V. Egy filozóf nő
V. Egy filozóf nő
Kőcserepy tanácsosnőt a világ igen magas szellemi tekintélynek tartá. És nem minden ok nélkül.
Már gyermekkorában mint a legokosabb magaviseletű lyánkák egyikét szokták példaképpen felhozni. Midőn ifjú hajadonná nőtt, oly óvatosan, oly vigyázva lépdelt a világban, hogy még az árnyékát is kikerülte minden megrovásnak; más ifjú lyánkát szenvedélyei ragadnak, ő eszét bocsátá útmutatóul, s azon korban, melyben más érez, hevül és ábrándozik, ő figyelt és elmélkedett; a fiatal hódolók, kik egy új szépséget körülrajongnak, rosszul érzették magokat körüle. Ő nem mulatott, nem enyelgett velök: ő megbírálta őket.
Nem is volt szerelmi viszonya soha, senkivel. Ez állilás nem túlzott. A szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltűnik a vágyó éraelem előtt egy-egy rokonszenvű arc, az érzelem lágy viasza elfogadja annak benyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja, azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és mégis hisz, mégis szeret; és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet – az ifjúkor bohósága. Eveline nem hitt és nem szenvedett soha. Örökké fürkésző szemei előtt nem maradt rejtve az emberi szív legtitkosabb gondolata. Neki is volt lelki ideálja, de attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi nagyságot követelt, hogy itt e földön e helyet senki be nem töltheté. Egy-egy ifjú szemei, szavai az ő szívében is gyújtottak lángot, de ő oly hamar kiismeré annak tökéletlenségeit, ráakadt gyöngéire, hibáira, hogy vissza tudta magát vonni tőle, mielőtt indulata szenvedéllyé válhatott volna. És ez a bölcsesség.
Én istenem! Milyen boldogtalanok volnánk mi férfiak, ha a nők bölcsek akarnának lenni. Hiszen minekünk minden lépésünk, minden gondolatunk tele van hibával; mi lenne belőlünk, ha a szerelem engesztelő angyala helyett az ítélet volna leküldve ellenünk?
Eveline tizennyolc éves korában ment férjhez. Egy éltes főrangú úr vette el. Férje már túl volt azon a koron, mely az ifjúság könnyelmű hibáinak ki van téve; komoly, derék, tekintélyes férfi volt; az ifjú leányt nem kényszeríték kegyetlen szülők e házasságra, semmi zsarnoki befolyás, rokonok vagy a körülmények részéről nem hajtá ez összeköttetésre, ő egyenesen maga adott elényt (aquit) arra, hogy őt e derék úr nőül kérje. Emberek előtt, akikről tudta, hogy megmondják neki, annyira magasztalá annak jó tulajdonait, hogy a jó úr végre megkérdezé tőle, ha nem volna-e hajlama e tulajdonok úrnőjének ismerni magát. Eveline igent mondott. Pedig férje gazdagabb sem volt, mint ő.
Mintegy hat évig élt együtt vele. Sohasem hallotta őt senki panaszkodni, sőt igen boldognak állítá magát. Férjét mindenki előtt magasztalá; unalom volt hallgatni, annyit tudott beszélni a derék úr nemes jelleméről, kitűnő észtehetségeiről, tiszta, józan lelkületéről, keresztényi, őszinte becsületességéről; nem egy fiatal imádó, ki az excellenciás úrnő ritka szépségétől el hagyta magát tántoríttatni, hogy az élemedett férj rovására reményeket támasszon, megfagyva, elgémberedve hagyta el a bájos hölgyet, ki képes volt a szerelmes embert agyonbeszélni férje erényeivel. Azt mindenki elismeré róla, hogy derék, magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől.
Az utolsó években férje folytonosan beteg volt. Ez idő alatt Eveline semmi nyilvános mulatságban részt nem vett, rokonain kívül senkivel nem társalgott, s példányát adá a hölgyi türelemnek.
Ő maga is elismeré, hogy ez nem szeretet, amit férje iránt érez, hanem becsülés, igen mélyen gyökerezett becsülés.
A férj hosszú betegségének halál lett a vége. Eveline őszintén megsiratta őt, és sohasem szűnt meg emlékét tiszteletben tartani. Néhány év múlva a mehádiai fürdőkön megismerkedett Kőcserepy úrral. Még akkor Kőcserepy úr tizenhat évvel fiatalabb volt, mint jelenleg és igen szép férfi.
Eveline egyszerű észlelés nyomán azon meggyőződésre jött, miszerint Kőcserepy úrnak, eddigi élete folyamát tekintve, igen nagy eszű és igen szeretetreméltó férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra bírta vinni, az csak ideál lehet a tökélyben. Megengedé ennélfogva magának, hogy az udvarló férfi iránt szerelmet érezzen. Tökéletesen sikerült maga előtt felfoghatóvá tenni, hogy ez érzelem a legrendesebb folyamú szerelem, melynek házasság lett a vége. Először eszének, másodszor szívének választa férjet; e szép mondatot jegyzé fel bámulói emlékébe a jeles delnő.
Tizenhat év óta csalhatlan meggyőződésére jutott annak, hogy boldogsága tökéletes. Második férje sokkal eszesebb és nagyobb lelki tulajdonokkal bíró férfi, mint volt az első, kit azonban Kőcserepy úr mindig csak a legnagyobb tisztelet kifejezésével említ, s kinek sírboltját halála évnapján rendesen meglátogatja neje kíséretében, s együtt imádkozik vele annak lépcsőin. E tisztelet igen szép fénybe állítja Kőcserepy úr érzelmeit Eveline előtt.
Még egy más talizmánja is van Kőcserepy úrnak, mellyel Eveline-t magához bírja láncolni. Bármit tervez a jövő iránt, afelől előbb neje tanácsát kérdi meg, gyakran még bonyolódottabb ügyeket is elmond neki, s várja, minő ítéletet fogna azokban mondani Eveline. Ő is tökéletesen azon a véleményen van. Neje tanácsadásai rendesen összeütnek az övével, ő is éppen úgy gondolta. Meglehet ugyan, hogy a kivitelben azután éppen ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi észre. Ő csak annyit tud, érez, hogy férje őt lelke jobb felének tartja, hogy nála nélkül gondolatait sem rendezi, hogy őneki minden fontosabb határozatnál befolyással kell lennie, hogy észlelése, bölcsészete tartja fenn a család boldogságát, intézi annak jövőjét.
Házasságuk második évében gyermekök született. Ez volt Vilma. Több gyermekök nem is lett, ő egyetlen maradt. Szülők, kiknek egyetlen gyermekök van, nagyon hajlandók azt elkényeztetni, az osztatlanul rájok jutott szeretet túlságos édessége elrontja a szívet, s ellágyítja a lelket. Eveline ezt jól tudta, s e tekintetben neki már egész életterve volt készen.
Óvakodnia kellett, hogy e közönséges hibájába a túlságos szeretetnek ne essék. Az apa bálványozta leányát, nem tudta előle eltitkolni szeretetét. Ezért az apának mentül kevesebb befolyást kellett engedni gyermekére.
Óh, Eveline már bölcsebben tudta magát viselni. Ő sohasem látta leányát egyedül, mindig egy feszes társalkodónő jelenlétében, ki a kis Vilma minden léptét, hangját igazgatta, ki megtanítá, hogy kell bölcs dolgokat mondani mamának, papának; mint kell a gyermeknek eltitkolni természeti hajlamait mások előtt, szoktatni magát koros emberek rendes életéhez, gondolkozásmódjához.
Azt gondosan el kelle titkolnia gyermek előtt, hogy ő anyja által szerettetik. Eveline arcán sohasem volt szabad észrevennie leányának azokat az enyhe kifejezéseit az anyai gyöngeségnek, miknek tudata a gyermekszívet annyira képes megrontani. Eveline jól tudta azt példákból s észtani búvárlatokból, hogy a szülők nyájassága gyermekeik iránt azokat lanyhákká neveli; jegyzetei voltak bölcs és tudós férfiak mondataiból, melyek arany bölcsességet tartalmaznak: „A cukor édessége elrontja fogukat, az anyai hízelgésé a szívet”; „Aki ritkán érezte a szülői kéz dorgálását, annál sűrűbben érzendi a sors keze fenyítését” stb… Ezek szerint Eveline szüntelen szigorú, figyelmes arccal fogadá leányát, legkisebb hibáit sietett észrevenni s azokat a vétek súlyához aránytalan dorgálással szemére vetni; előre kitalálta legrejtettebb gondolatait, úgyhogy a gyermek mindannyiszor mintha egy kérlelhetlen, engesztelhetlen ítélőbírót látott volna maga előtt, midőn anyját látta. Puszta tekintete által lesújtva, csüggesztve érzé magát, mert hiszen bizonyos volt felőle, hogy minden percben valamely nagy, megbocsáthatlan hibát követ el, amelyet még ő maga sem ismer, talán nem is sejt, de amelyet ama kikerülhetlen szemek már régóta megláttak, s mely miatt nem képes magát menteni. Az ő anyjának bizonyosan nagyon kell őreá haragudni… Úgy szerette volna sokszor megkérdeni: „Anyám, haragszol-é?”, de nem merte. – Ez volt Eveline rendszere.
Estenként azután, midőn mindenki lefeküdt, minden nesz elcsendesült a háznál, gyakran felvevé Eveline éjiasztala gyertyáját, s hálóköntösét magára véve, lopva, nesztelenül bement leánya szobájába. A gyertyát letevé a földre, hogy világot ne vessen annak lehunyt szemeire, leült ágya szélére, s ott elnézte éjfél utáni órákig az alvó gyermek arcát, megigazítá vánkosait, s midőn eljött tőle, lehajolt hozzá, hogy orcáját megcsókolja. Megtörtént ilyenkor, hogy a gyermek fölébredt. Akit maga előtt látott, az nem volt többé a szerető anya, a gyöngédség kifejezésével arcán, az érzelem könnyeivel szemeiben; a figyelmes, a soha nem nyugvó őr volt az, hideg, szigorú tekintetével, ki éjjel is eljön megtudni, ha leánya jól viseli-e magát; s talál hibát, talál megróni valót. Még az éjszaka sem rejt el előle semmit.
Gyermekeknek szoktak apró vágyaik, csekély követeléseik lenni, egy kis kirándulás, gyermeki társaság, csinos ruha vagy kedvenc csemege boldoggá tudja őket tenni. Eveline rendszeréhez tartozott ez apró kívánságokat megtörni, elnyomni. A gyermek lelkülete szokjék a lemondáshoz. Tanulja meg, hogy semminek sem kell előre örülni. Edződjék lelke ez apró csalatkozásokkal azon sokkal nagyobbakhoz, amikkel majd későbbi években a sors látogatja meg.
És mindez igen bölcsen, filozófi következetességgel volt kimérve és keresztülvíve; Vilma sohasem tudhatta meg azt, hogy őt szülői szeretik, ő csak azt tudta, hogy vigyáznak rá – mint egy fogolyra.
Anyja leánya volt, ahogy mondani szokás.
Ugyanaz a figyelmes, vigyázó lélek, ugyanazok a vizsgáló szemek, amik Eveline-é.
Soha gyermeket ily komoly, magába vonult kedéllyel nem lehete látni. Minthogy iránta nem volt senkinek szabad szeretetét mutatni, ő is elrejtette a magáét. Jól tudva azt, hogy ha valamit nagyon óhajt, az éppen azért sem fog teljesülni, iparkodott minden kívánatát, minden vágyát, ami örömet okozott volna neki, gondosan eltitkolni; amit néha oly jólesik elmondani, éppen azt hallgatta el, s úgy el tudta zárni lelke gondolatait, belsője érzelmeit hideg arca halvány vonásai mögé, hogy Eveline szemei soha nem hatottak azon keresztül. Még ha beteg volt is, eltitkolá, elhallgatta; nem panaszkodott, ment, ahová vitték, mulatott, táncolt, ahogy parancsolák; mindenki hozzá volt már szokva halaványságához; nem kérdezék, hogy tán valami baja van; csak midőn hazamentek, s egy-egy őszintébb leánycseléd, kinek nem volt semmi befolyása a nevelési rendszerre, találta vetkőztetés közben azt az észrevételt tenni, hogy mint reszketnek a kisasszony tagjai; annak is azt felelé Vilma: „Fáradt vagyok!” – nehogy a nevelőnő meghallja, hogy beteg. Mikor már ő azt megvallotta, már akkor nagyon régen kellett szenvednie, s már akkor nem volt képes tagjait megmozdítani; s emiatt sokszor perceken múlt élete vagy halála, amidőn az egész háznál mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá soha nem hatottak. A tanácsosnő egész éjjelen át sírt és imádkozott, de azért Vilma olyankor sem látott benne mást, mint azt a szigorú őrt, ki óránkint pontosan megjelen ágyánál, beadni azokat a kellemetlen ízű orvosságokat, megtudni, ha úgy viselte-e magát, ahogy az orvos megparancsolá.
Maszlaczky fél órával korábban jött, mint a tanácsos úr haza szokott érkezni a táblai ülésből. Készakarva sietett.
A legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint akire büntetésből van mérve az öltözet.
Az előszobában megtudva a pitvarnoktól,* hogy őnagysága még nem érkezett haza, a méltóságos asszonynál kívánta magát bejelentetni, azon választ nyerve, miszerint szívesen láttatik.
Ezerszer bocsánatot kérek, hogy egyszer életemben új szót mertem csinálni, ezt a „komornok” helyett kívánom értetni.
Eveline örömest látta a fiskálist. Lehetett vele vitatkozni. Az olyan emberek, mint Misztizláv, akik mindenre sietnek igent mondani, kiállhatatlanok voltak előtte; báró Berzyvel is kevésbé tudott mulatni, ki a legszebb logikai láncolatokat, a legbonyolódottabb gordiuszi csomókat egy-egy drasztikus élccel vagy egy bizarr szofizmával tépte széjjel, vagy sajátságos eszmejárása kalandozásával úgy félrevitte a tárgyat eredeti indulópontjától, hogy Eveline maga sem ismerte ki belőle többé magát; hanem Maszlaczky úr tökéletesen az ő embere volt. Mert ami gondolatot az egyszer a fogaival megragadott, azt el nem ereszté addig, míg a szájába nem szakadt. Esztendőkig elvitatkoztak egy-egy bölcs kérdés felett, kölcsönösen kifáradva és le nem győzetve, s minden újabb találkozásnál új okokkal és erősségekkel tűzve össze. Kár, hogy e szép vitatkozások a világra nézve el vannak veszve, mert azon napló, melybe azokat őméltósága saját kezével feljegyezte – fájdalom – később saját maga által megsemmisíttetett.
A méltóságos asszony a zongorateremben fogadá Maszlaczky urat, ki, amint az előteremben végiglépdelt, még hallá az ábrándmű hangjait, melyeket hihetőleg Vilma kisasszony ujjai csaltak elő a húrokból, mert Eveline maga sohasem bírt hajlammal a zene iránt, s azt ennélfogva kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekocogtatott, egyszerre elhallgatott a zene, s mire felnyitá az ajtót és belépett, már akkor csak a fehér öltöny ellebbenő fodrait láthatá, mik az átelleni ajtón eltűntek, s a teremben Eveline egyedül fogadá.
Maszlaczky úr gyönyörű két bókkal mutatá be magát. Egész alakja, mely egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban járna, ily alkalommal hajlott mindenfelé, s különösen megelégedve látszott lenni azzal, hogy a teremben annyi nagy tükör van, mikből saját mozdulatait önelégülten tanulmányozhatja.
A. tanácsosnő magával szembe ülteté Maszlaczkyt, letéve maga mellé a könyvet, melyet kezében tartott. Valami metafizikai mű volt.
Nincs unalmasabb az ilyen látogatási bevezetéseknél a társalgásban, amidőn egyik félnek sincs semmi mondanivalója a másikhoz, s kezdődnek beszélgetések így:
– Igen sajnálom, hogy Vilma kisasszonyt élvezetében megháborítottam.
– Óh, kérem, ő még gyermek, neki nem szabad élvezetei megháborítását érezni.
– Óvást teszek, kedves méltsád. Vilma kisasszony idestova anyja bájainak méltó mintaképe. Én már több ízben bátor voltam a nagysás kisasszonyt méltsáddal összetéveszteni. Semmi csoda. Ugyanazon fönséges komolyság az arcon, ugyanazon fejedelmi termet, azok a megigéző szemek, még nem láttam gyermeket annyira hasonlítani anyjához, mint Vilma kisasszonyt.
– Adná az ég, hogy boldogsága is hasonlatos legyen az enyimhez – szólt malasztteljesen a tanácsosnő, ki a mondott magasztalásokat inkább leánya, mint maga számára fogadta el.
– Óh, e boldogságot méltsád nemcsak megérdemlé, de önmaga alkotá.
– Téveszmét monda ön; engem különös kegyeivel áldott meg az ég, mindkét férjem a legnemesebb lelkű férfi volt. Ezer közől egy, és én kétszer találtam az egyre.
Maszlaczky úr, ki nem akarta e dicséretet az ezer közől egyre száradva hagyni, s más részről tartott a magasztalások kifogyhatatlanságától, sietett elkapni a szó végét.
– Én pedig ellenkezőleg azt állítom, hogy a jó nő teremti a jó férjet, és amely nő boldognak vallja magát, az azt saját magának köszönheti.
Ilyen sarkalatos mondást vigyázatlanul kiejteni annyi volt, mint a tanácsosnőnek esztendeig tartó vitatkozásokra nyújtani anyagot.
– Hibásan fogja ön fel az életet, uram. Nőnek nincsen saját sorsa; mint gyermek, mint leány, mint feleség mindig idegen akarathoz van kötve, sőt egész életfolyama szenvedőleges hatása alatt áll másoknak, kikre gyakran alig van egyéb befolyása rokonszenveinél. A férfit férfivá neveli a világ, saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így van helyesen, lélektanilag. Amely nőt a világ nevel, azt rendesen el is rontja, s amely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a nő boldogsága éppen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge. Ezért, megbocsásson ön, ha egy nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj érdeme.
Maszlaczky úr engedte őméltóságát végigbeszélni, ami arra mutat, hogy valami mást forgat fejében, s csak azt a szót lesi, amelyikhez hozzáköthesse saját eszméjét. Rögtöni lelkesüléssel használá az alkalmat.
– Valóban boldog azon férfi, ki ily magas elveket viselő keblet mondhat magáénak. Ez az én ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán találkozhatni vele.
– Óh, uram, csak keresni kell – szólt jóindulatú hangon a tanácsosnő –, de önök helyökbe várják a sorsot, melyet teremteniök szabadságukban áll.
Maszlaczky úr kiegyenesedett e szóra, mintha valami nagy dolgot készülne mondani.
– Méltsás asszonyom. Ha azon sorsot méltóztatnék ismerni, mely engem eddig üldözött, átlátná, hogy egész életem nem a fátum fölkeresésére, hanem annak kikerülgetésére volt hivatva; szenvedtem mint gyermek – csalódtam mint ifjú, és elfásultam mint férfi. Ez alatt a hideg arc alatt is érző lélek rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én saját csekélységem felől? Született, meghalt, boldogtalan volt, ez az egész sírvers.
Női kedélyeknek, még ha filozófok is, természetök a szomorú, a szenvedő embert vigasztalni.
– És ön sohasem talált volna eszményképére?
– Míg reményem volt, addig nem találtam, s midőn megtaláltam… akkor már nincs reményem többé.
Ilyen százértelmű mondatok nagyon kielégíték Kőcserepynét, mert sokféle boncolás alá lehetett őket venni. Figyelmes, vizsga szemeit az ügyvéd arcára szegzé, s annak arcvonalmaiból lelkében olvasott.
– Önnek nincs oka elcsüggedni; kinek erős szenvedélye van, annak a szenvedély erőt is ad, s ha célja magas, segít küzdeni és fölemel. Ön még elég fiatal.
Maszlaczky úr fülig elpirult. Nem tudta, hogy tréfál-e a méltóságos asszony, vagy gúnyolódik. Hanem Eveline nyugodt, őszinte tekintete meggyőzheté afelől, miszerint ifjúságát nem gúnyból említé, mert bár képes volt a szíveken keresztüllátni, de a parókát észrevenni nem.
– Nem, méltsás asszonyom – szólt nemes lemondással –, fiatal nem vagyok többé, nem az évek, a sors járása látszik meg arcomon, s engem hideg, részvétlen embernek tartanak; úgy nézek ki. – Mi voltam itt belől, azt nem tudja senki. Az az én titkom, az az én halálom.
Végső szavait a legtragikusabb elkomorodás hangján adta elő a fiskális, hogy a tanácsosnő szinte zavarodottan tekinte rá, és nem tudott neki mit mondani.
– Megbocsát méltságod – szólt Maszlaczky úr a néhány percig tartott ünnepélyes időköz után –, hogy ily szavakkal terhelém becses figyelmét. Első és utolsó hangja ez belsőmnek, s méltóságodon kívül soha nem hallá azt senki. Azért ismételve bocsánatot kérek.
Most a tanácsosnén volt a sor megzavarodni és elpirulni. Valami gondolatra jött. Ej, ej, szegény ember.
Szerencsére a tanácsos úr hintaja ekkor gördült be a kapu alatt, s ez véget vetett a kínos helyzetnek. Maszlaczky úr hátratolta székét, s nemes lemondással kapaszkodva annak támlájába, nyújtá búcsúvételét a derék asszonyságnak.
– Én magamat ajánlom. Bátor vagyok reményleni, miszerint méltsád nem gúnyolja ki legszentebb érzelmeimet.
E szavak oly elfogódott hangon valának elrebegve, hogy a tanácsosné attól kezde tartani, nehogy Maszlaczky úr sírva fakadjon, és sietett neki kezét nyújtani, csak ne sírjon, melyet Maszlaczky úr megragadva, forró, rebegő, kifejezésteljes csókot nyomott annak havára, s azzal kalapját ragadva, úgy elrohant az ajtón, mint egy színpadi őrült, aki megy Amerikába, s vissza sem jön többé.
A tanácsosnő bámulva nézett utána. Éles szemei egy tekintettel keresztülláttak lelkén.
Szegény, szegény kicsiny ember!
Kőcserepy úr már előre üdvözölve kiálta Maszlaczkyra, roppant tereme túlsó szögletéből.
– Alászolgája, kedves barátom, hozta az isten! Hozta az isten.
És azzal egymáshoz siettek, megragadák egymás kezét s összevissza szorongaták, mint akik évek óta távol voltak; megkérdezték, mint szolgál egymás egészsége; mintha a nagy uraknál még az egészség is szolga volna; mindkét férfi arca ragyogott a nyájasságtól, s nemes vetélkedés támadt közöttük, hogy a szobában alá s fel sétálva, melyik bocsássa a másikat jobb felől.
– Ügyünk félig nyerve van – monda Maszlaczky úr a napi kérdésre térve, s azzal kivoná frakkja belső zsebéből az aláírt engedélylevelet, s azt kiteríté az asztalra. Kőcserepy úr elővoná aranyhüvelyű szemüvegét, s míg végigolvasta az iratot, több ízben helyeslőleg bólinta fejével, míg Maszlaczky úr tetsző mosolygással vizsgálta a hatást a tanácsos úr arcán.
– Nos, nos? Jól van-e így?
– Tökéletesen rendben van – monda Kőcserepy, barátja vállára téve kezét. – A többi most az ön műve.
Maszlaczky úr büszkén felfújta magát.
– Hízelgek magamnak vele, hogy e művet végrehajtom. Én a Kárpáthy-birtok urává fogom önt tenni.
Kőcserepy úrnak lehetetlen volt azt egy barátságos kézszorítással meg nem hálálni, mely által okot adott arra Maszlaczky úrnak, hogy nyakába boruljon, és őt megölelje; mert Maszlaczky úr érzékeny ember, ha rászorul. Kénytelen volt szemeit törülni.
– Hány éve már annak, barátom uram, hogy mi egymást ismerjük? – kérdé elszorult hangon a tanácsostól.
– Tizenhat éve annak – felelt az hasonló érzékenységgel.
– Tehát tizenhat éves régi barátságunk volt-e valaha egy keserű óra által megszakítva?
– Soha! – viszonza a tanácsos úr, ki hajlandó volt Maszlaczky úr kedveért mindazokat a keserű órákat elfelejteni, miket neki egy-egy kedvezőtlen ítélet által okozott.
Maszlaczky úr benne volt már a magasztos hangban.
– Reménylem, hogy e törhetlen barátságunk e per által, mely büszkeségem, egy örök szent kapoccsal fog megerősíttetni, melyet többé semmi el nem szakítand.
– Semmi, semmi! – sietett újabb kézszorítással erősíteni a tanácsos úr.
– Meg van-e győződve, kedves barátom uram – sürgeté tovább Maszlaczky –, hogy a törekvésre engemet semmi egyéb nem ösztönöz, mint azon végtelen tisztelet, miért ne mondanám: szeretet, mellyel kedves barátom uram és kedves családja iránt viseltetem.
– Óh, bizonyos vagyok felőle.
– Csak egy gondolat képes engem erővel ellátni a munkára, csak egy jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi kincs fel nem vállaltathatna velem, és ez az, hogy kedves barátom uram szeretetét, családja becsülését kiérdemelhessem.
Maszlaczky úr itt ismét közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon, melynek meggátlása Kőcserepy úrnak aránytalanul sok kézszorítás és mosolygásba került.
– Biztosítom önt a becsülés legőszintébb, leghatártalanabb mértéke felől.
– Ily jutalom elég nekem – szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. – Íme, nekem ötszázezer pengőt kötelezett Kárpáthy Abellino, ha perét megnyerem. Én ez összegről kedves barátom uram javára – lemondok. Nekem nem kell, nekem elég önnek és családjának becsülését bírhatni; nekem ez elég jutalom.
– De kedves barátom uram, hova gondol? Ezt én el nem fogadhatom. A világért sem, sőt kérjen ön tőlem bármit! Bármit, mondom – és én nem érzendek kedvesebb kötelességet, mint azt teljesíthetni.
– Jó, kedves barátom uram – szólt Maszlaczky úr, mint ki valami nagyot gondolt –, ön kényszerít, hogy kimondjam, ami szívemen fekszik. Én kimondom. Igenis van lelkemnek egy legmélyebb óhajtása, melynek teljesülte egyedül öntől függ, velem szállt volna a sírba, de ön kényszerített rá, hogy kimondjam: tegyen ön engem boldoggá – leánya kezével.
A tanácsos remekelt e pillanatban.
Arcán egyetlen varázsa, egyetlen futó kifejezése sem jelent meg a meglepetésnek, a bosszúságnak, a bámulatnak s egyéb rögtöni indulatoknak, mikre ez ajánlat bízvást feljogosíthatta.
Oly derült arccal fogadá azt, mintha hetekkel elébb értesülve lett volna felőle, s azt minden oldalról tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan nyújtá kezét az ügyvédnek, a legőszintébb érzelem reszketeg hangján szólva:
– Szívemből szólt ön – s azután, mintha nem bírna az érzések túlságos rohamával, elfordult az ablak felé, hosszasan kinézett rajta, majd ismét az ügyvédhez lépett, s némán végigszorongatá annak vékony karjait, legbensőbb egyetértése jeléül.
Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező ítélet fölolvasását hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet kérdezősködésekkel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre, s diadalmasan emelé fel fejét; büszkesége vonásai közé az obligát szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.
– Sokszor gondolkoztam felőle – kezdé végre a tanácsos úr a szót –, minő sors fog várni egyetlen leányomra. Lesz-e, aki őt tudja szeretni, ahogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy, a jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén kell megvallanom, hogy e gondjaim közepett sokszor feltűnt előttem egy derék férfiú képe, s elgondolám, hogy él az én ismerőseim között egy komoly, érett eszű és szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni, kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és ez az én kedves Maszlaczkym…
– Óh, kérem – vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá halmozott magasztalások terhe alatt.
– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról – folytatá a tanácsos úr. – Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az én szerény családomra engedje vonatni figyelmét…
– Sőt inkább – sietett belekapni Maszlaczky úr –, nincs magasabb célja törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek elsőbbséget adnék efelett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetném, egy oly család tagjáét, melynek hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.
– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg a sors, mint aminőt kedves barátom ajánlata okozott. Így, de csak így elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-urodalom iránt. Hisz ön tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-urodalomban nincs olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.
– Óh, tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát. Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon holdvilágképű sihederek korából, kik ifjú éveiket henye piperőcködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani, ősz hajszálaim dacára. Azazhogy ősz hajszálaim biz énnekem még nincsenek, harmincon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz hajszálakról. Már ifjonc koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.
– Éppen össze fogtok illeni; ő is ily komoly.
Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; ami tekintve a helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.
A tanácsos úr ezzel karjára fűzte a derék kérőt, s okosan értésére adott néhány tudni való dolgot.
– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhezmenetelre való.
– Óh, kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok várni akárhány évig.
– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Eveline-nek mindenben rendszerei vannak.
– Óh, és mily csodás rendszerek – sietett tódítani Maszlaczky.
– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket, s én kénytelen vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek ítéletemre valamit adni, de ami a gyermeknevelést illeti, már ebben nőm előtt meg kell hajolnom!
A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a gyermeknevelésen kezdé.
– Ki ne hajolna meg őelőtte! – kiálta fel fanatikus elragadtatással Maszlaczky úr. – A női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcsesség mintaképe előtt! Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló leend, szépségben úgy, mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három, de tizenöt évig is elvárakozni… azazhogy – (nem végezte be az ügyvéd úr a frázist, a tizenöt évet mégis nagyon megsokallta).
– Azazhogy – vevé át a szót a tanácsos úr –, valami határidőt mégis kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk egymásban, s azt tudhatja, kedves Maszlaczkym, hogy én nem kevésbé sietek önt leányom számára biztosítani.
Maszlaczky úr úgy érzé magát, mintha mézzel kenegetnék.
– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év múlva, azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végítéletet kap perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.
Maszlaczky furcsán vakarta az orrát erre az ajánlatra.
Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végítélet nélkül akarja Zoltántól megnyerni a Kárpáthy-birtokot, s akkor az ehhez kötött alkuból könnyen kijátszatás támad.
Nemes mosolygással monda:
– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő fél év azon nap után, melyen a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba beiktattatik.
E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei, melyeket nem bírt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a dolognak.
– Óh, én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb, kedves barátom, kedves Maszlaczkym – tiltakozék Kőcserepy úr nemes vetélkedéssel. – Két-három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a kitűzött határ eljöjjön. Ugyebár, rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz, mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent, hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonnyá fűződjenek közöttünk, s én kedves barátomat – kedves fiamnak nevezhessem.
E szóknál Kőcserepy megölelé a fiskálist, ki egész gyermeki áhítattal borult a marciális férfiú keblére, ki viszont lehajolva a kisded férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne tolja az érzékeny nyilatkozat által.
Maszlaczky úr teljesen beleadta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá, hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mit sem tudhat, s talán csak nem akarja rászedni.
E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félrefordult szemeit megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat, s bizalmasan fülébe súgá:
– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész értkezésünknek mindaddig sub rosa kell maradni, nehogy a világ idejekorán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja, ön ügyvéd, én pedig ítélőbíró; bármily egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen balramagyarázza a tényeket.
– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; kedves nagyságod, kedves barátom uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.
– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline saját rendszerrel bír a nevelésben, amit én kénytelen vagyok helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is, hogy a növendékleánynak egész addig az ideig, amíg annak alkalma el nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről s más efféle dolgokról tudni, ezt én igen helyesnek találom, s e részben úgy hiszem, hogy kedves barátom is egyetért velem.
– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonci ábrándozások sohasem szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiúnak hiszem magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan tiszteleten kívül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, mellyel kedves nagysád, kedves barátom uram – miért ne mondanám? – kedves leendő rokonom családja iránt viseltetem.
E szavaknál mind a két kezét megfogja a tanácsosnak két kezével, úgy ahogy a stájeris táncot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiúnak, s tökéletes lelki megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy mármost menni készül.
A tanácsos úr egészen az ajtóig kísérte kedves barátját, fél kezével karonfogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami jutott eszébe Maszlaczky úrnak:
– És a méltságos asszony…?
Kőcserepy úr megnyugtatólag kegyesen hunyorított szemeivel.
– Legyen ön bizton e részről; én magam fogom őt efelől értesíteni. Megkímélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.
(– Én is – gondolá magában Maszlaczky úr.)
– Eveline önnek nagy tisztelője – veté utána Kőcserepy úr. – Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom. Isten önnel!
– Isten önnel – rebegé utána Maszlaczky úr, oly arccal, aminővel Orestes búcsúzott Pyladestől, s érzelemmel csordultig telve hagyá el a tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, aki hazavitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajcárt.
A tanácsos úr derült, vidám arccal lépett Eveline szobájába.
A figyelmes delnő mind e percig azon gondolatok elemzésével foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében. Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni. Minden kombináció összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni fogja kételyeit.
Éppen jött.
Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon, s kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá, s márványszépségű karját annak vállára nyugtatva, kérdezé:
– Találkozott veled Maszlaczky?
– Mindekkorig vele beszéltem.
– Miről?
– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kívánt. – Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát.
– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt gyűlöli; valahányszor ezen lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli, s ha táncolnak, inkább egész este ülve marad, csak hogy vele ne legyen kénytelen táncolni.
– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek egyike, akiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag. No, majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni.
– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát elveszti?
– Maszlaczky tökéletesen meggyőzött felőle.
– S ezért volt nálad Maszlaczky?
– Igen.
– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös ügynél, mik őt idejárni késztetik?
A tanácsos elbámult, bár nem mutatta ki. Hát neje is tudna már valamit az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.
– Nos. És mi oka lehet? – kérdé teljes ismeretlenséget mutatva. Eveline a legmélyebb sajnálat és szemérem hangján susogá:
– Képzeld: ez a szegény fiatalember belém szerelmes…
Kőcserepy elmosolyodott.
– Ez szomorú dolog rá nézve. Szegény fiatalember!
– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!
Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilenc hüvelyk magas férfiún, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja iránt ábrándozik.
Kőcserepy úr komoly kifejezést parancsolt arcának.
– Ne kacagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveline-em. Nem egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszonttiszteletre méltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele!
Eveline könnyezve ölelé át férjét. Óh, nemes hivatás! Lehet-e nagyobb mértéke a női gyöngédségnek, mint szelíden bánni egy ötödfél láb magas férfiúcskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt ábrándozik?
E gondolatnál mennyei magasságig érzé lelkét emelkedni Eveline.
A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; amit ő tudott, azt megtartá magának.
A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást. Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát adnának, hogy vigye haza zsebjében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből származnak, s emiatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot játszani; míg Eveline mindez ábrándos arcfintorgatást azon holdas indulatnak tulajdonítá, amit platói szerelemnek neveznek, s mely elég ok a megfelelő szánalom gerjesztésére s eredendő bölcsészeti elméletek elvonására.
Kőcserepy urat azután mind a kettő megbízottjává teszi; Maszlaczky úr éppen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitűnő nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében nyomról nyomra kíséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt, s egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrizkedik őket felvilágosítani kölcsönös tévedésükről.
