II. A csereleány
II. A csereleány
Egy kedves ősi jó szokás dívott akkor városunkban, (talán még most is megvan) – a gyermekcsere.
Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke.
A jámbor hazafiak efelől így tesznek.
A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak a magyar városban levő tanodák igazgatóinak, s a magyar szülők a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok, akik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének.
Azokat azután egymásért kicserélik.
Kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolat!
A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál; anya helyett anyát, testvér helyett testvért; – s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyimmel is a messze távolban; mert az anyaszerelmet semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet.
Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki; ellentétben azzal a rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú szívek számára zárdákat, konviktusokat, zárt kollégiumokat alapított, ahol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.
Ama szerencsétlen nap óta, mely, mint az álló csillag, sohasem távozhatik el oly messze, hogy láthatlanná legyen, nagyanyánk többször mondá előttünk anyánk jelenlétében, hogy nekünk nem jó ebben a városban maradnunk: el kell bennünket küldeni máshová.
Anyánk sokáig ellenzette azt. Nem akart tőlünk megválni. Pedig az orvosok is azt tanácsolák. Mikor görcsös rohamai rájöttek, napokig nem volt szabad hozzá bemennünk, mert annál rosszabbul lett.
Végre ő is engedett, s el lőn határozva, hogy mindkettőnket elküldenek Pozsonyba. Bátyám, ki már abban a korban van, amiben nem szokás a fiúkat cserébe venni, egy királyi tanácsos házához jut, ahol fizetnek érte: helyettem pedig cserébe hoznak egy kis német leányt, Fromm Henrik sütőmester Fánny leányát, aki valamivel gyermekebb még, mint én. Öreganyánk fog bennünket elvinni kocsin (még akkor gőzhajónak csak híre volt Magyarországon), s ő fogja magával hozni a csereleányt is.
Egy hétig az egész háznál minden ember ránk varrott, mosott, vasalt és málházott; télre-nyárra való ruhával elláttak bennünket, rajtam jó bőre szabva mindent, minthogy erősen növésben voltam; az utolsó nap útravalót sütöttek, mintha a világ végére lettünk volna utazandók, s este jobbkor vacsoráltunk, hogy korán kelhessünk, mert hajnal előtt kell indulni.
Nekem ez volt első eltávozásom a szülői háztól.
Azóta is sokszor kellett búcsút vennem olyantól, ami legkedvesebb volt, azóta is sok bánat ért, amit ki nem bírtam mondani, de hogy e legelső válás legjobban fájt, bizonyítja az, hogy oly messze idő óta is oly jól emlékezem rá.
Mikor nem láttak, mikor magamra maradtam szobámban, minden aprólékos tárgytól külön elbúcsúztam, ami itthon körülvett: Isten áldjon meg, jó öreg falióra, aki reggel felköltöttél, délben ebédre hívtál! Isten áldjon meg, szép rajzolóasztalom! Fog-e téged úgy szeretni az, aki utánam jő, mint én szerettelek? Isten hozzátok, játékszereim! Mire én visszajövök, akkor már nem fogunk egymásra ismerni többé. Szép hollómadaram, akit már megtanítottam beszélni, hogy azt is ki tudtad mondani: „Loránd”, kinek fogsz te bohó ugrásokat tenni eztán? Öreg kutyánk, tán nem is élsz addig, míg újra láthatnál? Lám, az öreg Zsuzsi maga is azt mondja: „Nem látom én magát, Dezső úrfi, többet.” És én eddig azt hittem, hogy az öreg Zsuzsira haragszom, s csak most veszem észre, hogy még azt is nehéz itthagynom!
Hát édesanyám, ki folyton beteg, hát öreganyám, aki olyan ősz már!
És amint így ment fokozatosan a keserv végig lelkem húrjain, a csendes tárgyakról az élőkre, a megszokott állatokról az ismerős emberekre vezetve, azután azokra, akiknél még lélek lélekkel össze vagyunk nőve, végre odarántott magával a megholtakhoz, az eltemetettekhez, és akkor úgy háborgatott, hogy nem bocsátanak bennünket legalább egy percre ahhoz a magányos házhoz, melynek ajtaját újra keresztülszövi a repkény, hogy besuttoghatnám rajta: „Isten hozzád! Isten hozzád! Eljöttem hozzád!” – El kell innen távoznom anélkül, hogy őneki egy szóval megsúghatnám, hogy most is szeretem; – pedig ő talán vár arra. A nyomorult léleknek, ki beszenteletlen szobájában nem nyughatik, ki nem talál utat a kietlen égbe, mert nem várta meg, míg a kalauz angyal érte eljön; s most ott gunnyaszt a szomorú borókaágak között, mik sírboltjára hajlanak, talán egyedüli öröme az, ha látja, hogy fiai még most is szeretik.
– Óh, Loránd, én nem tudok elaludni, mert nem búcsúzhattam el attól a háztól ott a pataknál.
Bátyám felsóhajtott, s megfordult ágyában.
– Egy gondolaton tűnődünk, öcsém!…
Teljes életemben mindig jó alvó voltam (melyik gyermek nem az?), de soha a fölébredés olyan igen terhemre nem esett, mint elindulásunk reggelén.
Már holnapután ebben az ágyban egy idegen gyermek fog aludni!
Még egyszer összegyűltünk a reggelinél, amit még gyertyavilágnál kellett elköltenünk, mert virradat előtt volt az idő.
Édesanyánk sokszor fölkelt helyéből, s bátyámat megcsókolgatá, megölelgeté; minden hízelgéssel elhalmozta, megfogadtatá vele, hogy írni fog sokat, ha valami baja lesz, azt rögtön tudatja, és gondolni fog rá, hogy a rossz hír itthon két szívet repesztene meg.
Hozzám azonban csak annyi szava volt, hogy siessek melegen meginni kávémat, mert a reggeli lég hűvös lesz odakinn.
Nagyanyám is egészen bátyámmal volt elfoglalva; az után tudakozódott: ez és amaz, amire neki szüksége lesz, el van-e csomagolva, bizonyítványait magához vette-e. Mindezen én inkább csodálkoztam, mint irigykedtem. Hiszen szokás szerint a kisebb fiút szükség dédelgetni.
Mikor aztán a hintó előállt, felvettük úti köpenyeinket, elbúcsúztunk sorba a háziaktól; édesanyánk akkor is Loránd nyakába borulva jött ki a kapuig, őhozzá suttogott mindenféle gyöngéd szavakat; háromszor is megölelé, megcsókolá, míg énrám került a sor.
Akkor aztán, mikor engem megölelt, és arcomat megcsókolta, e szókat rebegé fülembe suttogva:
– Édes fiacskám, vigyázz Loránd bátyádra!
Én vigyázzak Loránd bátyámra? A gyermek az ifjúra? A gyönge az erősre? Az utóbb szülött az öregebbre?
Messze út jártán eltöprengtem e gondolaton, s nem tudtam azt magamnak megmagyarázni.
Az út benyomásaira nemigen emlékezem már; úgy hiszem, nagyon sokat aludtam a kocsin. Kora reggeltől késő estig eltartott az utazás Pozsonyig, s csak alkonyat felé kezdett valami új, nyugtalan gondolat ébren tartani, amivel még addig nem foglalkoztam: „Vajon milyen lehet az a gyerek, akiért most engemet kicserélnek, aki helyemet pótolni foga az asztalnál, hálószobámban és anyám ölén? Kicsi-e, nagy-e, szép-e vagy csúnya, engedelmes-e vagy pajkos? Vannak-e neki testvérei, akik azután az én testvéreim lesznek? Fél-e az is úgy éntőlem, mint én félek őtőle?” Mert én nagyon féltem tőle!
Hogyne! Egy gyermektől, aki azzal a föltett szándékkal találkozik velem a keresztúton, hogy elmenjen helyettem az én anyám gyermekének, s nekem adja át a saját szülőit!
Ha uralkodó hercegek volnának is azok, mégiscsak az enyim lenne a veszteség.
Megvallom, hogy valami kedves keserűséget ízleltem abban a gondolatban, hogy a cseregyermek vásott, rossz teremtés lehet. Anyám sokszor meg fog érte emlegetni. – De hátha az ellenkező talál lenni? Valami szelíd, angyali lélek, aki anyám szerelmét tőlem majd elrabolja.
Mindenképpen rettegtem attól a teremtéstől, aki azért született, hogy velem kicseréltessék.
Estefelé nagyanyám mondá, hogy már látszik a város, ahova megyünk.
Én háttal ültem a cél felé, s vissza kellett fordulnom, hogy meglássam a várost.
A távolban látszik egy hegytetőn valami négyoszlopos fehér épületváz; az tűnik a közeledő szemébe legelőbb.
– Milyen óriási vesztőhely! – mondám én nagyanyámnak.
– Az nem vesztőhely, fiam – felelt ő –, hanem a pozsonyi vár romja.
Különös várrom. Bennem megmaradt az első benyomás. Én vesztőhelynek néztem.
Jó késő volt, mire a városba beértünk; a mi székvárosunkhoz képest ez nagy város volt nekem; az utcákon kirakatokat én még sohasem láttam, csak itt, s bámultam rajta, hogy a gyalogjárók számára járdák vannak rakva. Itt ugyan nagy urak lakhatnak.
Fromm úr, a pékmester, akihez engem kellett vinni, kikötötte, hogy vendégfogadóba ne szálljunk, mert ő mindnyájunkat szívesen lát magánál, úgyis a mi terhünk az útiköltség. Irott címzete után rátaláltunk lakására. A Fürstenallée-n volt szép emeletes háza; elöl nyitott bolttal, melynek táblájára békeszerető arany oroszlánok voltak festve, zsemlyéket és pereceket tartva fogaik közt.
Fromm úr maga kinn várt bennünket a boltajtóban, s a kocsiajtót maga sietett kinyitni. Alacsony, gömbölyű arcú, köpcös férfi volt, kurtára nyírt fekete bajusszal, fekete szemölddel és hasonlóan kurtára nyírt sűrű, lisztfehér hajjal.
A jó úr lesegítette nagyanyámat a kocsiból; bátyámmal is kezet szorított, s németül szólt hozzájuk; mikor pedig én leszálltam, sajátságos nevetéssel fejemre tette a kezét:
– Iste puer?
Azután megveregette arcámat.
– Bonus, bonus!
Ennek pedig az a kettős haszna volt, hogy miután én még németül nem tudtam, ő pedig magyarul definitíve nem, tehát interim közegül egy neutrális nyelvet segítségül híhatánk, mely azt a gyanút levegye rólunk, mintha mind a ketten siketnémák volnánk; – második vonalban pedig ezáltal bennem is illő respektus támadhatott a derék férfiú iránt, hogy ő is foglalkozott a tudományokkal, s mestersége technikai ismeretein túl Cicero nyelvében is jártas.
Nagyanyámat és Lorándot maga elé bocsátá Fromm úr, egy szűk kőlépcsőn fölvezetve az emeletbe; engemet pedig folyvást a fejemnél fogva tartott, mintha az volna az én fogantyúm, aminél fogva megmarkolni lehet.
– Veni puer. Hic puer secundus. Filius meus.
Tehát fiú is van a háznál. Új ijedség rám nézve.
– Est studiosus.
Hogy az is diák! Még ez jó. Együtt járhatunk iskolába.
– Meus filius magnus asinus.
Ez bizony szép elismerés egy apától.
– Nescit pensum, nunquam scit.
Azután kifogyott a diák szóból, s pantomímiával mutatott valamit, amiből én olyasmit vettem ki, mintha a meus filius a mai ünnepélyes napon arra volna elítélve, hogy ne kapjon enni, míg meg nem tanulja a leckéjét, s addig be legyen zárva a szobájába.
Ez nem nevelte bennem a kedves előérzetet.
Hát még a „mea filia” milyen fog aztán lenni!
Olyan házat, mint Fromm úré, én még sohasem láttam belülről. Mienk otthon földszinti volt, tágas szobákkal, széles folyosókkal, udvarral, kerttel; ebbe legelőször is egy szűk folyosón kellett bemenni; onnan egy – magányos emberek számára készült– csigalépcsőn fellépegetni; azután meg annyi ajtó, kisebb, nagyobb következett egymásra, hogy mikor egyszer a rácsos folyosóra kijutottunk, s én a mély, szűk udvarba letekintettem, sehogy sem tudtam elképzelni magamban, hogy jutottam én ide fel, s még kevésbé azt, hogy találok le innen valaha.
A folyosóról aztán egyenesen a vizitszobába vezetett bennünket Fromm táti.
Így fogom híni ezután, mint megszoktam, s igen szívesen is teszem.
A szobában gyertya égett már, tiszteletünkre kettő, s ozsonnához volt terítve az asztal; úgy látszott, hogy korábbra vártak bennünket.
A pamlagon két asszonyság ült; az egyik Fromm mama, a másik a nagymama.
Fromm mama sovány, magas termetű asszonyság volt, elöl szőke hajcsigácskákat viselt (én nem tudom, miért ne nevezném „schnecklik”-nek, mikor azok), nagy kék szemei voltak, éles, német szabású orra, hegyes álla, és egy lencseszemölcs a szája alatt.
A grószmama tökéletesen hasonlított Fromm mamához, csakhogy harminc év formán idősebb volt nála, még soványabb, még élesebb arcú; ő is szőke schneckliket viselt, mint tíz évvel későbben megtudtam, azok már nem voltak a saját hajából; hanem a szemölcs nála is megvolt, csakhogy az álla hegyén.
Egy kis alacsony karszéken ült az a bizonyos, akivel engemet ki akarnak cserélni.
A Fánny egy évvel fiatalabb volt, mint én; – ez már nem hasonlított sem anyjához, sem nagyanyjához, kivéve, hogy a családi szemölcs, kis barna lencse alakjában, a bal orcája közepére volt nyomva.
Már egész idejöttünkig el voltam telve iránta való rossz elővéleménnyel; látása még jobban megijesztett.
Szüntelen nevető fehér-piros arca, átkozott hamis kék szemei, furcsa pisze orra volt; orcáin, mikor nevetett, kicsiny gödröcskék támadtak; szája, két tréfás szegletével, mindig kacagásra állt, s fehér két fogsora tündöklött olyankor; – szóval csúnya volt, mint az ördög.
Mind a hárman kötéssel voltak elfoglalva, mikor beléptünk; az ajtónyílásra aztán letették a kötést mind a hárman; Fánny úgy letette, hogy a pamlag alá gurult a gyapotgombolyagja; s megelőzőleg jöttek elénk.
Én kezet csókoltam a két asszonyságnak, kik viszont anyailag összecsókoltak; de minden figyelmem azon a kis eleven boszorkányon veszett, aki nem várta, mint én, hogy fogadott anyja gallérjánál fogva húzza magához, hanem odafutott nagyanyám elé, nyakába kapaszkodott, megcsókolta, aztán pukedlit csinált előtte. Lorándot éppen kétszer is megcsókolta, és ugyan a szemébe nézett.
Rajtam a hideg borzongott végig. Ha ez a kis pisze ördög annyira találja vinni a vakmerőséget, hogy még engem is megcsókoljon, én nem tudom, hova leszek ijedtemben.
Azt pedig semmiképpen ki nem kerülhetém. A rettentő kis boszorkány, a többiekkel végezve számadást, engemet is megrohant, átnyalábolta a fejemet, s olyanokat csókolt rajtam, hogy csakúgy szédelegtem bele; azután belecsimpajkózott a karomba, s odahúzott ahhoz a kicsi karszékhez, amelyről az imént felkelt, s kényszerített maga mellé leülnöm, hogy alig fértünk el benne, s beszélt hozzám azon az ismeretlen nyelven sok mindenfélét, amiből én csak annyit bírtam elméletileg elvonni, hogy no iszen szegény jó anyám kap most egy lármázó ördögöt a csendes, hallgatag kisfia helyett; tudom, hogy megkeseríti ez a napjait! Egy percig nem áll be a szája, pedig olyan hangja van, mint a csengettyű.
Ez ismét családi tulajdon volt. Fromm mama is kifogyhatatlan forrásával bírt annak a kincsnek, amit ékesenszólásnak neveznek, s éles, erős hanga volt hozzá, melytől senki más nem juthatott szóhoz. Folyt az nála, mint a csergedező patak. Hasonló adománnyal bírt a grószmama is, csakhogy neki már nem volt hangja; csak minden második szótag volt hallható beszédéből, mint vannak olyan ócska sípládák, amikben némely síp már nem szól, csak fúj.
A mi dolgunk volt hallgatni szépen.
Rám nézve ez annál könnyebb volt, mert nem is sejthettem, hogy miről foly az értekezés ez idegen nyelven, csupán annyit vehettem ki, hogy mikor hozzám szólnak az asszonyságok, mindig Istóknak neveznek; amit én egészen helyén kívül levő tréfának tartottam, nem tudva, hogy ez németül annyit tesz, hogy „egyél hát”.
Mert tudniillik, hogy rögtön hozták a kávét, igen finom szarvacsokkal, amiket Fromm papa saját felügyelete alatt készített számunkra.
Még az a kis pisze démon is azt mondta, hogy „isz doch”, s fogta a szarvacsot, kávémba mártotta, s erővel a számba tömte, mikor nem akartam elérteni a szavát.
De meg nem is voltam éhes.
Hoztak mindenfélét az asztalra, de énnekem nem kellett semmi. Fromm papa pedig váltig kínált diákul: „comedi! comedi!”, amiért mama és grószmama eleget is pöröltek rá, hogy meri az ő drága kugelhupfjukat „komedie”-nek nevezni.
Fánnynak bezzeg nem kellett a kínálás. Első tekintetre kivehető volt, hogy ő a család kényeztetett gyermeke, akinek minden szabad. Ő mindenhez hozzányúlt, mindenből kettős adagot szedett, s csak azután, hogy kivett valamit, kérdezte, hogy „darf i?”, amit én akkor mindjárt megértettem a hangjáról és a feje biccentéséről, hogy annyit tehet, mintha kérdené, hogy szabad-e.
Aztán pedig nemhogy maga megette volna, hanem még olyan vakmerő volt, hogy az én tányéromra rakta, amiért a grószmama eleget is pörölt rá. Én nem értettem, hogy mit beszélt; de erősen gyanítom, hogy azért dorgálta, minek akarja az „új gyereket” nagy ehetőségre szoktatni. Általában azt a gyanút hoztam magammal még onnét hazulról, hogy mikor két ember előttem németül beszél, az okvetlen felőlem tervez valami titkos komplottot, s annak az a vége, hogy én vagy nem kapok valamit, vagy nem visznek el valahová, ahová készültem.
Csak azért sem nyúltam volna semmihez, amit a kis pisze adott, mert ő adta. Hogy is mer ő ilyen csúf pici kezekkel, amik akkorák, mint egy macskaláb, az én tányéromra nyúlkálni?
Akkor aztán mindent a kiscicának osztogatott, hogy én nem akartam elfogadni. De annak is csak az lett a vége, hogy megint belém kötött, a kis fehér cicát fölültette az asztalra, csemegés kendőből sált kötött a nyakába, a gyertyatartóra tett cifra papirost feltette neki spanyol inggallérnak, s még azt kívánta tőlem, hogy fogjam addig az első lábát, míg valamiből fejkötőt csinál neki.
Hallatlan vakmerőség! Tőlem, aki már diákiskolába járok, azt kívánni, hogy a kismacskával játsszam.
– Sicc! – mondék a gonosz fenevadnak, amit az, dacára idegen ajkú nemzetiségének, úgy látszik, elértett, mert egyszerre leugrott az asztalról, s elszaladt.
Erre aztán a kis pisze is megharagudott rám, s azt az érzékeny bosszút állta rajtam, hogy átment nagyanyámhoz, nyájasan odasimult hozzá, kezét csókolgatta, később az ölébe dűlt, nekem hátat fordítva, egyszer-egyszer visszanézett rám, s ha akkor én is odanéztem, durcásan kapta el a fejét, mintha én azt nagyon bántam volna.
Pisze ördög!
Még elfoglalja a helyemet nagyanyámnál – szemem láttára.
Hogy hát én minek nézegettem rá, ha olyan igen haragudtam rá?
Igazán mondom, egyedül csak azért, hogy lássam, mennyire viszi még a vakmerőséget.
Sokkal inkább el voltam foglalva azzal a gyümölcstelen küzdelemmel, hogy egy társalgásból, mely előttem idegen nyelven folyik, valami érthető tartalmat kivegyek; mely törekvés minden emberrel közös, akinek a vérébe egy szemernyi emberi kíváncsiság vegyült, s mely, mint tudva van, mindenkor sikertelen marad.
Hanem egy kombinációm mégis sikerült.
Ez a név: „Henrik”, sokszor megütötte a fülemet. Fromm papát is Henriknek hívták, de ő maga is kiejté e nevet; az tehát nem lehet más, mint a fia. Nagyanyám sajnálkozó hangon beszélt róla, Fromm papa ellenben kérlelhetlen szigort öltött arcára, midőn e tárgyról felvilágosítást adott; s beszéde közül sűrűen szedegethetém fel a „prosodia”, – „pensum”, – „labor”, – „vocabularium” – s a konyhalatin más ismert kifejezéseit, mik között a „secunda”, – „tertia”, – „carcer” elég irányadó delejtűképpen szolgált, hogy a következő tényállásra jussak el az adatok nyomán: Henrik barátomnak nem szabad ma a vacsoránál megjelenni, mert a leckéjét nem tudja, s mindaddig házi fogságban marad, amíg magát jobb sorsra érdemessé nem teszi azáltal, hogy egy nagy csomag nem megenni való tárgynak a nevét egy rég nem élő nemzet nyelvén kimondani megtanulja.
Szegény Henrik!
Az mindig tűrhetetlen gondolat volt rám nézve, hogy valaki éhezzék. És még hozzá: büntetésből éhezzék. Hiszen az felfogható, ha valakit első felindulásban megütlegelnek, de hidegvérrel arra ítélni, hogy éhezzék, küzdjön a saját testével, bánkódjék egyszerre a szívével is meg a gyomrával is, azt mindig felette nagy kegyetlenségnek tartottam.
Úgy véltem ez összeállítás nyomán, hogy ha én egyet azokból a jó perecekből, miket az a vakmerő leány erővel elém rakott, a zsebembe csúsztatnék, az nem veszne kárba.
Kilestem, mikor egyszer nem nézett senki oda, s a perecet szerencsésen a zsebembe csúsztattam.
Dehogy szerencsésen! Csak akkor vettem észre, mikor az a kis pisze ördög elnevette magát. Éppen akkor sandított oda. Hanem aztán egyszerre eltakarta a száját a kezével, s csak a markába kuncogott, de gonosz hamis szemeivel akkor is a szemem közé nevetett.
Mit fog ez gondolni? Tán azt fogja hinni, hogy én elég gyáva vagyok az asztalnál nem merni enni, s elég telhetetlen nem érni be azzal, amit kapok.
Óh be szégyenlettem magamat előtte! Képes lettem volna akárminő áldozatra, hogy ez titokban maradjon, képes lettem volna őt azért, hogy ne mondja azt senkinek, még tán meg is csókolni… annyira meg voltam rettenve.
Rettegésemet még növelte a grószmama, aki szemeivel először a pereces tálat nézte körül, azután sorba járta a terítéken levő tányérokat, azután megint visszatért tekintetével a pereces tálra; azután felnézett a plafondra, mintha fejéből számítana valamit; azután nagyon csóválta a fejét.
Ki ne értené ezt a néma beszédet? Most megszámlálta, hány a perec? Ki hányat fogyasztott el? Hány volt feladva a tálban? Összeadás, kivonás. Kisül, hogy egy perec hiányzik. Hova lett? Ebből inkvizíció lesz: rajtakapnak, nálam találják, soha semmi víz le nem mossa rólam ezt a szégyent.
Minden percben azt vártam, hogy az a kis ördöngös furcsaság rám fog mutatni azzal a soha meg nem álló kezével, s kikiáltja: „Ott van az új gyerek zsebében a perec!”
Már oda is jött hozzám, s láttam, hogy Fromm papa, mama és grószmama mind kérdő tekintettel fordulnak felém, s valami rettentő interpellációt intéznek hozzám, amit én még nem értek, de gyanítom, hogy mi. És bátyám meg nagyanyám nem jönnek segélyemre, hogy megmagyaráznák, mi az.
Ahelyett az a kis démon hajlik oda elém, s ugyanazt a kérdést ismételve, pantomímiával is magyarázza, olyképpen, hogy egyik tenyerét a másikra összefektetve, fél arcával ráborul, s a szemeit csendesen lehunyja.
Áh, ez azt kérdi, hogy nem vagyok-e álmos?
Csodálatos, hogy ez a kiállhatatlan teremtés mindent meg tud velem értetni.
Soha jobbkor nem jött ez a kérdés. Nagyot lélegzettem. Ezentúl, felfogadtam magamban, hogy nem fogom őt többé pisze ördögnek nevezni.
Nagyanyám megengedte, hogy elmehetek, Fánnyka el fog vezetni hálószobámig; Henrikkel aluszunk együtt. Én aztán kezet csókoltam sorba mindenkinek, s olyan nagy volt elfogulásom, hogy még a Fánnynak is kezet csókoltam. S a gonosztevő nem gátolta azt meg, csak azután nevetett ki érte.
Ez a leány mégis csak azért született, hogy engemet bosszantson.
Kezébe vette a gyertyát, s beszélt, hogy csak menjek utána, majd ő elvezet.
Rászántam magamat.
De alig haladtunk végig a folyosón, midőn egyszerre elfújta a légvonat a gyertyát.
Egészen sötétben maradtunk, mert itt este nem ég a lépcsőn lámpás, csak egy föld alatti odúból vereslett elő valami világosság, alkalmasint a sütőkemence visszfénye, de annak is vége lett, amint a folyosót elhagytuk.
Fánny nevetett, hogy a gyertya elaludt, iparkodott egy ideig ismét lángra fújni a kanócot, s hogy az nem sikerült, letette a tartót a márványra, s karomba kapaszkodva biztatott, hogy majd elvezet ő így is.
Azzal, észrevételeimet be sem várva, vitt magával a szörnyű sötétségben.
Eleinte beszélt, úgy biztatott, azután dalolni kezdett, hogy tán azt majd jobban megértem, s kezével tapogatózva kereste az ajtókat és lábaival a lépcsők fokait.
Én pedig folyvást arra gondoltam: no most ez, amilyen maliciózus csíntevő, megteszi, hogy bevezet valami liszttartó hombárba, rám zárja az ajtaját, s otthágy reggelig; – vagy lelépet a sötétben valami kürtőbe, ahonnan nyakig esem a dagasztott zsemlyetésztába; – mert ettől minden kitelik!
Szegény, kedves, jó Fánny! Így haragudtam én terád, így gyűlöltelek én téged, mikor legelőször megláttalak!… pedig hát – mire megvénülünk???…
Sohasem hittem volna, hogy azon a tekervényes tömkelegen keresztül, ahol én nappal is elvesztettem minden tájékozásomat, valaki ily földalatti sötétségben is el bírjon vezetni.
Csak azon csodálkoztam, hogy ez a rendkívül vakmerő leány, amíg ebben a sötétségben karon fogva vezetett, bár ilyen kínálkozó alkalma volt hozzá, megállhatta, hogy egyszer se húzta meg a hajamat.
Ezt pedig vártam tőle.
Végre ráakadunk egy ajtóra, mely előtt nem volt szükség lámpásnak égni, hogy a keresett numero felől bizonyossá legyen az ember. Az ajtón keresztültört az a minden emberi hang legszomorúbbika, mikor valami gyerek fennhangon hadar valami értelmetlen sort, s azt hússzor, ötvenszer, ezerszer elhadarja újra meg újra, s a hadart sornak még akkor sincs értelme, s a gyerek fejében még akkor sincs otthon a sor.
Az ajtón keresztül messze hangzott, mint valami kacskaringós latin teremtette:
„His atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!” Aztán megint: „His atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!”
Újra meg újra ugyanaz.
Fánny odatartotta a fülét az ajtóra, s megfogta kezemet, hogy csendesen legyek. Azután nagyot nevetett.
Mikor olyan kacagásra méltó tárgy egy szegény, vastagagyú studiosus, aki nem tudja felfogni azt a minden életpályán nélkülözhetetlen szabályt, mely szerint a dropax, antrax, climax et cetera Graeca második szótagja első ejtésben hosszú, a másodikban rövid. Ennek sok hasznát veheti az ember, mikor később valami nagy bajba kerül.
Hanem hát Fánny ezt nagyon nevetségesnek találta.
Azután kinyitotta az ajtót, s rám hagyta, hogy menjek utána. Kicsiny szoba volt az a lépcső alatt; benne két ágy egymással szemközt fordítva, az egyikben otthoni vánkosaimra ismertem; az tehát az én fekhelyem lesz. Az ablaknál volt az íróasztal, azon égett egy szál faggyúgyertya, aminek gombává nőtt már az izzó kanóca, annak a jeléül, hogy akinek el kellene koppantania, valami rettenetes munkába úgy bele van bódulva, hogy nem veszi észre, setétség van-e körülötte vagy világosság.
Arra az asztalra lekönyökölve s két kezével hajába markolva ült az én barátom, Henrik, és magolt, kegyetlenül nekivetemedve, egy könyvből, melynek minden lapja fel volt kunkorodva a sok használástól.
Az ajtó nyíltára felvette fejét az átkozott könyvből.
Nagyon hasonlított az anyjához meg a nagyanyjához, éppen olyan pronunciált orra volt neki is, hanem hogy amellett olyan sertekemény haja volt, mint Fromm papának, de fekete; s nem levén oly rövidre nyírva, állt egyenesen a feje búbján, s nagy ereszt formált elöl, mint egy kaskéta ernyője. Különben a családi szemölcs nála is megvolt: esetleg éppen az orra közepén.
Amint feltekintett a könyvből, egy perc alatt ijedség, öröm, gyanakodás váltakozott arcán, nagy hirtelenséggel követve egymást.
Szegény fiú azt hitte, hogy amnesztiát kapott, s jön a hírnök a fehér asztalkendővel, hogy felhíja vacsorálni; Fánnyra kérelemmel és szánalomért esdve mosolygott, hanem azután, mikor engem meglátott, azon egészen zavarba jött.
Fánny követelő arccal lépett eléje, egyik kezét csípejére tette, másikkal a kitárt könyvre mutatott; valószínűleg azt kérdezte, hogy tudja-e már a leckéjét.
A nagy szál gyerek engedelmesen állt föl a kis vallató előtt, aki alig ért a nyakkendője csokráig, s elkezdte magát rendbe szedni. Odanyújtá a könyvet Fánnynak, még egy búcsúpillantást vetve a fertelmes, megemészthetlen sorokba, s nagyot nyelt utána, mintha mindent el akarna hárítani a kiadandó szavak útjából; egypárt köhintett, szemeivel sebesen pillogatott, s aztán rákezdé:
– His atacem, phylacem…
Fanny megcsóválta fejét. Nem jól van.
Henrik megijedt. Újra kezdte:
– His atacem, coracem…
Megint nem jól van. Szegény fiú ötször-hatszor hozzákezdett, de nem bírta glédába hozni azokat a pogány szavakat, s amint ez a gonosz leány fejét mindannyiszor megrázta, ahányszor Henrik hibát ejtett, utoljára annyira zavarba jött, hogy el se tudta kezdeni; mire aztán vörösre pirult dühvel, fogcsikorgatva kapta ki Fánny kezéből az áldástalan könyvet, s levágva azt maga elé az asztalra, nekiacsarkodott újra a pogány szavaknak, s kidülledt szemekkel olvasá a milliószor elmondott ördögűző formulát: „His atacem, panacem, coracem, phylacemque, facemque”, minden szónál egyet ütve öklével a saját feje hátuljára.
Fánny féktelenül nevetett ezen a jeleneten.
Én azonban nagyon sajnáltam a bajtárst. Nálam a tanulás könnyen ment; úgy néztem le rá, mint nagyúr üveges hintóból a mezítláb járóra.
Fánny kegyetlen volt hozzá.
Henrik felnézett rá, s aki nem értettem is szavát, értettem szeméből, hogy valamit kér enni.
A kegyetlen, kőszívű testvér meg tudta azt tőle tagadni.
Én ki akartam tenni jó szívemért – a hiúság is bántott, hogy minél elébb tudassam ezzel a gonosz teremtéssel, hogy nem magam számára dugtam el tányéromról a perecet, – odaléptem Henrikhez, s leereszkedő barátsággal vállára téve kezemet, odanyomtam a markába a számára elhozott süteményt.
Henrik rám veté szemeit, mint valami vadállat, mely a cirógatás ellen tiltakozik, s azzal úgy vágta a perecet az asztal alá, hogy szerteszét szakadt.
– Dummer Kerl!
Jól emlékezem rá, ez volt a megtisztelő cím, amit legelőször kaptam tőle.
Azzal fölállt, lenézett, s hüvelykujját fejem búbjára bökve, hirtelen lebicsaklott ökle bötykeivel végigkommantott a fejemen.
Ezt úgy híják iskolai műnyelven, hogy „Holzbirn”.
Akik emlékeznek e tény szimbolisztikus jelentőségére, azok tudni fogják, hogy a Holzbirn a nagyobb diáknak a kisebb irányában való végtelen lenézését szokta kifejezni, s annálfogva azon megbántások közé tartozik, amiket még tán a diplomaták sem fognának megtorlatlanul zsebre dugni.
S még hozzá ez előtt a leány előtt!
Henrik egy fejel magasabb volt, mint én; de én azt nem néztem, hanem derékon kaptam, s birokra keltem vele. Ő engemet az én ágyam felé akart tolni, hogy majd abba beletör; hanem én egyet fordítottam rajta, s belevágtam a saját ágyába; akkor aztán leszorítottam a két kezét a mellére, s rárivalltam:
– Felveszed mindjárt a perecet? Felszeded mindjárt azt a perecet?
Henrik barátom egy darabig rúgott, harapott; azután elkezdett kacagni, s bámulatomra diákul kezdett el kérni, hogy eresszem el, jó pajtások leszünk. Feleresztettem: kezet szorítottunk. Egészen jó kedve lett a fiúnak.
Azon bámultam csak legjobban, hogy Fánny azalatt, míg bátyját legyűrtem, nem jött neki segítségére, nem karmolta ki a szememet, hanem inkább kacagott, sikoltozva tapsolt; nagyon jól látszott magát mulatni.
Azután összekerestük mind a hárman Henriknek a széttört süteményt, mit a jó fiú elégült arccal bocsáta természetes útjára, s ekkor Fánny is előadott neki egypár eldugott almát, amit ő csempészett ki számára. Olyan csodálatosnak találtam, hogy ennek az impertinens gyermeknek is ott járt a gondolatja, ahol az enyim.
Ez órától fogva mindig jó barátok maradtunk Henrikkel. Még most is azok vagyunk.
Mikor lefeküdtünk, arra voltam kíváncsi, mit fogok álmodni ebben az idegen házban. Azt tartják, hogy amit az ember olyan helyen álmodik, ahol először alszik, az be szokott teljesülni.
Én a kis piszéről álmodtam.
Angyal volt, szárnyai voltak, olyan szép tarka szárnyai, aminőkről Vörösmarty legendájában olvastam nem régen. Azután mindig mellettem repkedett; én pedig menni sem tudtam, olyan nehezek voltak a lábaim, pedig valami elől menekülnöm kellett volna; végre ő megfogta a kezemet, s akkor én is úgy tudtam futni, hogy a lábam hegye sem érte a földet.
Hogy bosszankodtam magamra ezért az álomért! Pisze angyal! Milyen tréfás álmai vannak az embernek.
Másnap korán reggel keltünk, ami nekem annyival koraibbnak tetszett, mert kis szobánk ablaka a szűk udvarra nyílt, s abban olyan későn virradt. Hanem ahelyett az első legénynek, Mártonnak volt meghagyva, hogy rendesen, mikor a reggeli sütéshez készül, ordítson be a diákajtón: „Surgendum, discipule!”
Én el nem tudtam gondolni, miféle attentátum az, mely álmomból felzavar, mikor legelőször hallottam ez erélyes serkentést; hanem Henrik egyszerre talpra pattant, s engemet is felráncigált ágyamból, s félig diák beszéddel, félig kézmozdulatokkal megmagyarázta, hogy most menjünk le a pékműhelybe, nézzük meg, hogy sütik a szarvacsokat, pereceket.
Nem kell oda felöltözni, mehetünk gyolcs ruháinkban: ahogy a sütők szoktak járni.
Kíváncsi voltam s mindenre könnyen rábeszélhető; papucsot húztunk, s együtt lementünk a sütödébe.
Valami kedves hely az: már messziről elárulja magát azzal az édes süteményillattal, melyről azt képzeli az ember, hogy ha sokáig belélegzené, talán jól is laknék vele.
Az egész műhelyben minden oly fehér, mint a hó, tiszta minden zegzug: nagy hombárok tele liszttel; roppant teknők dagadó tésztával, amiből fehér ruhás, fehér kötényes hat legény szaggat darabokat, azokat fehér deszkákon kinyújtják, pereceket, kalácsokat fonnak, szarvacsokat csavargatnak belőle, az óriási fehér kemence párkányán sorba rakva pirul már az előcsapat, s kellemes illatával eltölti az egész műhelyt.
Márton legény, amint engemet meglátott, valami tört magyarsággal beneventálni kezdett: – Jó reggelt, jó reggelt! – Henriket pedig megtaszítá könyökkel: – Bonum manum pergo! – Lássa, én többet tudok diákul, mint maga.
Ezen végtelen jót nevetett. S azután rám hunyorított.
S azzal a különös adománnyal bírt, hogy mikor a szemöldökét fel- vagy letolta, az egész fejebőrét sipkástul együtt mozgatta vele; s ezt a tréfás sajátságát mindannyiszor használatba is vevé, mikor valakit meg akart nevettetni, s úgy látta, hogy szavainak nem volt eléggé nevettető hatása.
Henrik nekigyürkőzött, s versenyt dolgozott a legényekkel. Olyan szépen ki tudta sodrani a kalácstésztát, s ismét szép tekerccsé fonni, mint akárki más. Az elégültség ragyogott arcáról, mikor az öreg legény megdicsérte, hogy jól van.
– No lássa – szólt hozzám Márton –, milyen kész péklegény lenne belőle. Két esztendő múlva felszabadítanók. Hanem az öregúr erőnek erejével azt akarja, hogy tanuljon diákul. Ratsherrt akar belőle csinálni.
Ennél a szónál szemöldökének egy intésével felküldte a feje tetejére Márton az egész fejebőrét sipkástól, mintha az csak egy rugókon járó paróka lett volna.
– Ratsherr hát! Tanácsos úr, aki tollat rág, mikor éhezik. Kisztihand! Én nem lennék az, ha a Szent Mihály-tornyot nekem adnák sem: – Ratsherr, aki a hóna alá csapja a papirost, a füle mellé a kalanust, úgy megy a pékeket sorba vizitálni, s méri serpenyővel a zsemlyéket, hogy elég nehezek-e.
Úgy látszott, Márton nem vette figyelembe más hivatását egy Ratsherrnek, mint azt, hogy a zsemlyéket meglatolja, – s az nemigen nyerte meg helybehagyását.
– Pedig ha az ember nem restelli a fáradságot értük, olyan nyájasaknak találhatja őket, amint akarja. Bizony, ha az ember a lelkét akarná terhelni, akár pogácsát árulhatna miattuk cipó helyett. Egy heilige stricli mindszentnapkor, az is megteszi. Az ilyen Herr Dintenklex!
Itt azután nem állhatta meg Márton, hogy rá ne gyújtson egy melódiátlan Gassenhauerre, melynek refrénje az volt: „Ó jé, Herr Dintenklex!”
Két-három legény szekundált a nótának, amiből én semmit sem értettem. Hanem amint Márton e végsort: „Ó jé, Herr Dintenklex!” kimondta, a szája fél végét a bal szeme szegletéhez felhúzva s a bal szemöldökét lerántva, hogy a hálósipkájának a bojtja csak úgy fityegett bele, akkor mégis gyanítottam, hogy az a Herr Dintenklex valami nagyon tréfás alak lehet a péklegények szeme előtt.
– Hja, persze, a Henriknek törvényt kell tanulni! Az öregúr azt mondja, hogy ő is Ratsherr lehetne, ha végigjárta volna az iskolákat. Szerencséje, hogy nem tette. Így is majd megöl bennünket a tudományával. Mindig mutogatja, hogy ő is tud lateint. Az öregúr lateinja!
Itt alig győzte a fejebőrét megállítani Márton, annyi szemöldökrángatásba került neki afölötti véleményét kifejezni, hogy mit tart ő a mester diákoskodása felől.
Egyszer azonban gyanakodva fordult hozzám:
– Maga talán csak nem akar Ratsherr lenni?
Én komolyan biztosítottam, hogy nem: én a vármegyéhez készülök.
– Aha! Vicekspan? Az már respekt! Az egészen más; az már valami. Hintón jár, teringettét! Nem húz sárcipőt, mikor sár van. Ezt már megengedem.
S hogy megmutassa, mennyire tiszteli jövendőbeli prezumptív állásomat, oly magosra felhúzta szemöldökeit, hogy a sipkája a nyakáig hanyatlott vissza.
– Hanem hát mármost, Henrik, elég lesz a perecfonás, menjen vissza a szobába, s írja a penzumot, mert majd megint nem kap reggelit, ha nem lesz készen.
Henrik rá sem hallgatott, mintha nem is neki beszélnének.
Márton eközben metélgette a tésztából a szarvacsoknak való egyenlő darabokat. Jó szemmérték kell ahhoz, hogy se a gazdát, se a közönséget meg ne csalja, eltalálja, hogy mind egyforma legyen.
– Lássa, nem kell neki, csak itt szeret. Hiszen nincs is ennél a mi mesterségünknél szebb, gyönyörűségesebb, háládatosabb. Az Isten áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A miatyánkba a pékek is bele vannak foglalva: „Add meg minekünk a mi mindennapi kenyerünket!” Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd halljam! De a mindennapi kenyérért, ugye, imádkoznak? Hát a Ratsherrekről szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?
Valamely fiatal legény odavágott:
– Igenis: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”
Ezen aztán mindenki nevetett.
E nevetés alatt Henrik minden perectésztát elrontott, azt újra kellett dagasztani. Öldökölte az a gondolat, hogy valaha azért tanuljon össze annyi sok diák szót, hogy őt is így kacagják majd a pékműhelyekben.
– Hja, ja – szólt elkomolyodva Márton legény –, nagy baj az, hogy az embertől nem kérdik, hogyan akar meghalni; de még nagyobb baj az, hogy nem kérdik, hogyan akar megélni. Engem is mészárosnak adott az apám elébb. Kitanultam az egész mesterséget. Egyszer aztán meguntam a sok birkanyakelvágást, tehénbőrlefejtést; addig-addig édesgettek ezek a szép piroshátú zsemlyék itt a boltablakban, valahányszor a sütő ablaka előtt elmentem, úgy hívogatott a kellemes meleg kenyérillat, míg egyszer otthagytam a mesterségemet, beállítottam Fromm tátihoz; már akkor ütögetett a bajuszom, szakállam. „Kell-e pékinas?” Az öreg felcsapott rá, s azóta mindig itt vagyok, a vándorló éveket kivéve. Nem bántam meg soha. Valahányszor tiszta fehér ingemre nézek, olyan jólesik, hogy nem kell mindjárt összefecskendeznem vérrel, s úgy járni benne napestig. Kinek mihez kedve van. Ugyebár, Henrik!
– Az ám! – dörmögé a fiú mérgesen.
– Pedig hát még a mészáros mesterség annyira van a magasban a Ratsherr fölött, mint a Szent Mihály tornyán levő kakas a mi kappanyunkhoz. A vért sem szerettem a kezemen, de legalább le tudtam róla mosni, hanem ha egy tintacsepp ráragadt a tollról, három napig se bírtam róla lezsurolni semmi kőporral. Hej, szép dolog péklegénynek lenni!
Márton legény most ahhoz fogott, hogy a sütőlapáttal néhány tucat tejes kenyeret toljon be a fűtött kemencébe. Ezalatt az egész műhely legénysége egyhangúlag rákezdett valami sajátságos nótára, amit már máskor is hallottam pékműhelyek ablakain áthangzani. Ilyenforma a nóta:
Óh be szép, jaj be szép!
Ez a szép dagasztószék.
Ez a szép dagasztószék.
Egyenes, görbe, kerékre
Hosszú, vékony, háromláb.
Ez az óra, ez a gólya,
Ez pediglen koppantó.
Hosszú, vékony, háromláb.
Ez az óra, ez a gólya,
Ez pediglen koppantó.
Gólya, óra, koppantó.
Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Klázli, flaska, részeg Miska,
Óra, gólya, koppantó,
Hosszú, vékony, háromláb,
Egyenes, görbe, kerékre.
Óra, gólya, koppantó,
Hosszú, vékony, háromláb,
Egyenes, görbe, kerékre.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a szép dagasztószék.
Ez a szép dagasztószék.
Ezt a nótát pedig mindannyian oly komoly buzgósággal énekelték, miszerint máig is azt kell hinnem, hogy ennek nem a vers szépsége az oka, sem az annak megfelelő melódia, mint inkább talán valami sajátságos babonás ráéneklés, hogy a kenyér záklyás ne legyen a sütés közben; vagy talán valami időmérték, hogy mikor e nótának vége van, akkor ki lehet szedni a kenyeret; mint ahogy szokták tojásfőzéshez használni – uram bocsá! – a miatyánkot.
Henrik is együtt énekelt velük. Én láttam, hogy ez ma nem fogja már megírni az iskolai feladványát, s mikor még egyszer újrakezdték az „Ó be szép” kardalt, odahagytam a műhelyt, s fölmentem szobánkba.
Az asztalon kiterítve feküdt Henrik szerencsétlen dolgozati naplója, tele más tintával berótt igazításokkal: megannyi sebhelyeivel bűnhődéstermő professzori vizsgáknak; a legújabb feladványnak csak az első sora volt megkezdve.
Én hirtelen kiszedegettem számára a szótárból a szükséges szavakat, s leírtam egy darabka papírra a lefordítandó feladványt.
Ő csak egy óra múlva jött vissza a műhelyből, s akkor azt sem tudta, mihez kapjon elébb. Nagy volt aztán az öröme, mikor a kész dolgozatot meglátta diáriumába téve: neki csak le kellett azt másolni.
Olyan furcsa mogorvasággal nézett rám, s azt mondta, hogy „guter Kerl”.
Arcáról nem vehettem ki, mit mondott, a „Kerl”-ből ítélve a tegnapi veszekedést véltem megújítandónak, amihez pedig semmi kedvem sem volt ma.
Alig volt a lemásolással készen, midőn Fromm táti lépései hangzottak a lépcsőn. Henrik dugta az én írásomat hirtelen a zsebébe, s nekivetette magát a kitárt könyvnek, mikor az öreg megállt az ajtó előtt; úgyhogy mikor az benyitott, oly hadarás volt már idebenn, mintha Henrik egy sáskatábort akarna kiexorcizálni a határból: „His atacem!”
– Ergo, ergo; quomodo? – szólt az öregúr, körüldörzsölve a fejem tetejét tenyerével. Úgy láttam, hogy ez a nyájasság nyilatkozata volt tőle.
Én megkísértettem az első német szót kiadni a számon, egy „guter Morgen”-nel felelve a kérdésre; amire az öreg nagyon rázta a fejét, és nevetett; én meg nem tudtam elgondolni, hogy miért tesz így, rosszul mondtam-e vagy bámulásra gerjesztettem gyors előmenetelemmel.
Efelől azonban nem adott felvilágosítást; ehelyett szigorú, vallató arccal fordult Henrik felé.
– No ergo! Quid ergo? Quid scis? Habes pensum? Nebulo!
Henrik azt próbálgatta, hogy meg tudná-e a fejebőrét úgy mozgatni a szemöldöke felhúzásával, mint Márton legény, mikor Fromm táti „latein”-járól beszél. Nagyobb biztosság kedvéért legelébb is az írott gyakorlatot mutatta be apjának, gondolva, hogy jobb lesz a gyöngébb oldalt hátulra hagyni.
Fromm táti nagy műértéssel nézte végig a szörnyű tudományt, s kegyesen ráadta jóváhagyását:
– Bonus, bonus!
De hát a könyvnélkül való?
Ez a keserű falat!
A diák verseket már tegnap sem tudta Henrik, pedig csak a kis piszének kellett volna felmondani; hát még ma, mikor az öreg vette a kezébe a könyvet!
S ha még csak a könyvet vette volna a kezébe, de a másik kezével meg nyúlt a linea után, s azt marokra fogá, azzal a világosan látható szándékkal, hogy amint a gyerek hibát ejt, hevenyében ráhúzogasson vele.
Szegény Henrik, persze, hogy egy szónak sem volt ura. Fél szemével mindig Fromm táti lineáját tartotta figyelemben, s amint az első akadályhoz ért, amint Fromm táti felemelte a lineát, meglehet pedig, hogy csak azon szándékban, hogy egy üdvös ráijesztéssel Henrik lelki tehetségeit fokozott tevékenységre serkentse, de már akkor Henrik nem volt sehol sem, hanem az ágy alatt, ahova hosszú termetével a legbámulatraméltóbb fürgeséggel bírta magát elrejteni, s onnan elő sem is jött mindaddig, míg Fromm táti meg nem ígérte, hogy nem fogja bántani, s a reggelizéshez felviszi magával.
Fromm táti híven meg is tartotta a fegyverszüneti föltételeket, csupán szóval dorgálta meg az erősségből előmászó fiút, amit én ugyan nem értettem, de arc- és kézmozdulataiból kivehettem, hogy restelli a dolgot – énelőttem.
A délelőtt eltelt a tanárok látogatásával.
Az igazgatótanár erős, csontos képű, bajuszos ember volt, nyílt, magas homlokkal, széles mellel, s mikor beszélt, nem kímélte a hangot, mintha mindig prelekción lett volna.
Iskolai bizonyítványainkkal igen meg volt elégedve, s azt nem is titkolta. Nagyanyámat biztosítá afelől, hogy gondja lesz ránk, és szigorúan fog velünk bánni. Meg nem engedi, hogy ebben a városban elkanászodjunk. Szállásainkon is meg fog bennünket látogatni gyakran: ez neki szokása; s amely diákot rendetlenségen kap, az megbűnhődik.
– Tudnak-e a gyerekek muzsikálni? – kérdé nyers hangon nagyanyámtól.
Na anyám ajánlatos hangon válaszolt:
– Óh igen, egyik zongoráz, másik hegedül.
Direktor úr erre az asztal közepére helyezé öklét.
– A hegedülést pedig semmiképpen meg nem engedem! Loránd bátorkodott e kérdést tenni: „Miért?”
– Miért? Miért? Azért, mert az minden gonoszságnak a kútfeje, a diáknak könyv való, nem hegedű. Mi akarsz te lenni? Cigány akarsz-e lenni vagy tudós? A hegedű minden gonoszra csábítja a diákot. Tudom én, hogyan van az. Látom a mindennapi példákból. A diák veszi a hegedűt a köpönyeg alá, s megy vele a kocsmába, ott muzsikál a többi diákoknak, akik ott táncolnak reggelig a könnyelmű leányokkal. Azért én, akinél hegedűt kapok, azt összetöröm. Nem kérdem, hogy volt, drága volt, csapom a földhöz. Törtem össze már ötforintos hegedűket is.
Nagyanyám jónak látta nem engedni át Lorándnak a válaszolást, sietett eléje vágni:
– Hiszen, igazgató úr, nem a nagy fiam hegedül, hanem ez a kicsiny; s egyébiránt egyik sincs úgy nevelve, hogy magához méltatlan helyre kívánkozzék mulatni.
– Az mindegy. A kicsinynek még kevesebb szüksége van a cincogásra. Aztán ismerem én már a diákokat; otthon mind olyan szent képet csinál, mintha vizet se tudna zavarni, mikor aztán egyszer szabad szárnyára kerül, datum kocsma, datum kávéház; ott ülnek a sör mellett, s azon versenyeznek, hogy ki tud több stiblivel megvedelni. Ott ordítanak, énekelnek: „Gaudeamus igitur!” Azért én semmiképpen meg nem engedem, hogy a diákok köpönyeg alatt hegedűt hordjanak a kocsmába. A hegedűt összetöröm, a köpönyeget pedig felszabom kabátnak. Diáknak köpönyeg! Az csak katonatisztnek való! Aztán a táncra készült kecsegeorrú csizmákat sem tűröm senkinek a lábán, tisztességes ember csonka orrú csizmát hord; nekem senki hegyes orrú csizmában az iskolába ne jöjjön, mert én felteszem a lábát a padra, s a csizmája orrát levágom.
Nagyanyám sietett a látogatást befejezni, nehogy Loránd valamit találjon válaszolni e jeles férfiúnak, ki buzgalmát az erkölcs védelmében odáig terjeszti, hogy a hegedűket összetöri, a köpönyegeket felszabdalja, s a csizmák hegyes orrait levagdalja.
Nekem az a jó szokásom volt (régen: gyermekkoromban), hogy amit olyan ember mondott, akinek a sors jogot adott arra, hogy nekem parancsoljon, az rám nézve szentírás volt.
Mikor kijöttünk a direktortól, aggódva súgám Lorándnak: – Nekem úgy tetszik, hogy a te csizmádnak az orra is hegyes egy kissé.
– Ezentúl még hegyesebbre csináltatom! – felelt rá Loránd; mely válasszal én sehogy sem voltam megelégedve.
Előttem még minden komoly férfit a csalhatatlanság nimbusza vett körül; engem még senki sem világosított fel arról, hogy a szigorú tekintetű emberek maguk is voltak valaha fiatalok, s a heidelbergi diák-zsargont tapasztalásból tanulták meg; hogy a direktor úr maga is zajos ifjúság után jutott arra a tézisre, hogy a fiatalember mind gonosz, s ami jó látszik rajta, az csak tettetés, azért hát katonásan kell vele elbánni.
Innen elmentünk az én osztálytanítómhoz.
Ez tökéletes ellentéte volt az igazgatótanárnak. Szinte tartok tőle, hogy azt a szemrehányást vonom magamra, mintha szándékosan rajzolnék egymásra kiáltó színekkel.
Alacsony, sovány, sokszegletű emberke, hátrafésült hosszú hajjal, simára borotvált arccal s oly vékony, mézédes hanggal, hogy szinte könyörgésnek lehetett venni minden szavát; amellett egészen családias környezettel. Hálóköntösben fogadott bennünket, amit, meglátva, hogy női társaság jön velünk, hirtelen fekete kabáttal váltott fel, s bocsánatot kért – nem tudom, miért.
Azután egy sereg apró gyermeket iparkodott kituszkolni szobájából, ami sehogy sem sikerült. Belefogóztak lábszáraiba, kezeibe; nem bírta lerázni magáról; valami női nevet kiáltozott, hogy jöjjön segítségére: egy hálófőkötős arc be is tekintett az ajtón, s azután annál hirtelenebben visszakapta magát, bennünket meglátva. Utoljára is, nagyanyám kértére, a gyermekek társaságában fogadta bejelentésünket.
Schmuck úr igen jó családapa, és sokat elnéz a gyermekeknek. Dolgozószobája egészen tele van gyermekjátékokkal; bennünket is igen nyájasan fogadott, s jól emlékezem rá, hogy az orcámat is megveregette.
Nagyanyámnak mindjárt több bizodalma is volt e derék férfiúhoz, mint elébbeni kollégájához. Ez úgy szereti itthon is a gyermekeket.
Ez előtt feltárta szíve fájó titkát; elmondá neki, miért viselünk gyászt, hogy atyánk szerencsétlenül meghalt, hogy beteges anyánknak egyedüli reményei vagyunk; hogy eddig jól viseltük magunkat; kérte, hogy rám, a kisebbre, ügyeljen ezután is.
A jó úr odaszorított karjai közé, s biztosítá nagyanyámat, hogy igen nagy embert fog belőlem nevelni, kivált ha odajárok hozzá privátára, hogy még külön is köszörülhesse talentumaimat.
Amiért nem jár havonkint több hét váltó forintnál.
Ami nem is sok a szellem köszörüléséért, ennyit ollóköszörülésért is adhatnak.
Nagyanyám a megelőző fogadtatástól még nyomasztott kedéllyel, félénken bátorkodott előhozni, hogy én némi hajlamot érzek magamban a hegedüléshez, de nem tudja, hogy szabad-e. A jó úr nem is engedte tovább beszélni.
– Óh, hogyne! Óh, hogyne! A zene nemesíti a lelkeket, a zene szelídíti az indulatokat, már Pythagoras idejében zenével végezték a görög filozófok előadásaikat, a legmakacsabb indulatú ifjakat, kiket semmi fegyelem meg nem bírt zabolázni, kiken nem fogott a virga, skutika és a pálca, mi javította meg? A hegedűvonó. Aki zenélni tud, az mindig jó szellemekkel társalkodik. Egyébiránt nagyon olcsón is juthatni hozzá nálunk. Az én gyermekeimhez úgyis jár zenemester, együtt azokkal nem kerül többe a tanítás havonkint hat váltó forintnál.
Jó nagyanyám, minthogy ily engedékenységet tapasztalt, jónak látta még tovább menni kívánalmaiban. (Igy tesz az elégületlen nép mindig, ha engedékeny felsőbbségre talál!) Megemlíté, hogy talán még – táncolni is szabad lenne tanulnom.
– Annál semmi sem természetesebb! – volt rá az engedékeny férfiú válasza. – A tánc együtt jár a zenével; már a görögök idejében a tibicenek kísérték a choreákat. A klasszikusok sokat emlegetik a táncot. A rómaiaknál a kultuszhoz tartozott az, sőt az írás szerint maga Szent Dávid is táncolt. Mai világban pedig éppen nélkülözhetetlen a tánc, kivált fiatalembernek. Ártatlan egy mulatság! Egy neme a testgyakorlatnak. A test ügyességére okvetlenül megkívántatik, hogy az ifjú lépni, járni, helyesen megállni, köszönni, bókolni és táncolni tudjon; ne árulja el mind árt megjelenésével, hogy valami pedáns tanodából került elő. Óh, én e tekintetben hallgatok a kor kívánalmaira. Az én gyermekeim mind tanulnak táncolni, s minthogy már őhozzájuk úgyis jár a táncmester, ifjú barátomnak, együtt a többiekkel, nem fog az többe kerülni öt váltó forintnál.
Nagyanyám rendkívül meg volt elégedve az alkuval. Szinte olcsónak találta a tanítást.
– Óh, az asszociáció elve szerint minden igen olcsóba kerül. Valódi szellemi menázs! Sokan keveset összeadnak, s mégis mindent megtanulnak. Ha kívánja kegyed, hogy ifjú barátom rajzolni is tanuljon, az meg éppen nem kerül többe négy forintnál, minden váltóban. Hetenkint négy óra, együtt a többiekkel. Sőt ha nem találja kegyed fölöslegesnek, hogy ifjú barátom a művelt európai nyelvek előkelőbbjeivel megismerkedjék, egy angol és francia mester fáradsága, együtt a többiekkel, nem kerülend többe, hetenkint három órára, három forintnál. S ha néhány órai időköze marad ifjú barátomnak, azt betölteni ajánlhatom a gimnasztikát, a nemes tornászatot, mely a test kifejlődését a lélek gyarapodása mellett üdvösen mozdítja elő; s ez éppen nem kerül semmibe. Csupán a beíratási díj tesz tíz forintot.
Kedves nagyanyám el volt ragadtatva ennyi gondoskodástól; mindent helybehagyott, és előre fizetett, ámbár a tornászatot örömest elengedte volna; kérdezte is nagyon, hogy nem jár-e az valami nyaktöréssel. Pártfogóm megnyugtatta felőle, hogy ott sohasem történhetik baj; sőt még eszmerokonságnál fogva az úszás megtanulását is indítványba hozta; mely pontnál azonban már határozott ellenállásra talált nagyanyámnál, ki semmiképpen meg nem engedte, hogy okos, tanult emberhez illő legyen nagyobb vízbe belemenni, mint amekkorának a két partját a két kezével megfoghatja, s a fenekét ugyanakkor a lábával eléri. Ezt tehát el kellett engedni.
Nehogy azonban valaki arra a félelmes gondolatra jöjjön az előadottakból, hogy én majd a történet folyamában mentül többet fogok dicsekedni azzal, hogy a hegedűben milyen Paganini, a nyelvtudásban milyen Mezzofanti, a festészetben milyen Buonarotti, a táncban milyen Vestris s a vívásban milyen Toldi Miklós lettem időjártával, – sietek elmondani, hogy bizony most sem értek én mindezekhez semmit; csak a híre van, hogy tanítottak rá.
Mikor privátára mentem – együtt a többiekkel –, akkor a tanár nem volt otthon; mi aztán egy óra hosszat birkóztunk. Mikor a táncleckére mentem, együtt a többiekkel –, akkor a táncmester maradt el; – azután megint birkóztunk.
A francia lecke alatt szintén birkóztunk, a rajzlecke és hegedűlecke alatt pedig éppen azt tettük, amit a többiek alatt; úgy hogy a tornászati leckére már egy csepp birkózási kedvünk sem maradt.
Éppen csak úszni tanultam meg, titokban, minthogy meg volt tiltva, ezt pedig ingyen; – ha csak bűndíjnak nem számítom azt a megivott víztömeget, amit egyszer elnyeltem, midőn majd belefulladtam a Dunába. Sohasem merte ezt senki tudatni otthon a családunkkal. Loránd húzott ki, de ő sem dicsekedett vele soha.
Mikor e nagyon kedves és előzékeny férfiú lakását elhagytuk, ki nagyanyámat, velem együtt, egészen elbájolta nyájas, szeretetreméltó modorával, bátyám, Loránd azt mondá:
– Azt a másik tanárt kezdem ez órától fogva nagyra becsülni az egy derék, egyenes lelkű ember.
Én nem értettem, hogy hova céloz vele, azaz hogy nem akartam elérteni. Talán az „én” tanáromat akarja ócsárolni vele?
Az én etikám szerint pedig az egészen természetes jogszempont volt, hogy minden diák tartozik bámulni és szeretni azt a tanárt, aki az ő osztályát igazgatja, s ha egyik osztály a másikkal csendes háborút visel, az nem történhetik más indokokból, mint hogy a másik osztálynak a tanára ennek az egyiknek ellensége. Az én uralkodóm ellensége a te uralkodódnak, azért az én katonám ellensége az ő katonájának.
Kezdtem Lorándot ilyen ellenséges katonának tekinteni.
Szerencsénkre a következő órák története kiverte mindezt a fejemből.
