XX. A végzetes nap!
XX. A végzetes nap!
Végre tehát eljött ez is!
A napokat számláltuk már, amik még hátra vannak.
Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy szarkazmusai által megrontatni.
Nekem így is jó volt.
Napok óta minden készen állt már az útra. Előkeresgettem mindent, ami emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.
Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön, hogy egy nappal később Loránd úgyis hozzájuk jön. Nem is kísérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy percét is annak a napnak, amikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem.
Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.
Megfogadták, és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.
Pedig ezúttal szokatlanul sok vendége jött e fogadónak; Topándy víg cimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség.
Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagyvilágba, honnan mint nemzeti mártír eddigelé száműzve volt.
Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi sztoikusok lármája által zavartatni, ha az egész epikuri szövetséget mind idecsődíti; ami összejövetelünknek majd nagyon is ditirambi hangulatot fog adni.
No de hát legyen mulatság! Én a mulató embereket is szeretem.
Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel. Hát ez mit keres itt köztünk?
Utána egy virgonc öregúr szállt ki a kocsiból; fölfelé fésült bajuszára, nekihegyesedő szemöldökeire a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy.
Csodálatos! Loránd azt írta, hogy éppen őmiatta keres egy közönyös találkozó helyet.
Topándy egyenesen felém jött.
Oly komoly volt az arca, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele.
– Te Áronffy Dezső vagy? – monda, s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. – Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!
Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arcához nagyon hasonlítok.
Topándy azzal érzékenyen megölelt.
– Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. – Nem jött el?
– Más szekéren jön utánunk – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. – Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt, és várj reá!
Azzal a körül lézengő cimborákhoz fordult:
– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe! Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak! Tudjátok, hogy az ilyen jelenethez nem kell publikum. Tehát előre, mars, nemes galéria!
Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról; Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.
Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel.
Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérzeni való. Mi szükség volt őt kerülnünk?
Most zörgött a szekér; a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra a könnyű útikocsival. Ő maga hajtotta a lovakat. Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, rövidre nyírt haja, portól lepett arca egészen más alakot állítottak elém, mint amilyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni képzelet után, ahogy én hittem őt magam előtt látni, s ahogy anyám és nagyanyám igazíttattak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan: ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.
Loránd egyik képhez sem hasonlított, amit én rajzoltam.
Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt.
Amint leugrott szekeréről, egymás elé siettünk.
A fogadó udvar közepe nem volt arravaló, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játsszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást.
– Jó estét, öreg!
– Jó estét, bátyám!
Ez volt mindössze, amit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arcát, s siettünk be az udvarról, egyenesen a cimborákkal telt terembe.
Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolózott.
Valami elkeserült megyei szónok dikciót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon, a száraz tósztokat nem kedveli.
Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arcomat.
– Teringettét, öreg, hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kisgyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen fél fejel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál tudtom, hírem nélkül? Micsoda?
Loránd úgy hányivetiskedett előttem, mintha azt akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok, azért ő nekem mégis bátyám.
Jó, jó.
Hanem én azért karonfogtam, s félrevontam őt egy szögletbe.
– Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.
Erre szilajon kirántotta a karját kezemből.
– Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.
– Csak csendesen, kedves Loránd! Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te, holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év múlva mondhatom meg anyámnak, hol vagy. Azután te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válasszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járóföld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide.
Loránd éktelenül dühös lett.
– A kaszakő üssön meg minden prókátort, ahány a világon van! Most, ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.
– De hát, kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged?
– Jól van. Kezdd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele.
– Hát hisz azért mulathattok, ameddig tetszik.
– Igen? Ameddig tetszik! S aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, ugye?
– Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.
– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg.
– Hát, tudod mit? Tedd a találkozást elébbre, s azután a mulatságot.
Loránd kicsinyben múlt, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.
– Mondtam már egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs tranzakció – fiskális úr!
– Már azért csak ne fiskálisurazz!
– Megállj hát! Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az asztronómiai és kronológiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez! Mikor szavadat adtad, Pozsonyban a barátoknál éppen háromnegyedet ütött tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, amit akarsz.
– Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.
– Nono, ne neheztelj, öreg – szólt aztán Loránd, s odahúzott magához, megölelt. – Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk. De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok. Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jössz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velük, nem mondhatom most azt nekik, menjetek isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva. Én ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, amit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik!
– Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.
– No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.
Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat, s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne. Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egypárszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen, s hogy én olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem azt, hogy „Meddig szándékozik itt mulatni?”, „Hogy érzi magát?” s más ilyen meglepő bárgyúságot.
Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén, felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát, s ki-ki iparkodott helyet foglalni.
Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én, mellettem Gyáli Pepi.
– No, öreg, ma te is velünk iszol, ugye? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.
– Nem, bátyám, tudod, hogy én sohasem iszom bort.
– Sohasem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem? Mi?
Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?
– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, amit fogadott, akármilyen abszurdum is.
Sohasem felejtem el azt a tekintetet, amit e szónál Loránd vetett rám.
– Igazad van, öreg. – Azzal megrázta a kezemet. – Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen abszurdum is…
És amíg ezt mondta, oly komoly volt, oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép, leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.
Loránd vállára ütött.
– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura a szavának!
Aztán rövideden hozzáfogtak a dáridóhoz.
Sajátságos tanulmány egy bornemisszára nézve végignézni egy egész éjszakai férfitivornyát egészen józan fővel, s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.
Az első felvonást megkezdik a tósztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetségeket adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később sztentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arccal igen komoly frázisokat mond; egyik tudja cifrázni, a másik győzi pátosszal, harmadik a klasszikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsörgéssel, ölelkezéssel, csókolózással, a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett.
Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafikeservek általános kifakadásai. Az agyak mind jobban áthevülnek, mindenki ráül kedvenc pálcalovára, s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni, minden szokásos megtartása nélkül a konverzácionális tempóknak, hogy egyik ember várja ki, míg a másik elvégezte, sőt inkább egyszerre valamennyi beszél, egyik a másik szavába, míg utoljára az, aki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s ki-ki magáért meg van afelől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.
S eközben az asztal megtelik üres palackokkal.
Azután a paroxizmus egyre fokozatosan halad fölfelé. Aki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül, s káromkodással vágja ki a kudarcot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a múltakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész cimboraságot végigcsókolta, most a cigányok közé tör, s azokkal csókolózik rendre, testvériséget esküdve brúgósnak, klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kolerikus természetű cimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, aki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik. A víg danoló nem tartja már elégnek a jókedvre, hogy torkát nekieressze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palackokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni, s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanúsítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal a szoba közepén táncol nagy magában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű cimbora már odajutott, hogy feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel föl, mikor pohárkoccintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e vagy tímárcsávát.
Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.
Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krízise, melyen túl fordulat áll be.
Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már elcsillapult. Egy-kettő, aki nem bírt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették alunni, a többi helyben maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg ki-ki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.
Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. Akiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.
Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.
Egyik ember nem vág már a másik szavába, hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja: „Tudok én annál sokkal jobbat”, s rákezdi, hogy „Itt meg itt történt, magam is ott voltam”.
Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kacagását hallanom oly tréfák fölött, amikben a nők megvetése van kifejezve.
Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a „mieink” rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám vagy valaki más közülök kegyelendő kíváncsiságból a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve.
Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.
Azt hozta fel, hogy vajon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó.
Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak.
Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.
A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.
Akadt egypár békülékeny kedély, aki azáltal akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a rácot elsőnek az ivásban, amivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki. Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hírhedett példákat.
– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herceg két gönci hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfrátereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, ami nagyon szép pénz. A konfráterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se vesszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönci hordó tartalmát.
Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajtán innenről.
Loránd mégsem engedett.
– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó – mesélt Loránd Gyálihoz fordulva – azt a szokást hozta be, hogy amint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ő ivott, valamennyinek fenékig kellett üríteni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a füle gombja leszakadjon.
– Ah, az minálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – kiálta erre az egyik.
– Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.
– Mindent megtesz a magyar, amit a német meg tud tenni!
Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.
– Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.
– Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?
– Hát a wartburgi cimborák megtették azt, mikor jókedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral, azután felhúzták a pisztoly sárkányát, s ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságáért ezt a furcsa poharat.
(Látlak, Loránd!)
– Nos, hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni?
Topándy közbeszólt:
– Nekem nincs, de neked se legyen!
– Nekem van.
Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.
Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, amíg mások itták.
– Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.
– Szívesen, csak tedd meg te elébb!
– Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.
– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni.
Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végigborzongatta. Mindent látok, mindent értek most már; tíz év misztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt olyan acélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e percre pallosviselő árkangyala kezét.
Beszéljetek csak!
Loránd arca egész lázasan ki volt pirulva.
– Jól van, fickó! Fogadjunk, ha tetszik!
– Mibe?
– Húsz palack pezsgőbe! Azt itt megisszuk.
– Tartom a fogadást.
– Amelyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.
– Itt van!
Mind a ketten tárcáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy százpengőst.
Én is a tárcámba nyúltam, s kivettem belőle egy összehajtogatott papírt; de az nem volt bankjegy.
Loránd a hajdúnak kiáltott.
– Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat!
A hajdú odatette mind a kettőt eléje.
– De meg vannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.
– Nézz bele a csövébe, ott mosolyog rád a golyó acélhegye.
Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.
– Tehát áll a fogadás: amelyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt.
Loránd fogta a poharát, hogy a benne levő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe.
Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt; valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarná gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.
Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá, s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:
– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt á tréfát?
Mind a ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.
Fel volna titkuk fedezve?
– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal – folytatám én csendes hangon –, ne mulasszátok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, ami történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek táncoljon a fehér elefánttal.
Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.
– Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről felemelkedni.
– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te, Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a bennmaradtat is a kandallóba, én azonban ahelyett a táncrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papírra, s így akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd, a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papír két darabja, ugyanazzal a névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.
Gyáli mint a kísértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülőhelyéből, rám meredve kővé fagyott tekintetével.
Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papírdarabot, ami szakadékainál egymásba illett.
Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s amint ez előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arcába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötétveres bor végigcsorgott hímzett fehér mellényén.
Gyáli letörülte arcáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát, s előkelő hidegséggel mondta:
– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk.
Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.
Mindenki el volt ámulva e jelenettől, s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most.
Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.
Felugrottam helyemről, egy szökéssel utolértem a távozót, s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint ahogy a bőszült tigris megragadja a, nyomorult cickányt.
– Én nem vagyok ittas! Én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé, s úgy szorítottam az embert fél kezemmel a falhoz, hogy evickélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, aki ezt az átkozott hamisítványt a pofádhoz kenem, nyomorult!
És tudom jól, hogy ez az egy ütés, amit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – ami nagy kár lett volna nem őérte, de énvégettem; – ha az ég egy nemtőt nem rendelt volna mellém, aki e rossz munkában meggátoljon.
Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet, én odatekintettem, s – karom zsibbadva hanyatlott alá. Fánny fogta meg kezemet.
– Dezső – kiálta eliszonyodott arccal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked. Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fánnyt keblemre öleljem.
Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.
Óh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is végigrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé e sikoltással: „Fiam! fiam!”
Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén.
Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmúlt a mámor, el a borszülte kábulat.
– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét.
– Óh, kedves Loránd…
Loránd azonban megfogta a két matróna kezét, s odavezeté őket hozzám.
– Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!
Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, amivel a múlt percben Fánny titkunkat elárulá: „Ez a kéz az enyim.” S rám mosolygott.
– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem!
Azzal arcra veté magát előttük a földre, s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt:
– Óh, én drágáim! Óh, én szeretteim!
