Malek Kamel ítélete
Malek Kamel ítélete
„Az egy igaz Isten, Allah és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel kalifa, fia Malek Adelnak, Damaszkusz szultánja, hirdetem minden igazhívőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes híveinek egyaránt:
Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit elhallgatom, hogy hozzátartozóikat szégyen ne érje, követi zászló oltalma alatt mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám érkezének, s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, ahol fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harcosaimmal elfogassam vagy megölessem; amely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt ítélem és válaszolom:
Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, aki nekem ellenségem, de tinektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeleket levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok, és mit tegyen veletek! – Ezt ítélem én Malek Kamel, szultán.
Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek és az ő prófétájának az örökkévalóságig.”*
Ezt a történelmi tényt a keresztyén történetírón, Math Parison kívül az arab történetírók is följegyezték, Frigyes császár levelét is hozzátéve, amivel a szultánnak válaszolt. (Bibliothèque des Croisades, auteurs orientaux, traudits par M. Reinaud.)
Amint az ítélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sípjaikat, rázendíték a bűnösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a pellengérről levett árulókat, s egy elefánt hátára csatolt vaskalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között utat.
Mária emelkedni érzé a szívét az egek felé. Aki ez ítéletet hozta, több volt, mint igazságos: az nemes lelkű volt.
A nép zúgott, mint a tenger, s ahány fej, annyi ököl emelkedett a levegőbe, fenyegetőzve.
– Kire zúg így a nép? – kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.
– Bizony nem az elítéltekre.
– Hát kire?
– A kalifára.
– Miért? Hisz ez dicső, nemes lelkű ítélet volt.
– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.
– No, hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!
– Mit akarsz?
– Szólni akarok a népnek.
– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.
Azzal parancsot adott a nagy botos kísérőknek, hogy csináljanak utat a palankin számára.
„Helyet a kék kezű asszonynak!”
Ez a kiáltás varázserővel bírt. E név alatt ismerte már minden nyomorult Damaszkuszban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.
A szökőkút már ekkor újra fellövelte vízsugarát, ahogy szokás az ítélet végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan szennyet.
