XXIV. A bolond tréfa
XXIV. A bolond tréfa
Hagyjuk a boldogokat örülni!
Kövessük azt a másik ifjút, kiben mindaz az édes tetterő, ami egy viszontszerető szívet a boldogság eksztázisába meríteni képes lett volna, keserű szenvedéllyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket a kárhozatra üldözni.
Este volt, midőn megérkezett Lankadombra.
Topándy nagyon várta már. Ciprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte magával abba a laboratóriumba, ahol együtt szoktak és egyedül tanakodni emberek és természet felől.
Az öregúr rendkívül jókedvűnek látszott, ami nála rendesen az izgatottság jele volt.
– No, öcsém – mondta tenyerébe csapva –, most vagyok már benne abban a hínárban, amibe belekívánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye tömlöcével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most végre sikerült valamit elkövetnem, ami célomhoz juttat.
– Ugyan?
– De ugyan ám! Legalábbis két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyan bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Persze becsuknak érte, de már az mindegy.
– Mit tett, bátyám, megint?
– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell kezdenem, hogy Melanie hugád már férjhez ment.
– Hát jól van.
– Hiszen csak neki legyen jó, nekem jó. De ezen fordul meg az én fátumom is; azért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, amint azt Borcsa asszony Ciprának, Cipra meg énnekem elmesélte, s ami mind hozzátartozik az illusztrációhoz.
– Hallgatom – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen közönyös arcot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek előtte.
– Tehát: amint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is, most már csak dacból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek, mennyit adunk az ő rodomontádjaikra. Azzal levelet írt maga Gyálinak, hogy rögtön térjen vissza Lankadombra, mutassa meg magát; itt tárt karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg! Merjen a szemük közé nézni mint illik előkelő úrhoz! Az ellen, hogy inzultálni találják, biztosíthatja magát egypár jó zsebpisztollyal. Olyat hordjon mindig a zsebében, s aki óriás termetével meg akarja riasztani, annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nemsokára ismét a faluban, s nagy osztentációval kucsírozott itt alá s fel az ablakom előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem remélne azzal legnagyobb bosszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá, hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, akit leköpnek, kidobnak, kirúgnak! Ők tudják, miért. Én nem rontom a gusztusukat.
Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos ember fogok lenni. Kontemplatív bölcsészettel szemlélem a világ bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a megye levéltárában és a káptalanban van letéve, semmivé teszem egy másik végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugámról egy szó említés sincs téve.
A lakodalom nagy ünnepélyességgel ment végbe.
Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog bosszantani vele. Aki csak kapható ismerős volt a környékből, mind összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghívójegyet a menyegzőre. Tessék.
Topándy előkereste tárcájából a velin nyomtatványt, s odanyújtá Lorándnak.
„Tekintetes Topándy úr kedves öccsével, Áronffy Loránddal együtt szívesen meghívatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére, tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emília udv. tanácsosné.”
– Felét tartsd meg magadnak!
– Köszönöm. Az egész sem kell.
– No, tehát aznap éppen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni. Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó tele volt kíváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy mi lesz itt mindjárt. Én is kiültem a tornácra, és onnan néztem.
Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elöl a vőlegény Sárvölgyivel, a násznaggyal pompás bársonymentében, hattyúprémmel, kócsagos kalpaggal; utánuk a menyasszony a nyoszolyólyánnyal; fehér atlaszruha volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok színpadi ékszer.
Loránd közbevágott türelmetlenül:
– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mindezt meg fogom írni valamely divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.
– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról győzni, hogy története való, és nem mese, a külsőségeket apróra leírja, hogy arról láthassák, mennyire szemtanú volt. – No de a lovak sallangjának leírását mégis elengedem.
Tehát amint a hosszú konvoj végigrobog ünnepélyes díszléptetben az utcán, akkor kanyarodik be az utca túlsó végén egy úticséza négy forspontos lóval, elöl egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr, egy sovány meg egy köpcös.
Amint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó helyzetbe a járművét.
Ezzel a sovány úr leugrik a csézából, a kövér úr utána, a hajdú is utánuk, s odamennek a vőlegényhez.
– Ön Gyáli József? – kérdi minden titulálás nélkül a sovány úr.
– Én vagyok – szól az, bosszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani s ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában.
A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ily szókat mondott a vőlegénynek:
– Ugyan, uram, van önnek lelke?!
A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a jónapkívánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy „van-e lelke?”
A sovány úr pedig mindenáron ezt látszott meg akarni tudni!
– Ugyan! Van az úrnak lelke?
– Micsoda?
– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni abban a helyzetben, ami az öné?
– De kicsoda ön, és hogy mer engem megtámadni?
– Én Daruszegi Miklós főszolgabíró vagyok, és jövök önt fel- és letartóztatni a bécsi cs. k. fenyítő törvényszék határozata következtében, mely az udvari kancellária útján megyénkhez megküldetett azon utasítással, hogy ön több rendbeli hamisítás és csalás miatt, in flagranti, ott, ahol találtatik, elfogattassék; semmi jótállás el nem fogadtatván.
– De, uram!
– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba, hogy ha hirtelen egy birtokos hölggyel összekelhet, majd tán a primae nonus becses személyét megvédelmezi, amiben egyébiránt csalódott volna. És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke a börtönajtóban magával akarni rántani egy ártatlan hajadont?
– Szegény Melanie! – suttogá Loránd.
– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné magánkívül volt dühében, a szegény Sárvölgyi sírt mint egy gyermek, a szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a hattyúprémes kosztümben átszállásolni a szolgabíró sáros csézájára; ott ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra.
Én igazán megsajnáltam szegényeket! Fájt a szívem értük. Hanem azért úgy látszik, hogy túléltem ezt a fájdalmat is. Csak már az utcán ne történt volna! Énnyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy lehetne valami regényes verzióját adni a katasztrófának. De milyen prózai kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért, stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársonyjelmezben! – Azóta aztán roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, amit a Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább néhány könnyen hívő tőkepénzesére, kikkel e magas urak nevében üzleteket kötögetett. Énnek a tragédiája bizony be van fejezve.
– Eszerint Melanie mégsem lett az ő neje? – szólt Loránd. – És eszerint Melanie nem ment férjhez?
Topándy megcsóválta a fejét.
– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszenciát leküldök a torkomon, mert arra, amit most fogok elmondani, ha rágondolok is, felkeveredik a gyomrom.
Csakugyan nem tréfált: a sok kemikália közül előkereste azt a palackot, melyben az ürömlél állt, s egy pohárkával megivott belőle. Azután Lorándnak is töltött.
– Igyál te is!
– Nem ihatnám én, bátyám – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve.
– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább! Amit mondani fogok: erős méreg. Ez az antidotum.
Loránd ivott hát, csakhogy hallja, mi történt tovább.
– Tehát, kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem nő; mert Melanie igenis két napra rá férjhez ment, és megesküdött – Sárvölgyivel.
– Ah! Ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül.
– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit komolyan? Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak: „Asszonyom, a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony. A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak jelenhetni többet ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi úgyis egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s akkor megvan az egyezség; – együtt marad a jószág is, a vételár is.” – Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: „Kedves Melanie, nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt bennünket, de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzámégy, úriasszony fogsz lenni; ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszínésznének. Egyúttal amazokon is bosszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi igen kedves ember.” – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak, hogy az egész világon csak egyetlenegy ember van, akit érdemesnek tartson szerelmére, és az Sárvölgyi.
– Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.
Loránd eltakarta arcát kezével.
– Igenis tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy haraggal. – Az a leány, akit úgy szerettem, kit gyermekemül tartottam, ki bálványa volt előttem annak, amit női tisztaságnak képzelnek: odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek teste-lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt mondja: „Én hibáztam!”, még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem kellett volna így befertőztetnie azt az érzést, amivel én gondoskodtam róla. – Óh, barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, aki meg tudta magát utáltani!
Loránd hallgatása helyeslé ez ítéletet.
– Most következik aztán az a bolond, amit én elkövettem. Azt mondtam: „No, ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is!” A házam éppen tele volt víg cimborákkal, akik segítettek káromkodni. De hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt mondtam: ha ti lakodalmat tartatok odaát, én is azt fogok tartani itt. Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, amin a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s amit cselédeim elneveztek csúfondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép harmadfűre menő telivér csikóm, amit Melanie maga választott ki hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie húgom esküvőre mentek, én az udvaromban e két állat személyében kiparódiáztattam e szertartást.
Loránd elszörnyedve riadt fel.
– Ez bolond gondolat volt, én magam is elismerem – folytatá Topándy. – A vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam, kiállom. Tudtam én azt akkor is, amikor ez eszeveszett tréfát végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma, de ha mindazt, ami jó van az Északi Vadászkutya csillagörvétől le a vincellérbogár szárnysmaragdjáig, nekem ígérték volna is, s viszont mindennel, ami onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna is, mégis megtettem volna, ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli bosszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt, azt észre lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, amint kijózanodtak, mind szétiramodtak a háztól, s azóta egypártól már levelet is kaptam, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szeretem, hogy te nem voltál akkor itten.
– És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg.
– Ne mondd azt, öcsém! Ne állj magadról jót! Nem tudod te, mit éreztél volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, akit bálványoztunk, azzal, akit úgy gyűlölünk. Nekem az eszemet forgatta az ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet , érzek lelkemben. Ez a leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az emlékén. Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk. Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni. Most beszéljünk másról! Azalatt, míg én ülni fogok, te átveszed gazdaságom vezetését, és itt maradsz.
– Itt maradok.
– Hanem elébb egy nehéz dolgon kell általesned.
– Tudom.
– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni? Nem tudhatod te azt, amire én gondolok.
– Cipra…
– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatalembert és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül. Hanem e tekintetben megvannak a magam szillogizmusai. A fiatalembernek vagy van szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja, mit hozott magával, őérte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több! Őrizze meg magát! Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, ami mindennapi eset a nap alatt. Ugyan ki búsult rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. Aki elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; aki feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemesembernek, annak is igazat adok, s aki angyal akar lenni, az is lehet következetes. Szeretőddé tedd-e a leányt vagy hiteseddé, az kettőtök dolga; attól függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a természetrajznak. Azt mondja-e az egyik: „Én, ménszamár, veled akarok a bogácson együtt legelni, óh szép szamárvemhe!” vagy azt: „Én, férfi, istened akarok lenni, óh asszony, ki téged üdvezít!” Ez, mint mondám, ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás történik?
– Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk.
– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góca egy messze elágazó rablóbandának, aminek működését én rég ideje nagy figyelemmel kísérem. Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, akik a világot kerülni szeretik.
– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor, szegénylegények, akik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni; én is elégszer találkoztam velük, tárcámból annyit adtam nekik, amennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.
– Itt másokról van szó. Cipra többet tudhatna erről, mint én, ha beszélni akarna. Az a sátoros had, amelytől őt magamhoz váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre. Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: éppen ezért sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, akik a rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem sohasem mertek megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok. Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Cipra egyedül utazott valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, aki Ciprával ott a csárdában küzdött, Ciprának saját apja volt.
– Az bizony meglehet.
– Cipra mindig bedugta a szájukat egypár száz forinttal, s aztán békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette is őket arra az esetre, ha engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ővégette kíméltek bennünket eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot üzletük középpontjának tartani, mint amiket eddig elmondtam. Emlékezel rá, hogy azon a pisztolyon, amit akkor attól a rablótól elvettél, Sárvölgyi címere volt?
– Mit gondol, bátyám?
– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az orgazdája.
– Honnan jön erre az eszmére?
– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt! Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg kell kezdenem, mely nem portretírozás végett fog velem megtörténni, szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.
– Hogyan?
– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, amiről már sokszor mondtam, hogy télen-nyáron laknak benne.
– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?
– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút, onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, amíg tapasztalja, hogy félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat, de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell égetnünk.
– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés a régi tőzegbányák miatt.
– Amiket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink, úgyhogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.
– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.
– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, akik ott tanyáznak, a közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra, végigevezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim; tovább nem kiadó: tessék kinek-kinek más szállást keresni.
Loránd azt mondta rá, hogy jó lesz; amit Topándy akar, ő beleáll. Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja. Még aznap este csendes holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy a legelső röppentyűje a kazal oldalába fúródott, s nemsokára mint egy égő piramid, lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepette. A két ostromló rég haza is érkezett már, míg a lángoló gúla a tájt messze bevilágítá; egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az égbe, s az égő kazal zsarátnakát szétszórta a vizeken a forgószél. Bizonyosan az elrejtett lőpor vetteté azt fel.
Akkor éppen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése körös-körül.
