XVIII. A halálra intő
XVIII. A halálra intő
Loránd kimerülten veté magát karszékébe.
Tehát vége minden menekülési kísérletnek.
Fel van ismerve, és éppen azon asszony által, ki őt legkeserűbben tartozik gyűlölni a világon.
A nemezis! A jól megfizető örök igazság keze!
Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az életbe vissza akar térni.
Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből, ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítania az ilyen ajándékot.
Isten hozzád, nyugalmas boldog élet! Isten hozzád, mámoros szerelem!
Csak egy út van, és az egyenes: – a nyitott sír felé.
Nevetni fognak az elbukott fölött, de legalább szemébe nem fognak nevetni.
Az apa is elment ezen az úton; pedig annak szerető neje, növendék gyermekei voltak: ő egyedül áll a világban. Nem tartozik senkinek semmivel.
Van ugyan még egypár földön lézengő árny, akihez köti valami gondolat; de hisz azok is nemsokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan hosszú már az út.
A végzetnek teljesülni kell.
Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kísértet a másikat vonj a maga után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.
Csak néhány nap még az élet.
E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden szemet és szívet, aki figyelve kíséri az útja végéhez közelítőt, hogy senki se gyaníthasson semmit.
Még egy óvatosan elintézni való körülmény volt hátra. Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarább eljő.
Legközelebbi levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell elintézni a találkozást.
Rögtön levelet írt öccsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló előtt van, jöjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá. Topándy cinizmusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt meglátogathatják szülőiket.
A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára küldé Loránd.
Így hárítja el a gondos útrakészülő az akadályokat, amik elindulásakor visszatartóztathatnák.
Alig küldé el levelét, midőn Topándy belépett szobájába. Loránd eléje ment, Topándy megölelte, megcsókolá.
– Köszönöm neked, hogy éppen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves Loránd öcsém; különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. Ami tíz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események, s te újra visszatérhetsz a világba bántatlanul.
– Azt rég tudom, hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s meg vagyok elégedve ezzel a világgal.
– De neked anyád és testvéred is van, akik előtt nincs okod bujdokolni.
– Csak akkor kívánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat előttük, mint boldog embert.
– Az csak rajtad függ.
– Néhány nap határozni fog.
– Siess vele minél elébb! Egy dolog jusson eszedbe: Melanie Sárvölgyi házában van most. Amilyen nagy lelki örömemre szolgál nekem arra a hippocratesi halálarcra gondolni, amit a farizeus váltani fog, mikor e csacska asszony kifecsegi, előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrinc fia, épp olyan aggodalom rád nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog követni arra, hogy te, aki amaz éjszakára emlékezel, amikor a végtelen nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, ebben a földben gyökeret ne verhess. Még lebeszéli Melániát.
Loránd könnyelmű kedéllyel szólt, vállat vonva:
– Akkor… Nem Melanie az egyedüli leány a kerek földön.
– Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam, s akit te hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél elébb!
– Nem vetek neki egy hetet.
– Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan! Az ilyen dolognál vagy rögtön, vagy éppen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.
– A bátorságban nem lesz hiány.
Topándy menyegzőről beszélt, Loránd pedig a pisztolyról.
– Tehát egy hét múlva kézfogódon akarok áldomásozni.
– Minden bizonnyal!
Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott már: azzal a lefelé fordított fáklyával.
Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve, mint apjának a halála előtti estén.
Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirtadallal, fülemüleénekkel.
Cipra lepkéket kergetett a pázsiton.
Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét visszatért csapongó kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.
Loránd engedte neki, hogy enyelgései körébe bevonja.
– Hogy illik nekem ez a jácint a hajamban?
– Nagyon szép vagy vele, Cipra.
A cigányleány levette Loránd fejéről a kalapot, s levélből koszorút font körüle, úgy tette vissza, ide-oda illesztgetve homlokán, míg eltalálta, hogyan fog illeni legjobban.
Azután karja alá fűzte kezét, forró arcát odafekteté vállára, s együtt sétált vele.
Szegény leány! Mindent elfeledett, mindent megbocsátott már!
Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett: mulatott. Cipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik egymáshoz.
Loránd pedig nevetve, vigadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet, s akkor aztán isten veled, szép illatos mező, isten veled, madárdalos visszhang, isten veled, szép, szerelmes cigányleány!
Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött ívlik. Ott megálltak a híd közepén, s a karfának dűlve lenéztek a vízbe; – azon a helyen, ahol Melanie jegygyűrűje a vízbe hullott. Lenéztek a víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a cigányleánynak most is zöld ruhája volt rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie arcát látta a víz tükrén.
Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az elvesztett gyűrűre: „Hagyja ott!”; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!
És holnap már ez sem fog fájni.
Topándy is csatlakozott hozzájuk.
– Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus – azt gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk „magnum áldomás”!
– Engem nem visznek el magukkal? – kérezkedék Cipra fél tréfával.
– Nem!! – volt rá egyszerre mind a két oldalról a felelet.
– Mért nem?
– Mert nem való vagy oda. – Nincs ott helyed.
Ezt is ketten felelték.
Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfitivornyákban; ki tudja, hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást értett.
– Hát aztán mikor jön vissza Loránd? – sürgölé Cipra.
– Elébb hazatér szülőihez – felelt Topándy.
„Valóban oda!” – gondolá Loránd. – Apámhoz, nagyapámhoz.
– De csak nem marad oda örökké?
Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó: „örökké!” ember szájában! Van az időnek mértéke?
– Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány.
Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy lizinkalevelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére tette, és azt mondá:
– Valamit, ami e levél körületénél nem nagyobb.
Ketten azt értették e példából, hogy „gyűrűt”, ő maga azt értette, hogy „golyót” a homloka közepén.
Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái.
Ez enyelgések közül a hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy odafenn egy ifjú úr várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.
Loránd szíve nagyot dobbant. Ez Dezső!
Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kívánatának? Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt rá?
Loránd felsietett a kastélyba.
Topándy utána kiáltott:
– Ha jó barátod, fogd itt, és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen velünk.
– Itt fogjuk várni a hídnál – egészíté ki a meghívást Cipra, s ott maradt a hídon, s maga sem tudta, miért, úgy el tudta nézegetni azokat a nymphaeákat a víz felett, amik Melanie gyűrűjét elrejték.
Loránd egészen borult kedéllyel sietett folyosókon végig; ha öccse jött meg, az rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni. Az alakoskodás, a cinikus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ővele szemben.
A jövevény a teremben várt reá.
Midőn Loránd benyitott, és szemközt állt vele, egészen új meglepetés fogadta.
Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az öccse volt, Dezső, hanem – Gyáli.
Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arca, olyan apró porcikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly korrekt fogalmakkal bírt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő úrias modorban lehetett rajta észrevenni, amit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protektori szerepet játszani hajdani barátaik irányában.
– Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. – Rám ismersz-e még?
(„Ah – gondolá Loránd –, itt vagy halálra intőnek?”)
– Nem akartalak elkerülni; amint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt vagy, siettelek fölkeresni.
Tehát csakugyan „ő” hozta nyomába!
– Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyezség.
Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, amíg Gyáli a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel szemben?
– Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyújtva Loránd elé kezét –, hogy az a tréfás összekoccanás, ami tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad úgy, mint nálam.
(„Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!”) – S mi ismét fidélis cimborák leszünk.
Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy perc alatt támadt és lejárt agyában. „Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, ahogy módomban volna, a katasztróf eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk ne legyen azoknak; lássa meg ez a nyomorult, hogy az, aki saját halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jókedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.”
Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se dacot, se bosszús arcot, hanem mint hajdan diákkorában szokta, belecsapott a piperkőc tenyerébe, s megrázta azt emberül.
– Szervusz, Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a lecke holnap.
– No, látod: ennek örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mi, a vidám cimborák! És valaha összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos újságért! Az ördög vigye el valamennyit! Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó cimbora egymásnak a hátára másszon miattuk. No de szót se többet erről!
– Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, akik sokat felveszünk egymástól. Ma lehuncutoljuk egymást, s holnap megint együtt filkózunk.
Hahaha!
– De mutass be az öregnél! Hallom, hogy viális bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No iszen, tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg! Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.
– Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk.
– Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgyis savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. – Apropó! Neked valami szép cigányleányod van itt, azt hallom.
– Már azt is megtudtad?
– Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny?
– Óh! a patvart! egy cigányleányra?
(„No iszen, csak azzal kezdj! – gondolá Loránd – legalább azt a pofont, amit én nem adhatok neked, megkaphatod ,per procura’.”)
– Hahaha! Cigányleányért nem duellálunk, ugye pajtás?
– Még más leányért sem.
– Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Ma foi! Becsületemre mondom! Az a tíz esztendei színpadi kurzus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd.
– Az nagyon természetes – szólt Loránd tréfás gúnnyal.
Ezalatt leértek a parkba; Topándyt és Ciprát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit mint hajdani iskolatársát.
E névre Cipra egészen átdelejesült. Melanie vőlegénye! A vőlegény tehát utánajött menyasszonyának. Óh, milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!
Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomást, amit neve és megelenése Cipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatatlan hódítói szerencséjének betudni.
Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, amire minden gavallér anélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: cigányleány. Aztán: Loránd nem féltékeny.
– Nagysád egy perc alatt megtanított engem valamire, amint egy egész nap hiába törtem a fejemet.
– Mi lehet az? – kérdezé Cipra kíváncsian.
– Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát.
– Ki lehet az?
– Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint bírta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje; de most már tudom: itt nagy üldözést kellett kiállania.
– Üldözést? – szólt Cipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. – Ugyan ki üldözte volna itt?
– Ki? Ház ezek a szemek! – szólt Gyáli, Cipra szemébe hízelegve. – Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.
Ciprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, akik nem szeretik a túlterhelten édest.
– Ah, Melanie sokkal szebb, mint én – szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva.
– Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok minden csodáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.
Cipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:
(„Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak, azt te megérdemelnéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák, hogy gyűlöltelek, s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az enyim még a halálban se keveredjék össze!”)
Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta szentül.
– Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára – most már mégis meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem. Nekem ma délután sürgős utam van Szolnokra.
– Óh, csak eredj! Miattam ne aggódj ál! Tégy egészen kedvtelésed szerint!
– Nem úgy van az, Pépó; te nem fogsz azalatt itt maradni.
– Mennykőt! Tán csak kilöksz?
– Óh, hohó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban az én újjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg cimbora a környékből mind hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.
– Ah! A te újjászületésed ünnepélyén! – kiálta fel extaziált hangon Gyáli, s azonközben mentegetőző kacsintással nézett Cipra felé. – Már így bármennyire vonzzanak is egyéb mágnesek e helyre, de oda okvetlenül el kell mennem. A te „újjászületési” ünnepeden nekem tósztoznom kell, Loránd pajtás!
– Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek.
– Ah! A kis Dezső? Az a kis kuruc fiú? No, annál inkább. Azzal sokat fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő komoly arcával. No, így veletek megyek. Megadom magamat. Kapitulálok. Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.
Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem éppen ezért jött-e ide, hogy azon az egy napon Loránd agóniájában gyönyörködjék?
– Igen, Pépó – biztatta őt Loránd –, ott vígan fogunk lenni, mint voltunk valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre ki hagyjuk törni. Tehát velünk jössz te is.
– Okvetetlen, csak az útiköpönyemért légy szíves elküldeni valakit a szomszédba. Veletek megyek. A te „újjászületésed” ünnepére!
És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint aki szavakban nem képes kifejezni mindazt a jókívánatot, amitől szíve túlömleni készül.
– No, látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér – szólt Loránd nevetve –, milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.
– Ah, semmi esetre sem; a blokád fenntartatik.
– A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség mellett.
A szegény cigányleány mind nem értette e banális tréfákat, amik az ő rovására mondattak; ha értette volna is, nem ezért volt-e cigányleány, hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni maga Topándy és a többi víg cimborák?
Hanem ezúttal Cipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor.
Az valami undorító hatást gyakorolt szívére, mikor az ifjú dandy oly könnyelműen beszélt Melanie-ról, s még ócsárolta azt más leány szeme előtt! Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így beszélnek a férfiak?
Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első tekintetre megismerte ő az emberét. Énnek több gyönge oldala is van. Elkezdte őt „méltóságod”-nak címezni, s kérdezősködött azon külföldi fejedelmek után, akiknek teljhatalmú megbízottja méltóztatik lenni Gyáli úr.
Ez hatott.
Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatai lefelé húzott szögletekbe idomítá.
Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a másik lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva elmaradt!
– Éppen egy nagyszerű perét fejezendem most be Hohenelm-Weitbreitstein-i fejedelem őkegyelmességének.
– Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással.
– Hisz azt tetszik tudni.
– Óh, hogyne, kérem. Ott fekszik a tartománya mindjárt, ahol a Lippe-Detmold-i, Schwarzburg-Sondershausen-i és Reuss-májor nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.
Óh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén táblabíró e sajátságos geográfiai helyhatározására azt felelje, hogy „igen”.
– Méltóságod bizonyosan eddig is kitűnő állást foglal már el e nagyfejedelemségben?
– Kamarási címem és rangom van őkegyelmességétől.
– De bizonyosan még többre is viheti.
– Óh igen. Mihelyt őkegyelmessége dominiumait, amikre anyai ágon van örökösödési igénye őkegyelmességének, megnyertem, ötezer holdnyi birtokot fog számomra inskribálni.
– Hohenelm-Weitbreitsteinban?
– Nem. Itt Magyarországon.
– Azt hittem, Hohenelm-Weitbreitsteinban; mert az igen szép vidék.
Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több, mint együgyűség mondatja a hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, s mikor az éppen arról kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hanyadik törvénycikkelyébe van beiktatva őkegyelmességének magyarországi indigenátusa, melynél fogva oly szabadon inskribálhat itteni uradalmakat, akkor nagyon kényelmetlenül kezdé magát érezni Gyáli, s inkább arra fordította a beszédet, hogy őkegyelmességéről elkezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat birodalmából, hogy bánt el a muckerekkel, minő tréfákat követett el az apácákkal, hogy tudja üldözni a pietistákat, s egyéb ily adatokat, amik mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek őkegyelmességére, a Hohenelm-Weitbreitstein-i nagyfejedelemre nézve, azon esetben, – ha csakugyan létezik ily nevű nagyhercegség és uralkodó valahol a világon.
Ez a téma aztán eltartott az ebéd végéig.
Cipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsúebédre mindent kitalált, amit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentírozni a bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni. Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint?
Ebéd végeztével Lorándnak néhány percre még szét kellett nézni a háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn. Mindenkit jól helybenhagyott, s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg az ő egészségére, ki holnap nagy örömnapját fogja ülni.
Topándy is félrenézett a szükséges útikészületeket megtenni. Cipra volt a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, akinek jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Cipra, hallgassa, amit az beszél.
S még nem volt rá eset annyi víg cimbora megfordultán, hogy ezen valami botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon találhatja magát.
Ezalatt visszaérkezett a hajdú, akit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy hozza el Gyáli útiköpenyét.
Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól. „A kisasszonytól?”
Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég úr szobájába fel.
Ő maga sietett saját szobájába.
Amint a termen keresztülhaladt, szemközt jött rá Cipra szobájából Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arca volt a dandynek, mint mikor valaki véletlenül a meggyújtott szivarral együtt a gyufán levő kén illatát is be találta lélegzeni, s aztán egy ideig álmélkodva kapkod a levegő után.
– Barátom! – szólt Lorándhoz – ez a te cigányleányod valóságos nősténypárduc! És igen jól dresszíroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?
– Ugyebár? – mondta rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta, de nem eszmélt rá.
Csak az a levél! Melanie levele!
Úgy sietett vele szobájába érni.
Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín levelkét, annak azúrkék betűit, a piros pecsétet rajta; kebléhez szorítá, mintha szívétől akarná megtudni, hogy mi van benne.
De hát mi is lehet benne?
Loránd letette maga elé a levelet, s öklével ránehezkedett. „De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?”
„Hátha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elvesztett világért? Hogy kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl, s elveszni velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.”
„Nem töröm fel e levelet.”
„Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.”
„És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól kifőzött bosszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, ahol majd bevallom, hogy meg vagyok alázva, hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet, hogy félek az egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arcaiba, s mikor ezt bevallottam, a szemembe kacagjanak, és otthagyjanak az egész világ megvetésének – enmagam megvetésének?…”
„Csalatkozzanak hát!”
Loránd fogta a szép levélkét, és elzárta azt íróasztala fiókjába feltöretlenül, olvasatlanul.
Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy „talán”.
És mármost készüljünk arra az útra!
Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s mindegyikbe egyet azok közül az acélhegyű golyók közül, amik vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfúrják a vadkan koponyáját, s nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját útitáskájába rejté.
Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérneműt rakjon el számára a bőröndbe, amennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni.
Topándy két kocsiba fogatott: az utazóhintóba és a bricskába.
Mikor a kocsik eléjártak, Loránd felvette útiköntösét, rágyújtott rövid szárú tajtékpipájára, s lement az udvarra.
Cipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben legyen a köpönyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pincetok, a huszonnégy üveg válogatott borral, biztos helyre juttatva.
– Mégis jó leány vagy te, Cipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve a leány hátát.
– „Mégis?”
Aztán már olyan nagyon hozzá van esküdve ahhoz a pipához, hogy egy percre sem veheti ki a szájából?
Pedig egy búcsúcsókot talán mégis megérdemelt volna.
– Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez – velem kockáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba, s kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.
Loránd felkapott a kocsiülésbe, s maga vette kezébe a gyeplűt.
– No hát isten veled, Cipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána.
Cipra kiállt az utcaajtóba, onnan nézte, míg láthatta az eltávozót, fejét szomorúan a küszöbnek támasztva. Még csak egyszer sem tekintett az vissza!
És mármost hát megy nyargalva a végzet elé.
És mikor majd az est utoléri az utasokat, s az ég millió fénye feltűnik, elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon felcsillámlanak az apró szentjánosbogárkák, akkor elég ideje lesz végiggondolni az ifjúnak azon a témán, hogy a végtelen nagyoknak és a végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek története: az egynapos légyé, a nagyravágyó emberé s a lételükért küzdő nemzeteké? „Ime két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.”
