsára jut. Ha készen lesz is, mit mutogattok benne? És ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?…
Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, ahova letehessük házi oltárunkat, valahol valami külváros szegletében, ahol nem fogja szegénységünk szemeiteket sérteni, ahol nem esünk útjába senkinek; majd építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni, és kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.
A József-külvárosban, a Kerepesi úton lőn kimérve egy szerény telkecske a hazai művészet leendő lakhelyéül. Midőn néha egy-egy elegáns úri fogat arra tévedt a belvárosból, csodálkozva tekintének a benn ülők a szerteszét felrakott kő- és téglahalmazokra; senki sem hitte, hogy ebből legyen valami. „Egy félben maradt ruina a városszélen!” – szóltak nevetve, akiknek könnyű volt nevetni. „De bizony jó lesz az magtárnak, ha elkészül” – tréfálódzék a praktikusabb elme, míg a hozzáértők előre elhatározák, hogy össze kell annak dőlni, mert a falak nem bírhatják meg a tetőt.
És íme, mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájok, anélkül, hogy összedőltek volna; az épület készen állott. „De sohasem fog megnyílni!” – mondának a clairvoyant-ok. Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! A lustaság, a részvétlenség szeret mindig pesszimista lenni, hogy ne legyen kénytelen valamiben segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.
Végre a mondott év augusztus 22-ére lőn kitűzve a végső határidő, melyben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség előtt.
A vállalat élén vasakaratú férfiak álltak; a kimondott szónak meg kelle tartatni. A kétkedők mosolyogva csoportosultak a Kerepesi úton azon nap reggelén, melynek estéje az ígért ünnepélyre volt kitűzve. Volt is miért mosolyogniok. Egy otromba, négyszegletű épület állt előttük, még be sem vakolva, nemhogy kimeszelve; körül az udvaron építőállványok, kő- és téglahalmok, meszes vermek, homokkupacok, deszka-, léctördelék. Aki keze-lába kockáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű hangversenyhez jutott; fűrész és kalapács, gyalu és szekerce dolgozott a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra taszigáltak egy-egy fantasztikus alakot, ki papírköteggel kezében a színpadra tévedt. Talán Thalia papja? Szegény! Ez ma játszani akar itt! Boldog kívánság. Csak legyen kinek. Ugyan, ki fogja őket nézni? A polgárság nem tud magyarul, az nem jön ide, az elegáns világ ma délutánra éppen nagyságos Kőcserepy tanácsos úrhoz van híva, ki Budán, a Svábhegyen pompás szőlejében nagyszerű mulatságot rendezett e napra, s minden tekintélyt meghívott magához, ezek tehát nem lesznek a színház megnyitásán; a jurátusoknak nincs pénzök; hátra volna még a mesterlegény és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek forrását senki sem ismeri, már több napok óta el van terjedve a városban, miszerint a páholyok oly gyengén vannak építve, hogy ha a karzat véletlenül megtelik, mind rájok fog szakadni az egész népség.
Szegény színészek! Bizony nem lesz csoda, ha üres falak előtt fogják eljátszani Árpád ébredését.
Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a magyar művészet templomának kapui, és íme, minden téreiben megtelt a ház, és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, a deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifjúkorának kedvenc gondolatját látta felépülve, és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a nemzeti színház felépítésében; és mindenki örült annak, hogy a másikat ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek, és a szentelt öröm rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett. – Minő pompás épület, mily büszke csarnokok, ragyogó és díszes minden; és ah, most fellebben a függöny, elhangzik az első mondat, óh, mi szépen hangzik! Óh, mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül; mi csillog az emberek szemeiben mindenütt? Drága gyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink, hagyjátok azt ragyogni. Az előadott mű tele van szépségekkel, óh, bizonyára remekmű az. Ne mondjátok, hogy másutt jobbak vannak, mi a magunkéról beszélünk.
Milyen szépek a díszítmények, milyen célszerű a gépezet, az egész elrendezés mily ízletes; minden meglepő. Ami még hiányzik, majd az is mind megjön, költő és művész szorgalommal, tanulmánnyal fogja emelni a szellemet, a közönség kegyes, elnéző lesz irántuk, s tudva, hogy azok úgyis törekesznek a tökély felé, elfogadják a jó tanácsadást; hisz akik e közös házban megjelentek, olyanok mind, miként egy nagy család tagjai, s ez a csecsemő művészet, mely most legelőször nyitja meg itt ajkait beszédre, mintha mindenkinek tulajdon gyermeke volna, kit közösen nevelünk, ruházunk, ápolunk, s ha dorgáljuk is néha, csak azért történik, mivel oly nagyon szeretjük.
E csendes örömben folyt le az est. Kinek jutott volna eszébe az ítélethozás? A fitymálás, a részvétlenség, a közöny a kapukon kívül maradt. Itt benn csak a szeretet és a néma gyönyör volt, és öröm volt látni, hogy az új ház kicsiny, amennyire megtelt szeretettel; néhány óra előtt még attól remegtek, hogy elég széles és tág lesz az – a részvétlenségnek.
Mindenki el volt merülve hallgató örömében, az egész közönségben fent és alant – mintha egy szív verne.
„De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt!” – mond a költő.
S midőn az utolsó szózat is elhangzott az előadott magasztos műből, jóltevő sóhaj látszott megingatni a lehulló függönyt; és midőn elhagyták a házat, senki sem volt, aki vissza ne tekintett volna rá még egyszer; bizonyára kívülről is szép az, tán a hold és a csillagok világa tette szebbé néhány óra alatt. És mily nagyszerű, mintha felmagasult volna tegnap óta.
Csillag és holdsugár kísérte haza az örvendő népet, még az ég is világosabbnak tetszett, mint egyébkor; ki állhatná meg, hogy midőn hold és csillagok ragyognak, fel ne nézzen az égre?
Néha a szelíd fehér csillagok közé egy-egy veres röppentyű tolakodott fel a távoli Svábhegy ormairól, mintha zavarni akarná az égiek ragyogását, zajosan pattanva szét kék-zöld színű szikrákba.
Vajon ki mulat ott?
