Az utolsó pokol, a legrosszabb pokol
Az utolsó pokol, a legrosszabb pokol
A Karmel hegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra képes lett; hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető frízekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, akiknek a pápa átka fejükre zúdítá a zivatart, amért a harcot a hitetlenek ellen a damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velencei hajóval tért vissza Spalatóba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmácián és a Szerémségen keresztül szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.
A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember, századnak is beválik egy.
Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy még az Anna öccse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába, s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen már férje: nincs, akit csókoljon.
Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: „Lásd, keresztültörtem minden poklokon őérte: vissza is szereztem! Most már itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol vár azután reám; de hogy hol és mikor: már azt nem mondtad meg.”
Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg. De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, aki egyszer Máriának mondott igazságot. Az a tükör.
Rég ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő múltán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a Holt-tenger, a porfellegek, az éjszakai viharok s az a sok lelki szenvedés évtizedek rontó nyomait hagyták hátra rajta.
„Nem vagyok szép!” – mondá a tükörből a képmás. S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.
Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.
Vajon kire gondol vissza? Ki van a szívében? – évődék magában Mária. Tán a szép szultána, akit Malek Kamel háreméből elszöktetett, s aki miatt a forró sziklákhoz lett láncolva?
Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! Ha még azt is ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!
Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.
Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öccsét, Annát kérje fel: „Beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a szívét.”
Anna megígérte, hogy majd négyszemközé fogja, s kiveszi belőle a titkát szép szerével.
Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László összejöttek, s kihallgatá, hogy mit beszélnek.
– Vallja meg kegyelmed, édes László süvem, miért oly búsongó? Mi bántja a szívét?
– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szívem, hogy te nem lehetsz az enyém.
Anna megrettent nagyon.
– Jaj, ne mondjon ki ily szót kegyelmed! Hisz ez isten ellen való vétek.
– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony imádom is: el tudnék előtte naphosszat térdelni, s könnyeimmel áztatni kezeit. De szeretni nem tudom. Sohasem szerettem. Nincs nálánál jobb asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, akiért elkárhoztam. Miattad már annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatórium, ami azt letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én vittem a halálos veszedelembe: mert azért kellett székelyeknek és szászoknak a százszor megátkozott Palesztinába menni, mivel Lebée László szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s akárhol járok-kelek a világon, az ítélet kötelét hordom a nyakamon, s amikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de mégsem tehetek másképp.
– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas, kegyelmes mind a kettőnknek…
Máriának ezt mind hallani kellett.
Ah, most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol alatt: ez az!
Sohasem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.
Tűz, jég, vihar, földindulás; rablánc, éhség, kínhalál, rémekkel teljes ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.
Mária egyik kezét a szívére, a másikat az ajkára szorítá – vagy az egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.
De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki haldoklik, üveg pattan, bútor roppan – annak a rejteknek a gyertyánfa táblázata, ahol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végighasadt.
A szívbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?
A szellemek láthatatlan kezének van-e az az ereje, ami az élő testnek nincsen?
A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna „Jézus Mária!” kiáltással taszítá el magától Lebée Lászlót, és elfutott abból a szobából.
Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahhoz a rejtekhez, ahol Mária hallgatózott.
Azon a keménydeszkán, a Boldogságos Szűz alakja volt festve, iromba mázolással, megfeketülve már a régiségtől.
Ez a kép hasadt végtől végig ketté.
Lebée László az égő homlokával, s az összekulcsolt kezeivel veté magát oda e kép lábaihoz.
– Óh, irgalmas Szent Szűz! Ne tégy rajtam ítéletet! – könyörge hozzá, töredező szóval. – Nem takarhatom el előled a szívemet; mert te keresztüllátsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle megszabadulni. Bennem ég, és én benne égek. Tengereken át hurcoltam magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem! Irgalmazz! Segíts meg!
