XIV. Két leány
XIV. Két leány
Nyolc év telt le az időből.
A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arca megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen.
Topándy házánál folyvást megvolt a régi házirend; Cipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül, s a jövő-menő cimborákkal pertu van, velük együtt iszik és mulat.
Iszik és mulat!
Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, aki előtt az életnek nincsen semmi célja?
Négyszemközt Ciprával is pertu van; mások előtt ténsasszonyozza.
Egy estebédnél Topándy azt mondá Ciprának és Lorándnak:
– Gyerekek, a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves rokonomat, akivel olyan nagyon szerettük, egymást, hogy sohase szóltunk egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentábilis levelet; igen szépen, fáinul van írva, nincs az a kancellista a vármegyén, aki szebben kalligrafiázzon és rendesebben koncipiáljon. Tehát azt írja szegényke, hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden pietást lábbal taposó szadduceusok, akiket hitelezőknek neveznek; mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is; még a saját kezével rajzolt képeit is ellicitálták, sőt a Gedenkebuchot, amibe annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezűleg összeírt, azt is eladták; a táblája végett megvette egy dohánykereskedő egy tízesen. A szegény leánykát eddig az apácáknál nevelték, azoknak is tartozik háromnegyed évi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ezútoni szaporodására nem vállalkozni; szolgálni nem mehet, mert arra nem tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt fölkeresni, s beállani hozzá princesznek. – Én egészen helyeslem a húgomasszony argumentációját, s már el is küldtem neki a szükséges útiköltséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt, hogy rangjához illő dekórummal jelenhessen meg közöttünk.
Topándy nagyot nevetett saját előadásának.
Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.
– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, szentimentális fehérszemély; aki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen szót ád ki, s aki valószínűleg mindnyájunk magaviseletét ráncba fogja szedni.
Cipra bosszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.
– Nono, te ne félj semmit! Téged nem fog ő ráncba szedni, arról biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod; amit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva malac sem jut az asztalunkra. Maradsz, ami voltál: életnek és halálnak ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik beszámolni az utolsó ingéről is; ami nem tetszik a háznál, azt kidobhatod az ablakon, s amit megkívánsz, bevásárolhatod. Az új kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, ami most azon az ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak védelmezni.
Cipra durcásan vállat vont.
– Tegye, amit neki tetszik.
– Mi is tesszük, ami nekünk tetszik, ugyebár?
– Maguk? – szólt Cipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. – Maguk azt teszik majd, ami annak a kisasszonynak fog tetszeni. Óh, előre látom én azt. Amint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja csinálni, amit ő csinál. Ahogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá visszamosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház; ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj, suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény Ciprát a forró hideg lelte, s aztán kilenc férfi odajött az ágyához cirkumdedérumot énekelni, s paprikás pálinkával kínálták.
Topándy még jobban nevetett ez invektívákra; a szegény cigányleány égő két szemét Loránd arcán feledé, és azután addig feledé ott, míg a két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott, feltaszította a székét, és elfutott az asztaltól.
Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket, s ismét helyére tette; azután utánament Ciprának, s egy perc múlva karjára öltve hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prozopopeával és spanyol grandhoz illő udvariassággal, amit a szegény bolond cigányleány nem értett el.
Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta magát engesztelni. Megint leült a helyére, és tréfált, kacagott – mindig és folyvást a finom nevelésű jövevény rovására.
Loránd kíváncsi volt megtudni az új családtag nevét.
– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya – szólt Topándy –, ha jól megtanultam: Melánia.
Loránd megdöbbent. Egy arc a múltból!
Különös, hogy itt kell vele találkoznia.
Egyébiránt olyan régen volt az, hogy látták egymást. Bizonyosan egyik sem fog a másikra ismerni többé.
Melanie-nak másnap este kellett megérkeznie.
Reggel jókor felkereste Cipra Lorándot saját szobájában.
A fiatalembert éppen tükre előtt találta.
– Ahá! – szólt hozzá nevetve – maga éppen tanácsot tart a tükrével, hogy elég szép-e. Szép, szép, no; hányszor mondjam már? Higgye el egyszer!
Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével, hanem hogy eléggé elváltozott-e már az arca.
– Jöjjön, no – szólt Cipra, bizalmas lanyhasággal. – Majd én fölcicomázom, legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a nagyságos kisasszonynak! Üljön le, majd én felbodorítom a haját!
Lorándnak pompás gesztenyeszínű hajfürtei voltak, oly simák, mint a selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Cipra sajátkezűleg felbodorítani mindennap, minden reggel; ez az ő szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá!
Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s átengedé Cipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben babráljanak.
– Ne féljen, na! Ma nagyon szép fog lenni – szólt Cipra együgyű szemrehányással az ifjúnak.
Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát, s azt mondta neki
– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Cipra, mert ma gabonát kell szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám lenni, tedd meg, hogy vágd le a hajamat.
Cipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizőrje és Topándy borbélya. Ezt ő egészen természetesnek találta.
– Hát hogyan parancsolja a haját? Kerekre vagy rövidre? Elöl meghagyjam fürtöknek? Micsoda?
– Adsza az ollót, majd megmutatom – szólt Loránd; s azzal kivevé Cipra kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt hajcsomagot elhajítva a földre. – Csak így a többit is.
Cipra az ijedség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép selyem hajcsomag a földön!
Mármost a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes. Loránd leült előtte egy székre, ahonnan a tükörbe láthatott, s intett neki, hogy fogjon hozzá.
Cipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt, melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! Ezt a sűrű hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze; a mindennapi ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát most levágni tőből, simára, mint egy vármegyerab fejét!
Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfitottat; nem ragadja meg így oly hirtelen a jövevény hölgy szívét; tehát csak le azzal a sámsoni bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött ollójának.
Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá magát, mikor a tükör felé fordult.
A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne kacagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy kacagott. Tulajdonképpen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kacag-e vagy sír.
– Köszönöm, Cipra húgom – szólt Loránd, megölelve a tőle elfordult leány derekát. – Ma az ebéddel ne várjatok, mert kinn leszek a szérűn.
Azzal kiment a szobából.
Cipra pedig, amint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna, letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a földről, mind, mind, egy szál se maradjon belőle másnak, s az egész bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán sohasem is fogja azt onnan elvetni.
Cipra azzal az ösztönnel, amit a természet csak a nőknek adott, előre érezé, hogy az, aki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte, mindenben vetélytársnéja lesz, hogy ebből harc fog lenni életre és kárhozatra.
Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.
Tán valami finnyás, büszke, előkelő archordáshoz szokott báb? No, így jöjjön csak! Ezt szép lesz megalázni. Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól, vagy sárgaságba esik a sok bosszantás miatt, s megvénül idejekorán.
Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny nebántsvirág, aki múltját siratni jő ide, aki minden szóban célzást lát, aki helyzetét mindennap át- meg átérzi? Óh, ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel nedves legyen a vánkosa a könnyektől. Mert irgalomra ne számítson!
Vagy talán éppen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár, aki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik? Lesz rá gond, hogy jókedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arcból síró arcot csinálni.
Vagy tán léha, rest, semmivel sem törődő házi cifraság, aki csak piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál regényt olvas? Óh, minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után, drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni ügyetlenségein.
Vagy pedig hízelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog messze menni vele! Le lesz álarcozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit mutogathatná.
Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem érdekelt, senkivel nem törődő ércbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is lesz, aki meg fogja találni azt az érző részét, amin meg lehet sérteni, porrá törni, megolvasztani.
Mert akármilyen, akármekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt egy ellenségére talál, akivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.
Óh, Ciprától őrizkedni jó! Ciprának két szíve van, egy jó meg egy rossz! Az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret az egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Őbelőle lehetne igen jó, szelíd, áldott teremtés, akinek nagyító üvegen keresztül kellene keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.
Ciprának minden csepp vére azt kívánta, hogy annak a másiknak minden csepp vére annyi könnycseppé változzék át.
Így vártak Melanie-ra Lankadombon.
Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a tiszafüredi állomásig küldve.
Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni maga a hintóból, s feltalált maga a verandára: az eléje jövő Topándyval már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az megcsókolta unokahúga homlokát, s bevezette a tornácba.
Ott várt reá Cipra.
A cigányleány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe is, mert van elég.
Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet cifra, mert – gyászol.
Melanie-n pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden díszítmény nélkül, csak nyaka körül és kezefejénél volt egy-egy csinos horgacsolt csipke körék.
Ez is éppen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halavány, megnyúlt arca, még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelíd tekintete rokonszenvet sugárzott maga körül.
– Fogadott leányom, Cipra – szólt Topándy, bemutatva őket egymásnak.
Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki irányában eltalálja a simaság mértékét, nyújtá kezét a leánynak, s szelíden üdvözölte:
– Jó estét, Cipra.
Cipra keserű gúnnyal monda rá:
– Ugye, bolond egy név?
– Sőt inkább egy istennő neve: Cypria.
– Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Ciprának; összevonta sötét szemöldeit, s fejét ingatta elutasítólag.
– És egy bibliai szent nőt is úgy hínak: Cippora, Mózes neje.
– Bibliai? – kapott e szón a cigánylegény, s felvillanó szemekkel tekinte Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? Csak akkor fogadta el Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet. Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni!
– Jöjjön velem! Megmutatom szobáját.
– Legyünk te és te – monda Melanie, Cipra vállára hajolva szelíden.
Cipra azon vette észre, hogy megcsókolták egymást.
Topándy vállat vont, nevetett, s hagyta őket együtt elmenni.
Az újon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Cipra irányában; úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök volnának.
Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, amint Cipra a számára rendelt lakszobába átvezette.
– Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Ciprim, mert én oly ügyetlen vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, amivel magamnak vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok! De te annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Óh, te nagyon sokat meg fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt szid, az még jólesik. Ugyebár, megtanítasz engem, hogyan kell gazdasszonynak lenni?
– S te meg akarnád azt tanulni?
– Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.
Magában e szavak értelmében annyi keserű volt, de a tönkrejutott nagy úr árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedéllyel mondta el azt, hogy Cipra szívében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán nedves köd vonul keresztül.
Ezalatt behozták Melanie útibőröndjét, csak egy volt, és semmi skatulya hozzá; – csaknem hihetetlen!
– Jól van; tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmieidet szedd rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket tartsd magad kéz alatt. Aki után a fél harisnyát az egyik szobából, a másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.
Melanie lehajolt egyetlen útibőröndje mellé, s azt felnyitva, kiszedegeté belőle legelébb is, ami legfelyül volt, felső ruháit.
Csak két darab volt, egy perkál, egy batiszt: egy hétköznapi s egy ünneplő.
– Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szíves majd egy vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.
– Magad akarod kivasalni?
– Természetesen. Kevés van, azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné, pedig ennek soká el kell tartani.
– Mért nem hoztál magaddal többet?
Melanie arcát egy percre halvány rózsaszín pír futotta be, azután ismét nyugodtan felelt ez indiszkrét tudakozásra:
– Csak azért nem, kedves Ciprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink, akiknek tartoztunk.
– S nem tehetted volna el hamarább előlük?
Melanie kezét mellére szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával monda:
– Hogyan? Hisz akkor megcsaltam volna őket.
Cipra észrevette magát.
– Igaz. Igazad van.
Cipra segített Melanie holmieit elrakosgatni a szekrénybe. Megbírált asszonyi műértő szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég finomaknak, ellenben a hímzés rajtuk egészen kielégítette. Ez Melanie saját kézimunkája. Könyvféle csak egyetlenegy volt a bőröndben: egy imádságos könyv. Cipra kinyitotta, belenézett. Voltak benne acélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje körül, ki könnyező szemét égnek emeli, s egy térdeplő ifjú férfi képe, kinek szép, lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig elnézegette a képeket. Vajon kik lehetnek azok?
Semmi ékszer sem volt az érkezett hozománya között.
Ciprának feltűnt, hogy még a függő is hiányzik Melanie fülgombjaiból.
– Függőid is ott hagytad? – kérdé, hogy a kérdésben ami gyöngédtelen van, azt eltakarja, csak suttogva.
– Az ügyvéd azt mondta – szólt Melanie lesütött szemmel –, hogy ezek a függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odadtam neki azokat.
– De így be fog füleiden a fúrás forrni – szólt Cipra. – Adok neked egyet az enyéimből.
Azzal elfutott szobájába, s perc múlva visszatért egy pár fülbevalóval.
Melanie éppen nem titkolta örömét az adományon.
– Nézd, az enyim is ilyen zafírköves volt, csakhogy a kövei nem voltak ilyen nagyok.
És megcsókolta Cipra arcát, s engedte általa a függőket fülébe berakatni.
A függőkkel a mellcsat is együtt jár. Cipra azt is felkapcsolá Melanie hímzett nyakkörékére, s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken, ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte, s nem találhatá ki, hogy készült ez. Nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve.
– Nem ismered még? Ez horgacsolva van; nem régi mesterség, de igen könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.
Azzal hirtelen elővett tárcájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotcérnát, s elkezdte a műtételt Ciprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy próbálja meg. Rögtön sikerült a kísérlet; Cipra is tanult valamit a jövevénytől, s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.
Cipra egy óráig volt együtt a jövevénnyel, s egy óra múlva arra a gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.
Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a nyaka körül vont fonva, és viszont.
Az első est Ciprának teljes örömére folyt le.
A jövevény lyánka egyik sem volt azon gyűlölt képek közül, amiket ő képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársné, nem volt úrhölgy; társné volt. Egy tizenhét éves gyermek, akivel együtt lehet fecsegni, eltölteni az időt, s nem kell előtte válogatni a szót, mert még nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.
Cipra azzal is meg lehetett elégedve, amint Loránd irányában viselte magát Melanie. Szemei sohasem keresték ez ifjú arcát, bár nem is kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele, s egész napi szóváltása vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött a poharába.
És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre redukálta külső előnyeit azáltal, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt, s azzal a semmivel nem törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, amit a mezei munkával foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt okuk rajta miért különösen megakadni.
Óh, ahhoz nem értenek még egy tizenhét éves lyánka szemei, hogy egy porlepte, elhanyagolt, ellazult külső alatt meg tudják érteni, mi az a férfiszépség.
Loránd is meg lehetett afelől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel. Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arcán, egyetlen vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messze földön véletlenül vele találkozó férfiban régi ismerős arc eredetijére gondol. Idegen volt rá nézve Lorándnak arca, járása, hangja. Az arc megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel, s a hajdani szép diszkant hang alámélyedt erőteljes baritonná.
Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél. Melanie a nap egyéb részét szüntelen Cipra mellett tölté.
Cipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protektori szerep, az a nyers, rövid elbánású utasítgatás, ami mégis tele volt kedéllyel, az a folytonos asszonyi zsémbelés, amiről maga Topándy azt mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Ciprát zsémbelni, azt hinné, halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors kezű, gyors nyelvű lyán mellett, kinek minden tagja csupa villany és ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanonc neofit bűbájos ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni, hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába, mindkét keze tele ragadós kovásszal, mintha téli kesztyű volna rajtok; vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét Cipra parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról, s eközben élénk párharcba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harc utoljára is Melanie futásával végződött.
Ezer ilyen bohó semmiségen mennyit tud két leány nevetni együtt!
S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni, mikor este holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot, s a hímzett ablakvánkosra dűlve, éjfélig elbeszélgetnek; mindenről, ami senkit mást nem érdekel.
Melanie sok új dolgot tudott mondani Ciprának, amit az örömest hallgatott.
Cipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, amit tréfás célzatokkal érintgetett egyszer-másszor.
Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot sóhajtott.
– Valami távollevőnek szólt e sóhaj?
Vagy mikor ebédnél legkedvesebb falatját tányérján feledte.
– Valami távollevőre gondolt most valaki, aki talán éhezik?
– Óh, „az” nem éhezik – súgá vissza Melanie.
Tehát valaki mégis van!
Ez Ciprát megörvendezteté.
Az esti beszélgetéskor fölvette e tárgyat:
– És ki az az „Az”?
Melanie pedig elértette, hogy a három „az” közül az egyik mit jelent.
– Óh, az egy igen kitűnő ifjú. Több külföldi fejedelem megbízottja. Rövid idő alatt nagy hírt, nevet szerzett már magának. Mindenki magasztalja. Sokat járt a házunkhoz papa életében, s engem még kicsiny koromban neki szántak.
– Szép ember? – kérdé mohón Cipra. Ez volt a fő megtudni való.
Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Cipra meg lehetett elégedve a válasszal. Legalábbis olyan szép ember Melanie szemeiben, mint az övében Loránd!
– Hozzá fogsz menni?
E kérdésre Melanie finom bal kezét odatartá Cipra elé, negyedik ujját magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.
Cipra lehúzta ujjáról a gyűrűt, s belenézett. Betűket látott benne. Ha ismerné azokat!
– Ez az ő neve?
– Nevének előbetűi.
– Hogy híják?
– Gyáli József.
Cipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, aki szép ember, kitűnő, nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján! Szent a béke.
Most már egészen hitt Melanie-nak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.
Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbé lehete csalódásban Loránd szemeinek békés intenciói felől. Ahogy ezek a szemek Melanie arcával vétkeztek mindennap!
Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a „szép”? Örök kiváltság. A szép arcot szembenézni, még utána is nézni; ki róhatná azt meg?
Ah, de az asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prizmáján keresztül színekre törik a szemsugár, s ez a csodálatos optikai elemző megmondja: ez itt a kíváncsi pislogás, ez itt a kacér kacsintás, ez itt a sárga féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.
Cipra nem tanulta az optikát, hanem ezt, ezt nagyon jól értette.
Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.
Loránd szemei elemészték a szép hajadon alakját. Minden látáskor megteltek vele, mint megtelik a méh a virág láthatatlan mézével, s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.
Vehette azt észre különben Cipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került. Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentül kevesebbet legyen otthon.
Cipra nem állhatta sokáig e kínzást.
Egyszer négyszemközt találva Lorándot, dévaj gúnnyal fordult neki:
– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kisleányra hiába pislogunk, – mert annak már vőlegénye van.
– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.
– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.
– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.
– Valahányszor én önre nézek.
– Ez szemrehányás is volt és vallomás is.
Cipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül felkacagott.
– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelmek fiskálisa; hintóban jár, nagyságos úrnak híják; mihelyt Melanie-nak egy nagy pörét megnyeri, ami őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan, mint maga. Fáin, csinos gavallér.
– Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.
– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hívják.
– Haha!
Loránd nevetett, s jókedvűen megcsípve Cipra csattanó orcáját, odább ment.
Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!
Óh be rossz szolgálatot tett magának Cipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt!
