XVI. Az a gyűrű
XVI. Az a gyűrű
A tizedik év is eljött. Lefelé is járt már. És Loránd kezdett nem törődni a végzetes határidővel.
Szerelmes volt.
Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, ateizmus, mizantrópia, mind eltűnt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.
Melanie-nak is tetszett az ifjú.
Szenvedélyei nem voltak erősek; okos leány volt; hanem annyit bevallott magának, hogy ez a fiatalember neki tetszik. Arcvonásai nemesek, modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt eltarthasson.
A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg Cipra magányosan ült kesergő cimbalma mellett, s verte rajta a régi pusztai emlékeket – maga magának.
Lorándnak nem volt nehéz észrevennie, hogy Melanie is örömest jár ott, ahol ő fel szokta keresni, s szívesen hallgatja a rokonszenvű szív apró vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű folyvást ott az ujján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan!
Pedig már szinte két év elmúlt azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza, Topándy mindennel elhalmozza, ami nőnek kedves, mintha tulajdon leánya volna.
Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve, annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy tán egymás alakját a víz tükrén.
Tehát Loránd megfogta Melanie kezét, s azt kérdezé tőle:
– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?
Melanie a kérdező arcába nézett nagy, okos szemeivel, s megtudta annak minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez.
– Lássa ön: már az elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt sohasem kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, sohasem mondhattam volna meg senkinek.
– Tehát tiltva van e kérdés?
– Akinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az: Lássa ön, nekem van anyám, és még sincs anyám.
A lyánka itt félrefordítá arcát.
Loránd értette ezt jól; de éppen ez a tárgy volt az, amiről még többet akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.
– Mit tesz ez, Melanie?
– Ha ezt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön előtt többé a világon.
Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.
– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat, s azóta soha vissza nem tért. A mendemonda egy ifjú eltűnésével hozta kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai vétség miatt ugyanazon este szöknie kellett.
– Hogy hítták azt az ifjút? – kérdezé Loránd.
– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak tartották.
– És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?
– Sohasem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban mint színésznő keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.
– Hát az az ifjú hova lett? Nincs vele többé?
– Úgy tudom, kiment Kelet-Indiába, onnan írt öccsének, Áronffy Dezsőnek, s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudatott magáról semmit. Valószínű, hogy meghalt.
Loránd fellélegzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Kelet-Indiákra ment.
– Néhány hét múlva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, aki még most is él; és ez a nap mindig fátyollal közelít felém: a bánat, a szégyen, az elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön legféltettebb titkomat; és nem fog megítélni érte?
Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz e finom kezecskét, s annak rózsás ujjahegyét megcsókolá, mialatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon karikagyűrűre, ami ez ujjak egyikén volt.
Melanie elérté a kérdést, mely ez ékesen szóló tekintetben oly forrón volt kifejezve.
– Ön azt kérdi tőlem, ugyebár, nincsen-e még ennél is féltettebb titkom.
Loránd némán igenlé a vonatkozást.
Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s aztán két ujja hegyei közé fogta.
– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, akihez e titok fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám volt, aki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.
Abban a percben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve a vízbe esett, a tulipános nymphaeák levelei között eltűnve.
– Felhozzam a vízből? – kérdezé Loránd.
Melanie ránézett, szelíden, ábrándosan, és azt mondta:
– Hagyja ott…
Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép kezet, s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.
Loránd még aznap beszélt afelől Topándyval, hogy nagy ideje volna az ispánlakot fölépíttetni, ami oly rég tervben volt.
– Ahá! – szólt Topándy nevetve. – Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, ahova feleségét vigye. Meglesz három hét alatt.
Loránd egészen boldog volt.
Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.
Melanie nemcsak afelől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni nem lehet többé, sőt afelől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha megtudja, hogy testvérének élete függ a további hallgatásától.
A szerelem ellopta Loránd lelkének acélját!
Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, amely valakit Isten és ember és természet törvényei megszegésére kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta? Ki ismerhetne rá ezentúl, e helyzetben, ez arccal, e név alatt? Nem született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, akinek életét folytatja most? Nem bevégezte-e már azt az életet, amit eljátszott akkor?
Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a becsületérzést; és végre, ha volna is ember, aki e szószegésre azt mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: „Erény volt!”
Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is, melynek üregében öreganyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra. Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, amit szülőjének, mint azt, amit gyilkosának adott.
Szép szofizmák ezek mind! Loránd bennük kereste menedékét.
És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, akire e két csillag így mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kívánni a mennyország kapujában?
És aztán az is jólesik, hogy e mennyországot éppen azon ellenségtől vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letenni! Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni.
Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, amiről csak az a két ember tud, aki azt egymásnak cserében adja.
Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délceg gavallér, aki a divatvilág első arszlána volt, csak eltűnik a szalonok illatszeres gőzköréből, s évek múlva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családi élet alakította így át. Nem lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség gúnyhahotával az ország egyik szélitől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért.
Most csupán csak még arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.
Vajon felfedezzen-e neki mindent, a fogadott párbajt és a házasságot, s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a fenyegető rejtelmet, mellyel eddig távol tartotta őt és szülőit magától?
Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.
Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.
Egyszer ebéd után Cipra megfogta kezét, s azt mondá neki enyelegve:
– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjön, majd én mondok magának szerencsét.
– Szerencsét?
– No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:
„Cigányasszony volt az anyám:
Megtanított kártyát vetni,
Tolvajt rostán kipörgetni.
Túlteszek vele sok banyán!”
Megtanított kártyát vetni,
Tolvajt rostán kipörgetni.
Túlteszek vele sok banyán!”
– Jól van, Cipra húgom, hát mondj nekem szerencsét!
Cipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja cigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.
Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.
Valamit csak kell az embernek hinni.
Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyújtá.
– Itt van, emelje meg! Annak kell emelni, akinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel: az nem jó. Jobb kézzel maga felé. Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.
Cipra kirakta maga elé a kártyákat.
Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép nap-aranyozta arcát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes ábrákat.
A színlovag éppen középre jutott.
– Magának valami utazás áll – kezdé komoly arccal magyarázni a cigányleány. – A gyászos asszonnyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az irigy-leány meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya hűséget, a macska ravaszságot jelent. A bús-leány a kutya mellé jutott. – Vigyázzon magára, mert magát valami nő, aki haragszik, meg akarja ölni.
Loránd oly szánalmas mosollyal nézett Ciprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát.
Ő is csak úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s azután csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy „az” nem ő! A sárgaruhás nő, az irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöldruhásra tette – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Cipra régóta zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.
Cipra hirtelen összeseperte a kártyákat.
– Vessük ki még egyszer! Emelje meg háromszor egymás után! Így!
Újra kirakta a kártyákat.
Loránd észrevevé, hogy amint a kártyák egymás mellé jutottak, Cipra arca egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.
– Nézze, most a bús-leány éppen mellette van, és azon túl van a gyilkos. Az irigység és a szívleány a túlsó szögletben. Másik oldalon az öregasszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy szerencsétlenségtől! Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja.
Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyűségéért a szemébe nevessen.
– Kelj fel már, Cipra, elég volt ebből a játékból.
Cipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magátul, mint a zerge.
– De hát mit csináljak, mikor egyébhez nem értek?
– Jöjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a cimbalmon! Olyan régen nem hallottam már.
Cipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte azt a pusztai ábrándot verni rajta, amit annyian csodálva emlegettek már, akik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kísért.
A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy. Melanie Cipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen.
Cipra verte az érző húrokat, s azalatt vette észre, hogy Loránd folyton-folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, ahol ő ül; csakhogy nem az ő arcára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra. Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arcát, és azt mondá fuldokolva:
– Ah – ez a pipafüst megöl!
Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fútt tréfásan a leány arcába: hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, ahol korlátlanabb szabadság uralkodik.
Cipra pedig elkezdé hangolókulcsával leajzani a cimbalom húrjait.
– Minek eregeted le a húrokat? – kérdé Melanie.
– Nem játszom én ezen többet.
– Miért ne játszanál?
– Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed bár!
S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit, s szomorú diadallal mutatott a képletre:
– Nézd: most is itt a koporsó a zöld leány alatt.
– Ah, hiszen te nem az vagy – szólt Melanie félig tréfából, félig vígasztalva –, hanem emez.
S a szívleányra mutatott kezével.
Cipra pedig – valamit mást látott meg, mint amit mutattak neki.
Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját acélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még fehérebbnek maradt üres körvonalra.
– Hová lett innen „az a” gyűrű?
Melanie arca mélyen elpirult e szóra: Cipráé annál jobban elsápadt. A pokol mély sötétsége látszott a cigányleány felnyílt két szemében!
