Végszó
Végszó
Nem irigylek valamit jobban, mint azon regényíró boldogságot, ki bevégzett művével meg van elégedve.
Hasonló gyönyörűségben nem tudom magamat részesíteni, s őszintén meg kell vallanom, hogy a kivitelben mindig hátramaradok saját eszményemtől.
Különösen jelen regényemnél érzem azt a sajátságos helyzetet, amit a mezőtúri csapláros érezhet, mikor megkérdik tőle a vendégei, hogy a feltett zavaros tartalmú palackok közől melyikben van a bor, melyikben a víz.
Egy alapeszme keresztülvitelével kívántam megküzdeni:
„Nemes irányú nevelés mint adhat oly lelki önállóságot gazdag ifjúnak, hogy ha véletlenül egyszerre mindenét elvesztené, mégis fenntarthassa magát azon magason, melyen azelőtt állt?”
„Hogy akinél ész, jellem és jó szív szövetkezett, arra nézve nincsen bukás az életben, mert ha egy pályáról elűzetett, másikon siethet feltett célja felé.”
„Hogy a leggazdagabbnál is többet ér az, amit belül, mint amit kívül bír.”
„Hogy egyik erény a másiknak szülője: aki jó honfi, az jó emberbarát is; aki a közügyekben igazságos, az magánügyeiben is az.”
Ez eszmék körül képzeltem alakítani az egész regényt.
Nem tartottam akadálynak azt, hogy regényhősöm első bemutatásánál még alig több mint gyermek, tizenhárom éves. Érzelme, vágya, jelleme legifjabb korában van mindenkinek, sokkal ragyogóbb még és sokkal tisztább, mint később; tizenhárom éves korában bármelyikünknél élet-ér volt a költészet, szűz gondolat a szerelem, önfeláldozás a honfiérzet; sokkal több volt a hűség, sokkal több a részvét, az idők csak eszesebbé tettek bennünket, csak a tudást szaporíták, nem az érzést, s ha volna valakinek kedve visszagondolni azokra az első sóhajtások éveire, milyen elvesztett egy világot látna azokban a legtisztább, a legeszményibb gyönyörrel tele.
„Hagyd pirulni arcodat – mondá a görög bölcs az ifjúnak –, ne szégyelld ezt a színt.”
A pirulni tudás évei a legköltőibb évek.
Ama per, mely regényhősöm jellemének próbatüzét képezi, nem tartozik a legszokottabbak közé, éppen azért tán alapjára nézve valószínűtlennek látszhatik. Magam is aggodalommal választottam azt közvetítőül, míg meg nem győződtem felőle, hogy hasonló tartalmú perek nem tartoznak törvénykezési ritkaságaink közé; napjainkban ugyan, mint az általános társadalmi szokások és erkölcsi fogalmak alóli kivételek, kevés tartalékkal bírnak a közéletben, s közsorsú, szegényebb családok történetében hallatlanok, de nagy, terjedelmes örökségeknél, majorátusi ügyek bonyodalmainál hasonló kivételek előfordulnak, s napjainkban is két ily alapon indított per forog a törvényszékek előtt.
Jelen esetben éppen nem igénylek a kérdésből jogi értekezést formálni; ez, mint a szíves olvasó tudni fogja, csupán Zoltán életének kritériuma.
A pesti árvíz jeleneteinél kissé tovább időztem, mint ezt a felvett tárgy egysége kívánta volna, de meg kellett bocsátani magamnak, s remélem, hogy olvasóim is megbocsátják, ha e nagyszerű jelenetnek, melyben ránk nézve annyi tanúság van, kissé nagyobb tért szenteltem. Amik ott fel vannak hozva, mind históriai emlékek, s alig van közelebb múltunkban szebb és vigasztalóbb pont, mint az, hogy országunk fővárosa miképp lett semmivé, és semmiből miképp emelkedett ki újra, miképp lett szebb, nagyobb és virulóbb, mint volt azelőtt.
E nagy, honérdekű esemény, ha nem képezi is alkatrészét regényhősöm élettörténetének, de egy nagyobb mérvű képet állít mellé, mely ahhoz oly sokban hasonlatos: A mindent elvesztés és a mindent újra szerzés eszméi itt és amott.
Ha ezen eszméket nem voltam képes eléggé tisztára kifejteni, az az én hibám és az én szerencsétlenségem.
A regényhős mellett egy női alak növi ki magát vezérlő jellemmé: Vilma alakja. Úgy hiszem, az olvasó is ehhez érez a többiek mellett legtöbb rokonszenvet, miként magam, és mégis ez tűnik el, ez áldoztatik fel a regény végezetén. Hol itt a költői igazságtétel?
A költői igazságtétel valóban szép dolog, és nem is nehéz munka, mihelyt a költő felteszi magában, hogy teremtsen egy mindenképpen rossz embert, s azt azután a jók és igazak megvigasztalására megáldozza. Ámde az életben nincsenek általánosságok, nincsenek tetőtül talpig gonosz emberek, akiknek balsorsa örömriadást gerjesszen, s én még nem láttam temetést, ahol valaki ne siratta volna a halottat; ami arra mutat, hogy valami jó van mégis minden emberben, s olyan ember nincs a földön, akit senki se szeressen. A sorsszeszély bizarr kivételeit nem értem ez általános szabály alá.
Ily felfogással a költői igazság helyébe a költői szükségesség lép. A legkedvesebb alakok szenvednek és meghalnak, nem azért, mert megérdemelték, nem is a sors, nem is a költő szeszélyéből, hanem az eszme kényszerűségéből, mely őket eszközeiül választá. A Megváltó élete és halála legvilágosabb és legnagyobbszerű magyarázata e mondásnak.
Mi volt az, amit Zoltán Vilma iránt érzett? Szerelem volt-e az? – – – Szeretsz valakit forrón, híven, igazán és szeretettel viszont. Nem ismersz mást, csak a szerelem boldogságát. Akkor egy véletlen pillanat összehoz egy más szerető szívvel, ki régóta hallgat és emésztődik eltitkolt, nem sejtett fájdalmával. – Mit felelhetsz e kérdésre? Megveted-e, elutasítod-e hidegen, mert te boldog vagy már, akkor nemtelenül, szívtelenül cselekedtél. Vagy reményt adsz neki, szívedben helyet nyitsz számára? Akkor hűtelen vagy. És mégis kénytelen vagy reá gondolni; tudod, hogy szeret, hogy téged szeretve hal meg, és kénytelen vagy érezni iránta, midőn legboldogabb vagy is. Ha tudod a nevét ez érzésnek, közöld velem, mert én nem tudom azt. – A szerelem érzése az, a szerelem vonzalma nélkül.
Ily esetben lehet-e költői igaztalanság a halál? A halált különben sem tartom megbosszulási eszköznek. Ez avult eszme, amit már a büntető törvények is kezdenek elégtelennek találni. És azt is jól tudom, hogy a szenvedő iránt mindig részvét marad a szívben, s a leggonoszabb ember is, ha a regény végezetén kiszenvedett, kivégeztetett, rokonszenvet hagy az olvasó emlékében. Ezt a rokonszenvet én inkább biztosítom a kedvesebb alakok számára.
Azért nem volt bátorságom egynek is az életéhez nyúlni azon alakok közől, akik a szerencsétlenség elvét képviselték. Az számukra a részvétet biztosítaná.
A legtöbbet az apró, mellékes alakok közől végül meg sem említettem. Szeretem elhagyni a regény bevégzése után azt a semmi érdekű toldalékot, melyben röviden elmondatik, hogy hát a mellékszemélyekkel hogyan, mi történt tovább, krónikai rendben, költői eszme és lélektani okulás nélkül, csupán mendemonda és kíváncsiság kielégítése végett, mint a hajdani jó vígjátékokban történt, ahol midőn végezetül a báró elvette a grófkisasszonyt, a tiszttartónak meg el kellett venni a társalkodónét, s hátra levén még az inas és szobaleány: azok is összeházasodtak.
A mellékszemélyzet csak staffage-nak való, s pontos kirajzolásuk által a kínai tájképeket utánozzuk, ahol a távol levő hegy szintoly eleven színnel van festve, mint a rajta levő ház s az előtte álló mandarin, aki éppen most lépett ki abból a házból.
Végül a tisztelt olvasóközönség megnyugtatására ünnepélyesen megígérem, hogy a Kárpáthy-család geneológiáját tovább folytatni nem törekszem, s Zoltán boldog házasságából nem következik ismét egy új regény, mely májustól decemberig kísértsen az igen tisztelt Pesti Napló tárcájában, melynek érdemdús szerkesztője iránt, azon példás baráti türelmeért, hogy regényem hosszas menetelét szelíd rezignációval végigvárta, és engemet soha azon fenyegetéssel nem ijesztgetett, hogy, ha nem sietek, embereimet röviden összeházasítja – őszinte köszönetemet kifejezni el nem mulaszthatom.
Pesten, 1854. december 23-án.
teljes tisztelettel
JÓKAI MÓR
JÓKAI MÓR
