XXVI. A szerelem babonája
XXVI. A szerelem babonája
Óh, mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt! Könyveket írtak már a rég elmúlt népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok, és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mítoszról, ami a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.
Óh, édes babonái a szerelemnek!
„Ha poharadból iszom észrevétlenül, s te utánam kiüríted azt, megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek teutánad: – kedvesem.”
„Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt, te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én tefelőled: – kedvesem.”
„Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, amit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, ahány évig te szeretni fogsz engem: – kedvesem.”
„S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom, fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.”
„Ha a tűvel megszúrom ujjamat, rólad gondolkozva, hűtelen voltál akkor hozzám: – kedvesem.”
„Ha az ajtó kinyílik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.”
„Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, amíg fut, rám kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.”
„Ha a katinkabogár kezem fejéről elszáll, arról tudom meg, merre jársz te most: – kedvesem.”
„Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll, enyim fogsz akkor lenni: – kedvesem.”
„Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orcám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: – kedvesem.”
„Ha ollóm lehull, s hegyével áll meg, meglátlak nemsokára: – kedvesem.”
„Ha kontyom lehull, te fogsz megverni akkor: – kedvesem.”
„Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen, nem csalhatsz meg akkor: – kedvesem.”
„Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.”
„Ha gyűrűm elpattan ujjamon, te lész akkor az én halálom oka: – kedvesem.”
Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mitológiája él; mint az ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket benépesítettek.
A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e, a csergő madár a háztetőn, a nehéz böjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom a mosdó cica, mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, amit beszél?
Szegény leányok!
Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem politeizmusával benépesítsék a prózai világot! Szegény Cipra!
Mennyire rabnője volt az ő urának!
Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreol lyányé, kinek minden tagja ura szolgálatában fárad: – őneki minden gondolatja szolgált annak.
Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hízelgés, reszkető aggodalom, az öröm eksztázisa, a lemondás keserve, a szenvedély lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve, egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra ugyanazon küzdés, még az álomban is.
„Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.”
Egyszer ezt mondja Lorándnak.
Pedig mindössze miért? Tán mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem szorítá.
Másszor meg azt:
„Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!”
Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?
Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra vagy örömre! Egy napon öreg cigányasszony vetődött az udvarra.
Faluhelyen nem szokás elűzni e szegény csavargókat; adnak nekik lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.
Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen olcsó áron?
S a cigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről kell szerencsét mondani.
Hanem Cipra nem örömest állt velük szóba.
Restellte, ha valamelyik barnapiros arcszínéről, égő fekete szemeiről ráismerne, s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogyha jöttek.
Azért a cigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is nagyságolta.
– Csókolom a pici lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.
– Mit nagyságolsz engem? Nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök, főzök a konyhában, felgyűrt ingujjam, két szél kötényem?
– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy ideszorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.
– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok, ostoba.
A cigánynő ravaszul hunyorgott.
– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a vadgalambot a szelíd közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony: csak kisasszony maga még. Sok leány szemébe, sok asszony szemébe néztem én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik. A leány szeme bújik, bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából: én már asszony vagyok, elpirul utána; asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga még, nagyságos kisasszony.
Cipra restellte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arca. A nyílt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a lángoló tűzre foghassa arca égését.
A cigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. Odafurakodott hozzá.
– Mást is látok én még, szép kisasszony. Amely leány hamar pirul, sokat búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is meg a bánata is.
– No de mármost takarodjál! – kiálta rá Cipra haragosan. Nem olyan könnyű a cigányasszonyt lerázni, ha megfogózott.
– Pedig én igen jó szert tudok ám, ami ezen segítene.
– Mondtam már, hogy pusztulj innen!
– Ami oly szelíddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, aki mindenütt a gazdasszonya után szalad.
– Nem kellenek a szereid.
– Hiszen nem beadni való szer, amit mondok, hanem csak egy kis babona.
– Lökjétek ki már innen! – parancsolá Cipra a szolgálóknak.
– Dehogy löktök ki engem innen, leányzók; inkább ti is hallgassátok meg, amit mondok! Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni, hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porcikája tele volna is hamissággal, mégse csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi, látom, hogy nevetsz neki. Hát te, Kati? Héj, láttam ám a Jóskádat, mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen: annak se ártana ám az igézés.
A sok vihogó leánycseléd, ahelyett, hogy Ciprát megmentette volna a cigányasszonytól, még segített annak az ostromlásban. Körülfogták, elállták Ciprának is az útját, s kíváncsian lesték, mit mond majd a cigányasszony.
– Pedig ártatlan szer ám az egész, aztán nem kerül semmibe.
A cigányasszony még közelebb húzódott Ciprához.
– Mikor éjjel éjfélkor a dalimadár megszólal az ablak alatt, vigyázd meg, melyik ágon szólt; eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire megéled az ág, a szerető visszatér hozzád, s sohasem hagyhat el többet.
A cselédleányok nagyot nevettek a cigányasszony babonájának.
Az pedig hunyász rimánkodással tartá tenyerét Cipra elé.
– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az isten áldásából nekem is juttatni valamit!
Cipra zsebe mindig tele volt mindenféle aprópénzzel, rézgaras, hatkrajcáros, ezüst hármas, ötös, tízes, húszas, akkori idők divatja szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett fizetni. Cipra belemarkolt, s aztán a tenyerébe fogva elkezdett válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a váltó krajcárt, koldusnak való alamizsnát.
– Óh, aranyos nagyságos kisasszony – hálálkodott a cigányasszony. – Nekem is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom nem ilyen szép, mint maga; de éppen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.
Cipra már az ezüstpénzek között kezdett válogatni.
– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk fizetni.
Cipra meglelte már az ezüstpénzek között a legnagyobbikat, s azt adta a cigányasszonynak.
A cigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép vőlegénnyel, holtig tartó szerelemmel!
A cigányasszony aztán továbbsertepertélt a háztól.
Cipra pedig elgondolkozva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát: „Cigányasszony volt az anyám”.
Cipra úgy elgondolkozott magában.
Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, amit a néma lélek saját magának elmond!
„Miért vagy olyan, amilyen vagy?”
„Vagy volnál a másé, vagy volnál az enyim, vagy ne láttalak volna soha!”
„Vagy szeretnél te is engem, vagy ne szeretnélek én se téged!” „Vagy hideg volnál, vagy meleg volnál, csak ilyen langy ne volnál!”
„Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; – ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jössz, szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szelíden szólsz hozzám, s aztán odább mégy.”
„Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s megkérdezem tőled: szeretsz-e?”
„Ha szeretsz, szeress igazán!”
„Hiszen nem kívánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.”
„Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orcapirulással, ha kérdezik, kitől kaptad. Eltépheted, eltaposhatod. A cigányleány adta.”
„Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? Ha nem szeretsz, mért járatsz magad után?”
„Ha tudtad, hogy nem szerettél, hálódba mért kerítettél?”
„Mennyi ilyen nóta van már, amit a szegény leányok olyan keseregve énekelnek!”
„Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a nótát eléneklem, amikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom, megnémulok, és nincsen erőm.”
„Ő követett el rajtam igézést; pedig én volnék a boszorkány fajzata.”
„Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek semmi hatalma.”
„Ha én egyszer megszólalok, megölöm őtet is és magamat is.”
„Vagy talán csak magamat.”
„És tán akkor sem szólok még?”
Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája, keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a hangszert búslakodtatni, dologhoz látott: azt mondták róla, hogy „tüzes gazdasszony”.
– Jó napot, Cipra!
Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a tojáshabot veri, s az üdvözli oly nyájasan. Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy megkérdezze, mit főzesz, s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:
„Mondja meg már egyszer, hogy ,mit’ szeret?”
De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak véletlenül jött ezen, s minthogy nem kerülheté ki, azért mondott egy keserves „jó napot”. Aztán odább ment. Topándyt kereste.
Topándy szobájában várt Lorándra, s éppen egy feltört levél olvasásával foglalkozott.
– No, öcsém – szólt Lorándnak nyújtva a levelet –, itt van az operának a nyitánya.
Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: „Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az úrnak.”
– Ez idézés?
– Láthatod a jónapkívánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszínén megtenni; hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.
– Bátyám folyvást tréfának veszi ezt a dolgot.
– Mégpedig furcsa tréfának. Hogy fogom majd az utcát seperni, hahaha!
– Ah!
– Mégpedig láncon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, aki másfél évig volt a tekintetes vármegye lánckoptatója, hogy azóta is olyan kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a másikat a lánccal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.
– Jó volna, ha ügyvédet vallana, bátyám.
– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldőmalacot. Már ez ellen, öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fördő: az ember ha apródonkint megy bele, a foga vacog; ha egyszerre beleugrik, még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról!
– Éppen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok bátyámmal szólani.
– No, csak ki vele!
– Én nőül veszem Ciprát.
Topándy hosszasan nézett az ifjú arcába, hegyeslő szemöldei egyet-egyet rándultak fölfelé, s azzal nagy hidegen azt mondá:
– Miért veszed nőül?
– Mert derék, jó leány.
Topándy fejét rázta.
– Az még nem ok arra, hogy nőül vedd.
– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam, testvérem nem ápolhatott volna jobban; ha bánatom volt, ő jobban búsult rajta, mint magam.
– Ez sem ok arra, hogy nőül vedd.
– És mert felyül vagyok emelkedve a világi előítéleteken.
– Ah, hah! Nagylelkűség! Liberális fitogtatás. Ez sem ok arra, hogy nőül vedd Ciprát. A szomszéd gróf a kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok arra, hogy nőül vedd Ciprát.
– De elveszem, – mert szeretem…
Erre aztán Topándy arca is ellágyult; a szokott szarkasztikus gúny valami szelídebb színezetnek adott helyet.
– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok lehet rá, hogy elvedd. S hány napja már, hogy szereted?
– Arról nem tudok számot adni. Mindig jólesett őt látnom, mindig tudtam azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint egy angyalt, s amint megszűnt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem érzek szívemben az elmúlt lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem, kit ábrándom nem szépített, kit olyannak látok, amilyen valóban, ezt szeretem most, mint egy hű, szerelemért igaz pénzzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából, nem szánalomból, de elveszem, mert szívemet betölti.
– Ha csak azt kerested, azt megtalálod. Mit fogsz tenni legelébb is?
– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Ciprát, legyen ott, míg megkeresztelik, s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.
– Nagyon köszönöm, hogy leveszed rólam a terhét ennek a cerimóniának. Amit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam! S mikor tudatod ezt Ciprával?
– Mihelyt anyám válasza megérkezik.
– S ha anyád ellenezné e házasságot?
– Arról én felelek.
– De mégis, lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más célzatai veled. Mit tennél akkor?
– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt: – Szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.
– Azt én is tudom.
– Ő azt nekem mind megbocsátotta.
– Jobban szeret, mint másik fiát.
– És én őt jobban szeretem, mint apámat szerettem.
– Ez nehéz mondás.
– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre vagy ezt a leányt, vagy őt, azt felelném rá, és fájna bele a lelkem: „Anyám, szakíts ki szívedből, én nőmmel bujdosom tova”.
Topándy most már kezét nyújtá Lorándnak.
– Lásd, ez jól van mondva.
– De efelől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s Cipra azon leányok közé tartozik, akiket a nők még jobban megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon: testvérem, s egy csábító előzmény részemre: derék kis ángyom.
– S egy szószólód is van még valahol, aki minden istentelensége dacára emberien érezni tud, s aki azt fogja mondani: „Nincsen neve ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!” Topándy nem gátolhatá meg, hogy Loránd meg ne csókolja kezét.
Szegény Cipra! Miért nem hallotta ő mindezt?
