V. A fenevad tanyája

Teljes szövegű keresés

V. A fenevad tanyája
Még akkoriban a Tisza-szabályozás a pium desideriumok közt sem létezett; azt a rónát, hol most Lankadomb körül burgundi répát kapálnak négylapátú vonógéppel, akkor még beláthatlan mocsár fedte, mely éppen csak a Topándy kertje alatt végződött, melytől széles vízárok választá el; ugyanaz a vízárok keskenyen, kanyarogva bement a nagy nádrengetegbe, s száraz nyáron valami érformát képezett, melyen át a Tiszába folyott le a mocsár vize. Mikor esős, áradásos idő volt, akkor meg természetesen a Tiszából folyott vissza a patak ugyanazon az úton fölfelé.
Az egész mocsár Topándy birtoka volt a szomszéd falu határáig, s egy területben a szomszéd lankaságokkal együtt képezhetett tíz-tizenkét négyszögmérföldet. Itt erős fagyok után nádat szoktak vágni; nagy hajtóvadászatok alkalmával tömérdek rókát és farkast fölvertek, s az egész környék vadásza leshette a szélében a szárcsát napestig, s ha tetszett neki, járhatott keresztül-kasul egy szál lélekvesztőn, s irthatta az éktelen sok vízi szárnyast, senki sem szólt bele a dolgába.
Topándynak valamelyik őse tőzeget is engedett vágatni az ingoványban, hanem a mostani úr betiltotta ezt a nemét a nemzetgazdászati iparnak, mert egészen elundokította a helyet; a régi vágások gödrei megteltek posvánnyal, úgyhogy sem embernek, sem állatnak nem lehetett feléje közelíteni világos életveszedelem nélkül.
Pedig még jó szemmel ki lehet venni a kastély tornácáról azt a roppant szénakazlat, amit tán tíz vagy tizenkét év előtt ott a mocsár közepén összehordtak; akkor éppen száraz nyár volt, a mocsár dombosain kaszáltak; rá azután lágy tél következett, nem lehetett se szekérrel, se szánnal hozzáférni; a széna ottveszett, azóta bizonyosan összefülledt, nem volt érdemes többé érte fáradni: otthagyták, meg is barnult már egészen, s a tetejét belepte a moh meg a fű.
Topándy gyakran mondá ismerős vadászcimboráinak, kik a távol eső mocsári szénakazlat észrevették:
– Lássátok, abban a kazalban lakni kell valakinek. Sokszor látom esténkint, hogy a kazalból füst jön ki. S az ott jó hely lehet. Az eső nem ver be; télen meleget, nyáron hűsöt tart. Magam is ellaknám benne.
Cimborái vállalkoztak rá egyszer-másszor, hogy vadászva elmennek odáig, de mindannyiszor megjárták, mert a kazal környéke úgy el volt zsombékosodva, hogy csónakkal éppen nem lehetett nekimenni, aki pedig a zsombékokra bízta magát, olyan életveszélyes helyekre jutott, hogy társai alig bírták kötéllel kihúzgálni a dágványból.
Utoljára aztán megnyugodtak benne, hogy biz itt a kastély láttávolában rendes tanyát ütött a farkasok és vidrák között egy embertől született fenevad; de akit kár volna háborgatni, miután ő sem bánt soha senkit.
A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalkozóbb vadászok fényes nappal sem kerülgették; ki lehet az a merész, aki azt éjszaka meri fölkeresni?
Mikor a holdvilág esőt jósló udvara közepéből ezüst ködfényt áraszt a mocsárvidékre, még elriasztóbbá téve a táj arcát; mikor a mocsár kigőzölgése lomha köddé nehezül a lapályra; mikor az ingovány őslakói, miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ungok, békák millió kiáltása felzendül, hirdetve, hogy itt a sár és a bűzhödt lég az úr; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egymásnak; mikor a hímfarkas társait híja üvöltve; s mikor egyszerre valami kísértet arcú felhő húzódik el a hold előtt, s valamit suttog neki, amitől megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végig a szél, s egy percre elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár sömlyékében?
Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedül.
A paripa csülökig dagaszt a söppedékben, mely semmi utat nem mutat: a nyomot, mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap; – ami előtte utat jelöl, semmi egyéb, mint a kettétört nádszálak: jelei a korábbi ittjárásnak.
Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrcimpákkal szaglász, hogy dúvad törte csapák tévútra ne vezessék; majd olyan helyekre akad, ahol megszűnik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete állja el az utat, összekuszált fűnyűggel, gazfolyondárokkal belepve az ösvényt a megtérő előtt, mit holdújságnál eltávoztakor hagyott maga után. A paripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tudja kiválogatni a helyet, ahol még szilárd a föld; néhol egyik zsombékról a másikra ugrik. A hely, amit átszökött, zöld fűvel van benőve, közben sárga virágok is vannak; hanem az okos állat tudja, érzi, tán tapasztalta is, hogy az ott csalóka mélység: a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az iszap, s a vízimoh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hínár. Aztán üget ismét tovább, kanyarogva, kerülgetve a veszélyes ösvényen.
Hát a lovas?
Az pedig aluszik!
Aluszik a ló hátán, akkor, midőn az egy elátkozott helyen jár vele keresztül-kasul; ahol jobbról is sír, balról is sír, alant a pokol, körül a kiterített éjszaka. A lovas aluszik, feje és dereka lóg előre-hátra, dülöng, bólintgat; néha fel-felkapja fejét, mint kocsin utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál tovább; és azalatt, mintha hozzá volna nőve paripájához, oly bizton ül a nyeregben. Csak a fejével alszik; keze, lába ébren van, két lába a kengyelben, egyik kezében a kantár, másikban a felvont kétcsövű puska.
A holdfénynél sötét arca még sötétebbé válik; hosszú csigás göndör haja mélyen szemére nyomott kalapja alól körös-körül ziláltan csüng alá, fekete szakálla, bajusza, erős sasorra rávallanak cigány eredetére. Öltönye kopottas kék dolmány, általvető zsinórokkal, amik összevissza vannak gombolva rendetlenül, azon felül egy darabja van átkötve valami szétszakadt báránybőr bundának, melynek hiányzó darabja „valahol” fennakadhatott.
A lovas jóízűn aluszik; bizonyosan olyan helyen járt, s olyan sietős utakon, ahol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy „itthon” érzi magát, ahová nem kísérheti senki, bizton hajtja le fejét – lova nyakára.
S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most alszik, mert egyszer se rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, amik bőrét meglepték, tudja, hogy azzal fölébresztené gazdáját, pedig most erre nincs szükség.
Amint egy törpe, mocsári füzesen keresztültörtet a paripa, a fűzerdő sötétjében apró táncoló lángocskák jönnek eléje, egész csapattal, mik fűről fűre, fáról fára ugrálnak, a levegőben himbálják magukat, mintha láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba olvadnak, megint szétválnak, s külön táncolnak; lángjuk nem vet semmi fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt testek villó gőze.
A paripa mégiscsak meghorkan e libegő éjjeli lángok láttára; pedig bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztüljárt; ismeri már szokásukat: hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak utána, ha előlük szalad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mellette folyvást, hogy ugrálnak át a feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az ismert útról.
Ott repkednek már ló és lovas feje körül, mintha égő éji lepkék volnának; egy rászállt a lovas kalapjára, s együtt libeg vele, amint a fejével bólogat.
A paripa tüszkölve fújt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek előle. Hanem a tüszkölésre a lovas is fölébredt. Szétnézett a fényes manó-kísérők közt, egy éppen a kalapja karimáján libegett akkor, mikor hozzákapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak innen az ingerkedő koboldok közül. Azok csoportostul repültek utána.
Egy kanyarulatnál a temetői rémfény-csapat kétfelé szakadt; nagyobb része a légáramlással eltért, hanem néhány vigyázó őrszem megmaradt állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett.
A lovas meghúzta a kantárszárat, s halkan léptetve, elkezdte csendesen számlálni a körüle repkedő rémfényeket.
„Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. – Már a hetedik is itt van? – Pedig még csak tegnap jött a többihez.”
A füzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon; az elül minden rémfény visszafutott a sötétbe, s táncolta kísértettáncát tovább. Ki tudja, minő mulatság ez nekik?
A lovas aludt tovább.
A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett menni. A paripa nem tette azt, hanem félkörben megkerülte a tért, míg egyszer egy kerek tó elé ért, mely a kazaltól elválasztá. Itt a tóparton megállt, s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébressze álmából.
Az feltekintett; leszállt a kengyelből, leszedte lováról a nyerget és kantárt, s azzal ráütött tenyerével a hátára.
A paripa erre belegázolt a tóba, mely egyszerre nyakáig ért, s átúszott a túlsó partig.
Miért nem ment a száraz felől? Miért éppen a vízen keresztül?
A lovag azalatt leguggolt a rekettye közé, térdére fektette puskáját, megnézte, rajt vannak-e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után tekintve.
A paripa előre volt küldve – kémlelőnek.
Amint a partra kiért, farkát magához húzta, serényét felborzolta, füleit hegyesen fölmereszté; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak; lassan, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a földig, mint a szimatoló vadászeb, s meg-megállt hallgatózni.
A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a kazalba vágott üreg bejárása: fűzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s az ismét sással volt úgy összetűzködve, hogy a kazal színével egészen összhangzó legyen; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson semmit.
Amint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye a homlokára vágódott, mint mikor haragos ember homlokát leráncolja, ínyét felhúzta fogairól, mintha harapni készülne: – a vesszőajtó alján nyílás volt, azon betörtek.
A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő: érezte szagáról. Nőstényfarkas telepedett le oda távollétük alatt, s ott meg is kölykezett, most szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét. A farkaskölykek nyifogása hangzik a kazalból.
A paripa megfogta fogával a sövényajtót, s hirtelen kiszakította azt helyéből.
Azzal hátratorpant a mén, mind a négy lábát előrefeszítve, fejét magasra felemelve, sörénye repkedett jobbra-balra, mintha a szél lebegtetné.
A kazal odújából pedig előkúszott az ellenség: a sovány, kiéhezett csikasz. Először bámulva mereszté szemeit, mik zöld fényben villogtak, az álmát zavaróra, s tanakodni látszott magában, hogy édes álmainak folytatása-e ez, a kész pecsenye, mely helyébe jön végínségre jutott hét gyermek anyjának: kettő-három most is lelógó tölgyein csüngött, s engedte anyjától hurcoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított, embernél nevetésnek mondanók az ilyen hangot, melyben a káröröm nyilatkozik, s csendesen veregette lompos farkával sovány horpaszait.
A mén látta, hogy ellensége nem siet a támadásra. Akkor aztán ő ment hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre, odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerőn farkasszemet nézve vele; mikor aztán az ordas már éppen azon volt, hogy a nyakára ugorjék, akkor hirtelen megfordult, s úgy rúgta fel az állkapcáját a farkasnak, hogy annak az agyara kitörött bele.
Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára; hanem az a második rohamnál úgy rúgta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a toportyán bukfencet vetett a levegőben. Ez még dühösebbé tette; fogait csattogtatva, véres tajtékot túró szájjal szökött harmadszor is a ménnek, ezúttal aztán olyan oldalrúgást kapott, hogy az éles patkó hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég; a paripa, míg a földről fel sem szedte magát, még egyet rúgott rajta, s azzal egyik első lábát összezúzta.
A farkas ezzel feladta a harcot.
Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről, s nemsokára a kazal tetején jelent meg. A gyáva! A győztes ellenség elől oda menekült, ahova az nem követheté.
A paripa viháncolva nyargalta körül a kazlat: le akarta csalni ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején; tört lábát, hasított oldalát, agyara helyét nyalogatva.
Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb tekintettel, mint aminőre ember képes. Mintha mondta volna: „Nem jössz?”
Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykek közül, mik világtalan szemeikkel eléténferegtek az odúból, anyjuk után nyivácskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegőben, s azzal lecsapta a földre, hogy annak egyszerre vége lett.
Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején.
A mén újra felkapott egyet a kölykek közül, s a levegőbe hajította.
Mikor a harmadikat is felkapta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett dühvel ugrott le rá a kazal tetejéről, s végső erejével oly szökést tett, hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már, odarogyott le alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyontaposta, elébb a vénet, azután a kölykeket mind.
Azzal büszkén fölnyerített, még egyszer hánykódva, ficánkolva körülnyargalta a kazlat, s azután szép csendesen megint visszaúszott oda, ahol gazdáját elhagyta.
– Nos, Fáraó, nincs semmi baj? – szólt a lovas, megcsókolva lova fejét, mit az szinte viszonozni látszott.
A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre, s fejét odadörzsölte gazdája csípejéhez.
A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló hátára szőrén, szerszámtalanul, a paripa vígan kaptatott át vele a megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszökött a hátáról; a paripa aztán hanyatt vágta magát, s meghengergőzött a fűben, ihogva, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s nekiállt jóízűen legelészni a kövér, süppedő fűben.
A cigányt meg sem lepték a megelőzött harc véres tanújelei. Sokszor találhatott már ő legelésző lova nyomában agyontiport farkast.
– E bizony jó lesz bundának. Úgyis elszakadt már a régi.
Itt valami jutott eszébe.
– Ez nőstény volt; akkor a hímnek is itt kell lenni valahol – biztos helyen.
A kazal körös-körül volt véve farkasvermekkel kettős sorban, mégpedig úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső farkasverem, ami a kettő közt véletlenül átjött, beleesett a harmadikba; az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony rőzsével és náddal, amit időjártával belepett a moha, úgyhogy az embert is képes lett volna megcsalni.
Tehát ezért nem vágott a paripa egyenesen a kazalnak. Erődített vármű volt ez, s az a tó előtte, az volt egyedüli bejárat e várba: az volt a kapu.
A nőstényfarkas is bizonyosan a vízen keresztül jutott ide; a hímje nem volt oly okos, s megfogta magát egyik veremben. A cigány mindjárt észrevette, hogy egy verem be van szakadva, s amint letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudatá vele, hogy akit keres, az itt van.
– No, itt jó helyen vagy, pajtás; majd reggel eljövök érted, s elkérem a bőrödet, ha idadod. Ha adod, adod, ha nem adod, veszem. Ez a rend a világon. Nekem nincs, neked van; nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg kell dögleni a másikért; légy az te.
Még azután ráért, hogy a nőstényfarkasról hevenyében lerántsa a bőrt, mert ha meghűl, nehezebb a munka. A lefejtett bundát kifeszíté karókra, s kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurcolta a kazal végéig, s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elővette zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját, és evett.
Amint a lobogó tűz így odavilágított az arcába, semmivel sem volt az szelídebb annál a fenevadnál, aki odúját az imént bitorolta.
Egy okos, bátor, ravasz és elszánt – állat arca volt az.
„Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.” Ez a jelszó. „Neked van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; – ha adod, adod, ha nem adod, elveszem.”
Minden harapásnál, amit fényes fehér fogaival a kenyéren, szalonnán ejtett, ez látszott meg arcán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló szemei.
Az a szalonna, kenyér: az bizonyosan került valamibe; ha nem is pénzbe.
Pénzbe? Hogy vásároljon a cigány pénzért? Hisz amint azt a fényes tallért kioldaná iszákjából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette; amint egyet előmutatna azok közül a pirosszemű bankók közül, mindjárt megfognák, megkötöznék: kit ölt meg érte?
Pedig tallér és bankjegy van elég.
Kiszedi bőrszeredásából marokkal, s szétteríti maga körül a füvön.
Fényes ezüst-, aranypénzek csillognak körülötte a tűz fényében. Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik magában, hogy nem tudja kitalálni, vajon melyik mennyit érhet.
Azután összesöpri megint marokkal valamennyit egy halomra, csigahéjjal, nádmaggal vegyest.
Bemegy a kazal odújába, s kihúz a széna belsejéből egy nagy kormos rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénzneművel; – a többit is hozzáméri két tele marokkal. Azután megemeli az üstöt: mennyivel lett megint nehezebb?
Meg van elégedve a munkával?
A kincset újra eldugja a kazal mélyébe; maga sem tudja, mennyi lehet az.
És azután újra nekiáll a hetednapos kenyérnek, az avas szalonnának, elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá holnap? Vagy tán ahhoz van szokva, hogy csak minden harmadnap falatozzék?
S azután végignyújtózik a gyepen, odaszólítja Fáraót.
– Gyere ide, legeléssz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a füvet!
És csendesen elalszik mellette, mint akinek ágya a legpuhább, s lelkiismerete a legnyugodtabb.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages