IV. Az ateista és a kegyeskedő
IV. Az ateista és a kegyeskedő
Hagyjuk el egy időre a bölcselkedő gyermek naplóját, s világosítsuk a tért a család környezete körül, melynek eseményeiről beszélünk.
Élt Lankadombon egy öreg istentagadó, Topándy Samu, ki a Bálnokházy és Áronffy családokkal egyformán közel rokonságban állt, anélkül, hogy ezek őt kitűnő rossz szokásai miatt valaha látogatták volna. Elátkozott háztáj volt az övé. Messze földön elhíresztelték róla, hogy az öreg a leggonoszabb ateista.
Nehogy pedig azt higgye valaki, mintha Topándyt tán az újabb kor szabadelműsége ragadta volna meg időnek előtte, s elméleti racionalizmusból mint bölcsész iparkodék vala lelkét a látható vallás tanain túltenni. Nem volt ő másért ateista, mint a maga mulatságáért. Azért az átkozott mulatságért, hogy istentagadásával a vele érintkező embereket, a papokat és néha a hatóságokat is – bosszantsa.
Mert valakit bosszantani és sikerrel bosszantani, mindig mulatságnak tartatott e gyarló emberi nemzetnél. S mivel lehetne valakit sikeresebben bosszantani, mint gúnyt űzni abból, amit imád?
Éppen nála találjuk a vármegyei egzekúciót most is, melyet a tekintetes törvényszék egy alszolgabíró, egy esküdt és karhatalomnak mellékelt tizenkét puskás pandúr összességében Lankadombra azon célból rendelt ki, hogy egyszer valahára már azon botrányoknak vége vettessék, amikkel Topándy évek óta a hívek lelkeit háborítja, hogy azok panaszt panaszra halmoznak a megyeház asztalára, s folytonos csendes zendülésben vannak tartva emiatt.
Topándy pipával kínálja az érkező hivatalos végrehajtókat. Gyújtsanak rá.
Az alszolgabíró, Daruszegi Miklós, fiatal, harmincéves férfi, de szőke arca miatt még ifjabbnak tetszik. Azért küldték ellene a vicét és nem a főbírót, mert ez még új fűrész, jobban fog. Fiatal emberben több az erély, s arra nagy szükség van az istentagadóval szemközt.
– Nem pipázni jöttünk ide, tekintetes úr – szól szárazon az ifjú tisztviselő, gallérjába vetve hátra a nyakát tekintélyesen. – Hivatalos küldetésünk vagyon.
– Ejh, vigye az ördög a küldetésteket; ne tekintetesurazz engem, öcsém, gyere, igyunk egy kis papramorgót, aztán mondasd el az esküdteddel az ispánomnak, hogy mit izen a vármegye! Ha valami pénz kell, töresd fel a magtárt, vitess el annyi búzát, amennyiből a sportula kitelik, aztán ebédelj nálam, lesz még egypár cimbora, aki átjön a muzsikaszóra. Aztán majd reggel felé feltegyük a protokollumot!
Eközben folyvást fogta a végrehajtó hatalom kézcsuklóját, s erőtette befelé a belső szobába, s termetre sokkal erősebb levén amannál, közel állt hozzá, hogy az ostromló sereg vezérét foglyul ejtse.
– Kérem! Protestálok! Megtiltok minden konfidenciát! Ez komoly ügy!
A szolgabíró hasztalanul protestált a kényszerített menettetés közben.
Majdan segélyére érkezett a legale testimonium második része, az esküdt, Buczkay Ferenc úr, kurta, rövidtagú termetével, ki egy ideig passzív inerciával nézte principálisa hasztalan küzdelmét az in causam vocatussal.
– Ne izéljen a tekintetes úr, mert úgy segéljen, úgy megvasaltatjuk kezét-lábát, hogy jobban se kell!
Ezt mondván, esküdt úr gömbölyű orcája folyvást nyugalmasan mosolygott hosszú két bajuszával, mint a hold, mikor egy hosszú felhő akad előtte keresztül.
– Megvasaltatnak? Hahaha! – kacagott fel Topándy. – Ezt már csakugyan szeretném megérni! Ugyan kérem, veressék rám azt a vasat, már csak az újság kedvéért is; hogy elmondhassam, hogy rajtam is volt már lánc; csak legalább az egyik lábomra vagy az egyik kezemre! Átkozottul mulattatna!
– Uram! – szólt kezét kiszabadítva a szolgabíró. – Tanulja ön meg bennünk a hatóságot tisztelni! Mi önnek bírái vagyunk, a tekintetes vármegye által kiküldve azon megbízással, hogy az ön által okozott botrányoknak, melyek minden keresztyén lelket méltó felindulással töltenek el, valahára véget vessünk, és azokat gyökeresen megorvosoljuk.
Topándy bámulva mereszté szemeit a hatóság érdemes kiküldöttére.
– Tehát nem osztályigazítási végrehajtásról van szó?
– Koránsem. Sokkal magasabb ügy forog itt fenn. A nemes vármegye megsokallta az istentagadó, vallástalan merényleteket, s avégett küldött ki bennünket…
– Hogy nekem prédikációt tartsanak? Nem, szolgabíró úr, most már hozzák igazán azt a vasat, verjenek láncra, kötözzenek meg, mert én kötözetlen nem hallgatok prédikációt! Fogjanak le, ha ájtatos beszédet akarnak hozzám tartani, mert én különben harapok, mint a veszett állat.
Szolgabíró úr megretirált ifjú bátorsága dacára; hanem esküdt úr most is csak mosolygott, s a kezét sem vette elő a háta mögül.
– Ugyan, tekintetes úr, ne bolondozzék, mert úgy segéljen, elvisszük a Rókus-kórházba, s ráadjuk a cvangszjaklit.
– Ördög bújjék belétek! – mérgelődött Topándy, neki-neki indulva a két bírónak, s megint visszahátrálva az esküdt zavartalan mosolygó képe elől. – Hát mi baja a vármegyének velem? Loptam én el valakitől valamit? Gyújtogattam? Gyilkoltam? Hogy ilyen nagy erőszakkal jöttök rám.
Szolgabíró úr kész szónok volt: egyszerre a mondott szóra felelt:
– Igenis, rabolt ön: mások lelke üdvét rabolta el! Igenis, gyújtogatott öni Igaz hívek lelki békességét gyújtogatta fel! Igenis, gyilkolt ön! A gondjai alá bízottak lelkét gyilkolta meg.
Topándy úr látva, hogy nincs menekülése, kérőleg fordult a szolgabírót kísérő pandúrokhoz:
– Fiaim, ti szárnyatlan kérubinok, jöjjön ide hozzám kettő közületek, s fogjon meg, hogy el ne szaladhassak!
Azok csakugyan szót fogadtak neki, s rátették a kezeiket.
– No, szolgabíró öcsém, most már papolj!
Szolgabíró urat bosszantá, hogy semmiképpen nem tud komoly színezetre válni e szomorú jelenés.
– Legelsőbben is azon ítélet végrehajtása végett jövök, melyet a tekintetes vármegye karhatalommal kénytelen ön ellenében foganatosítani!
– Meghajtom fejemet– hörgé szarkasztikus megalázással Topándy.
– Ön többrendbeli felserdült ifjakat és leányzókat tart udvari cselédsége között, kik itt levén születve, önnek vétkes hanyagsága miatt mindekkorig meg sincsenek keresztelve.
– Kérem alássan, a kutak általános kiapadása…
– Ne szóljon közbe! – rivallt rá a szolgabíró. – Adta volna elő védokait ott és akkor, ahol és amikor vádoltatva volt; de ön az idézésre meg sem jelent, s makacsságilag elmarasztaltatván, most már hallgassa az ítéletet. Legelébb is azon ifjak és leányok, kik az ön portáján belül pogány módon tartatnak, a székvárosba fel fognak kísértetni s vallás szertartásai szerint megkereszteltetni.
– Vajon itt a kútnál nem lehetne mindjárt elvégezni velük?
A szolgabíró magánkívül jött dühében.
Esküdt úr azonban most is csak mosolygott:
– Ugyan, tekintetes úr, legyen esze. Hiszen nem kényszerít a vármegye senkit akarata ellen, hogy keresztyénné legyen. De valami valláshoz csak kell tartozni, no. Azért ha nem akar a tekintetes úr a cselédjeivel együtt a páterhez fáradni, hát elvisszük a rabbinushoz, s úgy is jó lesz.
Topándy úr nevetve fenyegeté meg ököllel az esküdtet.
– Csak nagy akasztófa vagy te! Mindig ki tudsz rajtam fogni. Már csak hát inkább a páterhez, mint a rabbihoz. De legalább a régi neveiket hagyjátok meg a cselédeimnek.
– Az sem engedhető meg! – viszonzá szigorúan a szolgabíró.
– Önszolgáinak olyan neveket adott, aminőket emberek viselni nem szoktak. Egyiket híják Piróknak, másikat Cinkének; egy leányzónak neve, pláne, isten bocsá’, Belzebub! Ki fogná e neveket kanonizálni! Ezek mindnyájan tisztességes, keresztyén naptárban megtalálható neveket fognak kapni; s aki őket eddig használt gúnyneveiken fogná nevezni, olyan bírságot fizet, mint aki felebarátját szándékosan szidalmazza. Hányan vannak, akiket ön ekképpen visszatartóztatott a keresztvíztől?
– Négy szolgalegény, három szolgáló meg két papagáj.
– Istenkáromló! Ön minden szavával arcul köpi az igaz hívőket.
– Peckeltesse fel, kérem, a számat, hogy ne káromolhassak!
– Valóban rákerülhet még a sor.
– Hívassa ön elő az illetőket!
Topándy hátrakiáltott mögötte álló hajdújának:
– Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprűnyelet, aztán meg a Kakukfüvet meg a Macskalábat; örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a mennyországba, kapnak egy szűrt meg egy pár fejelés csizmát meg egy kulacsot, amiből sohasem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye adja.
– Én azonban komolyan fölkérem önt – szólt az ifjú bíró lábhegyére emelkedve –, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel, nem titkol-e ön el valakit.
– Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit? Nem, édes öcsém; én biz az ördög barátságát sem keresem; fogjon magának embert, ha tud.
– Nekem mandátumom van önt megesküdtetni.
– Csak tartsa zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolcvan forint ára zabot a magtáramból, az a bírság, mert én nem esküszöm.
– Nem esküszik?
– Nem én. Ha parancsolja, káromkodom; igen szépen tudok; félóráig elkáromkodom anélkül, hogy ismételném magamat. Ismét a mosolygó esküdt interveniált.
– Mondja hát becsületszavára a tekintetes úr, hogy a kiadottakon kívül nincs senki a cselédsége között, aki meg ne volna keresztelve.
– No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a „cselédségem között” többé egy teremtett pára sem, aki pogány volna.
S e mentalis reservata mellett, úgy ahogy, kissé szürkén, csakugyan kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a cigányleány, akit hatéves korában sátorozó cigányoktól vett meg két márjáson meg egy süldő malacon, most már, kilenc év után, nem tartozott a cselédsége közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. Az pedig még most is azt a pogány nevet viselte, amit a ponyva alatt kapott a nádas berekben. Most is Ciprának hítták.
Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alól az istentelen.
– Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének?
– Igenis van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyíltan bevallják, e tisztelettételeikben botrányosan megháborítja.
– Már példának okáért?
– Itt átellenben van az udvartelke tekintetes Sárvölgyi Nepomuk János úrnak, aki igen kegyes ember.
– Ellenkezőleg tudom: mindig imádkozik, ami arra mutat, hogy nagyon sok bűnének kell lenni.
– Azt megítélni nem önre bízatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s a törvény tartozik annak védelmet szerezni.
– No hát hogyan botránykoztattam meg e jó urat?
– Sárvölgyi úr nemrég egy szép nagy szent Nepomukot festetett a háza homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga van lefestve, térden állva.
– Tudom. Láttam.
– Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidáris betűkkel a térdeplő alak felé: „Mi fili, ego te nunquam deseram”.
– Azt is olvastam.
– A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta, hogy csúfondáros kezek hozzá ne férhessenek.
– Az nagyon okosan volt téve.
– Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltűnt a latin mondat a képről, s helyette ez állt ott: „Majd elmégy előlem, te vén képmutató!”
– Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit.
– Igenis, hogy csak ön tehet róla. A piktor, aki a képet készíté, kérdőre fogatván, kivallá, és hivatalosan konstatáltatott, miszerint ön fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy az alapfestésen olajban ez utóbbi mondatot írja a képre, s annak tetejébe fesse azután vízfestékkel a másik mondatot, hogy így a legelső zápor lemosván a felső festést a képről, a derék buzgó férfiú saját házában undokul és nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön, uram, hogy az ilyen tréfák a törvény keze által meg nem toroltatnak?
– Én nem szoktam semmit hinni.
– Egyebek között pedig hinnie kell önnek azt, hogy a törvényszék önt először is a becstelenítési bírságban, másodszor pedig az okozott kijavítási költségekben, amik a kép levétele s ismét föltevése, közben történt kitataroztatása által támadtak, elmarasztalta.
– Egy csepp felperesi ügyvédet sem látok itten.
– Miután felperes az őt illető részt a törvényszék rendelkezésére hagyta, hogy jótékony célokra fordíttassék.
– Jól van. Tessék a granáriumot feltöretni.
– Nem tesszük azt – szólt bele az esküdt. – Majd szépen elhúzzuk a regálékból, mikor kiosztják.
Topándy nevetett.
– Szolgabíró uramöcsém, ugyan, hiszi ön azt, ami a bibliában van, mind?
– Igaz keresztyén vagyok.
– Akkor hát apellálok a hitére. Egy helyen az áll, hogy valamely láthatlan kéz valamely pogány király – ha jól mondták, hát Belzázár – szobájában egyszer ezeket a szavakat írta fel: „méne, tekel, fáresz”. Ha akkor írhatta, mért ne írhatta volna most is azt a másik mondást? S ha zápor volt, aki lemosta a kegyes diák szavakat, tessék beperelni a záport, ő a hibás.
– Ezek mind igen nyomatékos ellenvetések, s megtehette volna ön mindezeket a törvényszék előtt, ahova idézve volt; apellálhatott volna is egész a szeptemvirátusig; de miután meg nem jelent, mármost tessék elviselni makacssága következményeit.
– Jól van. Megadom az árát – szólt nevetve Topándy. – De ugyebár, mégiscsak jó vicc volt ez tőlem?
A szolgabíró haragos arcot mutatott.
– Még egyéb jó viccekre is rá fogunk térni, csak tessék végigvárni a dolgot.
– Tehát még hosszabb is a bűnrovás?
– Ha szigorúan kutatnók, nem lenne vége. A legsúlyosabb vád, ami önt terheli, a szent helyek profanálása.
– Hogy én profanálnék valami szent helyet? Hiszen negyven év óta még csak harangláb közelében sem voltam.
– Ön egy hajdan kegyes szertartásokra használt helyet most tivornyatanyává alakított át.
– Ah, arról van szó? Disztingváljunk, kérem. Hely és hely között nagy a különbség. A vörös barátok klastromát tetszik érteni? Az nem templom. Boldogult emlékezetű József császárunk törölte el őket, s államfelügyelet alatt lőnek jószágaik kótyavetyére bocsátva, minden rajta levő épületekkel egyetemben. Így jutottam én is a kolostor kertjéhez; ott voltam a kótyavetyén, ráígértem, s rajtam maradt. Voltak rajta épületek is, de hogy valamelyik templom lett volna, azt én nem tudom, mert már akkor minden tárgyat, ami megmozdítható volt, elvittek onnan, én csak a puszta falakat találtam. Nem is volt az adásvevési szerződésben kikötve semmi servitus, hogy mire használjam az épületet. Ebben, úgy tudom, mások sem voltak skrupulózusok. Mária-Eichban tudok egy kolostort, ahol a hajdani oltár helyén áll a boglyakemence, s a kórusban tartja a sváb a kukoricáját, akinek e tisztes régiség tulajdonába ment át, sőt egy Duna melléki városban látható az a volt kolostor, melyet az aerarium maga kórházzá alakított át.
– A példák nem szolgálnak önnek mentségére. Ha a sváb paraszt az isten áldását azon helyen tartja, ahonnan egykor azt kérték, ez nem szentségtörés; az aerarium is kegyes dolgot követ el, midőn a testi szenvedőket ápoltatja ott, hol egykor a lelki szenvedések nyertek vigasztalást; de ön a birtokába jutott falakat bemázoltatta ocsmány képekkel.
– Kérem, kérem. Azok mind a classica litteraturából vannak válogatva. Illusztrációk Béranger és La Fontaine költeményeihez: „Mon curé, – Les clefs du paradis, – Le scapulier, – Les cordeliers du Catalogne” et cetera. Mind igen kegyes tárgyak.
– Tudom. Ismerem őket eredetiben. Magányszobáját körülrakhatja velük kegyed, hanem ezúttal hozék magammal négy kőművest, akik azokat, ítélet szerint, ama falakról levakarják.
– Valóságos iconomachia! – kiálta fel kacagva Topándy, ki igen nagy örömét találta abban, hogy balgaságaival egy egész vármegyét így magára tudott lázítani. – Iconoclasterek! Képostromlók!
– Még egyebet is fogunk ostromolni – folytatá a szolgabíró. – Azon helynek kriptája is volt. Hát a kriptából mi lett?
– Az most is kripta.
– Mi van benne?
– Ami kriptában szokott lenni: áldott emlékű halottak, akik nyugosznak fakoporsókban, s várják a feltámadást.
A szolgabíró kétkedő arcot csinált: nem tudta, higgye-e ezt vagy ne.
– Hát mikor ön és dévaj cimborái bacchanáliáikat tartják ottan?
– Tiltakozom a bacchanál szó ellen.
– Igaz: még több! Erősebben kellett volna bélyegeznem azt a mulatságot, ahol botrányosan nekivetkőzve, elöl egy nyársra szúrt pecsenyét hordozván, az egész társaság olyan gúnydalokat énekel, minők a „Megálljon kend!” – és a „Hetes, nyolcas…”, s úgy tart botrányos körjáratot a kastélytól a kolostorig.
– A hatóság nagyon el lehet ellenem keserülve, ha botrányt lát abban, hogy egy csoport jókedvű ember pőrére vetkőzik, mikor melege van; ami pedig a gúnydaloknak nevezett nótákat illeti, azoknak olyan ártatlan szövegük van, hogy akár nyomtatásban olvassák, melódiáik pedig éppen nagyon kegyesek.
– Hisz éppen az a botrány, hogy kegyes dallamokat paródiáznak, triviális szövegre alkalmazva. Már mire való a kártya nyolc lapját mint himnuszt végigénekelni? S ha jókedvük van önöknek, miért mennek vele a kriptába?
– Tetszik tudni, egy kis torra.
– Igen – bakatorra! – vágott közbe az esküdt.
– Én is azt értettem – monda nevetve az ateista.
– Micsoda? – pattant fel a szolgabíró, ki most kezdte érteni a fakoporsókban nyugvó halottak enigmáját; tehát az – pince?
– Persze, hogy pince; soha jobb pincém nem volt, mint az.
– S a halottak és a koporsók?
– Huszonöt akós gömbölyű koporsók, tele borral. Jöjjön, uramöcsém, kóstoljuk végig, bizony nem bánja meg.
A szolgabíró most már igazán dühbe jött; a düh oroszlánnyá tette, úgyhogy képes volt a hatalmaskodó kezéből másodszor saját erejével kirántani keze csuklóját.
– Vége legyen minden enyelgésnek! Ön itt törvényhatósága előtt áll, akivel nem lehet komázni. Adja át a kolostor kulcsait, hogy a profanált helyet letisztíttassam!
– Tessék betöretni az ajtaját.
– Ugyan már nem sajnálna egy ép závárt elrontani? – szólt közbe esküdt úr.
– No hát ígérjék meg, hogy legalább egy hordóból fognak kóstolni egy gyűszűnyivel: akkor kinyitom az ajtót; mert én sub titulo „klastrom” ki nem nyitok semmi ajtót, hanem sub titulo „pince” szívesen akárhányat, s abban az esetben még fizetek is készpénzzel.
Esküdt úr megrántá szolgabíró úr kabátját: az okosabb enged, a szigornak is van határa.
– Jól van, esküdt úr meg fogja kóstolni, én bornemissza vagyok.
Topándy néhány szót súgott hajdúja fülébe, mire az hirtelen eltávozott.
– No lássa, tekintetes öcsémuram, utoljára mégis csak megegyezünk; mármost tehát lássam a kontót; mivel tartozom a vármegyének, amiért a barátokat megsértettem?
– Itt a felszámítás: az „aktus” díja 200 forint, a perköltségek mennek három forint harminc krajcárra.
(Ezelőtt harminc évvel történt.)
– Továbbá?
– Továbbá az elmarasztalt kárára történt reparatúra s a mostani utazás, asszisztencia, forspont, a falmeszelő kőművesek napszáma és diurnumok; együtt összességgel tesznek kétszáznegyvenhárom forintot és negyven krajcárt.
– Nagy pénz, de csak kikerül valahonnan.
E szóknál Topándy úr kihúzott egy kétfogantyús fiókot a szekrényéből, s azt mindenestül odacepelvén, letevé a nagy diófa asztalra, a végrehajtó hatalom elé.
– Itt van!
A hatóság érdemes tagjai elébb elszörnyedve hökkentek vissza, azután elkezdtek kacagni.
Az a szekrényfiók tele volt-nem tudom egy szóval kifejezni, hogy mivel – tulajdonképpen, szoros értelemben véve – papirossal. Volt abban nagy mennyiségű ócska bankó, egy része a devalváció előtti, más későbbi idejű, még forgalomban levő: hosszú bankó, fekete bankó, veresfoltos bankó; – azután: elviselt kártyák, tarokk, svájci, francia, régi teátrumcédulák, vásári képek, utcai humor ismert szüleményei: a szabó, ki kecskén lovagol, az ördög, ki a rossz asszonyokat elviszi, szimándli-oklevél új házas férj számára, ahol az asszony seprűvel veri térdeplő urát, a nagybajuszú nürnbergi polgármester képe meg egy csomó levélboríték, aztán ismét bankjegyek, és mindez összevissza hányva, dúlva aszerint, amint hol egy tucat kártyát kellett benne megtalálni, hol egy cimboranevettető képet előturkálni, hol egy forintnak nevezett bankjegyet kellemetlen adakozás lerovására kivadászni.
Topándynak ez volt a takarékpénztára.
Az ezüst- és aranypénzt el szokta költeni, hanem amit bankóban fizettek neki, s amit múlhatlanul el kellett fogadnia, évről évre begyűrte ide, kártyák, bolond képek, színlapok gyűjteménye közé, s a felsokasodott értékhalmazt csak olyankor szellőzteté, amikor, mint most is, valami kényszerű vendéglátáson kelle átesnie, amit úgy hínak, hogy egzekúció.
– Tessék, kérem alássan.
– Micsoda? – riadt fel a szolgabíró. – Mi válogassuk ki ebből a kazalból, hogy melyik a pénz, melyik nem az?
– No, mert én nem vagyok olyan jártas a megítélésében, hogy a sok közül melyik kelendő még, melyik esik forgalmon kívül. Egyébiránt igaza van uramöcsémnek; én tartozom leszámlálni, uraságtok átvenni.
Azzal belemarkolt a kincshalmazba, s amint a markából kimaradt az összegyűrt papírok füle-farka, egyenkint előhúzogatta őket.
– E jó, e nem jó. E még új; e biz szakadt. Hát ennek melyik a képes fele? Ez öt forint, ez tíz forint. Ez a makk alsó.
Közbe-közbe aztán egy kis vitája is támadt, mikor holmi pezsgőspalackról elhámlott bor-etikettet is odaszámlált: hogy ez tíz forint.
Az urak kifogást tettek ellene; azt csak dobja félre.
– Micsoda, hát ez nem pénz? Ennek pénznek kell lenni. Ez francia bankó. Rá van írva: 10 frt., fizeti Cliquot, csak oda kell neki vinni.
Majd meg egy-egy tréfás képet kezdett el magyarázni, s alkudozott a hatósággal, hogy hát azt mennyiben veszik el; ő nagy pénzen szerezte meg.
Végre esküdt úrnak kelle ismét interveniálni, mert különben a likvidációnak holnap estig se lett volna vége, ő aztán sok kereséssel mint műértő ember, kifogdosott a kazalból kétszáz és negyvenhárom forintokat.
– Kérek egy kis vizet, szeretném a kezeimet megmosni – szólt esküdt úr e munka után, úgy érezvén magát, mint aki szemetes búzát szemelgetett.
– Mint Pilátus az ítélet után! – csúfolódék Topándy. – Mindjárt lesz minden. Most már vége a törvényes manipulációnak; most nem legale testimonium és incattus, hanem vendég és gazda vagyunk.
– Isten mentsen! – tiltakozék az ajtó felé hátrálva szolgabíró úr. – Nem akként jöttünk. Semmi alkalmatlanságára sem akarunk tovább lenni.
– Alkalmatlanságomra? – szólt felkacagva a bűnhődött. – Hát azt hiszi uramöcsém, hogy ez nekem alkalmatlanság volt. Sőt a legválogatottabb mulatság! Nem adnám ezer forintért, hogy a vármegyét így magamra bőszíthettem. Ez pompás volt. Egzekúció! Brachium! Törvényesen kiirtandó festett képek! Inkvizíció az én nótáim felett! Egy esztendeig fogok élődni ezen a tréfán. S majd meglássák uramöcséim, teszek én még olyat, gondolok én ki majd valamit, hogy vason kísérnek be a vármegye házához; egy bataillon katona jön ki értem, s megtesznek a porkoláb fiává! Hahaha! Vesszek meg, ha még ezt ki nem csinálom. Ha úgy egy esztendőre betennének a kóterbe! Aztán fűrészeltetnék velem a fát a vármegyeház udvarán, s tisztíttatnák velem a vicispán csizmáit! Klasszikus gondolat! Nem halok meg, amíg ezt meg nem érem.
Eközben előjött a hajdú a parancsolt mosdóvízzel; a másik ajtón pedig benyitott a másik hajdú, s egész barátságosan meginvitálá a vendég urakat.
– A nagyságos asszony kéreti a tekintetes urakat, szívesen látja egy kis villásreggelire.
A szolgabíró kétkedve nézett az esküdtre, az elfordult mosdani, és a tenyerébe takarta el nevető arcát.
– Kegyed nős? – kérdé a szolgabíró Topándytól.
– Óh nem – felelt az –, nem feleségem. Testvérem.
– Azonban mi ebédre vagyunk híva a szomszédba.
– Sárvölgyihez? Óh, ez nem tesz semmit; mikor az ember Sárvölgyinél akar ebédelni, igen jól teszi, ha elébb nálam reggelizik. Különben egy ital bor ígéretét mint conditio sine qua nont már bírom; aztán meg egy hölgy meghívását gavallér embernek nem is lehet visszautasítani.
E legutóbbi indok csakugyan döntő volt: egy hölgy meghívását lehetetlen visszautasítani, még azon esetben is, ha az ember fegyveres erővel rendelkezik. Ennek az erőszaknak engedni kell.
Szolgabíró úr engedé a harmadszori merényletet sikerülni, hogy karjánál fogva az ebédlőterembe bevonassék.
Topándy fennhangon parancsolá a hajdúknak, hogy a pandúrokról és kőművesekről gondoskodjanak, legyen nekik enni-inni való elég, s midőn a szolgabíró ellenvetéshez készült, bevágta az útját a szóhoz:
– Kérem, most már vége az egzekúciónak, tessék meggondolni, hogy azok a jámbor fiúk a kolostor falairól kaparják a meszet, a festékpor a mellükre száll; az én bűnöm miatt kár ne essék a közbátorság őreiben. Tessék: itt jön a húgom.
A szemközti ajtón jött a fent nevezett nagyságos asszony.
A nagyságos asszonyt alig lehetett többre becsülni tizenöt évesnél; tiszta fehér ruha volt rajta; akkori divat szerint bokáig érő, s körül csipkével fodrozva, karcsú derekán széles rózsaszín szalaggal átszorítva; arcszíne kissé barna volt és halavány, de annál pirosabbak gömbölyű ajkai, amik ha beszédre hasadtak, a leggyönyörűbb gyöngysor fogat engedték elévillogni bársonyuk közül; két sűrű szemölde csaknem összeért homlokán, s hosszú szempillái alól két nyugtalan fekete szem villogott elő olyan, mint a szén, melynek fele még izzó parázs.
Szolgabíró úr csodálkozott rajta, hogy ilyen fiatal testvére van Topándynak.
– Az én kedves vendégeim! – szólt Topándy, bemutatva a törvénytevő urakat őnagyságának.
– Ah! Tudom! – szólt az ifjú asszonyság vidám, csevegő hangon. – Maguk őkelméhez egzekúcióra jöttek. Nagyon jól tették: úgy kell neki. Maguk még századrészét sem tudják, hogy micsoda istentelenségeket követ el ez az ember, mert ha tudnák, régen háromszor is fejét vették volna.
Szolgabíró úr igen csodálatosnak találta a testvéri elismerésnek ez őszinte nyilatkozatát; hanem azért csak helyet foglalt az asztalnál őnagysága mellett.
Az asztal meg volt rakva hideg sültekkel és aszúborokkal. Őnagysága tartotta beszéddel és ízletes falatokkal a szolgabírót; az esküdt a háziúrral poharazott csendesen, azt nem kellett kínálni.
– Higgye el – szólt őnagysága a szolgabíróhoz –, hogyha ez az ember valaha a pokolra, jut, ennek extra szobát nyitnak ottan, annyira megérdemli. Én már kifáradtam a megjavításában.
– Nagyságod régóta itt mulat a tekintetes úr házánál? – kérdezé szolgabíró úr.
– Óh, már tíz esztendő óta.
(Vajon hány esztendős lehet akkor ez az asszonyság? – gondolá magában a szolgabíró, és nem tudott rá magának megfelelni.)
– Képzelje csak, miket tesz még! A minap egy régi szentet kiállított a szőlőbe madárijesztőnek, egy rossz kalappal a fejében.
Szolgabíró úr szemrehányó fejcsóválással fordult a vádlotthoz. Ebből megint nem jó lesz, ha a vármegye elé kerül.
– Ne beszélj, hugám, ha nem értesz hozzá – magyarázá Topándy. – Az egy ócska Pilátus-szobor volt, ki a hajdani kálváriáról maradt itten.
– No hát az is csak szent volt! – bizonyozék a villogó szemű hölgy.
Szolgabíró úr kezdett emelkedni a székéről. (Furcsa nevelésben részesülhetett őnagysága, ha még azt sem tudja, hogy ki volt Pilátus.)
Topándy mértéktelen hahotában tört ki. Azután, mint aki a bántalmat, melyet nevetésével okozott, egy komoly szóval helyre akarja hozni, jámbor ábrázattal mondá a hölgynek:
– És ha neked igazad van, nem kegyes tett volt-e tőlem, hogy egy olyan derék férfiúnak, ki állomásától meg lett fosztva, állandó alkalmaztatást szereztem, s minthogy hajadon fővel járt, még fel is kalapoztam az idők viszontagságai ellen? De ne traktáld te szolgabíró urat mostan kegyes kriminalitásokkal, hanem inkább azzal az őzpecsenyével; látod, hogy nem mer hozzányúlni.
Őnagysága aztán úgy tett, ahogy mondva volt.
Szolgabíró úrnak enni kellett; először, mert szép asszony kínálta, másodszor, mert valóban igen jó volt minden, amivel kínálta, sőt nemcsak enni, de inni is kellett, mert poharába töltött, s koccintásra szólította fel, s ő maga ment példával legelöl. Őnagysága csak úgy hajtotta fel a villogó nedvet a pohárból, mintha tiszta víz lett volna. És azok a borok valóban igen erősek voltak. Szolgabíró úr nem tagadhatta meg őnagysága szép szemeitől, hogy részt vegyen bennük.
A tiltott gyümölcs édes. Ezt szolgabíró úr erősen tapasztalá, amennyiben a tiltott gyümölcsök közé sorozhatni azon villásreggelit, melyet az ember egy istentelen házánál vesz magához, ellopva az étvágyat az utána következő ebédtől, melyre egy jámbor férfiúhoz hivatalos.
Az étekfogatoknak pedig nem akart vége lenni. A hideg étkek után következtek a friss sültek, s a szép ifjú hölgy oly szívesen tudott kínálkozni, hogy szolgabíró úr nem állhatott ellent.
– Még ebből a friss majoránnás kolbászból! Én magam készítettem tegnap este.
Szolgabíró úr bámult. Őnagysága ilyennel is foglalkozik? Mikor elfogyott a kolbász, szót is tett emiatt.
– Az ember pedig azt hinné, hogy e szép kezek egyébbel sem foglalkoznak, mint hímzéssel, zongorázással és aranyszegélyű lapok forgatásával. Nagysád olvasta már az országgyűlési almanachot?
Erre a kérdésre Topándy hahotával felkacagott, az esküdt eltakarta a száját az asztalkendővel, a nevetés a torkán akadt; a szolgabíró el nem tudta képzelni, hogy mi nevetséges lehetett a kérdésében.
Őnagysága egészen elfogulatlanul válaszolt:
– Óh, annak igen szép nótája van; ismerem. Ha meghallgatják, hát eldanolom.
Szolgabíró úr gondolá, hogy itt egy kis félreértésnek kell lenni; hanem ha őnagysága dalolni akar, azt azért nagyon örömest el lehet hallgatni.
– Melyiket kívánják, a „Bécs város”-t vagy a „Rózsabimbó”-t?
– Mind a kettőt! – szólt a háziúr – s ráadásul még a legújabb országgyűlési nótát: „Szállj le csak a keresztről, repülj a jegenyére”. Hanem gyerünk innen az ebédlőből éneket hallgatni, itt villákkal, tányérokkal zörögnek, menjünk át a húgom szobájába. Ott fog ő magyar zongora mellett énekelni. Látott már magyar zongorát, uramöcsém?
– Nem emlékezem rá.
– No, az nagyon szép. Azt meghallgassa! A hugám remekül játszik rajta.
Szolgabíró úr karját nyújtá őnagyságának, s a társaság átment a benyílóba. Az volt őnagyságának a szobája.
Igen díszes, elegáns szoba volt, a bútorzat mahagóni és ébenfa, gazdag faragványokkal és aranyozással; roppant üveges szekrények s nehéz selyemfüggönyök; hanem az a lényeges különbség volt mégis közte és más úrhölgyek szobája közt, hogy ezek a drága kelméjű tárgyak mind nem hasonlítottak alakjaikra és rendeltetésükre nézve a pipereszobák megszokott alkatrészeihez.
Az egyik szegletben állt egy szövőszék – mahagóni fából, elefántcsonttal kirakott osztovátával; most is egy félbenhagyott szövet volt még rajta, melybe virágok, pillangók, madarak voltak szőve csodálatos finomsággal.
– Lássa – szólt a fiatal hölgy –, ez az én hímzőasztalom. Azt az abroszt is én szőttem, amiről ma reggeliztünk.
Csakugyan különös nevelést kapott!
Mellette állt egy kerekes rokka és egy orsós guzsaly, amarra len, erre tépett selyem kötve, az elefántcsont orsó oda volt dugva a selyem közé.
– Ez pedig az én könyvtáram – szólt a hölgy a faliszekrényekre mutatva.
A faliszekrények üvegajtain keresztül sorba állított tékája látszott mindennemű konyhászati palackoknak. Legalul a nagy fóliánsok, a gyümölcságyon érő mindenféle ecetek; másik sorban télire eltett ugorkák, azután fel egész a plafondig minden néven nevezhető gyümölcsök befőttjei ragyogó épségben, befejezve egy sor gyümölcsszesszel, amely ahány üveg, annyiféle színű volt.
– Pompás könyvtár! – monda rá esküdt úr, míg a szolgabíró még most sem bírt tisztába jönni afelől, hogy miféle úrhölgy lehet az, aki az ilyesmit könyvtárnak nevezi.
A nehéz brokát függönyök, mik az alkovenben rudakra kifeszített sátort képeztek, szinte föltárták titkukat; a fiatal hölgy fölemelé a függönyt, s naivul mondá:
– Ez az én alvóhelyem.
Egy cifra gyékény a padlóra leterítve, aztán semmi egyéb. Különös neveltetés, nagyon különös.
Az ágy mellett állt egy nagy rézkalitka.
– Ez az én kedves madaram – szólt a szép hölgy a benne lakó állatra mutatva.
Az volt egy nagy fekete kakas, mely egyszerre berzenkedve állt fel, amint az idegenek közelébe léptek, s aggodalmas kotkodával ütött lármát, veres sisakos fejét rázva haragosan.
– Lássa, ez az én öreg pajtásom, aki rám vigyáz, s egyúttal órám is, aki hajnalban fölkelt.
És a hölgy tekintete egészen érzékennyé vált, midőn kezét benyújtá a haragos állathoz, melyhez az gyöngéd enyelgéssel vagdalt, ismerős tréfás gógatását hallatva.
– Mikor kinn járok, akkor szabadon jár, és kísér, mint a kutya.
A fekete szörny addig, míg az idegeneket látta, csak a csendesebb hangokon jelenté, hogy tudomást vett ittlétükről, hanem amint Topándy is előlépett, egyszerre oly hadilármát csapott, mintha az egész puszta tyúktelepeit mind fel akarná lármázni, hogy róka jár a kertben. A nyakán fel volt borzolva minden toll, mint egy spanyol inggallér.
– Majd mindjárt el fog ez hallgatni – biztatá a vendégeket az ifjú hölgy –, mihelyt a muzsikát meghallja.
Lássuk hát azt a magyar zongorát!
Az pedig egy cimbalom volt. Az igaz, hogy remekmű, ébenfából, gyöngyházzal kirakva; a húrszorító szegei ezüstből, a feneke színes famozaik, a húrokra fektetett két cimbalomverő fogantyúja piros koráll; az állvány, melyen a cimbalom nyugszik, remekbe dolgozott asztalosmű, mely erős hangfeneket képez a hangszer alatt, s előtte a kis gömbölyű karatlan szék piros bársony, arany tigriskörmű lábakkal.
Hanem az mégis különös, hogy egy fiatal hölgy a cimbalmot verje!
Azt a faluvégi hangszert, amit rongyos köpönyeg alá takarva szoktak hordani, csárdaasztalokra, felfordított hordók tetejére letenni, amibe konfidens parasztlegények széles talpú rézgarasokat szoktak hányni fizetésül; hogy az most itt mahagóni bútorok között jelenjen meg, s kíséretül szolgáljon egy fiatal hölgy éneke mellé, ki mintha zongora mellett ülne, saját aranykösöntyűs kezeivel veri ki a dallamot a panaszos hangszerből; aminek művészét megszoktuk torzonborz szakállal képzelni, nem is másképp, mint a dohánytalan pipával szájában, amit már csak keserű utóízéért színak.
S az egész cimbalomjáték olyan tréfás, olyan groteszk. A játszó karjai szüntelen rángatózásban; egész válla, feje mozog bele; nem olyan, mint a zongora, ahol az öt ujj elvégez mindent; a zongora viszonya a művészhez az, ami a nagyságos úré a gyermekéhez, kivel messze kézből beszél; de a cimbalmos „pertu” van a hangszerével.
A fiatal hölgynek olyan jól illett ez is.
Amint a cimbalomverőket kezébe vette, amint végigütögetett velük a kifeszített húrokon, arca valami új kifejezést vett föl; eddig, valljuk meg, sok együgyűség volt abban; most otthon érezte magát: ez az ő világa.
Két dalt énekelt el a vendéguraknak, mind a kettőt azok közé sorozzák, amiket nálunk „országgyűlési nóták” név alatt ismerünk; ott szoktak keletkezni a jurátus-kávéházakban országgyűlések alatt, mikor még az ifjúságban több volt a kedély.
Az egyiknek szép bús dallama van: „Bécs várostól nyugatról keletre hidegen fúj a szél”. Vége az, hogy a Duna vize keserű, mert Pozsonynál sok keserű könyű hullott bele, „Melyet a hon nagyjai pergetnek, hogy Ragályi nem ment fel követnek”.
Most a patrióták takarékosabbak a könnyeikkel; hanem akkor nagyon sokat keseregtek a „Bécs város nótáján”.
Másik nóta volt a „Rózsabimbó, borostyán”, ennek is csinos dallama van; a szövege is ragyog szabadság oltáraitól, angyalaitól, szabadság koszorúitól s más efféle mitológiai tárgyaktól.
A fiatal hölgy keze alatt úgy zengett a húr, ajkán úgy csengett a dal, mintha azt a sok szép flosculust ő érzené legjobban, s neki kellene érte leginkább keseregni.
Még azután egy harmadik országgyűlési dalt is bocsátott közre, aminek már szatirikus tartalma van; de aminek szarkazmusa annyira lokalizált és személyekhez kötött, hogy mai világban nagyon kevesen tudnák már megmondani, mi az élc a keresztre repült varjúban s a példává lett taligás lóban.
Topándynak hallatlanul tetszett ez. El is daloltatta újra. Alkalmasint a papokat gúnyolta benne valaki, de úgy, hogy azt senki se értse, csak akinek meg van már magyarázva.
Szolgabíró úr egészen el volt bájolva ez egyszerű hangszer által. Sohasem hitte volna, hogy ezen ily virtuozitással lehessen játszani.
– De ugyan mondja meg, nagysád, hol tanult ezen a hangszeren játszani? – kérdé őnagyságától, csudálkozását nem bírva tovább rejteni.
E szóra őnagysága egyszerre oly kacagásba tört ki, hogy ha hirtelen meg nem kapja magát a lábával a cimbalom állványában, székestül együtt hanyatt esik. Így is, amint hajtekercsei akkori divat szerint „<ŕ> la girafe” egy magas teknőncfésűre voltak feltűzve, a fésű mindenestül kiesett a fejéből, s hosszú, hollófekete két hajfonadéka egész a padlóra omlott alá.
Erre a fiatal hölgy abbahagyta a nevetést, s miután szétbomlott haját sehogy sem sikerült többé a fésű körül elhelyeznie, hirtelen összecsavarta azt a fején, s a guzsalyából kirántott orsóval keresztültűzte. Pompásabb koronát nem lehet képzelni, mint ez volt.
S hogy elébbi dévajságát helyrehozza, ismét fölvette a cimbalomverőket, s elkezdett a cimbalmon valami hallgató nótát játszani.
Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami név nélküli ábránd volt az; ráma nélküli kép, láthatártalan táj. Valaki panaszol olyan hangon, amely inkább tréfa, valamit, ami nagyon komoly, ami elmúlt, nem is térhet vissza soha; amit nem vall meg senkinek szóban, beszédben, csak a zengő húrokra bíz, hogy adják tovább, unokáról unokára; – egy koldus dala, aki eltagadja, hogy király volt; – egy csavargó dala, aki eltagadja, hogy hazája volt, de mégis visszaemlékszik rá, s az emlék végigsajga dalon: nem érti, nem tudja senki; tán az sem, aki játssza, csak sejti, és elborong rajta. A pusztai szél az, melyről senki nem tudja, honnan jő, hová megy, az űzött felhő, melyről senki nem tudja: hol támad, hová vész. Egy otthontalan, tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, visszhangtalan, úttalan puszta… tele délibábbal.
Szolgabíró úr is elhallgatta volna azt napestig, akárhová lett volna tőle a szomszéd ház ebédje, ha Topándy azzal a szkeptikus észrevétellel föl nem zavarja, hogy íme egy hosszúra kinyújtott acélban mennyivel több lélek van, mint egy kétlábú állatban, mely azt állítja, hogy ő az Isten képe.
Ez ismét figyelmezteté, hogy a mindent tagadó házában van. Odakinn is megkondult a déli harangszó, s vele egyszerre rákezdé a fekete kakas is szárnycsattogtatva egyhangú őrszavát, mintha valami őrtorony trombitása volna, akinek a harangszóra kürtriadással jelt kell adni a lakosoknak.
Erre rögtön elmúlt a hölgy arcáról a méla búsongó kifejezés, letette a cimbalompengetőket, felugrott székéről, s természetes őszinteséggel kérdezé:
– Ugye, hogy szép dal volt ez?
– Valóban. Micsoda dal ez?
– Csitt! Azt nem szabad kérdezni.
Esküdt úrnak kelle figyelmeztetni szolgabíró urat, hogy ideje lesz már az elmenésnek, mert még egy „mulatság” várakozik rájuk.
Erre azután mind a négyen nevettek.
– Én nagyon sajnálom, hogy ilyen alkalommal volt legelőször szerencsém önnel megismerkedhetni – mondá búcsúzólag az ifjú tisztviselő, házigazdájával kezet szorítva.
– Én pedig örülök, hogy szerencsém volt: ajánlom magamat a viszontlátásig; azaz a legközelebbi egzekúcióig.
Most őnagyságához fordult a szolgabíró megköszönni a szíves fogadtatást.
E tisztelgésnél az ifjú hölgy keze után nyúlt, azon szándékkal, hogy kezet csókoljon neki; mielőtt azonban e szándékát kivihette volna, őnagysága egyszerre átkarolta a nyakát mind a két kezével, s olyan egészséges csókot nyomott az arcára, amilyet csak kívánhat valaki véletlen fejében.
Szolgabíró úr inkább megijedt, mint megörült e váratlan ajándékon. Őnagyságának csakugyan sajátságos szokásai vannak. Alig tudott felőle valamit, hogyan jutott ki az utcára ebből a házból. Az igaz, hogy a bor is a fejébe ment kissé, nem volt hozzá szokva.
Topándy kastélyától Sárvölgyi lakáig egy hosszú lóherés kerten kellett keresztülmenni.
E kert ajtajáig karonfogva vezette tisztitársát az esküdt, és csendesen ballagott mellette, hanem amint a kert árkán belül voltak, Buczkay uram azt mondta a szolgabírónak:
– Csak tessék előremenni, majd én utolérem; egy kicsit hátramaradok magamat kikacagni.
Azzal leült a földre, gyomrára feszítette a két öklét, s elkezdett hahotával kacagni, ahogy a torkán kifért; hanyatt vetette magát a fűre, a lábaival rugdalta a földet, és egyre kacagott.
Az ifjú tisztviselő aggódva gondolá magában: ez ugyan csúnyául becsípett a magyarádiból; mármost hogy menjek én egy ilyen részeg emberrel egy olyan kegyes férfiú házához?
Mikor aztán Buczkay eleget tett a természet azon kívánalmának, mely szerint a túlterhelt jókedv magnetizmusa illő mennyiségű kacagásban kénytelen magát kiüríteni, ismét fölkelt szépen a földről, leporozta ruháit, s a legkomolyabb képpel a nap alatt mondá:
– No, most már mehetünk.
Sárvölgyi háza abban nem hasonlított a magyar falusi lakokhoz, hogy míg azoknak a kapuja éjjel-nappal tárva áll, legfeljebb egypár szelindek őrzi az udvart, az is csak inkább azért, hogy a vendégek kabátjára sáros talpai nyomát nyájaskodása jeléül odatenyerelje: addig Sárvölgyi lakása, mint valami városi épület, körül volt kerítve kőfallal, kapuja, kis ajtaja mindig zárva, s a falkerítés végig vasszegekkel feltüskézve; még – ami hallatlan a falusi házaknál – csengettyű is volt alkalmazva az ajtófélre, azzal kellett jelt adnia, aki be akart jutni.
A tekintetes urak jó egy óranegyedig csöngettek ott az ajtón, már esküdt úr arra fakadt, hogy bárcsak senki se nyitná ki, míg végre csoszogó léptek hangzottak a folyosóról, s valami rekedt, sikongó asszonyi hang elkezdé vallatni a kívül levőket.
– No, ki a?
– Hát mink vagyunk.
– Kik azok a mink?
– A vendégek.
– Miféle vendégek?
– A szolgabíró meg az esküdt.
Erre aztán nagy nehezen félretolták a tolózárt, s megjelent a kérdezgető: egy asszonyság, aki életkorára nézve úgy egy kissé „szüret után” van. Egy piszkos fehér konyhakötény volt eléje kötve, azon alul egy másik kék konyhakötény, az alatt meg egy harmadik tarka kötény. Ennek az asszonyságnak az volt a luxusa, hogy mentül több szennyes kötényt kössön fel maga elé.
– Jó napot, Boris asszony! – üdvözlé őt ismerősül az esküdt – bizony majd alig akart bennünket beereszteni.
– Engedelmet kérek, hallottam, hogy csengetnek, de nem jöhettem mindjárt, mert a rántott hal a serpenyőben volt, azt meg kellett várnom, míg kisül, aztán annyi rossz ember jár ám itten, koldus, csavargó, armer Reisender, hogy az embernek mindig zárva kell tartani az ajtót, s meg kell kérdezni, hogy ki van odakinn.
– Jól van, Boriska lelkem, hát csak nézzen utána annak a sülthalnak, hogy meg ne égjen, majd rátalálunk mi valahol a tens úrra. Elvégezte-e már az imádságát?
– De bizony megint újrakezdte. Halottra harangoznak, s ilyenkor egyet szokott még imádkozni a megboldogult lelkéért. Ne verjék ki belőle, kérem, mert akkor egész nap morog!
Boris asszony bevezette az urakat egy nagy szobába, mely a terített asztalról sejtve, ebédlőül szolgált; különben valami kegyes votiv-teremnek nézhette volna a belépő, annyira fel volt ékesítve azon megdicsőültek képeivel, kiket, mert hozzájuk felemelkedni fáradságosabb, szeretünk magunkhoz levonni.
És abban van is sok magasztos! Egy Krisztus-kép, ki a Golgotára vitt kereszt terhe alatt lerogyik, a bánatos özvegy szobájában; egy „mater dolorosa” képe az aggódó anya lakában; egy szent szűz haut-relief, oly szeplőtlen fehér, mint maga a dicső eszme, a hajadon ágya fölött; egy báránykás gyermekkép, a Keresztelő János és a kis Jézuska, mit az alvó gyermek maga mellé fektet vánkosára, hogy angyalokkal álmodjék, bizony megragadó, szívemelő, tiszteletre méltó jelenetek; az emlék, mely hozzájuk vezet, szent és örökkévaló, az áhítat, mely előttük térdepel, ihlett, tiszteletre méltó; – de visszataszító látvány a farizeus lakása, ki körülrakja magát szentek képeivel, – azért, hogy azt az emberek lássák.
Sárvölgyi sokáig hagyta várakozni vendégeit, akik egyébiránt nem voltak türelmetlenek.
Jövetelét nagy csengetés előzte meg, azzal szokott jelt adni a konyhában, hogy a tálaláshoz lehet készülni. Nemsokára benyitott maga.
Magas, száraz ember volt, termetére keskeny, s még e szűk termethez oly kicsiny feje volt, hogy alig lehetett elhinni, hogy az a fej arra mind használható, amire más emberé. Simára borotvált arca nem árulá el életkorát, arcbőre olajsárga volt, középütt mozdulatlan rézveres foltokkal, szája kicsiny, álla összenyomott, orra aránytalanul nagy és kellemetlenül görbe.
Igen nyájasan szorított kezet a vendég urakkal: esküdt urat már régebben volt szerencséje ismerni, hanem szolgabíró urat láthatni most éri először a különösen megtisztelő szerencse.
Hanem bármilyen nyájas volt, arcának egy vonása sem mozdult soha.
Szolgabíró úr arra látszott fogadást tenni, hogy ma egy szót sem fog szólni. A társalgás egész terhe esküdt úrra jutott.
– Szerencsésen bevégeztük az egzekúciót.
Ez volt természetesen a társalgás megkezdésére legalkalmasabb téma.
– Óh, én eléggé sajnálom azt, hogy ennek így kelle lenni – sóhajta Sárvölgyi. – Én különben Topándyt, bár engem szüntelen üldöz, nagyon tisztelem, szeretem. Óhajtanám, hogy megtérne. Igen jeles, kitűnő férfiú volna. Elismerem, hogy én igen nagyon hibáztam, midőn e férfiút saját sérelmemért bevádolám. Bánom, hogy ezt cselekedtem. Azt kellett volna tennem, hogy aki téged megüt jobb felől, tartsd neki az arcodat bal felől is.
– Akkor nagyon kevés kriminális processzus kerülne a bíróság elé.
– Megvallom, hogy ma reggel, midőn a végrehajtó bíróság kijött, örültem. Magamban vígságot éreztem afölött, hogy íme ellenségem elbukott, lábam alá van gázolva. Gondoltam arra, hogy ő most fogcsikorgatva harapdálja a fejére taposó igazságnak sarkait. És örültem rajta: ez pedig bűnös öröm volt, mert nem szabad az elbukottak romlásán vigadni senkinek, és felebarátja veszedelmén az igaz nem örülhet. Ez bűn volt, amiért meg kell vezeklenem.
– Legegyszerűbb vezeklés volna – gondolá esküdt úr –, ha az egzekvált összeget visszatérítené neki.
– Azért én bűnhődést szabtam magamra – szólt Sárvölgyi félrefordítva nyakát kegyesen. – Óh, én meg szoktam magamat büntetni, ha valami vétekben kapom. Egynapi böjtre büntettem magamat. Az lesz a büntetésem, hogy itt fogok ülni az asztalnál, végignézem az egész vendégséget, és semmihez hozzá nem nyúlok.
No, az szép lesz! – hüledezék az esküdt. – Ez fogadásból böjtöl, mi teleettük magunkat a szomszédban, végig fogjuk nézni az egész ebédet, meg sem ízlelünk semmit; Boris asszony kiseprűz bennünket a házból.
– Szolgabíró úrnak bizonyosan a nagy hivatalos fáradságban fájdula meg a feje? – ekként találgatá a szeget a fején Sárvölgyi.
– Valósággal ott – bizonyítá esküdt úr.
Az ifjú hivatalnoknak csakugyan inkább nyugalomra volt szüksége, mint vendégségre. Vannak áldott jó természetű emberek, akiket egypár pohár bor mindjárt elálmosít, s akikre nézve valódi kínai leleményességű tortúra, ha ébren lenni kényszeríttetnek.
– Nagy küzdelmekkel jár a hivatal – erősíté a felvett álláspontot Sárvölgyi. – A buzgalom és serénység sokakat idejekorán elemészt. Ez a világ nem méltányolja azt, hanem a túlvilág bizonyára meghozza az elismerést.
– Én azt indítványoznám – szólt esküdt úr –, hogy szolgabíró úrnak jó volna ledűlni a pamlagra, s kipihenni magát, míg a brachium a kolostortisztogatásból előkerül, s ismét kocsira ülhetünk.
– Az álom az ég adománya – monda a kegyes férfiú –, vétkeznék, aki azt felebarátjától elragadná; csak tessék magát mindjárt itt ebben a szobában kényelembe tenni.
Kényelembe tenni magát ugyan nehéz tudomány volt azon a náddal fonott karos lócán, amit a házigazda pamlagnak titulált; úgy látszik, az is aszkéták és testüket kínzók számára készült fekhelyül; hanem szolgabíró úr azért csak lefeküdt oda, bocsánatot kért és elaludt. És aztán azt álmodta, hogy maga előtt látja ismét azt a megterített asztalt, ahol egyik vendég egy ölnyire ül a másiktól, körös-körül a szentképek mind ott függnek a falakon, de mind félrefordították arcaikat, mintha nem akarnának idenézni. A padlat közepéről függött az imént alá egy nehéz tizenkét karos csillár, annak a helyén lóg maga a házigazda.
Átkozott bolond egy álom!
Pedig hát a házigazda ott ül szemközt az esküdttel, a hosszú asztal két végén, mert Borcsa asszonynak úgy tetszett teríteni. S minthogy a szolgabíró terítéke közbül üresen maradt, a gazda és a vendég olyan távol estek egymástól, hogy egyik sem volt képes a másikat kínálkozással elérni.
Végre nyílt az ajtó, olyan cifra nyikorgással, hogy esküdt úr azt hitte, valaki énekel, hogy eresszék be; – Borcsa asszony hozta a levest.
Esküdt úr el volt szánva arra az áldozatra, hogy a legale testimonium hitelének fenntartásáért – még egyszer ebédel ma. Képesnek hitte magát e feladattal megküzdeni.
Csalatkozott.
Van egy sajátsága a magyarnak, amit még nem énekeltek meg; az, hogy a gyomra nem vesz be bizonyos tárgyakat.
Ezt nem érti külföldi ember: ez specifikum.
Valamelyik jeles politikai kapacitásunkat megrótták azért, hogy országgyűlési maiden-speechébe minek keverte bele a – spinótot. Pedig ez volt a legerősebb indok, amit csak azon országgyűlési szak alatt fel lehetett „super eo” hozni, hogy mi itthon akarunk maradni.
És mikor Vörösmarty azt énekelte, hogy „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”, szükségtelennek találta az indokot is hozzátenni, miután azt úgyis minden ember tudja: – „mert az egész külföldön mindenütt vajjal főznek”.
A magyar gyomor gyűlöli a vajast. Undorodik, megcsömörlik, halálra betegszik tőle, elfut az emlegetésétől, s ha valami furfangos gazdasszony álnokul, alattomosan megeteti vele a vajast, azt mint élete elleni attentátumot fogadja, s az ilyen méregkeverőnek az asztalához többet le nem ül.
Akármilyen úrrá tegyék külföldön, visszakívánkozik az átkozott vajszagú világból, s ha nem jöhet, lesoványkodik, elvész, s mint a tevepárduc az európai klíma alatt, nem szaporítja faját az idegen országban. Körös-körül minden szomszédja vajjal, olajjal, faggyúval főz, s ennélfogva „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell”.
Esküdt úr is ez őseredeti vágásból való magyar ember volt. Amint a ráklevesen megérezte, hogy vajjal van készítve, letette a kanalat a tányéra mellé, s azt mondta, hogy nem eheti a rákot. Amióta megtudta, hogy a rák nem egyéb, mint vízben élő bogár, s amióta Németországban társulat keletkezett, mely a cserebogaraknak csemegévé emeltetését tűzte ki feladatául, azóta nem nézheti jó szemmel e retrográd irányú szörnyetegeket.
– Tehát csak vigye el, Borcsa asszony – monda sóhajtozva a háziúr. Ő maga sem evett, mert vezeklést tartott: arra büntette magát.
Borcsa asszony mérges dohogással vitte el a tálat.
Képzeljen magának valaki egy gazdasszonyt, akinek minden ambíciója, uralkodása a konyha, mikor mindjárt az első tál főztét érintetlenül adják vissza az asztalról.
A másikkal pedig éppen úgy járt. Az töltött tojás volt szardellával.
Esküdt úr becsületére állítá, hogy az öregapját attól temették el, hogy a szardellát megkóstolta, s valamennyi asszonyféle a családjában rögtön görcsöket kapott a szagától. Ő készebb volna egy cethalat megenni, mint egy szardellát.
– Borcsa asszony, vigye ki ezt is. Nem eszik belőle senki.
Borcsa asszony már itt elkezdett csendesen morogni, hogy már az csak mégis szörnyűség, hogy az disznó finnyáskodás, így turkapiszkálni a tisztességes ételben, hogy biz ennél jobbat az öregapjuk házában sem ettek. Ez utóbbi morgást kissé mérsékelte az ajtó csikorgása, amint kiment rajta. Ott kinn aztán hangzott a csetepaté a konyhaszolgálóval, s volt tányérdobálás, lábascsörömpölés – bevett szokás szerint.
Azután következett valami salátaféle – főve, kirántott zsemlyével a hátán.
Ettől esküdt úrnak még kollégiumi diák korában egyszer oly veszedelmes hideglelése támadt, hogy azóta élte kockáztatásával járó vállalatnak tartaná vele közelebb érintkezésbe jönni. Itt már beleveszett a gazdasszony Sárvölgyi úrba.
– Mondtam ugye, hogy ma ne főzessen böjtöst! Nem mondtam? Azt gondolja, minden ember ilyen áhítatos, mint maga, hogy megtartja a pénteket? Mármost itt van la, engemet ér a szégyen, gyalázat.
– Ez is hozzátartozik azon bűnhődéshez, melyet magamra szabtam – felelt kegyes megnyugvással Sárvölgyi úr.
– Üssön a kő a maga bűnhődéséhez; most engemet megesz a méreg, ha odaát ezt megtudják. Maga napról napra nagyobb bolond lesz.
– Csak mondd, jámbor asszony, ami nyelvedre akad, hisz az ég téged is penitenciának rendele mellém.
Boris asszony bevágta maga után az ajtót, s odakinn sírt mérgében.
Esküdt úr fogadásokat tett magában, hogy de már akármi fog következni, abból bizonyára enni fog, ha méreg lesz is.
Annál is több volt: – hal volt.
Már itt pedig orvosi bizonyítvánnyal is erősíthetjük, hogy valahányszor halat evett esküdt úr, mindannyiszor megfeküdte az ágyat. Ki kellett mondania, hogy ha mindjárt forró vízzel kergetik is ki a házból, de ő ehhez hozzáharapni nem mer.
Boris asszony most már nem szólt. Annyira jutott, hogy elhallgatott. Mint tudjuk, az asszonyi haragban ez az utolsó előtti stádium. Mikor hallgat, és nem lehet szavát venni. Még azon túl van egy, majd azt is meglátjuk mindjárt.
Esküdt úr azt hitte, hogy már átestek az ebéden, s igen őszintén kérte Boriskát, hogy csak egy kis feketekávét készítsen az ő és szolgabíró úr számára.
Boriska kiment szótlanul, Sárvölgyi úr maga vevé elő a kávéfőzőt, ezt nem bízta soha másra, s ott spirituszlángnál megfőzte a kávét, míg Boris visszatért.
Szolgabíró úr éppen azt álmodta, mintha az a plafondról lelógó ember odafordulna hozzá, s azt mondaná: „Tessék ez a csésze kávé”. S ugyan jólesett a szívének, mikor felriadván a pamlagról, nem a csillár helyén, hanem a széken látta őt maga előtt ülni:
– Tessék ez a csésze kávé.
Szolgabíró úr sietett hozzáülni, hogy az álmot kiverje szeméből, az esküdt is töltött magának.
Íme ekkor lép be Borcsa asszony egy tál túrós galuskával.
A világ minden regényírója rajong a maga nemzeti eledelei mellett; miért ne mondanók ki mi is őszintén, minden hipokrízis nélkül, bárha ellenfeleink programjaiba ütközünk is vele, hogy van egy kérdés, melyben minden honához és históriai hagyományaihoz hű magyar egyetért, legyen az bár történeti-konzervatív vagy demokrata-centralista; s e kérdés az, hogy a túrós galuskának múlhatatlan conditio sine qua nonja a zsíros tepertő: ellenben hagyományos szokásainkkal és a nemzeti közérzülettel összeütköző kísérlet azt különösen vajjal megbecsteleníteni.
Nem tagadható pedig, hogy a jelen esetben is nagy gravamenre adatott ok e kellék figyelembe nem vétele által.
Borcsa asszony a női harag legvégső stádiumának vészjelenségével arcán közelíte esküdt úrhoz; – mosolygott, és nyájas volt. Az a legrettenetesebb látvány, mikor egy delnő, kezében egy tál túrós metélttel, mosolyog és nyájaskodik, míg az ellenfél jól tudja, hogy csak egy hajszál választja el attól a katasztróftól, hogy most mindjárt az egész tál galuska a fejéhez repüljön.
– Tessék, kérem alássan.
Esküdt úr hátán a hideg veríték folyott végig.
– De már ebből csak tetszeni fog? – Galuska.
– Látom, lelkem, hogy galuska – mondogatá esküdt úr, azt nézvén, hogy merre lesz tágabb a világ –, de nekem semmiféle nemzetségem sem lakozott túrós galuskával – a feketekávé után.
A katasztróf még nem ütött. Esküdt úr a szemét is behunyta már, várván az elkerülhetetlent, hanem a zivatar, csudára, elvonult feje felől.
Volt még tárgy, mely a mennyköveket magához vonta.
A szolgabíró visszaült már az asztalhoz, s még ő most rakta a cukrot a kávéjába; ennek még nem lehet az a kifogása.
– Tessék, kérem alássan…
A szolgabírónak a hajaszálai álltak fel a borzasztó tekintettől. Látta, hogy az a kegyetlen sárkánya az apokalipszisnek mindjárt őt magát eszi meg, ha társai bűneért ő maga agyon nem eszi magát a túrós étekből. Az pedig teljes lehetetlen. A pallossal vagy a máglyával szemben sem lehet egy falatot sem elfogadni.
– Bocsánat, ezer bocsánat, tisztelt asszonyság – hebegé, székével odább húzódozva a fenyegető rémtől –, de én annyira nem jól érezem magamat, hogy nem vagyok képes ebédelni.
Ekkor aztán kitört a zivatar.
Letette Borcsa asszony a galuskás tálat az asztal szélére, két csípőjére nyomta a két kezét, s ilyen kifakadásban tört ki:
– Nem bizony, lélekáldotta! Nem tudnak minálunk ebédelni, mert jól tartotta magukat odaát – a cigányleány.
A forró kávé mindkét vendég férfiúnak a torkán akadt e szóra. Esküdt úrnak a nagy nevetéstől, szolgabíró úrnak a még nagyobb rémülettől.
Ez az asszony csakugyan szörnyű bosszút állt!
A jámbor szolgabíró olyannak érzé magát, mint akit megvertek az iskolában, s attól fél, hogy ezt még majd meg is tudják odahaza.
Szerencséjére a pandúrkáplár jött azzal a hírrel, hogy a szentségtelen képek levakartatása végrehajtatott, s a kocsik előálltak. Ő is kikapta azonban már odakinn a magáét, mert a konyhában kérdezősködvén az urak után, Borcsa asszony keményen lehordá, hogy menjen a mélységes poklokra, hisz kend is olyan borszagú, kendet is leitatta odaát a cigányleány!
Az a cigányleány!
Szolgabíró úr soha olyan könnyű szívvel nem ült fel szekérre, mint most, hogy ettől a háztól, ettől a lankadombi elátkozott teleptől megszabadulhatott.
Csak mikor már jó messze kinn poroltak az országúton, szólítá meg útitársát:
– Hát, urambátyám, az a nagyságos asszony csakugyan cigányleány volt?
– A biz a volt, uramöcsém!
– Hát mért nem mondta ezt nékem, urambátyám?
– Hát nem kérdezte tőlem, uramöcsém.
– Ezért feküdt hanyatt nevetni, urambátyám?
– Ezért hát, uramöcsém.
Szolgabíró úr nagyot fohászkodott.
– Csak legalább a feleségemnek meg ne mondja aztán, urambátyám, hogy a cigányleány megcsókolt.
