IV.
IV.
Vavel most kezdett csak higgadtan végiggondolni rajta, nem volt-e korán, amit most tett?
Nem siette-e el féltve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly lépést, ami egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?
Visszatért dolgozószobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifesztum. Ez csalhatatlan. Ma kell merni vagy soha.
Ezelőtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remeteodújából kicsalni. Tudta jól: urak harcolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harcolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok ígértek.
Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kísértetei; fantomok, akik mosolyognak, szellemek, akiknek ölelése forró.
Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult katasztrófáról. Mindazoknak, akiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, amit ezúttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tirolban, Helvéciában, Hollandiában és Franciaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!
Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze írására, mikor éppen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szívéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harctól? Amiért mindig imádkozott. Amiről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?
Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háború megizenésére meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így.
Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogtató madár, sorsának tündére; nem bír más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat, s ledobja a földre.
– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mihozzánk.
– De ki jön ide, Marie? – szólt elbámulva Lajos.
– Hát ki? Hát az, akit te nekem anyául ígértél: az a te szép tündérasszonyod.
– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!
– No talán csak nem jön az alispán egymaga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz, és nézd meg magad.
S azzal felköltötte székéről Lajost, s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az írással a két ujját. Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.
Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy amit Marie mond, az való.
Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.
– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kackiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetűznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, ahogy most vagy.
Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül ki-kivillant Katalin rózsaszín ambrélája.
Vavel izgatottan sietett eléje.
– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? – könyörgött a leány.
– Sőt kérlek, hogy jöjj te is velem.
Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.
Szép, fűvel benőtt térség volt az; amióta kocsi nem járt rajta, felverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák éppen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.
Ők ketten előresiettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.
Katalin arcán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és az odaadás, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmóniában találkozva egymással, amilyen csodatételre egy nőarc bűvtükre képes.
Messziről nyújtá szép kezét Lajos elé, s meleg hangon rebegé neki e szókat:
– Igen. Én „az” vagyok.
Ez volt a felelet arra a szóra, amit Lajos mondott az erdőben: „ő az én jegyesem”.
A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet, és megcsókolá azt.
Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Marie-hoz siessen.
A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.
Katalin megfogta a lány két kezét, s arcába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:
– Nem őérte jöttem ide ily sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kíván, s az nem várathat magára.
E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sírást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, akinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: „anyát hívtál: itt vagyok”! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!
Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.
Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.
– Nos, hát eljössz-e velem az én házamba? – szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. – Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csúnya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, amiktől te halálra rémedeznél míg nálam szép csendesség van.
– Óh, én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz – monda Marie – óh, én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.
– Tőlem nem is kérdik már – szólt közbe Lajos –, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?
– Hát hiszen te is velünk jöhetsz – szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.
A másik leány kacagni kezdett.
– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. – Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak. – Meglehet ön afelől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak, és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint amikor ön megszabadított a rablóktól.
– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? – kérdé Marie elbámulva. – Hogyan? Mikor?
– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!
Erre az alispán is figyelmes lett.
– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.
Lajos mentegette magát.
– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.
– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.
Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.
– Micsoda? Ti grófnak, bárónőnek címezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?
– De azt a rablóhistóriát már csak mégis szeretném magam is megtudni – erőteté Görömbölyi Bernát úr.
– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy ahogy történt – szólt Katalin –, de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül sohasem ismertem volna meg – az én Lajosomat.
– Így már jól van! – diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy „kis mamáját” bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagykendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.
Ah, milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, ahogy gyermekeknél látjuk, akik tündérregét hallgatnak, s meg-megfenyegette az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalasszon: „hah, a bitang! – Darvalia! – Beste karaffia”! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, amikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)
Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: óh, hogy ragyogott át Marie arcán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyílásából mint tündöklött elő az a két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon, s az az ő Lajosa!
– Ez volt a mi első találkozásunk – szólt nevetve Katalin, s kezét nyújtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.
– De csak azt szeretném megérteni – szólt az alispán –, hogy miért tartották önök ezt énelőttem is titokban?
Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.
– A bárónő nem akarta, hogy védencét, a híres rabló feleségét, üldözzé őmiatta.
– No, ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.
– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak – sietett óvatolni Katalin – nehogy üldözés legyen belőle!
– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom felkérni ez ügy végelintézésére – szólt Lajos. – Én éppen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnesztiát a rablóknak. Nem azoknak, akik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laci és társai számára, akik nem vettek részt e gaztettben; s akik óhajtva várják az alkalmat, amelyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.
– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?
– Magától Sátán Lacitól.
– Hát azzal hol beszélt?
– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztülbújva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, amíg én obszervatóriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.
Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét.
Hogy borzongott egyik is, másik is, ez elbeszélés alatt!
Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!
– Jól van – szólt az alispán – megígérem, hogy amnesztiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.
– S te erről nem szóltál nekem soha! – szólt Marie Lajoshoz. – Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan acélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?
Amint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.
– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.
Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte annak, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá – e szép ajkakról az első csókot.
Marie bámulva látta a csodát, amit e csók előidézett a menyasszony arcán.
– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arca! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arcom nem lesz attól piros.
Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, ami Marie arcát érte, olyan volt, aminővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kísért húgát, a zárdaszüzet.
Marie aztán Katalinhoz simulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarcát Katalin égő rózsaorcájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.
Ah csók és csók nagy különbség!
Az ő arca régtől oly halavány volt már.
