IX. A tizenhét éves agg
IX. A tizenhét éves agg
Óh, milyen szép ifjúnak lenni! Óh, milyen szép a tavasz! Tietek az élet, az öröm, a remény; tinektek virággal kedveskedik a mező, titeket glóriával vesz körül a föld szép sugára, a szerelem; tirátok bízza jövőjét egy nemzet, egy hon, az emberiség; tirátok büszkék az öregek; titeket szeretnek a nők; tietek az ég minden derült napja.
Óh, mint szeretem én a tavaszt, óh, mint szeretem én a fiatalságot!
Amabban újra látom élni Isten legszebb művét, a földet; emebben újra látom élni ember legszebb művét, – a hazát. Még „akkor” magam nem is tartoztam a fiatalsághoz, gyermek voltam.
Soha szebben induló tavaszra nem emlékezem, mint azon évben; soha lelkesebb fiatalságban nem gyönyörködtek az öregek szemei, mint az akkori volt.
A tavasz igen korán kinyílt; már február végén zöld volt a mező, ligetek siettek felölteni lombos szárnyaikat, virág sietett nyílni és lehullni; május elején már diónyi gyümölcsök voltak az almafákon, s az utcákon korán ért cseresnyéket árulgattak elkésett ibolyabokréták mellett.
Azon év ifjúságáról pedig ezt mondja a történetíró: „Ezen ifjúság általában igen komoly hazafiság érzelmeitől túláradó, szabadságért, népfenségért lángoló, lelkesedett vala. Az új irány, mely nemzetünkben oly élénken nyilatkozott, minden nemes sóvárgásaival, minden erényeivel s túlságaival hatványozva tükröződött vissza fogékony, heves kedélyéről. Az elébb divatos könnyelmű időtöltést, hiú vagy kicsapongó mulatságokat általában szorgalmas olvasás, ismeretgyűjtés, a külesemények tanulmányozása váltá fel köztök. Magoknak is volt már véleményük, mely nem ritkán meglepő merészséggel nyilatkozott.” – Én ez arany sorokat csak irigyelhetem; rám egy parány sem esik azokból, még gyermek voltam.
Egy szép májusi napra következő éjjel azután egyszerre megfordult az idők rende; a tél, aki elnézte uralkodása napjaiban, hogy játszanak a meleg szellők a fák virágcsengettyűivel, egyszerre visszatért teljes bosszúálló szigorral, s három nap elpusztított mindent, amiben ember örömét lelte; az utolsó falevél is lefagyott a fákról.
E három májusi téli est legzordonabbikán egyedül állt ablakánál Loránd, s az ablak jégvirágain keresztül az utcára kibámult.
Éppen ilyen jégvirágok voltak fagyva lelke elé is.
A végzetes sorshúzás kiszabta eléje: tíz évig tart az élet; akkor meg kell halni.
Tizenhéttől huszonhétig éppen legszebb az élet. Sokan egész életpályát befutottak már ez idő alatt. Hát őreá mi vár? Túláradó szabadságvágya, vakmerő kezdeményezései s azok mellett rosszul őrzött bizalma, a baráti árulás s a rákövetkezett fagyasztó szigor hová juttaták?…
Minden levél lehullt a fáról!
Tíz éve van csak élni. Ez meg nem másítható. Ellenségtől, akit megvetünk, ajándékba sem lehet elfogadni azt, amihez egyszer jogot adott neki a sors. És ez a tíz év mivel fog kezdődni? Talán egy hosszú fogsággal?
Az idő, mely oly rövid – (könnyű tíz év!), hosszúra fog nyúlhatni ott – (nehéz tíz év!).
Nem jobb volna-e be sem várni belőle az első napot? Azt mondani: ha tied lett, vedd el; haszonbérbe ne bírjam tőled a napokat.
Az utált, fagyos napokat!
Hiszen mikor a természet így meghal, az ember maga is szeretne utánahalni.
Csak ne volna az a síró arc otthon! Az a fehér hajú fő otthon! Az anya és nagyanya.
Hiába! A végzet kikerülhetetlen. A nyolcadik ágy is vetve van már; – de azt ne tudja meg tíz évig senki. Ha megtudná valaki, még megtehetné azt a bosszút, hogy elfoglalná előle a családi sírbolt nyolcadik üregét, s az utóbb következőnek már nem marad más, mint a temetőárok.
Minő eszme, egy ifjú tavasz ily elfagyott lombokkal!
Nem gondolt a következő percre.
Akármi jön, jöhet. Érdemes-e végzetet kerülgetni, mely úgyis lecsap? Hadd csapjon! A boltozat zárköve ki van véve, utána fog omlani az egész.
Szobája besötétült már, s ő még nem gyújtott világot. A kandalló táncoló lángja a parázs fölött nézett ki néha kíváncsian, mintha tudni akarná, hogy él-e még valaki itt, s meg-meg elaludt.
E félhomályban az előtte elmentekről gondolkozott Loránd.
Az a csontarcú alak, akinek a halál angyalát festik, rendes arculatával is elég rémületes; az üres szemgödrök, mikbe félelem nézni; – hát még ha e két odú között egy harmadik is sötétlik: a homlokot talált golyó helye!
Loránd most tudta meg, mily iszonyút kellett szenvedniök azoknak, kikről e szomorú hagyomány rá maradt, míg elhatározták magukat arra, hogy önkezüket életük ellen fölemeljék, minő erős Istennel kell akkor harcolni, minő erős démonnal kell akkor szövetkezni!
Óh, bár jönnének már érte!
Kik?
Azok, akik leszedik a gyümölcsöt, hogy mert ilyen korán megérni.
Inkább azokat lássa jönni, mint e csendes, vértelen arcokat, véres ruháikban. Inkább azokat, akik csörömpölve jönnek, fegyverrel zúzva be az ajtót, mint akik hallhatlan léptekkel lopóznak elő, csendesen nyitják az ajtót, suttogva beszélnek, és nevét reszketve mondják.
„Loránd!”
– Hah! Ki az?
Nem egy a halottak közül, bár ruhája fehér; azoknál sokkal rosszabb: – egy szép asszony.
Hermine volt az, aki oly csendesen, nem hallott léptekkel nyitott be Lorándhoz. Bálruha volt rajta; táncvigalomnak öltözött odafenn, úgy jött le.
– Készen van-e már ön, Loránd?
– Ah, jó estét. Bocsánat. Rögtön gyertyát gyújtok.
– Hagyja el, hagyja – suttogá a nő. – Elég világos van így. Ma nem szabad e szobában gyertyának égni.
– Kegyed a bálba indul – szólt Loránd, jókedvvel álarcozva lelke borúját –, s kívánja, hogy elkísérjem?
– Óh, dehogy, hogy jutna most eszembe táncvigalom? – szólt Hermine oly közel lépve Lorándhoz, hogy fülébe suttoghasson. – Kapta ön levelemet?
– Köszönöm. Legyen nyugodt, nincs semmi veszély.
– Óh, van; én jól tudom. A veszély Bálnokházy kezében van; tehát bizonyos.
– De hát mi nagy dolog történhetik velem?
Hermine odatette kezét Loránd vállára, s reszketve súgá
– Önt elfogják az éjjel.
– Azt megtehetik.
– De nem tehetik! Az égre! Azt nem fogják megtenni. Önnek menekülnie kell. Rögtön, még ez órában.
– Bizonyos, hogy elfognak?
– Higgyen nekem!
– Akkor éppen nem mozdulok helyemből.
– Mit mond ön? Miért? Miért nem?
– Mert szégyenleném, ha az, kinek szüksége van rám, az anyám házában elbújva az ágy alól húzna elő, mint valami kárt tett gyereket.
– Ki szól itt anyja házáról? Önnek messze kell futnia; ki a külföldre.
Loránd igen fagyosan kérdezé:
– Minek?
– Minek? Óh, istenem, milyen kérdéseket tesz ön? Azt sem tudom, hogyan feleljek. Hát nem látja, hogy kétségbe vagyok esve, hogy reszket minden tagom a félelemtől ön miatt? Hiszen csak nem engedhetem, hogy önt szemem láttára elvigyék, hogy évekig elzárják, hogy soha ne lássam többet?
És hogy annál inkább érezhesse Loránd, mennyire reszketnek kezei, letépte szép báli kesztyűit, s két kezébe szorítá Loránd kezét, úgy könyörgött előtte.
Loránd e kézszorításra kezde az eddigi síri hidegség helyett valami észháborító hőséget érezni agyában, mintha a halál hideg csontkeze egy másik ismeretlen démonnak adta volna át kezét.
– Mit keressek én külföldön? Senkim, semmim, semmi utam oda. Minden, amit szeretek, itt van ezen a földön. Odakinn meg kellene őrülnöm.
– Nem fogsz egyedül lenni ott, mert az, aki legjobban szeret a földön, aki mindene fölött imád, aki üdvénél, lelkénél, a mennyországnál jobban szeret, az veled megy, és nem távozik el tőled soha.
S hogy semmi kétsége ne lehessen az ifjúnak afelől, kit értett az alatt, Hermine átfonta karjaival az ifjú nyakát, és arcát elhalmozta csókjaival.
Loránd nem volt magáé többé. Egy óra alatt elveszté hazáját, jövőjét és szívét.
